Képzelet, motívum, karakter, leírás, és egyebek

Lehet már foglalkoztam a témával. De az is lehet, hogy nem. Na mindegy. A lényeg, hogy nem nézek most utána, hogy igen, vagy nem.

Kezdetben, mikor a legelső regényemet/regényeimet kezdtem el írni, és az nem az Ősi Vér volt, akkor nem igazán hagyatkoztam másra, csak a képzeletre. Helyszínek, szereplők, képkockák, párbeszédek, jellemek, történések, bármi.

Aztán néhány blogban észrevettem, akik írtak regényeket/fikciókat, hogy képeket tűznek az adott karakter mellé. Ez először meglepett, de aztán én is rákattantam a dologra, úgyhogy a későbbieknél már alkalmaztam is.

Előnye, hogy sok esetben az adott karaktert, amit kitaláltam, hasonló képeket próbáltam felkutatni. Hátránya, hogy a képzelet elkopik, és erős támasz marad az adott fénykép. Na már most, amit elképzelek karaktert, főszereplő/mellékszereplő az okés, de mikor próbálok hozzávetíteni egy képet valakiről, az már nem igazán. Mivel a képzelet által kreált karakter az nem a fényképen látott férfi/nő. Ami azt jelenti, hogy egy adott regény szereplőit amennyiben el tudja képzelni az ember, az már önmagában jó, és ez mindenkinél más, viszont, ha az adott karakterekhez hozzátársulnak olyan képek pl.: színészek, énekesek, focisták, celebek, nem celebek, akkor a kitalált karakter az adott képhez igazodik az olvasónak. Nem mindig, főleg, aki nem hagyja befolyásolni azt, hogy ő miképp gondolja az adott szereplőt el. Én mint írói palánta ugyanebbe a hibába estem, hisz eleve olvasó is vagyok a saját vagy mások regényeinek. Így van, hogy egy adott regény borítóján lévő páros nem biztos, hogy megegyezne azzal, akit/akiket én elképzelek olvasás közben. Remélem, nem vagyok bonyolult. Ez körülbelül olyan, mint mikor megfilmesítenek egy regényt, és az adott szereplők nem egyeznek az általad elképzelt szereplőkkel. Vagy valami ilyesmi.

Volt rá példa, főleg az Ősi Vérnél, hogy megvolt az adott karakter, ki volt dolgozva a jellem és a küllem, aztán szembe jött egy fénykép és wao.... ez kell.... ez az én emberem.... passzol stb.... Volt olyan is, hogy 3-4 kép is megtetszett és pont az adott karakterhez passzolt, így sokszor gondban is voltam, hogy melyik legyen a dominánsabb. Volt, hogy az egyiknek a haja, a másiknak az arca, a harmadiknak a szemszíne tetszett, és így tovább. Montázs. A hogyan képzelnéd el? játék.

Viszont azt is észrevettem, hogy van, hogy pont egy fénykép, legyen az személy, háttérkép, csendélet, festmény, tárgy, bármi, majdnem bármi, ad löketet a továbbíráshoz. Sok esetben nálam egy fénykép nem az adott dolgot láttatja/mutatja. Olyan, mint mikor látsz egy képet, vagy le akarsz rajzolni valamit/valakit és mást mutatsz, mást látsz benne, mást rajzolsz le, mint amit valójában látsz. Kissé faramuci, vagy minek nevezzem. Viszont az írás megy tovább. Van mikor nem, de a legtöbbször igen. Ez olyan láss a kép mögé, vagy mit ábrázol pontosan, avagy mit gondolt a költő/festő?

Például sosem jártam Japánban, mégis az Ősi Vér nagy része ott is játszódik. Ehhez jött segítségemre a későbbiek folyamán a Google térkép, és azokat a pontokat jártam be, főleg Tokiónál, ahol körülbelül játszódik a történés. Előtte viszont a jól ismert animék segítettek elképzelni egy adott helyszínt.

És ha már animék, akkor van, hogy annyira megtetszett egy adott karakter, akár a hajszíne, a szeme állása, vagy a karaktere, hogy felvillant előttem egy regénytervezet, vagy egy már adott regényhez tartozó szereplő további alakulásához segített. Ugyanez vonatkozik a régi hiedelmekre, legendákra, történetekre, elmesélésekre, régi mesékre, sztorikra. Mindben van valami, ami löketet adhat a továbbíráshoz, vagy egy karakter fejlődéséhez, esetleg rájövök arra, hogy valami nem okés, valami még hiányzik, vagy pont jó, esetleg letérhetek az útról. Ősi Vérnél ez akár Lilith esete, a Pokol Királya, vagy helyszínként maga a Pokol leírása stb.

Például van egy adott szakma, orvos, tűzoltó, építészmérnök, tanító stb. és tudom, hogy a szereplőimnek, főleg, ha nem egy fantasyról beszélünk (a vámpír vámpír, a vérfarkas vérfarkas), akkor valaminek lennie kell, és mikor megvan, hogy a drága mivel foglalkozzon, egy kicsit lestrapálom magam azzal, hogy ez mind szép és jó, de én magam ebbe a szakmába sosem dolgoztam, még a közelében sem voltam. És akkor hogyan tovább? Jó, nem azt mondom, hogy bele kell merülni, de ha pont olyan a szereplő, akinek az adott életéhez szorosan társul a szakmája, hivatása, hobbija, akkor ja... valahogy ebbe bele kellene képzelni magunkat. Ilyenkor jönnek a filmek, sorozatok, különböző komolyabb vonalú könyvek, és amennyiben kutatómunka is kell, akkor marad az internet, és valahogy összehozom a néha összehozhatatlant. Ezt hogy kell elképzelni? Nagyon sehogy. Na jó, pl.: a Sorsháló 2. főszereplő pasija, Lengyelnek Viktora tűzoltó volt, és szerintem annyit elárulhatok, hogy a hivatása nemcsak a múltjában lesz jelen. Főleg, hogy maga a tűzoltóság és maguk a tűzoltók adott szituációkban lesznek, és én, mint írói palánta, aki egyben irodai dolgozó, aki munka- és tűzvédelem alatt csak bólogatok, hogyan kell eloltani egy tüzet, főleg a készülékkel.... ja.... folyt.köv... Vagy ott van az Ősi Vérben Isabelnek Delaney-ja, aki kutatóorvos.... na annyit konyítok a kutatáshoz, meg az orvostanhoz, mint a tűzoltáshoz, semmit, szóval drága szakavatott regényem szereplője komolyan kutat, és amikor felmerül a DNS és társai, akkor agyamnak egy zuga felkészült a megoldásra. És nem egyszer rágtam már át magam azon a részen, de még mindig van kérdőjel bennem. Még szerencse, hogy nem mostanában folytatom a könyvek kiadását.

Ugyanez vonatkozik a diákokra, mármint azon regényeim szereplőire, akik diákok, gimnazisták. Én nem voltam gimnazista, csak középsulis, pont elég volt, megvolt, jó volt, ennyi volt. Viszont azért mert kivonultam a suliból, mert megszereztem anno a kékséget, azaz a bizit, még nem árt tudni, hogy a mostani diák/tanuló hogyan öltözködik, viselkedik, hova jár, mit csinál stb. És itt is jönnek képbe bizonyos helyszínek. A valósággal meg nem egyező, de valóságnak tűnő helyszínek. Jól megfogalmaztam. Pl.: szórakozóhelyek, és egyebek. A Sorsháló 1-ben és 2-ben ilyen helyszínek vannak. Próbálok olyan elnevezéseket találni, ami még véletlenül sincs a valóságban, nehogy valaki felháborodjon, mert biztos hasonlít, vagy mert ilyen nevezetű hely már van. Nem kevés idő kinyomozni, hogy van-e vagy nincs. Eddig legalábbis olyanokat írtam bele, amikről tudomásom nincs. Ez valamiért nekem nagyon fontos. Azt hiszem a helyszínekről viszont már korábban írtam, szóval nem ismételném meg magam újra.

Motívumok a regényekben. Hozzunk egy példát. A halál motívuma. Az Ősi Vérben elég sok a halál, szóval van, hogy kegyetlen voltam s leszek. Nem azért, mert konkrétan az akarok lenni, hanem azért, mert a regény e nélkül nem működik. Bemutatni, jobban mondva leírni egy ember vagy halhatatlan halálát nem egyszerű, főleg, hogy nemcsak annyit írok, hogy az megölte amazt, ez meghalt az által stb., hanem van egy egyfajta leírása, hogy miképp. Olvastam már néhány olyan regényt, ami nem a romantikához volt köze, de nem is volt az a brutális, elfajzott olvasmány. Viszont filmeknél, főleg akció, thriller, horror, dráma, na ott azért voltak s vannak olyanok, amik hűűűű lasagne azanyje, és hát na.... szóval, filmben látva, és hasonlót produkálni írásban nem ugyanaz. Mert a látvány önmagáért beszél, hisz látod, mi lesz az áldozattal, vagy a gyilkossal, ugyanakkor ezt úgy leírni, hogy ne legyen szájba rágós, ne legyen túlzó, hanem hiteles, na.... néha igen van benne munka.

Csúnya, ronda, vulgáris kifejezések, szavak. Azt hiszem erről már egyszer írtam valamikor korábban. Ja. Az Ősi Vér amolyan tiszta jellem, alig található benne csúnya szó, nem úgy, mint a Sorsháló 1-ben. Ez az első olyan regényem a többi mellett, ami kimondottan a brutalitásra, a valós erőszakra is épül. Szóval nincs benne kegyelem, nincs benne báj, kecsesség, meg légvonal, sem finomkodás. Mikor el kezdtem írni, nem gondoltam volna, hogy mindaz, amit leírtam, az igen nagy kérdőjel a mai napig bennem. Ugyanis persze tudvalevő, hogy a világ tele van erőszakkal, verbálisan, nonverbálisan, és így tovább. Kimondottan olyan regényt akartam és akarok, ami ezt is mutatja. Ebben a regényben a finomkodás az amolyan öngyilkos jelleg. Mikor leírtam, hogy mi történik a Marusek Alexszel, akkor egy kicsit elgondolkodtam, hisz akár a későbbiek folyamán olyan is olvashatja, aki jóval érzékenyebb a témára, fiatal stb. Viszont, ahogy már írtam, nem finomkodhatok benne, mivel a regény megköveteli a történésekhez, a szereplőkhöz. És mégis bennem van a mai napig, hogy nem túloztam-e benne. Ami azt illeti talán, de az is lehet, hogy nem, mégis úgy döntöttem, hogy a regénynek ez a vulgáris világa megmarad. És itt visszatérve a halál motívumához, itt is, mint az Ősi Vérnél sok esetben gondolkoztam azon, hogy ki mikor és hogyan.

A halál motívuma mellett jelen van mindjárt az elvesztés fájdalma, annak feldolgozása, és minden olyan gondolat, ami akár bosszúhoz is vezethet. Mindezek leírása nem egykönnyű számomra. Ahhoz, hogy leírjam bele kell élnem magam. Ez olyan, mint mikor valaki néz egy filmet, és annyira beleéli magát, hogy akár sír is alatta. A halál, a szerelem, és minden olyan érzelem, ami azzal társul, hogy szavakba öntsd, az olyan, mint mikor kiadod a lelked, a lényed azon részét, amit talán sikeresen elnyomsz magadban. Szóval, nem egyszer írtam már úgy le fejezetet, hogy basszus alig láttam a könnyeimtől, összeszorult a torkom, görcsben volt a gyomrom, és akár remegtem is, mert dühös voltam, mert szomorú voltam, mert tudtam, hogy le kell írni, mégsem akartam, de mégis úgy lett.

Amikor tudom, hogy eljött az idő az egyik szereplőmnek, akkor tudom, hogy megváltoztathatnám a dolgok menetét, de az élet sem ilyen. Az életben is vannak, akiket elveszítünk, akiket nem látunk viszont, és ez nem maradhat el egy regényből azért, mert íróként ezt megtehetnénk. Én nem teszem meg. Sokszor fáj, ha egy szereplő útja véget ér, persze nem azt mondom, hogy mindegyik szereplőé, mert vannak azon rövid ideig tartó szereplőim, akik csak ezért vannak egy-egy fejezetben. Ugyanakkor hozzájuk tudok kötődni, és olyan érzés, mintha elárulnám őket azzal, amilyen véget szánok nekik.

Szóval, az eddigi írói éveim alatt, a felgyülemlett regények/regénytervezetek arra várnak, hogy befejezzem őket, kiadjam őket és polcra tegyem őket. Ez is egyfajta vég egy regénynek. Hisz az utolsó fejezet, az utolsó mondat, az utolsó pont az, ami bezárja mögöttük a kaput. És ugyan bármikor újra lehet olvasni a történetet, de mindig odajutunk az utolsó pontig, hogy vége.

Talán emiatt is húzom halasztom az Ősi Vér utolsó könyvének befejezését. Mert tudom, hogy az az utolsó, és amint befejezem, nincs tovább. Igaz, hogy eddig csak az első könyv jelent meg belőle a hatból, és már jó ideje a többinek is kiadásra kellett volna kerülni, de addig amíg az utolsó résszel nem végzek, addig megmarad az asztalfióknak. Ahogyan a többi is.

Ennyi lettem volna mára.

xoxo

Hajnal

 

HAJNAL

„Midőn test s lélek összeforr. S alatta a világ megnyílik. A fény megmutatja útját. S örökké a ködbe vész el. Ahol béke és szeretet. Harmónia és öröm várja. Nincs félelem, sem bánat. Csak a nyugalom.”

Gondoltad volna, hogy eljön ez az idő is számunkra? Egy olyan időszak, ami meghatározza a te életed és a másokét. Gyötrelmes és szívszaggató. Mégis annyira megmásíthatatlan. Elvégre mindenki ideje eljön egyszer. Ma, holnap vagy tegnap. Mire elérkezik a te időd, az óra mutatói kezdenek felgyorsulni, s mire feleszmél az ember, már napok, akár hetek is elteltek.

Elgondolkodva szemlélem a lányt a kórházi ágyon fekve. Az arckifejezése nyugodt. A szemhéja meg-megrebben, mintha álmodna. A teste viszont mozdulatlan, mint a száraz levegő. Küzd. Még mindig. Valami még mindig tartja benne az erőt. Pedig szemlátomást nem is érzékeli a körülötte lévő világot: a kis szekrényen lévő friss virágot, a finom függönyt, mely az ablakot fedi el a kinti világ felé, a gépek hangját, mely az életjeleit mutatják, a fehér falat, ami sok betegnek adott már otthont.

Három hónapja fekszik így. Mintha Csipkerózsa álmát aludná, és várná a hercegi csókot, hogy felébressze. De az a herceg, ha el is jött, nem sikerült csókjával, szerelmes szavaival, kedves imáival felébresztenie. Ahogy a szülei napi szintű látogatása sem tette lehetővé, hogy egy nap arra érkezzenek, hogy a lány már ébren van. Talán ennek így kell lennie. Mégsem hagyja, hogy a halál elragadja őt. Harcol. Mint mindenki, aki szeret élni, akinek lételeme maga az élet. Vajon eljön az idő a felébredésnek? Vajon kinyitja egyszer a szemét? És ha megtörténik a csoda, visszatérhet a régi életéhez?

Az orvosok szerint egyre kevesebb ideje maradt arra, hogy rendes életet éljen. Mégis bizakodnak. Hinni akarnak abban, hogy ő is azokhoz fog tartozni, akik túléltek egy baleset, akik felépültek és új életet kezdhettek. Mindenki ebben hisz. Talán még maga a lány is, aki nem mutat semmi jelet arra nézve, hogy visszatérne közéjük.

Szávitri. A szülőknek egyetlen gyermeke. Regina egy igazán elegáns, talpra esett és határozott nő, aki mindent megtett azért, hogy a gyermeke, aki még csak tizennyolc éves, nyugodt környezetben legyen. Szívesebben helyezte volna el az otthonukba, de az orvosok ezt nem hagyták jóvá, hisz ha sürgősségi beavatkozás kell, akkor nem biztos, hogy idejében megérkeznek. Regina támasza a férje, Elián, aki ugyan győzködi magát, hogy a lánya felébred a kómából, de az arca és a szeme mást árul el. Mintha kezdene lemondani róla. Regina határozottságát pedig nem egy könnyen törték meg. Erős és konok. Kifejezetten gyűlöli a gyengeséget, és ezt az első két hétben azzal mutatta ki, hogy csak nézte a lányát és nem beszélt hozzá. Ám az arca és az ökölbe szorult keze mást árult el: viaskodott magában. Majd amikor meglátta Elián kezében a Bibliát, haragra lobbant. Nem hitt az isteni jelenlétben, a meghallgatásban, az imákban, mígnem a harmadik hét vége felé már maga is imádkozni kezdett, miközben a kezében ott volt a Biblia. Elián sem volt hívő, ennek ellenére könnyedén elmormolt egy imát, kérlelt és kapaszkodott a reményben.

És ott van ő, aki jóképű, humoros és zeneszerető. Holló. Egy fiú, aki a kopottas, szaggatott farmerjában, a fekete bőrdzsekiben és pólóban, a holló és szárnytollas tetoválásaival, a piercingekkel, karkötőkkel és nyakláncokkal teleaggatott külseje ellenére kedves, odaadó, és szerelmes. Az orvosok és a szülők is megengedték, hogy délutánonként bejöhessen a lányhoz és gitározzon neki. Az ápolók némelyike még meg is könnyezi, hisz lehet rajta látni, hogy mennyire szereti, és szeretné, ha visszatérne hozzá. Egyszerre volt bizakodó és szomorú. Szerelmes és szenvedő.

Csupán másfél éve annak, hogy Szávitri megismerkedett Hollóval, aki zene- és dalszerzőként már nem egy fellépést tudhat maga mögött a bandájával együtt. The Ghost Ravens. Szávitrit magával ragadta a rock banda lendülete és a kitartásuk. Hollót mindenki imádta, de Szávitrinak megadatott a lehetőség – aki állandó újságírója, szerkesztője és fotósa volt az iskola újságnak –, hogy mint a gimnázium éllovasairól egy teljes körű interjút készítsen, ennek okán minden második-harmadik hétvégéjét egy-egy koncerten töltötte. Három hónapig megállás nélkül kísérte a bandát, és közben megismerte őket. Miután elkészült az interjú, több kiadó is jelentkezett Hollóéknál, és a negyedik ilyen megkeresés végül ígéretesnek bizonyult. Szávitri úgy gondolta, hogy megtett mindent annak érdekében, hogy a gimnázium is és a banda is jó fényben tündököljön. Csakhogy a három hónap alatt túl közel került Hollóhoz, akinek az imázsához hozzátartozott a kalandor, a vagány, céltudatos, mégis igazi csábító jelleg. Azonban Hollónak sem kellett más lány, hisz mindig is olyanra vágyott, aki elfogadja mindazt, amit fel akar építeni. Titokban randiztak. Aztán megtörtént az első találkozás a szülőkkel, majd a hirtelen összeköltözés, amibe nehezen, de beleegyeztek a szülők, mert láttatni akarták velük, hogy nem biztos, hogy sikerül. Kapkodásnak ítélték meg az eljegyzést is, de Holló és Szávitri mintha valahol máshol jártak volna, távol attól a világtól, ahová születtek, mégis két lábbal a földön álltak.

Aztán három hónapja Szávitri épp felvételizni indult leendő egyeteméhez, amikor megtörtént a baleset. Frontális ütközés. Háromszori újraélesztés. Műtétek. Mély altatás, majd az ébresztés. Összeomlás. Újraélesztés. Majd a kóma. Küzdelem minden nap, hogy életben maradjon.

Ismét a lány felé nézek. Tényleg úgy fest, mint egy tündérmesében. Majd a távozó fiút látom gitárral a kezében. Nemrég itt járt és másfél órán át csak bámulta, szeme könnyes volt, hangja elcsuklott és a gitárhúr is elszakadt az ujjai alatt, ami megvérzett. Szomorú volt látni, hogy egy erős ember ennyire kétségbeessen. Kezdi elveszíteni a hitét. De Csipkerózsa nem akarja az ébredést.

– Nem könnyű veled – sóhajtok. Már biztos gyűlöli a hangom, de szeretek beszélni, még akkor is, ha tudom, nem figyelnek rám. Bár azt is szeretem, ha nem szólnak közbe, így még lelkesebben tudok beszélni mindarról, amiről csak akarok. – Szegény fiú! Már lassan azt is elfelejti, hol van az otthona. Ki gondolta volna, hogy ő ilyen? Elvégre egy rock sztár, vagy mi a fene. Régen mindig arról ábrándoztunk, hogy eljön értünk a herceg. Máskor meg megőrültünk egy-egy énekesért, színészért. Ki is volt a te nagy kedvenced? Di Caprio? Ah! – dőlök hátra a fotelban. – Milyen rég is volt. Feltűnően régen.

Nem reagál. Nyílik az ajtó. Az ápolónő kedvesen és mosolyogva jön be. Elvégzi a feladatát, ellenőrzi a gépet, egy pillanatra letekint a lány arcára, majd halvány mosollyal az arcán távozik.

– Könnyebb dolga lenne mindenkinek, ha végre összeszednéd magad – korholtam le, könyökömmel megtámasztom a karfát, kézfejemmel megtartom a fejem. Hallgat. Nem válaszol. Sokszor nyaggattam a hallgatósága végett. Ha érdekelte is valami, nem mondta, csak bámulta hosszasan, vágyakozva. Ha volt is véleménye, nem mindig mondta ki. Aztán, hogy én kikerültem a képből, egyre-másra ő átvette a stílusom. Az egykoron melegítőnadrágos csajból lett egy csinos, divatos nő. És megnyílt a világ felé. Amikor pedig megismerte Hollót, megnyílt a szerelem felé is.

– Emlékszel, mikor anya azt mondta, viaskodtunk, ki akar hamarabb megszületni? – mosolyodtam el. – Én nyertem – néztem rá dacosan. – Mindenben én nyertem. Én voltam az elsőszülött, te még tíz percet vergődtél anyánk hasában, mert nem tudtad, merről kell kibújni. Én voltam az első, aki éhes lett, aki kihányta a tejet, lepisilte aput, és mindig harcoltam azért, hogy ez így is maradjon.

Eltöprengtem. Sokáig harcoltam azért, hogy első lehessek mindenben. Végül egy versmondó versenyen törtem meg. A szüleim nem jöttek el és én leblokkoltam, majd amikor az üres székeket nézve dühösen mondani kezdtem a verset, már nem érdekelt, hogy első, vagy utolsó leszek. Aztán persze kiderült számomra, hogy Szávi – mindig így becéztem – lesérült a suliban. Valaki direkt fellökte, és rosszul esett. Megrepedt a bokája. A szüleink pedig egyből rohantak érte. Akkor úgy fogtam fel, hogy Szávi mindezt azért tette, mert tudta, hogy akkor nap fontos fellépésem lesz. Két hétig nem szóltam hozzá, és még akkor sem beszéltem vele, hogy a szüleink megdorgáltak. Majd jött a nagy kibékülés. Éjszaka volt. Vihar. Hatalmas mennydörgés. A közelbe becsapott egy villám, az egész utcában nem volt áram. Akkor este mindketten sírva jöttünk ki a szobánkból – már nagyon pici korunktól kezdve külön szobánk is volt – és egymás nyakába borultunk, majd a folyosó végén egy felállított bunkerben találtunk menedékre. Ott találtak ránk a szüleink, aludtunk, de nem keltettek fel, örültek, hogy kibékültünk.

– Az én fogam jött ki először – folytattam a mesélést. Apánk mindig eltette a tejfogainkat. Ha jól tudom, még mindig megvannak valamiféle kis rózsaszín dobozkákban. Még a nevünk is rajta van, hogy melyik kié. Fújj. Borzalom. Megrázkódom. – Én álltam fel először és indultam el. Többször ellöktelek, amikor te is megpróbáltál utánozni. Gondolom, később rájöttem arra, hogy neked se ártana megtanulni járni. Bár apu téged állandóan a karjaiba vett, mert már az első eséstől bőgni kezdtél.

Megdörzsölöm a halántékom. Sem apu, sem anyu nem tett köztünk különbséget. Mindig ugyanazt és ugyanannyit kaptunk. Nem úgy a nagyszüleink. Azok annak ellenére nem tudtak megkülönböztetni minket, hogy kétpetéjű ikrek voltunk. Szávitri és Szániva. A két furcsa nevű lány. Anyám anyja ezért is hívott engem Sárikának, a húgomat meg Sárácskának. Frusztráló gyerekkor. Mindig Szávit hitték az idősebbnek. Már a kezdeteknél nem tűrtem el, hogy rólam mondják, hogy csak második vagyok. A nagyapákkal nem volt gond: legyintettek ránk. Lányok. Majd férjhez mennek. Persze, ami akkoriban idegesítő volt számunkra, az ma már megszokott és vicces lenne.

– Mindig a focival jöttek – duruzsolom. A nagyapáink órákig nézték a tv-ben a focimérkőzéseket. Sose tudtam követni, hogy ki kivel van. Az iskolában a fiúk is csak focizni tudtak, kosarazni aligha, más sportról pedig mintha nem is hallottak volna. Az anyám anyja szeretett vásárolni, talán innen eredt a shopping-lázunk. Ebben Szávival azért jók voltunk. Az apai nagyanyám viszont kötni, sütni-főzni, virágokat nevelni, zöldségeket termeszteni imádott. A legtöbb hétvégén mindig ment árulni a piacra. Mikor azt hittük, hogy üres kézzel tér haza és tele pénzzel, na, akkor tévedtünk igazán, hisz amit sikerült eladnia, abból a pénzből vett egy rakatnyi dolgot: lekvárt, evőeszközt, régiségeket, szalvétát. Szalvéta gyűjteményét apánk még mindig őrzi. – Több mint ezerféle szalvétája van – mormogom. – Emlékszem egy őzikésre. Azt nagyon szerette. Én meg szerettem volna elkérni, de nem adta. Félt, hogy elszakítom. Sose tudtam kinyitni a vitrint, amiben őrizte. A halála után pedig már nem is foglalkoztatott a dolog. A gyűjtögető életmódja viszont bennem rögzült igazán. Minden hülyeséget összegyűjtöttem, ami csak megtetszett. Doboz doboz hátán. Ékszerek, kulcstartók, gyertyák, abból egy rakatnyi volt. A fürdőszoba mindig az én gyertyáimtól volt tele. Anyu nem is szerette takarítani, de nem is tiltotta meg. Mintha tudta volna, hogy azzal megsértene. Emlékszel a csigagyűjteményemre? – nevettem fel. – Anya sikított, apu rosszul lett a látványuktól. Te meg arra is képtelen voltál, hogy megfogd. Pedig aranyosak voltak. Igaz, utána vissza kellett vinnem oda, ahonnan szedtem őket. Egyszer néztünk egy filmet, amiben a szerelmes pár csigát fogyasztott. Undorodtam tőle.

Kirázott a hideg az emléktől, majd egy időre elhallgattam. Csendben figyeltem a lányt. A szívritmusa egyenletes. Mintha bármelyik percben felülne és rám ijesztene. Mennyit hülyéskedtünk mi annak idején! A szüleink sosem tudták, mikor bolondulunk meg. Az még odáig szép volt, hogy megtanultunk járni, beszélni és magunktól enni-inni, de amikor már olyan merész húzásokat hajtottunk végre, hogy ki mászik fel a hatalmas tölgyfára az udvaron, hogy ki rohan le a domboldalról úgy, hogy aztán gurulva értünk az alján lévő tóba, vagy a legnagyobb pocsolyázás közepette berohantunk a konyhába palacsintát enni… anyánk rémálmai voltunk olyankor.

Három évesen felkerültünk az óvodába. Néhány emléktöredékem maradt fent, leginkább az ünnepi műsorokról, a heti egy-két sérülésekről, a bugyuta vers- és énekmondókákról, végül pedig a búcsúzásról, ami egyben a ballagásunk volt. Viszont sosem értettem, hogy miért én kaptam a béka jelet, a húgom pedig a csigát. Az első napokban még bőgtem is miatta. Főleg, hogy néhány fiú belém kötött: béka, béka, kis béka, olyan, mint a varangybéka. Sírtam. És akkor emlékszem, hogy Szávi odaállt elébük és felpofozta őket. Nevettem. Magamon, a testvéremen, és azokon, akik gúnyoltak. Erősek és bátrak voltunk. Mindig kiálltunk egymásért. Ha gúnyolódtak is rajtunk, sosem mertek elénk állni. De nem foglalkoztunk velük. Később pedig egyáltalán nem bántam, hogy akkor én kaptam a béka jelet.

Hat évesen elindultunk az iskolába. Mindenki rajongott érte. Én már az első hét után bevágtam a durcást: francnak kell iskola. Míg a húgom szinte kivirult tőle. Viszont a piros csillag mindig is szívem csücske volt. Olyan nem lehetett, hogy csak piros pont. Piros csillag. Egy nap négyszer is. Tanultunk ám rendesen. Anyám elvárta tőlünk, ahogy a jó viselkedést is. Az utóbbi szinte már kényszer volt számomra. De a piros csillagokért ezt is kibírtam. Aztán jött az első fekete pont. Szíven ütött a dolog, hisz minden nap készültem. Otthon maradt a matematika füzetem, benne a házi feladattal, amit hiába mutattam be másnap a tanító néninek, felvonta a szemöldökét és mutatott a helyemre. Durca két hétig. Már akkoriban is megszállottja voltam annak, hogy sikerüljön minden elsőre, ha nem így történt, a dac kiütközött nálam.

Az első négy osztály verhetetlen volt számomra. Szávi a legtöbbször viszont elvérzett benne. Mindig hecceltem, hogy én jobb vagyok, mint ő. Mindig megszámoltam, hogy kinek hány piros pontja, vagy csillaga lett. Majd az ötösök és csillagos ötösök kerültek terítékre. Olyan nem volt, hogy én ne kapjak csillagos ötöst. Mindig törekedtem rá. De Szávi megelégedett a négyessel, a négyes alával, hármas fölével. Bár ezeket a fölé-alá viszonyokat mindig is feleslegesnek tartottam. Akkor is hármas, ha fölé, ha alá van. Egyszer kaptam ötös alát. Olyan vitát lenyomtam a tanárral, hogy az csak lesett, majd amíg a szüleink nem jöttek értünk, a táblára kellett írnom, hogy: sajnálom, buta vagyok. Na, többet se!

Aztán megint jött a búcsú. Ötödikesek lettünk. Az egykori osztály egy része megmaradt, de kerültek el tőlünk, és jöttek újak is. Az osztályfőnökünk egy kedves, megértő, szimpatikus nő volt. Imádtuk őt. Izabella néni. Ettől még a víz is kiverte. De nem haragudott miatta. A többi tanárral sem volt addig gond, amíg rendesen viselkedtünk az órákon. Ami pedig még nagyobb változás lett az életünkbe, hogy már nem csak én és Szávi voltunk egymásnak, hanem ott volt Alberta, Bíborka, Elmira és Döníz. Sokat találkoztunk a játszótéren, volt, hogy együtt is tanultunk. Bíztunk bennük. Nem hittük volna, hogy ekkora társaságunk lesz. A szülinapi partik voltak az igaziak.

– Mindig izgatottan vártuk – kacagtam fel. – Nem az volt a fontos, hogy ki milyen és mennyi ajándékot hozott, hanem hogy együtt lehettünk. Bár szülinap sose maradhatott el piñata nélkül. Apa rajongott érte leginkább. Egy-két alkalommal még jó volt, de a tizenharmadik szülinapunkon egy kicsit túlzásnak találtuk. Mégis szerettük. Ami viszont még jobban hiányzik, azok a fergeteges kirándulások. Anya olyankor még a tűsarkúját is otthon tudta hagyni. Túrázni a hegyekben, síelni, quadozni, és az a végeláthatatlan tenger. Őrjítő. Szép emlékek.

Magam elé néztem és csak bámultam a semmit. A szüneteink, a legtöbb hosszú hétvége, de főleg a nyári szünetek nem telhettek el úgy, hogy ne utaztunk volna valamerre. És a legtöbb alkalommal mindig jó időt fogtunk ki.

– Emlékszem, hogy mindig féltem megtanulni úszni – mosolyodtam el. – Apu nagyon jó úszó volt, sokáig sportolt is benne. Anyu csak óvatosan közelítette meg a tengert is. Amíg a derekam kilátszik, addig nem lesz gond – utánoztam anya határozott hanghordozását. – Majd buggy! Oszt elmerült. Apa húzta ki a partra. Aztán jöttek az éjszakába nyúló beszélgetések, éneklések, viccelődések a tűz körül. Láttuk nem egyszer őket romantikázni. Táncoltak. Mi pedig csak ámuldozva figyeltük őket. Már akkor azt reméltem, hogy én is hasonló szerelmet fogok érezni valaki iránt. Igaz, sok fiú volt az osztályunkba, és a suliban is, de nem tudtam, hogy valójában kit keressek magam mellé. Anyu mindig azt mondta, hogy ráérünk még a szerelemmel. Talán ezért is vagyok irigy rád – nézek a húgom irányába. – Holló remek srác. Az igazság az, hogy sose gondoltam volna, hogy a húgom képes lesz beleszeretni egy zenészbe. Nem olyan, mint Fábió.

Egy pillanatra megint elmerengve néztem magam elé. Fábió a szüleivel és három fiútestvérével költözött a szemközti házba. Az utolsó évet nálunk kellett befejeznie. Amikor megláttam, úgy éreztem, mint akit fejbe kólintottak. Magas, szálkás, gyönyörű aranybarna szemek, fekete haj és lezser öltözék. A szüleink hamar megtalálták a közös hangot, de mi aligha tudtunk mit csinálni négy fiúval. Fábió bátya, Havel már a gimnázium harmadik évét taposta. Céltudatos és gyakorlatias. Az ikrek, Lior és Leó leginkább a számítógépes játékoknak éltek. Fábió pedig egy jégkorong csapatban játszott. Voltam is pár meccsén, de túl durvának tartottam. Nem értettem, miért úgy viselkednek, mint a bikák. Aztán beláttam, hogy valakit ez a sportág vonz. A lényegen nem változtatott, hogy beleszerettem a fiúba. Természetesen jött a sokk, hogy a legjobb barátnőm, Döníznek is tetszik a srác. A versenyszellem pedig kiütközött nálam. Mintha Fábió valamiféle tárgy lett volna. Meg akartam szerezni. Mikor már Döníz úgy döntött, hogy elmondja az érzéseit Fábiónak, én közöltem vele, hogy ne tegye, mert a fiúnak már van barátnője. Hazudtam. Életemben először. És alig két hét alatt le is buktam, mivel a pletyka szárnyra kelt. Fábió fülébe is eljutott, hogy valaki azt terjeszti róla, hogy barátnője van. Mikor pedig Döníz rájött, hogy hazudtam neki, kénytelen voltam elmondani, miért tettem. Először azt gondoltam, hogy mindenki rajtam fog röhögni, de később csak azt láttam, hogy nem úgy beszélnek már velem az osztálytársaim, a barátaim egy része kezdett elhidegülni tőlem. Rosszul esett, hogy Dönízzel a kapcsolatunk gallyra ment, de az még inkább, hogy Fábió is elkerült. Végül megint csak a tanulásra fókuszáltam.

Tizennégy évesek voltunk, már vártuk, hogy ki merre indul tovább. Tudtam, hogy a húgom festőnek készült, így eleve művészeti iskolába akart bekerülni. Döníz fodrásznak, Bíborka kozmetikusnak készült, én és a többiek pedig mazsoláztunk a különböző szakmák között. A szüleink mindig arra kértek minket, hogy olyat végezzünk el, ami közel áll hozzánk. A hobbim a gyűjtögetés és a fotózás volt. Rengeteg képet készítettem kirándulások alkalmából, vagy csak úgy sétálás közben. Így végül arra jutottam, hogy fotográfus szeretnék lenni. Apu ennek örömére a legjobb fényképezőgépeket vásárolta meg nekem, ugyanakkor anyu miatt is egy érettségit meg akartam szerezni.

– Belegondolva, én lehettem volna a legprofibb fotós a szakmában – szólaltam fel ábrándos hangon. Rátekintettem az ágyon fekvő lányra. A gép folyamatosan figyelte az állapotát. Felsóhajtottam. – Azt mondják, mindig olyankor él igazán az ember, amikor közel áll hozzá a halál. Sosem gondoltam a halálra. Meg se fordult a fejemben. És nem olyan, mint a filmekben. Legalábbis… tudtad, hogy ugyanabban a szobában fekszel, ahol én feküdtem annak idején? Rögvest felismertem, amikor bejöttem ide. Ugyanazok a színek, ugyanaz az ágy, a szekrény sem változott. Bár az ablakon más a függöny, de minden ugyanolyan. Na, jó! Azért van némi hasonlóság a filmbeli halálokkal kapcsolatban: végignézed, ahogy a tested feladja. Nem egyszerű. Nem akarsz belenyugodni. Üvölteni akarsz, aztán megtorpansz, mert valami megérint. Valami melegség. Megrohamoznak az emlékek. Közben egyre érzed, hogy a lelked elválik a testedtől. Nem fáj. Nyugalom és csend vesz körül egy pillanatra. Csendesen sírtam. Majd elfogadtam, hogy ennek így kellett történnie.

Miután elballagtunk, elkezdődött az utolsó nyár, és szeptembertől már középiskolások, vagy gimnazisták lettünk volna. Nagy döbbenetemre a szüleim úgy rendezték, hogy Fábióék is velünk tartottak a hegyekbe. A szüleim hegyvidéki nyaralójába mentünk. Nem igazán vágytam arra, hogy azok után egy légtérben legyek Fábióval, amikor ő semmibe vettem a létem. Döníznek is csak annyit mondtam a ballagás végeztével, hogy „remélem, mesterfodrász válik belőled.” Hisz mindig is az akart lenni.

Az első hét után úgy éreztem magam, mint egy bábu, akit ide-oda rángatnak. Igaz, a fényképezőm mindig nálam volt, így valamelyest el tudtam merülni a kis világomban. A második hét vége felé, a tábortűz körül ültünk. A szülők beszéltek, mi kamaszok pedig csak ettünk, habár az ikrek még ekkor is csak játszottak. Mikor egyedül maradtam és a parazsat bámultam, Fábió odaült mellém. Nem kertelt, mikor megmondta, hogy rosszul esett neki, hogy valaki pletykál róla, ráadásul tőlem eredt az egész. Megértette Döníz érzéseit is, de sosem volt az esete. Félve pillantottam rá. Elmondta, hogy valójában tetszem neki, de a pletykaáradatot nem tudta volna megszüntetni, ha el kezdett volna velem randizni. Nem értem, miért, hisz ha tényleg tetszettem neki, akkor nem tök mindegy, hogy ki mit mond? Sokáig beszéltünk, nevetgéltünk, meghallgattam a terveit, miszerint profi jéghokis szeretne lenni. A sport kitölti az életét, barátnőre pedig nem igazán gondolt, főleg, hogy nem hitt az iskolai szerelemben. Akkor éjjel nyugodtan tudtam aludni, hisz a fiú, akibe beleszerettem, viszontszerethet. Reménykedtem.

A további két hét jól telt, egyre többet beszéltünk Fábióval és egy alkalommal, mikor sikeresen megcsúsztam a hegyi ösvényen, ő szorosan magához húzott. Hosszasan néztünk egymásra, majd megcsókolt. Letaglózott. Zsibbadtam, lüktettem, dobogott a szívem a dobhártyámon keresztül, és ő mosolyogva meg merte jegyezni, hogy „elpirultál”. Az utolsó egy hétben csak egymással foglalkoztunk, de Fábió tudta, hol a határ, egyáltalán nem akart kapkodni. Örültem. Boldog voltam. Szinte kivirultam.

– Csodás volt – gördült le egy láthatatlan könnycsepp az arcomon, majd szipogva néztem a húgom felé. – Te voltál az első, akinek elmondtam, hogy Fábióval vagyok. Örültél nekünk, de féltettél is. Anyuék is elfogadták. Másfél hónapig tartó szerelem.

Már augusztus környékén jártunk, amikor Fábió az új jéghokis csapatával el kezdett edzeni. Elmentem megnézni őket. Boldog voltam. Fábió alig látszott ki a szerelés alól, de már a mozdulatai alapján fel tudtam őt ismerni. Ismét éreztem a zsibbadást, a lüktetést, a szapora szívverést. Azt hittem, jó jel. A szerelem jele. Aztán az edzés véget ért, Fábió gyorsan odajött hozzám, megcsókolt, majd közölte, hogy ma este randi. Megörültem neki, és alig vártam, hogy az öltözőből visszatérjen hozzám. Sietve rohantam a női mosdóba, megmosakodtam, mert még mindig kalapált a szívem, az arcom vörös volt, mintha lázam lenne. Egy kicsit kapkodva vettem a levegőt, de annak tudtam be, hogy csak a szerelem lángja okozza nálam ezt a fajta dolgot. Belenéztem a tükörbe. Az egyik pillanatban még mosolyogtam magamra, a következőben már azt éreztem, hogy az egész testem elnehezül. Próbáltam megtartani magam a mosdókagylónál, de reszketni kezdtem, a levegővétel egyre szaporábbá vált, majd egy tompa nyilallást éreztem a fejemben, egy erős szorítást a mellkasomban. Minden elsötétült.

– Minden elsötétült – suttogom halkan.

– Sosem ébredtél fel – szólal meg Szávi, miközben szemben áll velem, arca szomorú, szemei tele fájdalommal és könnyel. – Azon a napon ugyan küzdöttek érted, de aztán csak feküdtél mozdulatlan. Egy hétig tartott ez az állapot, utána minden köszönés nélkül elhagytál minket. Hajnali két órakor. Sokáig riadtam fel erre az időpontra.

– Nem akartalak titeket itt hagyni, de nem volt más választásom – mondtam mosolyogva. – Éltem, amíg lehetett. Tele emlékekkel, ábrándokkal, meg nem történt dolgokkal. Egy röpke időre megismerhettem a szerelmet is. Boldog voltam.

– És még mindig az lehetnél – szipogja. Nagy sóhaj közepette felkelek a fotelból, elnyomtam mindenem, amíg csak ültem. Odaállok elé és csak mosolygok rá, majd szorosan átölelem.

– Hiányoztál! – mondjuk egyszerre. Egy ideig csak öleljük egymást. Nem beszélünk. Lehetne miről, hisz Szávinak nem állt meg az élet. Gimnazista lett, készül az egyetemre, szerelmes, menyasszony lett, és mindenki azt várja, mikor ébred fel végre.

– Mi ez az egész? – kérdezi rekedtes hangon, mialatt elhúzódik tőlem. Végignéz rajtam. Ugyanúgy nézek ki, mint négy éve. Ugyanabban a ruhában lát, amit legutoljára viseltem. – Emlékszem a balesetre. Érzem, hogy a testem nem akar reagálni. Sokáig csak bolyongtam, mint egy… szellem – csuklik el a hangja.

Megsimogatom az arcát, majd mindketten az ágyon fekvő testre nézünk.

– Te is így láttad magad? – szörnyülködik.

– Igen, de velem nem volt senki – jegyzem meg. – Láttam mindent. Hallottam mindent. Ahogy a szüleink próbálnak egyik orvostól a másikig eljutni tanácsért. Anya éjjel-nappal böngészte a netet, hogy ráleljen valamiféle gyógymódra. Apa pedig akkor is csak imádkozni tudott. Hitte azt, hogy felgyógyulok. Fábió pedig… – komoran elmosolyodom, hisz akkor láttam egy fiút igazán sírni. Úgy, mint Holló. – Nehéz elfogadni.

– Mi lesz velünk? – néz rám boci szemekkel.

– Az, aminek lennie kell – feleltem könnyedén, mégis nehéz szívvel.

– Téged küldtek hozzám? – kérdez rá remegve.

– Nem küldtek, hisz el se mentem – magyarázom vigyorogva.

– Szániva! – csattant fel. Milyen rég is hallottam már a nevem?

– Nem tudtam távozni – közöltem vele végül ridegen. – Valami itt tartott. Talán az égiek tudták, hogy meg kell várnom téged. A négy év alatt annyi halált láttam ebben a szobában, hogy… még mielőtt én idekerültem volna, egy nyolc éves kislány halt meg ebben az ágyban. A halálom után még két hétig csak bolyongott a falak között, mígnem valami elhívta. Láttam, ahogy távozik egy fényes világba. Megijedtem. Nem akartam elmenni. Ha csak a közelemben megnyílt az a fényes kapu, rohantam, mert nem akartam távozni.

Szávi megértően tekintett rám, megfogta a kezem, majd ismét átöleltük egymást. Leültünk a kanapéra, és úgy, mint annak idején kiskorunkban, összegömbölyödtünk.

Érzékeltem az időt, ahogy Szávi lelkét és testét is. A gép még mindig az életjeleit mutatta. Mikor kezdett hajnalodni, Szávi hol sírt, hol vacogott félelmében, hol nyugodtan aludt a vállamra hajtott fejével.

Amikor a szüleink és az orvosok megjelentek a szobában, Szávi felpattant, mert azt hitte, majd érzékelni fogják őt. De nem így lett. Most valamiért anyuék tovább is maradtak, mint eddig bármikor, ráadásul Holló is megjelent, aki szintén nem látta a húgom szellemét. Végig csak őt figyeltem. Mintha magamat láttam volna. Szávi három hónapja küzd a fennmaradásért, nekem egy hét jutott. Elmosolyodtam. Egyikünk sem akarta ezt.

Miközben Holló, és a szüleim a húgom mellett ülnek és beszélgetnek, Szávi saját magát figyeli, mintha arra késztetné a testét, hogy mozduljon meg végre. S ekkor nyílt az ajtó. Kikerekedett szemmel néztem, ahogy belép a szobába az a fiú, akit négy éve nem láttam viszont. Fábió magasabb lett, és izmosabb is. A dús, hullámos haját levágatta rövidre, de a szemei még mindig ugyanolyan gyönyörűek. Nem gondoltam volna, hogy valaha látni fogom még őt. Szávira tekintettem, s egyszerre voltam keserű és boldog. Még mindig hiányzott. Még mindig ugyanúgy érzek iránta. Nem múlt el. Csak fáj.

Amíg Fábió a többiekkel beszélt, én le se tudtam venni róla a szemem. Szávi eközben odajött mellém, és elmondta, hogy négy év alatt sok mindent elért a jégkorong csapattal. Jól teljesít. Boldog és egy éve, hogy megtalálta a szerelmet. A húgom elmondta, hogy Fábió három évig csak a tanulásnak és a sportnak élt. Nem lehetett a közelébe férkőzni. Viszont valaki mégis megtörte a jeget. Örültem is neki, meg nem is. Hisz ha nem következik be a halálom, akkor még most is együtt lehetnék vele. Emiatt nem gyűlölhetem sem őt, sem azt a lányt, aki a szerelme lett. Akarom, hogy boldog legyen. Ahogy pedig Hollóra tekintek, akarom, hogy ő is boldog legyen, viszont ő már a húgommal.

Ekkor éreztem meg a hátam mögött az ablaknál, hogy a fény nyílik kifelé. A melegség egyből átjárta a lényem, mint oly sokszor, mikor a szellemek átléptek rajta. Mosolyogva, boldogan, és elégedetten. Szávi ijedten kapta el a kezem és szorosan tartotta.

– Nem mehetsz el! – sírta el magát. – Mi lesz velem nélküled? Ha itt hagysz, én itt maradok egyedül. Én nem tudok túlélni négy évet egyedül.

– Én nem mondhatom meg neked, hogy küzdj, vagy maradj – simogattam meg az őzbarna haját. A lágy hullámokban szinte elvesztek az ujjaim. – Szeretném, ha mellettem maradnál, hisz sok mindenről lemaradtam. Nem tudom, milyen érzés gimnáziumba járni. Nem tudom, hogy mik történtek a barátainkkal. Nem tudok sok mindent. Még Fábióról sem tudtam. A három hónap alatt most jött be ide először. Nem hittem volna, hogy anyuékkal még mindig tartja a kapcsolatot. Én csak egy hétig tudtam küzdeni. A testem feladta. Te kibírtál három hónapot. És te is csak most jelentél meg előttem.

– Megyek veled – jelentette ki merészen és hajthatatlanul, majd még közelebb lépett hozzám. – Elvesztettem az ikertestvérem. Mikor Fábió felhívta aput, végigzokogtam az utat. Nem akartak beengedni hozzád, de kiharcoltuk. Láttalak. És nem tudtalak megmenteni.

– Mert az nem a te dolgod volt – mondom ki. Hogy is menthetett volna meg? Ne legyen már balga! Meg kellett halnom.

– Nem hagyhatsz megint magamra – szipogja. Én sem akarom elhagyni, de nekem nincs testem, amibe visszatérhetnék. Ő pedig még össze van kötve a sajátjával.

Épp engedném el a kezét, amikor a gép sípolni kezd, és én megrökönyödve nézem, ahogy apu rohan kifelé orvosért kiáltva, Fábió pedig önkéntelenül is, de újraélesztést végez a húgom testén, anyu sírva rogy össze a padlón, míg Holló próbál Fábiónak segíteni. A két fiú küzd, és ekkor eszembe villan, hogy akkor is Fábió kezdett el újraéleszteni, amikor megtalált a női mosdó padlóján fekve, majd itt ebben a szobában, mikor feladtam a küzdelmet. Nem akart elengedni. Szeretett engem. Látom az arcát. A szemében könnyek gyűlnek. Ugyanazt átéli újra. Engem sem tudott megmenteni, most pedig a húgomat sem.

Szávi mellém állva figyeli a jelenetet. Nem küzd. Érzem. Velem akar maradni, miközben itt van a szerelme, a szüleink, és Fábió. Az orvosok jönnek, átveszik az újraélesztést. Fábió és Holló elállnak az útból, míg apa felemeli anyát a padlóról és szorosan átölelik egymást.

A fény egyre erősebb a hátunk mögött. Délután két óra. Bizonyára a beszűrődő napfény okozza a melegséget, nem pedig a fényes átjáró. De nem akartam ezt hinni. Hisz látom, mi történik. Egy pillanatra Fábió felénk néz, egy kissé megszeppen, mintha meglátott volna minket. Vagy engem. Az ajka megmozdul. Formálja a szavakat: Szániva. Rámosolygok. Ő is mosolyog, majd mindketten az orvosok felé tekintünk. Hallom a sípoló hangot, látom a testet, ami nem akar visszatérni az élők közé, és rátekintve a húgomra egyszerre érzek szomorúságot és felhőtlen boldogságot. Átöleljük egymást, majd megfogjuk egymás kezét. Az orvosok már nem küzdenek.

– Itt az idő – mondja ki mosolyogva, és én is elmosolyodom. Magamhoz ölelem, megpuszilom a homlokát.

– Mindig hiányozni fogsz – suttogom, majd amint látom az értetlenséget az arcán, csak a fejemmel biccentek.

A gép újra mutat életjelet. A szüleim feljajdulnak. Az orvosok megkönnyebbülve sóhajtanak. Fábió és Holló bizakodva egymásra tekintenek. Majd Fábió még utoljára felém néz. Örülök, hogy megismerhettelek – mosolygok. Lassan a húgom arcát figyelem. Igen, eljött az idő. Négy éve menekülök előle, de most magával visz. Egymás szemébe nézünk, majd egyre csak távolodunk egymástól, a kezünk szorosan tartja a másikat, végül a fény körbeölel.

Asztalfiók

 Nemrég véget ért a Nuuvella. Mit mondjak erre? Eddig tartott, de maga az írás megmaradt. A Nuuvellára feltöltött eddigi regényfejezeteket már nem lehet ott olvasni, mindenkinek megszűnt az oldala.

Még az is eszembe jutott, hogy a továbbiakban a blogomban osztanám meg a fejezeteket, amíg egy nap ki nem adom vagy e-bookban, vagy könyvben, vagy mindkettőben.

De jelen állás szerint rohadtul nincs időm és energiám írni a regényeket. Túl sok év telt el mióta az Ősi Vért is el kezdtem írni, ami nem lenne baj, ha már ki lenne adva az összes része. Már azon is agyaltam, hogy e-bookba nyomom az egész teljes hat részt egyetlen formába. Még akkor is, ha az első része még 2017-ben megjelent könyvben is és e-bookban is.

A lényegen mit sem változtat a dolog. Szeretek írni, és most igen, pár sort bepötyögök a blogba is, miközben zenét hallgatok.

Asztalfiók.

A kezdet kezdetén, így is lehetne mondani, mikor el kezdtem írni, toll és füzet. Nem szabad beszabadulni írószer üzletbe, mert a pénztárcám kicsapongó életet élne, én meg repülnék örömömben, mint Dumbó, amiért beszereznék egy-két tollat és füzetet. Ugyanis hiába lett számítógépe az ember lányának, ha megmaradt egy régi szokása. Örülj írószerbolt, még nem léptem át a küszöböt.

Viszont most is az asztalfiók azt jelenti, hogy magamnak írom a továbbiakba a regényeket. Ezért gondoltam azt, ha már megszűnt a Nuuvella, akkor miért ne tenném fel ide a blogba. Vagy csinálok egy másik blogot és akkor oda.

Valamelyik nap néztem egy videót, ahol megkérdezte a videós, hogy ugyan ki ír/használ blogot. Hát én! És azok talán, akik szeretnek pötyögni, írni. Mióta megnyitottam a blogjaim, azóta mások bezárták, újat nyitottak, aztán azt is törölhették, vagy egyszerűen már nem foglalkozik vele. Egyébként én sem. Hisz látszik.

Szóval, hogy mi lesz, azt már nem igen teszem fel kérdésként, mert úgy is tudom a választ. Még semmi. Vagy ha változik a dolog, akkor azt úgy is úgy tudatom, hogy már okés a dolog, és jöhet a következő.

Addig is gondolkodom azon az asztalfiókon a blogba beépíteni.

Ennyi lettem volna mára.

xoxo

Ősi Vér hatodik könyv 2. rész

 https://christindor-alombelitortenetek.blogspot.com/2019/03/osi-ver-hatodik-konyv-egy-ev.html

Utolsó szerkesztés: 2019.03.31. 12:09

207 oldalas. Még kell hozzá. Nincs befejezve.

Szóval, egy kicsit előreugrottam. Elég sok minden elmaradt. Így a szereplők bemutatása, amit egy későbbi időpontban meg is fogok csinálni. Főleg, amint szabadságra megyek valamikor.

Ez is csak egy rövid szösszenet magamnak.

A hatodik könyv az Ősi Vér lezárása. Elviekben és gyakorlatilag is ezzel akarom befejezni a sorozatot. Jobbadán egy teljes egész könyvet akartam ebből, de a nagy terjedelem miatt kellett hat részre szednem.

A lényegen nem változtat, hogy amíg az ötödiket még elsimítom, addig a hatodikat folytatom.

Ritkán jutok oda az íráshoz, mert a hétköznapok rövidek, és nem éppen kellemes pár órát aludni, másnap meg menni dolgozni. A hétvége meg úgy elmegy, hogy azt se tudom sokszor mikor volt szombat meg vasárnap.

Szóval, magát az írást nem hagyom abba. Egy ideje a Nuuvellára sem töltöttem már fel újabb fejezeteket. Túl sok volt párhuzamosan is írni több regényt, így kissé elmaradtam mindegyikkel. Saját magamat hátráltattam csak ezzel. Azt gondoltam, így gyorsabb lesz, de nem.

Viszont erősen gondolkodom már azon, hogy az Ősi Vér második könyvét csak e-book formában adom ki. Azt még nem tudom mikor, időpontot ez ügyben még magamnak sem adok. Elméletben ebben az évben. Gyakorlatilag meg már... oly mindegy. A megzuhanásom nem most kezdődött. De nem érdekel. Mivel mindenáron el akarom érni, hogy az Ősi Vér most már teljes legyen. 2017-ben adattam ki az első részt, azóta meg délibáb sincs felőle. Soha nem úgy jöttek össze a dolgaim, ezen meg már nem rágódom. De hogy kiadom a többi részét is, az biztos.

A végeredmény ugyanaz: ennek a regénynek már régen készen kellene lennie, ki kellett volna már adni stb. Sok regénytervezet vár még arra, hogy ne csak a laptopon létezzen. Úgy hogy ja. De jó annak, aki letud 300 oldalt, én meg még mindig bővítem, átírom stb. Én probléma, nem másé.

Ennyi lettem volna mára. A többi meg majd jön magától.

xoxo

Sorsháló - Szereplők bemutatása 6. rész - Kiss Ammar

Kiss Ammar nem más, mint Valdner Szira keresztapja. Valdner-Kiss Lori bátyja. Mikor a húga meghalt, próbálja védelmezni Szirát, aki nem igazán kér belőle, bár mindketten ugyanazt akarják, igazságot. Még akkor is, ha tudják, hogy ezzel veszélybe is kerülhetnek.

Ammar 6 évig ült börtönben ártatlanul. Miután kiszabadult, az élete megváltozott, gazdag lett, befolyásos, de nem eléggé ahhoz, hogy rájöjjön ki vagy kik ölték meg Leniát, Szira húgát. Legjobb barátja Kemal, akivel közösen próbálják felderíteni Lenita ügyét, de eddig ők is zsákutcába kerültek.

Ammar bízik abban, hogy találnak egy nyomot, ami elvezeti a tettesekhez, de azt is szem előtt kell tartania, hogy Szira lehet a következő áldozat, ha nem vigyáz.

Ennyi voltam. Folyt.köv.

xoxo

Sorsháló - Szereplők bemutatása 4. rész - Marusek Alex

 Marusek Alex

A történet egyik úgynevezett főszereplője. Fél éven át tartó kómában szenved. Miután felébred a kómából, először még nem tudja, hogy mi történik körülötte, vagy mi történt vele pontosan, aztán felidéződnek a Szilveszter napján történt események.

Alex egy egyszerű férfi, aki élte a mindennapos életét. Ez az élet viszont felborult. Hogy mennyire? A történet folyamán az is kiderül.

Anyja, Nemes Lívia. Van egy bátyja, és két húga. Anyai nagybátyja, Nemes Cézár. Legjobb gyerekkori barátja, Horváth-Asano Hiroyuki "Hiro".

A családja és a barátai a mindene. Egész fiatalon fel kellett nőnie. Őszinte, erős, kissé ingatag, főleg a történtek miatt, de nem akar meghátrálni. Meg akarja találni azokat, akik rátámadtak. Ugyanakkor mindenkit meg akar védeni, aki a közelében él. Eltökélt, viszont még sok megválaszolatlan kérdés van benne.

Tetoválásai egyik karján: farkas fej, bagoly, homokóra, iránytű és egy holló.

Külseje: vékony, szálkás, férfiasabb vonás, sötétbarna szempár. Markáns arcvonás, melyet szakáll fed.

Ennyi lenne mára.

xoxo

Sorsháló - Szereplők bemutatása 3. rész - Nemes Lívia

 Nemes Lívia

Lívia nem más, mint Marusek Alex anyja. Van két fia, és két lánya. Nemes Cézár húga. Franciaországban volt a lányaival, amikor Alex kómába került.

Sosem házasodott össze a gyerekei apjával, egyedül nevelte őket. Az elsőszülött fia évekkel azelőtt lelépett, nem igazán tartják a kapcsolatot, ahogy a volt élettársával sem.

Fél évig bizakodott, hogy a fia felébred a kómából. Nem tudja, hogy ki vagy kik voltak a tettesek, ahogy azt sem, miért történt az a fiával. Viszont szeretné, ha kiderülne az igazság.

Miután Alex kómába került, próbálta a családot összetartani. De úgy érzi, ebben kudarcot vallott. Ugyanakkor attól is tart, hogy soha többé nem kel fel a kómából a fia, vagy ha mégis, akkor már nem lesz a régi.

Röviden ennyi.

xoxo

Sorsháló - Szereplők bemutatása 2. rész - Nemes Cézár

 Nemes Cézár

Nemes Cézár nemes egyszerűséggel Marusek Alex keresztapja, nagybátyja. Húga, Nemes Lívia. Felesége, Nemes Dettina. Két fia van.

Cézár egy tetoválóművész és bártulajdonos. Régebben egy motoros banda tagja. (Mintha az Ősi Vérben is lenne egy motoros banda) Na jó, nincs több hasonlóság felfedezése-kiütköztetése.

Szóval, ő az, aki összetartja a családot és a barátokat miután Alex kómába kerül. Kutatja azokat, akik megverték. A külseje: barna szem, két karján tetoválások, homok szőke vállig érő haj, amiben már látszódnak az őszhajszálak. Szakálla gondosan ápolt. Jelleme: gondos, odaadó, jó fej, de tud haragos is lenni. Nem egykönnyen hátrál meg, főleg ha a családjáról, vagy a barátairól van szó.

Most még ennyi.

xoxo

Sorsháló - Szereplők bemutatása 1. rész - Horváth-Asano Hiroyuki "Hiro"

 Horváth-Asano Hiroyuki "Hiro"

Ami nem változhat számomra, az a japán vonal. Az Ősi Vérnél a történet nagy része Japánban játszódik, és vannak benne japán szereplők is. A Sorsháló történetének elkezdése előtt ez a vonal is fennmaradt, hisz szerettem volna változatosabbá tenni a szereplőgárdát.

A Hiroyuki "Hiro" név könnyen jött, de a vezetéknévvel voltak bennem kérdőjelek, hogy ugyan melyiket válasszam, és hogyan. Hiro félig magyar, félig japán származású férfi. Az apja magyar, az anyja japán. Van egy húga, Nagi. A barátnője, Effi. Eredetileg Szaffi lett volna (imádom azt a mesét), de aztán váltottam az Effire. Visszatérve Hirora. 

Ő Marusek Alex gyerekkori barátja. Miután Alex kómába kerül, minden nap meglátogatja, ha kell kicselezi a nővéreket, orvosokat, csakhogy megfigyelje a barátját.

Tetoválásai: bal karján egy összetört, vérben úszó zsebóra; egy farkas, és egy pók; jobb karján: kártyapakli, dobókocka, és két egymásba fonódó kígyó; a hátán egy szamuráj és egy geisha titkos viszonyát ábrázoló jelenet van. A mellkasán egy hun harcost fekete lóval, íjszerszámmal, karddal, felette pedig egy turul szárnyal, mutatva neki az utat. A hátán és a mellkasán lévő tetoválás magáról a származására is utal.

A legtöbben csak Hironak nevezik.

Az ő karakterét sose akartam úgy ábrázolni, hogy csak van, feltűnik, vagy ilyesmi. Mindig lehet rá számítani, bár a történtek őt is dilemmába süllyesztik. Kitartó, de van benne félelem is. Szereti a barátnőjét, és szereti a barátait. Úgy tudnám őt jellemezni, hogy egy kisfiú férfi testben, vagy egy férfi, aki szeretne még kisfiú lenni. Remélem, ez nem annyira félreérthető. Nem puhány, azt azért leszögezem.

Most így röviden ennyi.

xoxo

Sorsháló - regénytervezet bemutatása, fülszöveg

 https://christindor-alombelitortenetek.blogspot.com/2020/06/2020-junius-regenytervezet-keszuloben.html

https://christindor-alombelitortenetek.blogspot.com/2020/12/regenytervezet-keszuloben-20.html

A fenti két linkben összegezve van, hogy mikor kezdtem el írni az újdonsült történetemet, és hogy vannak bizonyos dátumok benne, hogy maga a történet mikor kezdődik. Igen. Ezek a dátumok viszont nemrég megváltoztak, így az eredeti dátumok helyett újak lettek.

2019. december 31. helyett 2023. december 31.

2020. június 6. helyett 2024. június 6.

Nemrég pedig a regénytervezetnek meglett a főcíme is: Sorsháló.

Mi jellemzi a regényt? Akció-krimi-dráma keverék. Műfaj-besorolásom kissé ingatag alapokon mozog. Hisz jobban szeretem, ha valami fantasy, de ez sajnos nem az.

Mi jellemzi a szereplőket? Minden. Legalább is azon vagyok, hogy minden jellemezze őket: magabiztosság, kevélység, önhittség, labilisság, félelem, vadász ösztön, bosszúállás, depresszió és még sok egyéb más.

Mikor el kezdtem írni a regényt, már az első leütéstől számítva tudtam, hogy nem akartam egy mézes-mázos-giccses valamit alkotni. A sötétség, az alvilági, a merészség és a tévút egyvelegét alkalmazom rajta. Szóval, szerettem volna megmaradni a realitás talaján, de el is rugaszkodni tőle. Még folyamatban, születőben van a regény maga, de amúgy már egy teljes, kész sztori áll rendelkezésemre. Jelenleg 172 oldalas. Mindezt a Nuuvella.hu oldalára fogom feltölteni fejezetenként. A fejezetek névre szólóak. Maguk a szereplők nevei válasszák el a másik cselekvéseit, történéseit, bár van benne egy kivétel. Mivel több szereplő is van benne, ráadásul E/1-ben dolgozom, így kissé ingoványos talajra kerültem, mivel mindegyik szereplőből kell valami, ami hozzáad a történethez, ugyanakkor ügyelni arra, hogy a karakterét sehogyan se változtassam meg. Vannak benne olyan elemek, amiket talán nem hibátlanul alkalmaztam/alkalmazom. Próbálom úgy összerakni a történetet, hogy ne legyen túl sablonos, valamelyest reális legyen, de ugyanakkor talán túl sok külföldi akció filmet néztem életemben, és ennek hatása talán majd érezhető is. Ugyanakkor egyáltalán nem akarok egyszerűt belepréselni. Szeretem, amikor egy történet bonyolult, komplikált, és talán kissé túllő a célon. Mivel elég sokáig a fantasyval voltam elfoglalva, így talán még az is közrejátszik egy-egy jelenetnél, hogy, vagy túl gondoltam, vagy elhatárolódtam a reálistól, vagy csak másképp akartam, mint ahogy valójában lehet. Egyébként még így is beletörik a bicskám, de majd kiküszöbölöm valahogyan. És szerintem, talán, nem lepek meg senkit azzal, hogyha azt mondom, nemcsak magyar szereplők vannak benne. De mindent sorjában.

Fülszöveg: 2021. december 29-én meg is lettem vele. Amit lehet, összehoztam a félkész regényből. Sose volt erősségem a fülszöveg. Itt sincs. Igyekeztem a lényeget belevinni, és nem spoilerezni.

Marusek Alex fél év után felébred a kómából. Voltak, akik már lemondtak erről, de voltak, akik kitartóan bíztak benne. Alex maga sem tudja, hogy ez jó-e, vagy szimplán balszerencse. A gyerekkori barátja, Horváth-Asano Hiroyuki mindvégig kitartott mellette, nem adta fel a reményt. Mégis úgy érzi, az egész élete romokban hever, hisz a kóma után szembesülnie kell az igazsággal. Ráadásul úgy gondolja, mindenki veszélyben van, aki csak közel áll hozzá. De vajon mi történt Alexszel Szilveszter éjjelén? Kik és miért akarták őt elintézni? Az, hogy Alex felébredt a kómából, valami elkezdődik. Farkas Diána nyomozónő azon van, hogy kiderítse, amikor is egy régi ismerős bukkan fel. Valdner Szira megjelenése további kérdéseket vet fel. A lány feltűnése nem véletlen, ezt maga Diána is tudja. És ahol Szira van, ott felbukkan a börtönviselt nagybácsi, Kiss Ammar és rokonszenves barátai. Vajon a régi ügye összeköthető a mostani ügyével? Alex tényleg amnéziában szenved? Vagy mindez elterelés? És azok, akik majdnem megölték őt, visszatérnek? Diána főnöke, Bakta Edvin úgy gondolja, ideje a régi csapatnak összeállnia, és bevetnie magát. Tényleg köze lenne az alvilágnak Marusek Alexhez? Mi kell ahhoz, hogy az alvilág olyanokat is berántson a sötétbe, akik eddig a fényben éltek?

És ennyi. Aligha tudnék ennél jobb fülszöveget kiírni magamból. Azt nem tudom, hogy maga a regény elnyeri valaki tetszését vagy sem. Nem tudom miért, mindig az utóbbira voksolok. Örülni fogok, ha valaki olvassa, és meg is lesz a véleménye, legyen az negatív, vagy pozitív. Lehet, hogy maga a regényírás folyamata zökkenőbben sikerült volna, ha segítséget kértem volna pl.: miképp zajlik egy kihallgatás? De ez van. Ha netán ez az akció-krimi-dráma vonal nem válik be, akkor megmaradok a jól ismert terepemnél, a fantasynál. Ott tán nem lehet elbukni.

xoxo

Ősi Vér - Az Árulás szereplői 1. rész

 Igen, egy kicsit meg vagyok csúszva. De semmi gond. Most azon leszek, hogy az Ősi Vér - Az Árulás című regény (Ősi Vér 3. könyv) szereplőit felsoroljam.

Grigore - Az Első Rend idején, Édenben született. Chandak egyik régi barátja. Magas, szálkás férfi, zöld szemű, szürke szakáll. Átváltozva: mélybarna színű bunda, ha vérfarkassá alakul át. aki Hosszú évek óta Erdélyben felügyeli a rendet a vérfarkasok és az emberek között. Bal arcfelén egy mély sosem gyógyult heg volt, melyet még a hatalmas vámpír elleni harcok során szerzett magától Machlontól. Egykori szerelme Amaris, majd feleségül vett egy magyar lányt Aurát, aki sokáig Halandóként élt, és aki türelmesen várt arra, hogy szerelme a férfi iránt viszonzásra leljen. Miután Aurát vérfarkassá tette, összeházasodtak.

– Na jól van, kismadarak! – csapta össze két tenyerét Grigore. – Hallottátok a vezér fiát! Vagy regéltek, vagy sültök élve. Melyiket akarjátok?

Megyer - Grigore elsőszülött fia, aki anyja vékony alkatát örökölte, de erőben és bátorságban az apjára ütött. Szerelme: Raisa.

– A lányod nem hagyna itt egymagadra – nézett vissza a férfira Megyer. – Sosem hagyná, hogy elvigyem innen, amíg te magad nem jössz velünk.

Jurij Petrovich – Vérfarkas. Jurij és a családja szoros kapcsolatokat ápolnak különböző démonvadász klánokkal. Kékeszöld szemű, termetes, izmosabb. A Katasztrófa előtti időkben kiváló orosz bokszolónak számított. Masha egykori vőlegénye. Lánya: Raisa.

– Azért mert pártatlanok, még nem biztos, hogy kegyes lennének hozzánk, ha megszegnénk a törvényt – vetette oda Jurij, mintegy megerősítésként, majd elindult a város felé. 

Raisa - Jurij lánya. Anyja: Raisa. Kékesszürke szeme olyan, akár egy kristály, hosszú fekete hajú. Sokan kedvesnek és szerethetőnek tartják. Harcművészetben veretlen bajnoknak számít. Szerelme: Megyer.

– Minden rendben? – kérdezett rá Raisa. Jurij nem felelt azonnal, bár érezte, hogy lánya nem hagyja ennyiben a dolgot. – Keresel valamit, igaz?

Megara - félig vérfarkas, félig démon szülött, zöldesbarna tekintetű.

– Amiatt nem kell tartanunk, hogy elárult volna minket Kaorunak – közölte magabiztosan Megara. – Zselyke sosem árulná el a családját egy férfi miatt, aki mit sem foglalkozott vele. Hisz nem ment vele akkor sem, amikor lehetett volna. A barátság és a hűség nem engedte elmenni.

Ziad - félig angyal, félig vérfarkas szülött.

– Emiatt nem aggódom – nyugtatta meg Ziad, bár maga is csak reménykedni tudott. – A sámánasszonyok mindent megtesznek, hogy a gyerekek biztonságban túléljék a Kárhoztatást. Nekünk harcolnunk kell. Az ő jövőjükért. Biztos vagyok benne, hogy ők túlélnek minket.

Nara - félig angyal, félig démon szülött, gyönyörű kékesfekete hajkoronája van.

– Ne felejtsük el, hogy Jurij nem véletlenül engedi a lánya közelébe Megyert – szólalt meg elgondolkodva Nara, a félig angyal, félig démon szülött, gyönyörű kékesfekete hajkoronája csak úgy ragyogott a napfényben. – A házasságuk hatalmas földeket von maga után.

Abdon - szintén félig vérfarkas, félig démon születésű.

– Jurijnak nem lenne ideje kiélvezni – vágta rá nyomban Abdon, aki szintén félig vérfarkas, félig démon születésű. – Chandak nem tűri a trónbitorlókat. Ugyanakkor nem lenne értelme sem, mikor a jóslat közeleg.

Tsuruga Takeshi - démonvadász. A Tsuruga klán vezetője. Hideto apja. Takuma nagyapja.

– Grigore becsületes férfi – közölte Takeshi halk és magabiztos hangon. Sötét tekintete kifürkészhetetlenné vált. Démonvadászok voltak, de Takeshi minden lényről információt gyűjtött, mert sosem hagyta a véletlenre. Így ők voltak az egyedüli olyan klán Japánban, akik ha kellett felvették a harcot más lényekkel szemben is, kivéve vérfarkasokkal és Korcsokkal nem kellett még harcolniuk. Ennek ellenére a legjobb fegyverekkel rendelkeztek, amelyek sokáig kitartanak a küzdelmek során. – Bebocsátást kért, amit megkapott. Rajtuk múlik, miképp viselkednek. Ők nem démonok. Ha azok lennének, be se engedtem volna a területünkre.

Tsuruga Hideto - démonvadász. Takeshi fia. Takuma apja.

– Rég volt, hogy apám utoljára démonnal állt ki – felelt rá Hideto büszkén mosolyogva. Örült, hogy az apja sok mindent elért és tett életében. Mindig is olyan férfi akart lenni, mint amilyen ő. – Ne félj! Tsuruga Takeshit nem lehet oly könnyedén legyőzni, sem megfélemlíteni.

Tsuruga Takuma - démonvadász. Takeshi unokája. Hideto fia.

– Megértem, amit mondasz, de látni is látok – nézett apjára Takuma. – Ismerem nagyapát. Tudom, hogy megtört. Azt is tudom, miért. Ismerem a régi történetet. Az elfeledett fiút. A megtagadott gyermeket. Tudom, hogy nagyapa még annak ellenére is harcolna, hogy tudja, nem sokáig bírná. De ő, Tsuruga Takeshi, a kegyetlen démonölő. Ahogy mondtad, semmi sem tántorítaná el. Ugyan nem tetszik, hogy vérfarkasok lépték át területünk, de hiszek nagyapának. Nem kell tartanunk.

Miyazawa Azuma - démonvadász. Apja: Miyazawa Kinji.

– Minori – suttogták egyszerre a szülők, majd elmosolyodtak. Azuma visszaadta a gyermeket az édesanyjának, aki boldogan vette magához.

Murata Akio - Azuma jobbkeze és a legrégibb gyermekkori barátja. Ő volt az egyik, aki hátrahagyta a Miyazawa klánt, hogy Azumát szolgálja.

– Fősámánasszony – szólalt meg megrendülve Akio. – Ők azon gyermekek közé tartoznak, akiket lemészárolnak. Miképp történhetett ez meg? Hisz egyikünk sem tudta, hogy e két gyermek Kiválasztott.

Tsuruga Miyako - Azuma asszonya. Démonvadász családból való. Fia: Miyazawa Yoshi. Lánya: Miyazawa Minori.

– Ahhoz képest, hogy alsórangú, igen ravasz – közölte észrevételét Miyako.

Clio Reid - kedves nő, akaratos jellem. Szüleivel hét évvel a Katasztrófa után érkezett Japánba, ahol új életet kezdhettek. Clio akkortájt eléggé befelé forduló személyiségnek tűnt, s sokan kerülték is emiatt. Kevesen fogadták el hűvös és vad természetét. Szerelme: Yoshi. Clio bárja néven egy bárt vezet.

– Ha nem vetted volna észre, a világban másról sem lehet tudni – jegyezte meg Clio gúnyos arckifejezéssel. – Egy kis nyomozással te is kiderítheted, mi az a Corbariai Biblia, és hol találod.

Yoshi - a Red Dragons motoros banda tagja. Legjobb barátai: Satoru és Kaoru. Szerelme: Clio.

– Luther katonái nem nyugodtak – felelte Yoshi komor ábrázattal. – Minket is megtévesztettek.

Satoru - a Red Dragons motoros banda vezetője. Yoshi és Kaoru legjobb és legrégibb barátja. Szerelme: Vanessa. Kiválasztottként született le.

– Megmondtam már, ha ki akarsz szállni, tedd nyugodtan, nem foglak vissza, csak azért mert szükség van harcosokra – közölte közömbös hangon Satoru.

Will Sky - Satoru mestere. Boszorkánymester.

– Azt én is így gondolom! – szólalt meg mellettük Will. Satoru és Yoshi egyszerre ugrottak hátra meglepetésükben. Will megcsóválva fejét csettintett ujjával egyet és az apró üzletben azonnal feloltódott a villany. – Csak tudnám, miért nem vagyok meglepve? – kérdezte magától Will mialatt a pult mögé vonult és egy üveg konyakot vett elő három pohárral együtt. Mindhárom pohárba töltött, majd a két férfira meredt. – Betörés és lopás. Mi van, pénzhiányban szenvedtek?

Chandak - A vérfarkasok vezére.

– Nem kellenek szavak, hogy megértsük egymást, Will – válaszolt kurtán Chandak. – Nagyon is jól tudom, hogy amiatt vagy itt, amit Satorunak mondtam.

Aizawa Haruki - Egykori rendőr, akit Bomani lánya változtatott át vérfarkassá. Chandak hűségese.

További vérfarkasok: Alexius, Sáfély, Rella, Nisá, Helmut, Grácia, Hilda.

További vámpírok: Zovárd, Airton, Azra, Thomas, Luther, Masha, Bloodworth, Promise, Asia, Dijon, Salome, Rovena, Hiláriusz, Bartal, Veronika, Leon.

Vanessa - Satoru szerelme, menyasszonya. Luther elrabolta Satorutól, amikor össze akartak házasodni.

Mióta Vanessa meghalt, számára csak futó kalandok voltak, és a csapatába sem óhajtott nőt látni. Mégis Mayo meggyőzte, hogy a csapatban a helye, főleg, hogy egyik társukat pont egy vámpírtól mentette meg. Ennek ellenére Mayon kívül más nő nem jöhetett a csapatba.

Ősiek - Isten, Pokol Királya, Solomon.

Ősi Vér - Éden szívében született ikerlányok, akiket Édenben megfosztottak az életüktől, és akitől a mai napig rettegnek a jóslat miatt.

Helka - Hiláriusz asszonya. Halandó nő.

Sámánasszonyok - Az Első Rendtől élnek. Ők azok, akik nem tesznek különbséget Halandók és Halhatatlanok között.

– Isten hozott titeket, vadászok! – hajolt meg tisztelettel az asszony, aki nem volt más, mint a fősámánasszony. Satoru ugyanezt megtette, majd oldalba bökve barátját, az is idegesen meghajolt, majd a férfi háta mögé vonult, hogy onnan szemlélje tovább az asszonyt. Mindketten nem egyszer találkoztak már sámánasszonyokkal, de ez az asszony sokkal másabb volt, mint a többi. – Miért jöttetek ide, ha szabad tudnom?

Morven - Luther, a vámpírfejedelem fia. Bloodworth nevezte el Morvennek, így tisztelegve az apja emléke előtt. A Sámánasszonyok védelmében él.

Lilith - Démonkirálynő. Az Alvilágban él. Archer szeretője. A Pokol Királya egykori asszonya. Az Ősi Vér anyja.

– Lilith és az átok – dünnyögte magának a király. – Nem mindig jó párosítás. Ennyi lenne a beszámoló?

Archer - Démonvezér. Az Alvilágban él. A Pokol Királya jobbkeze. Lilith szeretője.

– Imádom látni a töprengő arcvonásod – szólalt meg a közelében Archer. Michael szája vékony ívben összepréselődött, szemhéja egy pillanatra lecsukódott, majd mély levegőt szívott tüdejébe, hogy ellenállhasson a késztetésnek, hogy megüsse a ficsúrt.

Pokol Királya - Ősi. A démonok királya. Lilith egykori ura.

– Szabad tudnom, miért jött ide? – szólalt fel a király, de ekkor a fősámánasszony megjelent a katona mellett, aki azonmód ijedten ellépett mellőle. A király nem lepődött meg, hisz a sámánasszonyok olyanok, mint a szellemek, úgy suhannak, járnak-kelnek, ahogy nekik tetszik. – Tudod, miért jó a Pokolban? – kérdezte a férfi, miközben fejét megtámasztotta egyik kezével, a másikkal pedig intett a katonájának, aki sietve távozott. – Nincs tél. A megjelenésedtől még a hőmérséklet is fagypont alá csökkent. Mi hozott ide?