Ősi Vér - A Viadal
Az Ősi Vér című regényem második könyve, ami ugyan nem jelent meg még könyvben és e-book formában, de a Nuuvellára teszem fel fejezetenként. Mai nap folyamán tettem fel a harmadik fejezetet.
És miért ez az alcím? Sokat tanakodtam rajta. Aztán maga a történet ezen szakasza adta az ötletet. Sokáig csak Ősi Vér - A második könyvként címkéztem fel. Mivel nem akartam előre elárulni az alcímet. Tudom. Sok gondolkodás nem volt az alcím körül. Meg lehetne ennél frappánsabb, érdekfeszítőbb stb. Nekem ez tetszett.
Hosszú folyamat ez a könyvsorozat. Amit egykor úgy gondoltam, lerendezem 300 oldallal és kész és ennyi, úgy át is rendeződött a dolog. Hosszú évek egyszeri gyümölcse, az is nehezen akar beérni. Olyan, mint egy tíz évente kivirágzik a növény. Hülye hasonlat.
Számtalanszor átolvasott, átrágott, itt-ott foltozott, fokozatos, majd hirtelen szereplőgárda ostrom, még több cselekményszál, még több szereplő.
Na, jó. Nem igazán vagyok megbékélve a tudattal, hogy eddig nem tudtam kiadni, csak az első könyvet. Egy kicsit frusztrál a dolog, de megoldható. Mint mindig. A tényen viszont nem változtat.
A regényírás örök szerelem, szenvedély, pokol és menny. A hullámvölgy és a hullámvasút azon keveréke, amit ugyan utálok, egy ideig jól tűröm, de aztán robbanok, majd csitulok, végül megy minden a maga útján. Ahogy a második könyv feltöltése is a Nuuvellára. Persze a kiadatás nem marad el, egy nap az is meglesz. Idő kérdése minden.
Maga a regény második része hat fejezetből áll, szóval már csak három fejezet szükségeltetik, hogy egy egészet alkosson. A maga átka - ha fogalmazhatok így, már pedig fogalmazhatok így - az egész regénynek az, hogy kb. tíz évvel ezelőtt, kb. 2011 körül már ki lehetett volna adatni. Hogy miért nem történt meg? Mert nem éreztem, hogy eljött a pillanata. Még hátrébb ugorva kb. 2005 környékén kezdtem el írni. Mondhatni május-június környékén. Szóval kb. 16 év alatt az egész könyvsorozatot ki lehetett volna adni. Csakhogy nem könyvsorozatban gondolkodtam. Le akartam tudni egyetlen könyvben. Ennek ellenére nem ez történt, hanem bővítettem és írtam, javítottam és bővítettem. Sok kis-nagy kellemetlenség történt, mint pl.: az asztali számítógép sokszor besokallt, velem együtt, aztán jött a laptopom, az első, az is besokallt, én is tőle. Áramszünet, áramszünetből adódó jelenetvesztés, azóta is 2 percenként van mentés az írások alatt. Aztán dobbantottam 2017-ben és az öcsém segítségével kiadtam az első könyvet.
So, sose gondoltam, hogy az írás olyan, mint valami rózsaszín álom... na jó, azért volt rá példa, hogy annak hittem, hisz tök jó, írunk, írónő leszek egyből, kiadok vagy 100 könyvet és ebből fogok megélni, és... igen. Nem lettem híres. Ami nem gond, csak az, hogy még mindig nem tartok a 100. kiadásnál. Az "ebből fogok megélni" viszont kőkeményen állta a sarat a lelkemben és a szívemben. Tudatosan gondoltam arra, hogy haha én bizony írónőként fogok megélni, haha én mást se fogok csinálni, csak divatterveket készítek és írok, mert szeretöm a bötűket.
Hányszor is kaptam én meg azt, hogy "ebből nem lehet megélni"? Számtalan alkalommal. Porig sértettek, de nem érdekelt, akkor is, ha törik, ha szakad, ha elsodor a lavina, én akkor is írni fogok. Az igazat megvallva igen is érdekelt, hogy miért mondják ezt. Hisz lehet tudni, hogy sok-sok éve a közkedvelt írók és költők sem mindig tudtak az írásból megélni, de azzal a hévvel, azzal a szenvedéllyel igenis előretörtek, nyomultak, írtak. Mert ugyan fájt nekik is, ha megszólták őket, de volt bennük azaz életérzés, vagy gondolat "hogy csak azért is". Persze már akkoriban is akadtak olyanok, akik írtak, jól éltek belőle, híresek is lettek általa. De! Aki ha egyszer megtapasztalja, milyen írni legyen az regény, vagy vers, vagy bármi, akár egy zeneszöveg, azt nem lehet csakúgy abbahagyni. Olyan nincs.
Sokszor eltűnődtem azon, van ilyen most is, hogy "megéri"? Igen. Mert azért írok, mert szeretem. Az írás egyfajta mentsvár mindattól, ami körülvesz. A legjobb módja annak, hogy kijussak egy lakatlan szigetre.
Ennek ellenére az írás olyan volt, mint amit nem szabad másnak elárulni. Az fix, hogy egy falat lehet tőle alkotni, és csak nagy ritkán nyílik egy ajtó a külvilágra. Ez leginkább az emberi kapcsolatok rovására ment. Nem vagyok beszédes forma, régebben is jobban szerettem hallgatni az embereket, mint beszélni velük. Aztán ezt próbáltam megváltoztatni. Gondoltam, ha frappánsabban adom elő magam, az jó dolog. Nem vált be. Gondoltam, ha becsatlakozom mások beszélgetésébe, az jó dolog. Szintén nem vált be, vagy nem mindig, nagy ritka. Nem tudtam mit kezdeni ezekkel a dolgokkal. A mai napig így vagyok vele, de ma már azért szoktam beszélgetni. Mire jó egy munkahely? Arra nem, hogy csendben maradjon az ember. Kicsit furcsállnák szerintem.
És igen. Itt jön az igazi mondanivaló. Szóban nem tudom magam kifejezni, csak írásban. Lehet, hogy van valami szaknyelv, vagy fogalom, vagy mi, aminek lehet ezt nevezni, nem tudom. De azt tudom, hogy sokszor kerültem érdekes helyzetbe, mikor el kezdtem beszélni, és a fejemben összeállt mondatok valami egészen másképp alakultak, mint szerettem volna. Van, hogy tudom, mit akarok mondani, mégis a mondatot szóban már másképp szerkesztem. Írásban ez sose volt vészes. Talán emiatt is szeretek írni. Persze, ezen lehet csiszolni, hisz csak meg kell szólalni, fel kell venni a "kapcsolatot" más emberekkel, és... nem tudom. A kapcsolatfelvétel más emberekkel sosem ment igazán. Egy idő után úgy érzem, hogy nincs miről beszélnem, mert igazából nem történik velem semmi az íráson és a munkán kívül. Persze, ez lehet egy hiba, amit lehet javítani, de sokszor éreztem úgy, hogy ami másnak tök természetes, valahogy nekem nem az. És az íráson kívül hiába vannak más témák, amikről szeretek beszélgetni: filmek, zene stb., egyszerűen nem tudom ezt kiterjeszteni, vagy másképp csinálni. Kezdem elveszíteni a fonalat.
Na mindegy. A lényeg az, hogy másnak a zene ad támpontot az életében, valakinek az írás, és megint másnak egyéb más dolog. Na, igen. Ha tudnék énekelni - egy részem mindig is énekespacsirta szeretett volna lenni - akkor talán azzal foglalkoznék, de nem születtem színpadra. Nincs kiállásom és külalakom hozzá. So, marad a négy fal közti énektudás... jaj, amikor japán és koreai dalokat énekelgetek. Meg angol, meg török, meg a spanyol egy kis olasszal fűszerezve.
Ugrás. Ugyanez a helyzet a színészkedéssel. Még a színpadok is hálát adnak az égnek, hogy nem ezen a pályán kezdtem el mozogni.
Teker. És akkor visszatérve a regényhez. Csakhogy ne kanyarodjak se balra, se jobbra. Mert szántani nem ér.
Az Ősi Vér - A Viadal című regénynek még három fejezete hátravan, amit a Nuuvellára fogok feltölteni. És akkor folyt.köv. a többivel.
Ennyi voltam.
xoxo
