Pár soros gondolat

Nem a szív teszi kétségbeesésbe az embert, hanem az ész, mely érzelmektől mentes. A szív rejti mindazt, amit egy férfi iránt érezni lehet, s ha ezt az ész megtagadja olybá már nem nemes. Ezért mikor egy férfi szerelméért küzd egy nemesi szív, feladásra kényszerítenie magát nem tudja, míg az ész el nem éri azt. S bár legyen szó a legvégső, kimondhatatlan szerelemről, mely láthatatlanságának folyamát csak kevesen láthatják, két ember élete örökre összefonódhat, de kudarcba is fulladhat. Így mikor egy szív darabjaira hullik, a szerelem is elporlik. A darabokat szerte viszi a szél, s párjára már nem lelé.

Ez a pár sor a Jane Austen magánélete című film végén született meg. Gondoltam ide le is írom, hogy el ne felejtsem.

Christin Dor

Boldog Újévet!!!

Díj 2011. december 24. - Egy hópehely élete

http://irokhaakarok.blogspot.com/2011/12/tintaba-martott-unnepi-hangulat_24.html

Egy hópehely élete címmel írtam egy kis történetet. Nagyon szépen köszönöm Szattinak, hogy az én történetemet is díjazta. Örülök neki, hisz ez az egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaphattam.

Üdv: Christin Dor

Régóta vártam ama pillanatot, amikor megpillantom azt az aprócska fénysugarat, mely alagútként csalogat a külvilágba. Amely egyre csak növekszik, szélesedik, közelebb kerül... s végül apró társaimmal együtt egy pillanatig lebegünk a végtelenben. Még utoljára visszanéztem Felhőanyánkra, aki eddig vigyázta kicsiny létünk, most pedig szabadjára engedett, hogy megismerjük az általunk még oly ismeretlen világot.

A lebegés megszűnt létezni. Lassan elindultam lefelé a társaimmal együtt, akik szintén boldogan keringőztek a szélben. Éreztem, ahogy a szél irányítani akar s én hagytam, miközben körbe-körbe forogtam, tekintetemet végighordozva a távoli felhőkön át a csupasz messzeségig. Kíváncsi lettem mi lesz, ha leérek... egyáltalán mikor érek le?

Amikor letekintettem magam alatt egy ideig csak ürességet láttam, majd halvány pontok rajzolódtak ki. Kérdőn néztünk egymásra, hisz sosem láttunk még ilyet odafentről. A szél ekkor hullámzani kezdett körülöttünk s mindenki elszakadt párjától, testvéreitől. Nem értettem mi történhetett. Miért távolodok ennyire tőlük?

Bolyongtam. Néhol kisebb felhőkbe botlottam s nem győztem elnézést kérni tőlük, hogy felzavartam szendergő álmaikból. Végül ismét társaim között leltem magam s fellélegeztem, hogy nem tévedtem el, nem vagyok egymagam. A szél most alábbhagyott ugyan, de nem álltunk meg egy pillanatra sem. Egyre gyorsabban haladtam lefelé, mintha szárnyam születtek volna, vagy mint akit nagyon vonz valami. Azok a halvány pontok pedig egyre nagyobbakká váltak. Gyönyörű színbe öltözött valami felé vettem az utam. Az egész térségben mást se lehetett látni. Káprázatos fényáradatok különböző motívumokat alkottak, majd egyenként pislogni kezdtek, mintha csak nekem köszönnének. Én is feléjük integettem. Lélegzetvisszafojtva vártam a pillanatot, hogy elérjem eme csodás, szikrázó és vidám világot. Furcsa zajokra lettem figyelmes miközben ereszkedtem egyre lejjebb.

Felhőanyánk egyszer mesélte nekem s társaimnak, hogy a felhők alatt, ahol száraz talaj van élnek emberek, akik szeretnek minket kis pelyheket. S ekkor én magam is megpillantottam három kis emberi lényt, akik vidáman ugrándoztak a frissen lehullt hóban, nevetve várták, hogy megannyi hópihe feléjük szálljanak s beterítsék a földet, melyen végleg megpihentek. Kissé ódzkodtam, hisz még szerettem volna látni a világot. De azok a kék szemek nem hagyták, hogy ezt megtegyem. Piros pozsgás arcán apró mosoly húzódott s felém tartotta kis kezecskéjét. Öröm töltött el, hogy várnak rám. Hisz mindig is erre vágytam. Erre a megmagyarázhatatlan érzésre, ami mindvégig bennem élt.

Boldogan hullottam a finoman puha tenyérbe, mely sokkal melegebb volt, mint amire számítottam. Már nem éreztem a szél fagyos érintését. A kicsiny tenyér közelebb vitt azokhoz a ragyogóan kéklő szempárhoz. Annyira tiszta volt, hogy magamat láttam benne, s tudtam ez a perc felejthetetlen. Megérte várni erre a napra. Még ha rövid időre is, de érezhettem létem csodálatos varázsát, s látni, hogy valaki mosolyogva tekint rám, mint egy régi barátra, aki hazatért.

Pennát a kézbe díj!!!

http://irokhaakarok.blogspot.com/2011/12/mondd-el-az-elmondhatatlant.html

Nagyon szépen köszönöm, hogy az én történetem ott lehet az első négyben!!! Örülök neki és remélem következőleg is hasonló eredményt fogok elérni. De ha mégsem már az is jó dolog, hogy olvassátok az alkotásaim. Még egyszer nagyon szépen köszönöm!!! Aki teheti olvassa el a blogban szereplő történeteket, mert nagyon gyönyörűek!!!

Üdv Christin Dor

A bukás után

A diadal, amit oly régóta vártam elmaradt. Helyette felperzselt vidék, megtört lelkek, összeroppant testek s sivár szenvedés tölti be a bíborvörösben úszó harcteret. A birodalmam, amit apám épített fel, amit örökül hagyott rám a dögkeselyűk martalékává vált. Most azok, akik életüket adták e kegyetlenségnek a feledés homályába vész el. A túlélők, akikben van némi lélek rabláncon halad tovább egy új, de annál zordabb világba. S köztük vagyok én is.

Én Warrick Myron, aki mind közül a legjobb s leghatalmasabb egyetlen sorsdöntő ütközet által letaszítottá vált. Olyanok közé, akiket messzire elkerültem, s akiket én magam is csak eltaposni kívánt férgeknek tartottam. Mocskos halandók, akik sosem harcoltak, sosem éltek, sosem értek el semmit. Szegények, betegek és hitványak.

Harcra termettem. Születésem óta másra sem neveltek csakhogy a Myron Birodalom élén állva vezessem seregeim. S mialatt birodalmam határait egyre bővítettem, addig nemes asszonyok méhébe örököseim fejlődtek tovább. Küzdöttem, kitöröltem a fájdalmat, ami egy harcos életében ismeretlen fogalom. Célokat tűztem magam elé, hogy a leghatalmasabb uralkodóvá válhassak. Életem egyetlen pillanatnak élt, hogy megismerjék a nevem.

Sérüléseim ellenére s a súlyos bilincsek, amelyek szabadságomat végérvényesen korlátozták a poros, göröngyös úton próbáltam ugyanaz a kimért, magabiztos, félelmet keltő vezér maradni, aki mindig is voltam. Azok a megpróbáltatások, amiket apám mért rám távolinak és alulmaradtnak tűnt ehhez képest. Az izmaim megfeszültek, a csontjaim minden egyes lépésnél egyre inkább azt éreztette velem, hogy én magam is csak egy ember vagyok. Egy jelentéktelen ember, akit megfosztottak rangjától, vagyonától, otthonától, becsületétől… Becsület. Mily drága egy szó. Mily elveszett.

Felnéztem. A horizonthoz közeledett a Nap. Az oly nagy becsben tartott aranyló fénysugár. Az éltető erő. A fényes korongot beleolvasztottam az íriszembe, mert tudtam ez az utolsó, hogy láthattam. Amint tömlöcbe vetetnek mindez csak az elmém egy szegletében él tovább. Ironikus mosollyal köszöntem el az egykor csodálatosnak hitt, ám rangon alulinak vélt világtól. Tekintetem elsiklott a ragyogó égitesttől s egy másik töltötte be hiányát.

Ő, aki tele élettel, egyszerűséggel s tökéletességgel született e földi létbe. Egy gyermekien tiszta, nemes szívű, ám mindinkább vonzó, gyönyörű és bátor nőszemély. Az, akiről mindenki azt hitte, hogy jámbor lélek. Egy cseléd lánya. Hazugság! Gonosz pillantást vetettem rá, de ő kitartóan s büszkén nézett vissza rám. Szemében merő fájdalom sugárzott. Ha megbánásért esedezne, sem tudna már meghatni. Elárult, pedig a legfinomabb kelmékbe öltöztettem, a legpuhább ágyban fekhetett, királyi étekkel telíthette hasát, a legédesebb borral hűsíthette magát. Mindez azért, hogy aztán hátba döfjön. Ha nem lennének a bilincsek s körülöttünk katonák, már rég a kezeim között lelné halálát.

Mézszőke haját a lenge szél borzolta. Ajka mozogni kezdett. Szeme könnyben úszott. Kezei finoman hasára siklott s belém egy új, eddig ismeretlen erő nyilallt. Értetlenül meredtem rá. Tudni akartam miféle boszorkánnyal van dolgom. Dühödten ráncigáltam a láncaim, miközben félrelöktem mindenkit, aki csak az utamban állt. Szememet nem véve le róla feléje igyekeztem. Láttam rajta a félelmet és az ijedtséget, de most semmi más nem érdekelt, csak az, hogy elérjem. A következő pillanatban éles fájdalom hasított a tarkómba és a hátamba. Az utolsó kép mégis az ő gyönyörű arca volt.