-->
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rövid történet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rövid történet. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. január 19., vasárnap

Ne engedj elmenni

 A legtöbben azt mondják, hogy az első találkozás sorsdöntő is lehet, hisz életed szerelme egyszer csak betoppan az életedbe, és örökké együtt lesztek.

Én valahányszor azt vártam, mikor toppan be az a bizonyos nagy és ellenállhatatlan szerelem, nem hogy nem bukkant fel, be se robbant az életembe. Így telt el az általános iskola, majd jött a gimnázium.
Sok barátra tettem szert, köztük voltak lányok és fiúk is. Mindenkivel meg tudtam találni a közös hangot. Viszont úgy hittem, itt se fogom megtalálni a szerelmet. Másodikba jártunk, amikor év közepén végül nyílt az ajtó és a tanár után nem csukódott be azonnal, hanem belépett rajta ő, Zack Davenport. Két évvel volt idősebb nálam. Szőke haj, tengerkék szem, magas, jóvágású és túlságosan szókimondó. Zackről annyit már akkor meg lehetett tudni, hogy egyik iskola követte a másikat, háromból ki is vágták, majd megbukott és hozzánk íratták be a szülei. A fiúk többsége tartott tőle, de voltak, akik benne látták a potenciált, hogy olyan társaságot tudjanak magukénak, aki előrelendítheti egy-egy lánnyal a kapcsolatát, felfigyelhetnek rájuk.
Zack az első naptól kezdve az agyamba vésődött, képtelenség lett volna nem rá gondolni. A "szia"-n kívül nem igazán hangzott el más. Nyár elejére feladtam, hogy valaha is a közelébe kerüljek. Zacknek ugyanis megmaradtak a régi haverjai, akikkel időnként lehetett látni, ehhez a társasághoz a fél osztály csatlakozott. Vágyódtam utána, de mivel sosem voltam népszerű, így nem igazán akartam hülyét csinálni magamból.
Amikor elérkezett a nyár és bezárta kapuit a gimi, a szüleimmel, a nővéremmel és annak pasijával felutaztunk kedvenc és talán egyetlen üdülőhelyünkre, a rusztikus tóparti nyaralónkba, mely három generáció óta a családunk tulajdona, sőt, talán mondhatni központja. Ugyanis ahogy bővült egyik-másik ágról a család, úgy bővült a ház is, így vált a 3 szobás, konyhás, nappalis, ebédlős házból, egy közel húsz szobás-fürdőszobás, 3 konyhás-ebédlős, talán a világ leghatalmasabb nappalijával rendelkező ház.
Apunak két bátya és két öccse mellett, van még egy nővére és egy húga. Anyunak pedig két bátya és egy húga. Mindannyian egyszerre érkeztünk gyerekestől, csomagostól, autóstól. A parkolót kétszer szélesítettük, hogy bőven elférjenek a kocsik a ház közelében, mely azóta kapott egy nyitott, lapos tető kocsibeállót is. Mindenkinek megvolt a maga szobája, soha nem cseréltük, így szerencsésebbnek éreztem magam, mert az én szobám a ház közepén helyezkedett el, az emeleten, kétszer akkora volt, mint a többieké, ahová nyugodtan becuccolhattam a gitárom, a zongorám és a dobfelszerelésem. A kilátás pedig gyönyörű éjjel is nappal is. És mint mindig az utolsó érkező a családból nem volt más, mint apám húga, Carlene, aki három éve elvált az előző férjétől, van neki egy nyolc éves lánya, Linette, és másfél éve titokban újraházasodott. Az új férjnek, Iannek három gyereke van az előző házasságából, és ma kerül sor a bemutatkozásra.
Apu nyitott ajtót, amikor meghallottuk a csengőt. Mindenki a nappaliban volt, ahol épp a legújabb póker partyt nyomtuk. Carlene csilingelő hangja azonnal megütötte a fülünket, és ahogy belépett szinte kivirult a nappali. Linette ugrándozva követte őt, majd az unokatestvérei közé rontott, akiket azonmód a padlóra gyűrt. Carlene új férje, Ian jóképű, magas, szőke hajú és kék szemű. Aranyosak voltak egymás mellett. Ian üdvözölt minket, majd jöttek a gyerekei: a szintén 8 éves lánya, Maggie, a 12 éves Ben és a 18 éves Zac. Zac, az osztálytársam.
Amikor Zac is mindenkit köszöntött és rám tekintett, mindketten döbbenten meredtünk egymásra. Carlene és Ian sem gondolták volna, hogy egy osztályba kerültünk, ami szintén meglepett, hisz ők voltak, akik beíratták a srácot a sulimba. Zacnek sem említették meg, hogy Carlene rokona ott tanul, mintha elfelejtette volna.
Nahát, összejött a család!
A vacsora után mindenki ismét nekiveselkedett a pókernek, de amikor már háromszor egymás után veszítettem, feladtam, és végül visszatértem a szobámba. Miután megfürödtem, még kimentem a teraszra, ekkor szembesültem a ténnyel, hogy a mellettem lévő szobát Zac kapta meg a testvéreivel együtt. Apu még az est folyamán beharangozta, hogy a következő nyárra meglesz a felújítás is és a bővítés is. Zac tényleg nem tudta, hogy én, mint az osztálytársa a mostohaanyja rokona. Nem sokáig beszéltünk, de már ennek is örültem, mégis vegyes érzéseim voltak ezzel kapcsolatban. Úgy akartam vele legalább egyszer beszélni, úgy szerettem volna a társaságában lenni, és most erre tessék, kiderül, hogy a családom tagjává vált már másfél éve, de eddig hallani sem hallottunk róla és a többiekről.
A nyaralás valamelyest jól telt. Esténként társasjáték, vagy póker. Délelőtt horgászás, úszás a tóban, vagy csónakázás. Esetleg egy hatalmas kirándulás a közeli erdőben és a hegyen. Délutánonként csavargás a közeli kisvárosban, grillparty, napozás és vadles. De hiába telt az idő, Zac és én megmaradtunk egyfajta osztálytárs-rokon-féle kapcsolatban. Amikor találkoztunk a konyhában, köszöntünk egymásnak, aztán mentünk a magunk útjára. Ebéd és vacsora együtt a családdal. És ha ki is mentem az erkélyre, nem sokáig volt kint a sajátján. Az utolsó héten viszont észrevettem, hogy se a dobbal, se a gitárral, de még a zongorával sem foglalkoztam. Rájöttem arra, hogy Zac nem lehet az a srác, akiről mindig is álmodoztam. Neki is és nekem is más az életünk, még ha egy családba is kerültünk.
Úgy tértem vissza a gimibe, hogy semmi sem változott. Zac ugyanazokkal lógott, mint eddig, újdonsült barátai, az én osztálytársaim már akkor nap megtudták, hogy egy családba tartoztunk, de úgy tettem, mint akit ez alig érdekel. Elfogadtam és kész. Így volt vele Zac is. Legalábbis ezt néztem ki belőle.
Karácsonykor ismét összejött a nagy család a tóparti házban. Carlene terhes Iantől, mindenki örült neki. Az ajándékozások megtörténtek és most Zac, Ben és Maggie is kapott ajándékokat, aminek úgy tűnt örültek. A tavasz beálltával a tóparti házban megkezdődtek a felújítások és a bővítések. Mire elérkezett a második nyarunk, így közösen, Zacnek, Bennek és Maggienek is külön szobája volt, aminek jobban örültek, mint a karácsonyi ajándékoknak. Zac viszont ekkor nem maradt sokáig, a haverjaival együtt elment szörfözni a tengerpartra. Ezt a többiek elfogadták. Én viszont így belevethettem magam a zenetanulásba, az új kották megírásába. Másfél hét után kaptuk a hírt, hogy Zac balesetet szenvedett, két bordája megrepedt, a bal karja eltört. Ian és apu mentek el érte, miután egy hétig volt kórházban megfigyelésen. Három hétig Zac szinte király életet élt a nyaralóban, mindenki ugrált neki, pedig maga is fel tudott kelni az ágyból, és még ha nehézkesen is, de lement a konyhába egy pohár vízért. Mire ismét visszatértünk a gimibe, már a gipsz is lekerült róla.
A gimi kezdetén valami megváltozott. Zac többször jött oda hozzám. Beszéltünk, először csak egyszerű dolgokról, mint az időjárás, vagy hogy új felnit vett az apjának, új tetováláson gondolkodik stb. Volt, hogy átjött egy-egy hétvégén: együtt tanultunk, készültünk a vizsgákra, moziba mentünk, vagy bevásároltunk a kis családnak, esetleg elmentünk a testvéreivel a vidámparkba, vagy az állatkertbe, vagy egyszerűen elmentünk sétálni, gördeszkázni, beültünk egy kávézóba és hasonlók. Jó volt és felszabadultabbnak éreztem magam. Zac sokat beszél ez tény, de örültem neki és órákig képes lettem volna hallgatni őt.
Miután végeztünk a vizsgákkal, tudtuk, hogy a családdal ez lesz az utolsó közös nyaralásunk. Új élet, főiskola vagy egyetem, tanulás mellett mit kellene dolgozni, most ezeken járt az agyam. Már a második hetet töltöttük a nyaralóban, amikor Zac bekopogott a szobám ajtaján. Beengedtem, mire az első megjegyzése az volt, hogy nagyobb a szobám az övénél. Protekció. Kiderült róla az is, hogy jól dobol és valamennyire ért a gitározáshoz is. Egy egész hétvégét töltöttünk zenéléssel, majd az erkélyen állva néztük a naplementét. Hajnalig csak beszéltünk, majd elmentünk aludni. Jobban mondva Zac ott maradt a szobámban és a kanapén húzta meg magát, míg én a saját ágyamban aludtam. A délelőtti órákban nem mentünk le a többiekhez, nem akartunk. Egy valamit viszont nagyon: egymást.
A nyár végéig kusza és zavaros volt minden. Zac és én összejöttünk. Ezt azonnal közöltük a családdal is, ők viszont nem ellenezték, amit mi nem igazán értettünk, de ők valamiért nagyon is tudták, hogy lesz köztünk még valami. Egyikük sem volt ellene. Viszont a nagy kérdés: ki hová megy egyetemre? Zac mérnöknek készült, én zongoratanárnak. Nemcsak ezt akartuk, hanem közös életet is kezdeni. Zac sosem szerette a nagyvárosi életet, de nem akart lecsúszni egy jól kínálkozó lehetőségről sem. Végül megtudtuk, melyik egyetemre vettek fel. Mindkettőnk bekerült a San José-i egyetemre, és mivel együtt akartunk élni, így albérletet kerestünk. Közös egyetemi évek, közös élet.
Nem mondanám, hogy minden tökéletes volt, nem is törekedtünk rá, mert úgy se akartunk tökéleteset, csak egyszerűt és azt is jót. Voltak súrlódások, amiket meg tudtunk beszélni. Ha össze is vesztünk, nem tartott sokáig. A legtöbb hétvégét együtt töltöttük, kirándultunk, felfedeztünk más helyeket. Lettek új barátaink is. A nyarakat félig a családdal, félig a barátokkal töltöttük, de volt olyan is, amikor csak kettesben elmentünk valamerre. Az egyetemet befejezvén mindketten sikeresen elhelyezkedtünk, új lakásba költöztünk. Négy év munka után pedig terhes lettem. Ekkor vettünk egy közös házat és terveztük a közös életünket a gyerekkel együtt. Négy gyermekünk született, de mindannyian abban a szellemben nevelkedett, amit mi kaptunk a családtól. Ők is megismerkedhettek unokatesókkal, a bővített tóparti házzal és mindazzal, amit korábban mi is megtapasztalhattunk.
Zacnek és nekem még jóval az első terhességem előtt pedig elkészült a közös tetoválásunk: "Ne engedj elmenni". Másnak furcsa volt, nekünk a biztos talapzat, hogy számíthatunk egymásra, megvárjuk a másikat, gondoskodunk egymásról. Ő volt számomra az első és egyetlen találkozás.

Eudora

 Számos történet kering a mi kisvárosunkban. Számos ember hisz a mesékben, a legendákban és a rémtörténetekben. Egy ember életét a születésétől kezdve egészen a haláláig betűről-betűre, pontról-pontra ismerik, de azt kevesen tudják, hogy mit élhetett át igazán azaz ember. Javarészt mindenki csak a felszínt látja, kapargatja, hátha talál valamit, de ami a felszín alatt rejlik, azt még a legjobb barátok sem láthatják soha.

Eudora is pontosan ilyen ember. Az anyja, Drusilla fiatalon szülte, az apját még kiskorában elvesztette. Az anyja újra házasodott, a mostohaapa az esküvő után szívrohamot kapott. Ezután egy ideig Drusilla és a kis Eudora szépen élték az életüket a kisváros peremén. Drusilla gyógynövény- és parfüm boltot vezetett. Eudora pedig mint a többi kislány nőtt és nőtt, jó tanulóvá lett, szorgalmas, mosolygós gyermeknek ismerték. 8 éves volt, amikor az anyja úgy döntött, hogy ismét megházasodik. Az új férj, Colman mindenki számára nagyon kedves, humoros és igaz embernek tűnt. Az első félévben mindenki úgy gondolta, hogy Drusilla végre boldog lehet, és akár bővülhet is a család. Ám a gyermekáldás elmaradt, az asszony betegessé vált. Az üzlet alig egy év alatt romokban hevert, és végül bezárták. Eudora mosolya ezzel együtt halványult, majd a kislány végleg elzárkózott a külvilágtól. Magántanuló lett, és csak egyetlen alkalommal látták viszont: édesanyja temetésén. Senki nem kérdezhetett tőlük, a férj kétségbevont minden olyan embert, aki jó indulatúan közelített feléjük. A szomszédok sem kockáztatták, hogy a házuk közelébe menjenek, hiába sajnálták a kislányt, aki ezzel együtt a többiek számára már csak egy láthatatlan folt maradt.
Eudora újbóli felbukkanása a gimnázium harmad évében következett be: gyönyörű, fekete hajú és szemű lánnyá változott, aki csendben meghúzta magát. Az, hogy ismét emberek között jelent meg kérdéseket vetett fel, hisz senki nem tudott róla semmit. Mostohaapja állítólagos lelépését kevesen hitték el, hisz a férfit másfél éve nem látták ugyan, de a kocsija a mai napig a ház udvarán áll és a rozsda eszi. A rendőrség is eltűnt személyként tartja számon, mivel a bankkártyáját 60 km-re arrébb használta utoljára és igen nagy pénzösszeget vett le, míg mostohalányát egy cent nélkül hagyta magára. Eudora csendes jelleme és a sötét öltözék, amit kezdetben viselt, lassan felváltotta a jókedv, visszatért a hangja és vele együtt a régen látott mosolya, kockás farmeringeket és farmernadrágokat kezdett el viselni, iskola mellett pedig dolgozott, miközben egy titokzatos nagynéni lett a gyámja, akiről még az iskolaigazgató sem tudott semmit. De mivel fontos volt megjelennie, meg is jelent.
A mostohaapa húga, Louella, akiről annyit lehetett tudni, hogy mindössze 23 éves, fiatalon ment férjhez, végül másfél éve megözvegyült. Eudora egy éven keresztül keményen tanult és dolgozott, Louella odaköltözött a lányhoz, és amint összegyűjtötték a pénzt, a gyógynövény- és parfüm bolt ismét kinyitott. Mindenki odasereglett, mindenki akart venni a régen készült termékekből. Eudora örökölte anyja tehetségét ez ügyben és újabb egy év alatt felvirágoztatta a kis üzletet, majd végül a gimnáziumot is sikeresen zárta. Az egyetem első évében már mindenki megfeledkezett arról, hogy Eudorának min kellett keresztül mennie, amikor is ismét a figyelem középpontjába került: az eltűnt mostohaapa egyetlen fiúgyermeke, a 25 éves Clay, aki a legtöbb szingli nőt és anyukát, és férjezett anyukát lenyűgözött a megjelenésével. Clay majdnem kiköpött mása volt az eltűnt apjának, kivéve sötétkék szemét és sötétbarna haját. Testét tetoválások sora borította, koponyát átszúró kard díszített motorján jelent meg, s elegendő volt tőle egy mosoly, hogy mindenkit lenyűgözzön maga körül. Egyedül Eudora és Louella nem voltak oda érte, amit ugyan nem hangoztattak, de látszott rajtuk, hogy nem éppen repesnek az örömtől.
Clay kutatott az apja után. Ugyanis nem hitte, hogy valójában eltűnt. Minden nyomot, amiről értesült, amiről tudni vélt maga is megvizsgált. És amikor megtudta, hogy Louella lett a gyámja a mostohalánynak, így nem volt kérdés, hol folytatja a nyomozását apja után. Ahogy telt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy talán Claynek van igaza, és Colman nem egyszerűen eltűnt. Louella mindent megtett, hogy Clayt kiiktassa a köztudatból, és amikor úgy gondolta sikerült, akkor buktatta le saját magát. Clay szívósabb volt, mint az apja, és sok mindenre rájött, jó megfigyelő és elterelő volt. S amikor egy teljes hétig eltűntként tartották nyilván, a motoros haverjai jöttek körbeszimatolni a városba. Louella akkor érezte igazán, hogy bajban van, így Eudorával együtt egyik éjszaka elszöktek a városból, ám a motoros banda addig üldözte őket, amíg el nem kapták.
Clayt miután sikeresen kiszabadították, a férfi kérdőre vonta Louellát, aki kénytelen volt vallani. Colman tény és való, hogy sokáig azaz ember volt, akit ismertek, de egy szektába kerülve egyre furcsább és furcsább jelek mutatkoztak rajta, mint például a hallucináció. Drusilla próbált volna rajta segíteni, de a férfi erősebb volt, és végül az asszony egyre inkább elgyengült. Miután az asszony meghalt, Eudorát szerette volna a szektába bevonni, amitől a lány rettegett. Louella az első adandó alkalommal segített a lánynak, így Colmannek távoznia kellett az élők sorából, hogy több kárt ne okozzon. Clay nyomozni kezdett a szekta után, apja holmijai között rá is lelt egy naplóra, melyben részletesen kifejtette gondolatait a gonoszról és a jó elpusztításáról. Eudora lett volna a következő áldozata. Az első áldozat viszont Clay anyja volt, akit 10 évesen vesztett el és abban a tudatban élt, hogy balesetben halt meg. Colman maga volt a szekta, senki más nem volt rajta kívül. Kedvesnek mutatta magát addig, amíg el nem jött az óra a feláldozásnak. Drusilla későn vette mindezt észre, és végül az életébe került. Eudora viszont megmenekült. De mégis milyen áron?

Ígéret - Sose felejts el

 Augusztus közepe volt. Az elmúlt két hétben vihar tombolt a kis tengerparti városkában, ahol már 35 éve élek. 5 éve is ugyanilyen vihar tombolt, sokan a mai napig nem feledik, köztük én.

Az a vihar nem egyszerű vihar volt, olyan erővel zúdult alá, melyet csak isten haragjának neveznek. Hirtelen, minden előrejelzés nélkül tört be és söpört végig, elzárva mindenkit a külvilágtól.
Két hétig tartott, mint most is, de utána az ég olyannyira tiszta volt, mintha kristály lenne, igaz, hagyott maga után annyi munkát, hogy az emberek hónapokig azon dolgoztak, hogy a romokat eltakarítsák, és helyreállítsanak mindent még a téli időszak előtt.
Az én életem során a városban ez volt az hatodik olyan vihar, amely emlékezetes volt mindenki számára. Az elsőt pont születésemkor éltem át, mikor anyámnál beindult a szülés. Senki nem volt otthon, a vihar két fát is a házra döntött, nem működött az áram sem. Anyám egyedül nézett szembe a szüléssel. Fiatal volt csupán, fiatalon esett teherbe. Az apám valahová északra nyargalt, mert tudta, hogyha marad, akkor örökre leláncolnák. Azóta se látták. Szóval, azon a szörnyű viharos napon megszülettem, és csak úgy neveztek: Viharhozó. Mintha én tehettem volna akkor, hogy azon a napon meg kell születnem. Ja, igen. Én voltam az egyetlen újszülött azon a napon.
A második vihar anyám esküvőjén történt: anyám összejött egy motoros fickóval, aki nem szerette a gyerekeket - vagy csak engem nem -, de mivel épp teherbe ejtette anyámat, úgy gondolták, jó buli lesz esküvőt tartani. Szóval, anyám, én, a vőlegény, anyám szülei, és a vőlegény haverjai motorokkal együtt lementünk a homokos strandra, de még mielőtt az igen elhangzott volna, a vihar is megérkezett. Persze egyből ment a találgatás, hogy mivel nem szerettem a vőlegényt, biztos én kértem a vihart. Az esküvő elmaradt, a násznép... hát, igen... a motorok egy része odaveszett, a díszlet odalett, és hát a vőlegény is lelépett. Anyám megint egyedül maradt, de már két gyerekkel.
A harmadik vihar anyám bátyjának temetésén köszönt be. A pap gyönyörű szertartásba kezdett, a fél város ott állt és együtt érzett a családommal. A nagybátyámat összvissz 2x láttam életem során, mindenki jobban ismerte nálam. Mindig azt mondták, hogy sokat utazik, keményen dolgozik... részben igaz is volt, nem tagadom, hisz több vállalkozást is vezetett, emellett 3x nősült, 3x vált el, 3 gyermeke született 3 anyától, akik rühellték egymást és minket. És természetesen a vihar lecsapott. Szó szerint belecsapott a közepébe... És persze megint én lettem a fekete bárány.
A negyedik vihar gimnazista korom utolsó évében történt egy péntek délutáni napon. A barátnőimmel együtt elmentünk vásárolgatni, filmet néztünk, beültünk egy kávézóba, ahol ráadásul az a helyes srác dolgozott, aki nem épp a jó magaviseletéért volt híres. Volt, hogy fél évre felfüggesztették, volt, hogy kitiltották bizonyos szórakozóhelyekről, mert a haverjaival randalírozott, és volt, hogy megbukott, ami miatt átkerült a mi osztályunkba. És onnantól kezdve valami elkezdődött. Valami, ami egy apró szikraként fogható fel, ami aztán kisüléssé, hanem felsüléssé alakult. Három hónapja volt már az osztálytársam, amikor Blake minden szó nélkül, váratlanul odaállt hozzám és megcsókolt. Hallottam a gúnyos kacajokat, a tapsvihart, a füttyszót... és ha már Viharhozónak titulálnak, akkor a csattanós vég sem maradhatott el úgy középtájon. Mint megtudtam, Blake meg akarta tudni, hogy én, mint viharhozó, tényleg képes vagyok hurrikánt hergelni. Lehet, egy figyelmeztető tábla se lenne elég ahhoz, hogy valaki közelebbről megismerjen. Sajnos a születésem körülményei bearanyozták az egész létem, de az a csók akkor is kitörölhetetlen lett számomra. Blake még aznap randira hívott, 3x kapott visszautasítást, de nem tántorodott el. Tetszett a hozzáállása és úgy gondoltam miért is ne. Belementem, hogy randizzunk. És mint mondtam, azon a bizonyos napon - amikor randiznom kellett volna azzal a bizonyos jóképű sráccal - Blake végül dolgozni kényszerült, én viszont úgy döntöttem, hogy a barátnőimmel betérünk a kávézóba. Blake szolgált fel, aminek én nagyon örültem. Miközben a barátnőim napi történéseit hallgattam, a szememmel követtem Blake-et, aki szintén engem figyelt. Már azok a lopott pillantások is arra sarkalltak volna, hogy villámokat gerjesszek. És mit ad isten, a villámok meg is érkeztek és a vihar robajszerű hanghatásokkal vegyítve letarolta a fél várost. A barátnőimnek még sikerült kimenekülni néhány más vendéggel és dolgozóval az épületből, de én és Blake ott ragadtunk a beszakadt mennyezet alatt, amit csak az erős, vaskos pult tartott meg. Fél napjukba telt, mire megtaláltak minket ázva-fázva - nem mintha nem lett volna esélyünk lelépni onnan, hisz akkora torlasz nem keletkezett a beszakadástól. A lényeg az volt, hogy arra a fél napra is, de egyedül lehettünk. Igaz, vacogtunk, de amint átöleltük egymást, már nem éreztük a hideget. Az a melegség, ami átjárta egész lényem, hogy végre találkozhattam valakivel, aki nem látja bennem a rosszat, a viharhozót, elmondhatatlan.
Az ötödik viharra igen hosszú ideig vártunk. Mintha elkerült volna minket hosszú időre, nem csapott le hirtelen, nem tombolt, ha esett is, nem okozott kárt semmiben és senkiben. 30 éves voltam. Blake-kel közös életet teremtettünk. A rossz fiú imázs még benne maradt, de jó értelemben. Ugyan sosem tudott megállapodni egy munkahelyen sem: volt kifutófiú, segédmunkás, rakodómunkás, fuvarozó és még sorolhatnám, de ennek ellenére mindig jól éltünk, nem aggódtunk semmi miatt. A város kis kápolnájában volt az esküvőnk, két évre rá megszületett a kislányunk, öt évre a kisfiunk és minden jól alakult. Én annak a kávézónak lettem a tulajdonosa, ahol a szerelmünk elkezdődött. Blake szívesen besegített az ottani munkába és a házi teendőkbe egyaránt, de tudtam, hogy valamilyen szinten szabad lélek, akit nem szabad elzárva tartani a külvilágtól. Azon a napon rossz előérzettel keltem fel, mert tudtam, hogy Blake ismét a tengerre megy dolgozni. Ismertem a csapatot, akikkel együtt dolgozott, de valamiért most nem akartam, hogy menjen. Kis vita is keveredett közénk emiatt, de Blake azzal nyugtatott, hogy ő a Viharhozó kedvese, nem érheti baj. Blake volt az egyedüli, aki felemlegette becenevem és a hozzátartozó történeteket, csak neki volt joga ehhez, a város többi lakója félt megszólalni is, ha rólam volt szó, mert ugyanakkor Blake odaadóan megvédett másokkal szemben. Engedtem neki. Hagytam, hogy elmenjen. Elvitte a srácokat a nagyihoz, én kikísértem a hajóig és addig figyeltem, amíg el nem tűnt a látóhatáron. Azon az éjjel a villámok egymásba futottak, pókhálószerűen fedték be a sötét eget. A vihar ideje alatt mindenki a menedékhelyekre vonultak el, anyám a gyerekeimmel, a testvérem és családja szintén az egyik óvóhelyre mentek. Én viszont maradtam a tengerpartra épült házunkban, és az erkélyem ablakából figyeltem az öblöt, ahol utoljára láttam a férjem. Az öbölben maradt csónakok, hajók és két jacht mind felborulva hullámzott a vad vízen. Akkor éreztem úgy, hogy imádkoznom kell, még ha Blake sose szerette az ilyesmit. Két hét. A gyerekeim ennyi ideig voltak anyám mellett, akit kis híján az őrületbe kergettek, mert a szüleiket akarták. Én mégis - tudva azt, hogy a gyerekek biztonságban vannak - a kikötő felé vettem az utam, ahogy vagy tíz másik asszony is. Mindegyikünk félt, rettegett, és reménykedett.
A Viharhozó - suttogták a hangok. A rég elfeledett sérelmeknek nem engedtem utat a kitörésre. Mert mindvégig ő járt a fejemben. Az ő szavai dobogtak a fülemben. A Viharhozó kedvesét nem érheti baj. Így telt el egy év, majd egy újabb és újabb, amíg már nem számoltam. Az akkori viharban három hajó ment ki a tengerre halászni, a három hajó legénységéből csak egyetlen egyet nem találtak meg: Blake-et.
Ennek 5 éve, és egy újabb viharral gazdagodtunk. A Viharhozó kávézó pedig kibírta a megpróbáltatásokat. Az egykori házunkat lezártam, a gyerekek nem érezték jól ott magukat, de eladni sem akarták, mivel azt az apjuk építette. Akadt, aki szívesen megvásárolta volna tőlem, de nem engedtem. A kávézó fölötti emeletet csináltattam meg hármunknak, amit a gyerekek is szerettek. Nem volt nagy igényük, mindig rendre elkészültek mindennel, besegítettek, amikor kellett és ha úgy adódott sokáig fennmaradhattak. De egy valamit sosem tudtam nekik visszaadni, és az az apjuk.
Amint a vihar elcsendesedett, az utcák ismét megteltek. Kár itt-ott volt, de nem nagy. Ám most nem volt kedvem kinyitni a kávézót. Valamiért úgy éreztem, ideje visszatérnem az öbölbe. A halászok igyekeztek rendbe hozni a dolgaikat, néhány gyerek egy kutyával futkározott a parton a törmelékek között. Mintha mindennapos dolog lenne egy-egy vihar. Apró mosoly jelent meg arcomon, miközben körbetekintettem, de hamar elkomorultam, amikor megpillantottam a távolban lévő házat. A vihar most sem tett benne kárt, ugyanúgy néz ki, mint amikor bezártam magunk mögött. Üres, mégis erős és masszív. Vissza akartam menni a lakásomba, amikor valakit megpillantottam a ház mellett. Érdeklődve vizslatta az épületet. Egy újabb vevő. Pedig még egy táblát is kihelyeztem nem eladó felirattal. Úgy döntöttem, magam oldom meg az ügyet. Ahogy egyre közelebb érkeztem a házhoz, a tekintetem meg-megakad a háttal álló idegennek, aki valamiért nem volt annyira idegen számomra. Csak néhány méter választott el tőle, amikor megálltam, mert a lábaim nem engedték, hogy továbbmenjek. Mert nem tudtam, hogy hallucinálok, vagy meghaltam és a mennyben vagyok. Megfordult. Kisfiús mosolya, vibráló tekintete és férfias arcvonala egyből felszaggatták a rég elnyomott érzéseimet. Látta rajtam az értetlenséget, a gyász okozta fájdalmat és a döbbenetet, mégis csak mosolygott, majd elindult felém.
- Nem megmondtam, hogy a Viharhozó kedvesét nem érheti baj - állt meg előttem és megsimogatta könnyektől maszatos arcom. Blake életben van. - És emlékszel, mit ígértem akkor a kávézóban?
- Sose felejts el - suttogtam rekedten. Nem is mertem volna megtenni.
Blake hangja, mosolya és ölelése az elmúlt 5 év fájdalmát enyhítette, de nem feledtette. A hajóbalesetben súlyosan megsérült, egy másik hajó talált rá, amint a vihar enyhült. Egy évig tartó kóma, emlékezetvesztés, hosszan tartó kórházi tartózkodás és végül a visszatérés. Blake nem tudta magáról, hogy kicsoda, de mindig ugyanarról álmodott: egy lányról, aki vihart hoz.
Blake visszatérése hatalmas vihart kavart a város lakóinál. A gyerekek azonmód rohantak a partra, amint anyám közölte velük a hírt. Ahogy nekünk, úgy Blake-nek is idő kellett, hogy feldolgozzuk a történteket. Nem hagytuk el a várost. Fokozatosan költöztünk vissza a partra, mégis a legtöbb időt a kávézóban töltöttük. Blake már nem ment vissza a tengerre dolgozni, mert nem akart még egyszer távol lenni a családjától, ám hajógyártó vállalkozása jól jött a városnak. 5 év kimaradt az életünkből,  amit sosem tudunk bepótolni, de van még előttünk sok-sok év, amit együtt tölthetünk.

2023. augusztus 25., péntek

Hajnal

 

HAJNAL

„Midőn test s lélek összeforr. S alatta a világ megnyílik. A fény megmutatja útját. S örökké a ködbe vész el. Ahol béke és szeretet. Harmónia és öröm várja. Nincs félelem, sem bánat. Csak a nyugalom.”

Gondoltad volna, hogy eljön ez az idő is számunkra? Egy olyan időszak, ami meghatározza a te életed és a másokét. Gyötrelmes és szívszaggató. Mégis annyira megmásíthatatlan. Elvégre mindenki ideje eljön egyszer. Ma, holnap vagy tegnap. Mire elérkezik a te időd, az óra mutatói kezdenek felgyorsulni, s mire feleszmél az ember, már napok, akár hetek is elteltek.

Elgondolkodva szemlélem a lányt a kórházi ágyon fekve. Az arckifejezése nyugodt. A szemhéja meg-megrebben, mintha álmodna. A teste viszont mozdulatlan, mint a száraz levegő. Küzd. Még mindig. Valami még mindig tartja benne az erőt. Pedig szemlátomást nem is érzékeli a körülötte lévő világot: a kis szekrényen lévő friss virágot, a finom függönyt, mely az ablakot fedi el a kinti világ felé, a gépek hangját, mely az életjeleit mutatják, a fehér falat, ami sok betegnek adott már otthont.

Három hónapja fekszik így. Mintha Csipkerózsa álmát aludná, és várná a hercegi csókot, hogy felébressze. De az a herceg, ha el is jött, nem sikerült csókjával, szerelmes szavaival, kedves imáival felébresztenie. Ahogy a szülei napi szintű látogatása sem tette lehetővé, hogy egy nap arra érkezzenek, hogy a lány már ébren van. Talán ennek így kell lennie. Mégsem hagyja, hogy a halál elragadja őt. Harcol. Mint mindenki, aki szeret élni, akinek lételeme maga az élet. Vajon eljön az idő a felébredésnek? Vajon kinyitja egyszer a szemét? És ha megtörténik a csoda, visszatérhet a régi életéhez?

Az orvosok szerint egyre kevesebb ideje maradt arra, hogy rendes életet éljen. Mégis bizakodnak. Hinni akarnak abban, hogy ő is azokhoz fog tartozni, akik túléltek egy baleset, akik felépültek és új életet kezdhettek. Mindenki ebben hisz. Talán még maga a lány is, aki nem mutat semmi jelet arra nézve, hogy visszatérne közéjük.

Szávitri. A szülőknek egyetlen gyermeke. Regina egy igazán elegáns, talpra esett és határozott nő, aki mindent megtett azért, hogy a gyermeke, aki még csak tizennyolc éves, nyugodt környezetben legyen. Szívesebben helyezte volna el az otthonukba, de az orvosok ezt nem hagyták jóvá, hisz ha sürgősségi beavatkozás kell, akkor nem biztos, hogy idejében megérkeznek. Regina támasza a férje, Elián, aki ugyan győzködi magát, hogy a lánya felébred a kómából, de az arca és a szeme mást árul el. Mintha kezdene lemondani róla. Regina határozottságát pedig nem egy könnyen törték meg. Erős és konok. Kifejezetten gyűlöli a gyengeséget, és ezt az első két hétben azzal mutatta ki, hogy csak nézte a lányát és nem beszélt hozzá. Ám az arca és az ökölbe szorult keze mást árult el: viaskodott magában. Majd amikor meglátta Elián kezében a Bibliát, haragra lobbant. Nem hitt az isteni jelenlétben, a meghallgatásban, az imákban, mígnem a harmadik hét vége felé már maga is imádkozni kezdett, miközben a kezében ott volt a Biblia. Elián sem volt hívő, ennek ellenére könnyedén elmormolt egy imát, kérlelt és kapaszkodott a reményben.

És ott van ő, aki jóképű, humoros és zeneszerető. Holló. Egy fiú, aki a kopottas, szaggatott farmerjában, a fekete bőrdzsekiben és pólóban, a holló és szárnytollas tetoválásaival, a piercingekkel, karkötőkkel és nyakláncokkal teleaggatott külseje ellenére kedves, odaadó, és szerelmes. Az orvosok és a szülők is megengedték, hogy délutánonként bejöhessen a lányhoz és gitározzon neki. Az ápolók némelyike még meg is könnyezi, hisz lehet rajta látni, hogy mennyire szereti, és szeretné, ha visszatérne hozzá. Egyszerre volt bizakodó és szomorú. Szerelmes és szenvedő.

Csupán másfél éve annak, hogy Szávitri megismerkedett Hollóval, aki zene- és dalszerzőként már nem egy fellépést tudhat maga mögött a bandájával együtt. The Ghost Ravens. Szávitrit magával ragadta a rock banda lendülete és a kitartásuk. Hollót mindenki imádta, de Szávitrinak megadatott a lehetőség – aki állandó újságírója, szerkesztője és fotósa volt az iskola újságnak –, hogy mint a gimnázium éllovasairól egy teljes körű interjút készítsen, ennek okán minden második-harmadik hétvégéjét egy-egy koncerten töltötte. Három hónapig megállás nélkül kísérte a bandát, és közben megismerte őket. Miután elkészült az interjú, több kiadó is jelentkezett Hollóéknál, és a negyedik ilyen megkeresés végül ígéretesnek bizonyult. Szávitri úgy gondolta, hogy megtett mindent annak érdekében, hogy a gimnázium is és a banda is jó fényben tündököljön. Csakhogy a három hónap alatt túl közel került Hollóhoz, akinek az imázsához hozzátartozott a kalandor, a vagány, céltudatos, mégis igazi csábító jelleg. Azonban Hollónak sem kellett más lány, hisz mindig is olyanra vágyott, aki elfogadja mindazt, amit fel akar építeni. Titokban randiztak. Aztán megtörtént az első találkozás a szülőkkel, majd a hirtelen összeköltözés, amibe nehezen, de beleegyeztek a szülők, mert láttatni akarták velük, hogy nem biztos, hogy sikerül. Kapkodásnak ítélték meg az eljegyzést is, de Holló és Szávitri mintha valahol máshol jártak volna, távol attól a világtól, ahová születtek, mégis két lábbal a földön álltak.

Aztán három hónapja Szávitri épp felvételizni indult leendő egyeteméhez, amikor megtörtént a baleset. Frontális ütközés. Háromszori újraélesztés. Műtétek. Mély altatás, majd az ébresztés. Összeomlás. Újraélesztés. Majd a kóma. Küzdelem minden nap, hogy életben maradjon.

Ismét a lány felé nézek. Tényleg úgy fest, mint egy tündérmesében. Majd a távozó fiút látom gitárral a kezében. Nemrég itt járt és másfél órán át csak bámulta, szeme könnyes volt, hangja elcsuklott és a gitárhúr is elszakadt az ujjai alatt, ami megvérzett. Szomorú volt látni, hogy egy erős ember ennyire kétségbeessen. Kezdi elveszíteni a hitét. De Csipkerózsa nem akarja az ébredést.

– Nem könnyű veled – sóhajtok. Már biztos gyűlöli a hangom, de szeretek beszélni, még akkor is, ha tudom, nem figyelnek rám. Bár azt is szeretem, ha nem szólnak közbe, így még lelkesebben tudok beszélni mindarról, amiről csak akarok. – Szegény fiú! Már lassan azt is elfelejti, hol van az otthona. Ki gondolta volna, hogy ő ilyen? Elvégre egy rock sztár, vagy mi a fene. Régen mindig arról ábrándoztunk, hogy eljön értünk a herceg. Máskor meg megőrültünk egy-egy énekesért, színészért. Ki is volt a te nagy kedvenced? Di Caprio? Ah! – dőlök hátra a fotelban. – Milyen rég is volt. Feltűnően régen.

Nem reagál. Nyílik az ajtó. Az ápolónő kedvesen és mosolyogva jön be. Elvégzi a feladatát, ellenőrzi a gépet, egy pillanatra letekint a lány arcára, majd halvány mosollyal az arcán távozik.

– Könnyebb dolga lenne mindenkinek, ha végre összeszednéd magad – korholtam le, könyökömmel megtámasztom a karfát, kézfejemmel megtartom a fejem. Hallgat. Nem válaszol. Sokszor nyaggattam a hallgatósága végett. Ha érdekelte is valami, nem mondta, csak bámulta hosszasan, vágyakozva. Ha volt is véleménye, nem mindig mondta ki. Aztán, hogy én kikerültem a képből, egyre-másra ő átvette a stílusom. Az egykoron melegítőnadrágos csajból lett egy csinos, divatos nő. És megnyílt a világ felé. Amikor pedig megismerte Hollót, megnyílt a szerelem felé is.

– Emlékszel, mikor anya azt mondta, viaskodtunk, ki akar hamarabb megszületni? – mosolyodtam el. – Én nyertem – néztem rá dacosan. – Mindenben én nyertem. Én voltam az elsőszülött, te még tíz percet vergődtél anyánk hasában, mert nem tudtad, merről kell kibújni. Én voltam az első, aki éhes lett, aki kihányta a tejet, lepisilte aput, és mindig harcoltam azért, hogy ez így is maradjon.

Eltöprengtem. Sokáig harcoltam azért, hogy első lehessek mindenben. Végül egy versmondó versenyen törtem meg. A szüleim nem jöttek el és én leblokkoltam, majd amikor az üres székeket nézve dühösen mondani kezdtem a verset, már nem érdekelt, hogy első, vagy utolsó leszek. Aztán persze kiderült számomra, hogy Szávi – mindig így becéztem – lesérült a suliban. Valaki direkt fellökte, és rosszul esett. Megrepedt a bokája. A szüleink pedig egyből rohantak érte. Akkor úgy fogtam fel, hogy Szávi mindezt azért tette, mert tudta, hogy akkor nap fontos fellépésem lesz. Két hétig nem szóltam hozzá, és még akkor sem beszéltem vele, hogy a szüleink megdorgáltak. Majd jött a nagy kibékülés. Éjszaka volt. Vihar. Hatalmas mennydörgés. A közelbe becsapott egy villám, az egész utcában nem volt áram. Akkor este mindketten sírva jöttünk ki a szobánkból – már nagyon pici korunktól kezdve külön szobánk is volt – és egymás nyakába borultunk, majd a folyosó végén egy felállított bunkerben találtunk menedékre. Ott találtak ránk a szüleink, aludtunk, de nem keltettek fel, örültek, hogy kibékültünk.

– Az én fogam jött ki először – folytattam a mesélést. Apánk mindig eltette a tejfogainkat. Ha jól tudom, még mindig megvannak valamiféle kis rózsaszín dobozkákban. Még a nevünk is rajta van, hogy melyik kié. Fújj. Borzalom. Megrázkódom. – Én álltam fel először és indultam el. Többször ellöktelek, amikor te is megpróbáltál utánozni. Gondolom, később rájöttem arra, hogy neked se ártana megtanulni járni. Bár apu téged állandóan a karjaiba vett, mert már az első eséstől bőgni kezdtél.

Megdörzsölöm a halántékom. Sem apu, sem anyu nem tett köztünk különbséget. Mindig ugyanazt és ugyanannyit kaptunk. Nem úgy a nagyszüleink. Azok annak ellenére nem tudtak megkülönböztetni minket, hogy kétpetéjű ikrek voltunk. Szávitri és Szániva. A két furcsa nevű lány. Anyám anyja ezért is hívott engem Sárikának, a húgomat meg Sárácskának. Frusztráló gyerekkor. Mindig Szávit hitték az idősebbnek. Már a kezdeteknél nem tűrtem el, hogy rólam mondják, hogy csak második vagyok. A nagyapákkal nem volt gond: legyintettek ránk. Lányok. Majd férjhez mennek. Persze, ami akkoriban idegesítő volt számunkra, az ma már megszokott és vicces lenne.

– Mindig a focival jöttek – duruzsolom. A nagyapáink órákig nézték a tv-ben a focimérkőzéseket. Sose tudtam követni, hogy ki kivel van. Az iskolában a fiúk is csak focizni tudtak, kosarazni aligha, más sportról pedig mintha nem is hallottak volna. Az anyám anyja szeretett vásárolni, talán innen eredt a shopping-lázunk. Ebben Szávival azért jók voltunk. Az apai nagyanyám viszont kötni, sütni-főzni, virágokat nevelni, zöldségeket termeszteni imádott. A legtöbb hétvégén mindig ment árulni a piacra. Mikor azt hittük, hogy üres kézzel tér haza és tele pénzzel, na, akkor tévedtünk igazán, hisz amit sikerült eladnia, abból a pénzből vett egy rakatnyi dolgot: lekvárt, evőeszközt, régiségeket, szalvétát. Szalvéta gyűjteményét apánk még mindig őrzi. – Több mint ezerféle szalvétája van – mormogom. – Emlékszem egy őzikésre. Azt nagyon szerette. Én meg szerettem volna elkérni, de nem adta. Félt, hogy elszakítom. Sose tudtam kinyitni a vitrint, amiben őrizte. A halála után pedig már nem is foglalkoztatott a dolog. A gyűjtögető életmódja viszont bennem rögzült igazán. Minden hülyeséget összegyűjtöttem, ami csak megtetszett. Doboz doboz hátán. Ékszerek, kulcstartók, gyertyák, abból egy rakatnyi volt. A fürdőszoba mindig az én gyertyáimtól volt tele. Anyu nem is szerette takarítani, de nem is tiltotta meg. Mintha tudta volna, hogy azzal megsértene. Emlékszel a csigagyűjteményemre? – nevettem fel. – Anya sikított, apu rosszul lett a látványuktól. Te meg arra is képtelen voltál, hogy megfogd. Pedig aranyosak voltak. Igaz, utána vissza kellett vinnem oda, ahonnan szedtem őket. Egyszer néztünk egy filmet, amiben a szerelmes pár csigát fogyasztott. Undorodtam tőle.

Kirázott a hideg az emléktől, majd egy időre elhallgattam. Csendben figyeltem a lányt. A szívritmusa egyenletes. Mintha bármelyik percben felülne és rám ijesztene. Mennyit hülyéskedtünk mi annak idején! A szüleink sosem tudták, mikor bolondulunk meg. Az még odáig szép volt, hogy megtanultunk járni, beszélni és magunktól enni-inni, de amikor már olyan merész húzásokat hajtottunk végre, hogy ki mászik fel a hatalmas tölgyfára az udvaron, hogy ki rohan le a domboldalról úgy, hogy aztán gurulva értünk az alján lévő tóba, vagy a legnagyobb pocsolyázás közepette berohantunk a konyhába palacsintát enni… anyánk rémálmai voltunk olyankor.

Három évesen felkerültünk az óvodába. Néhány emléktöredékem maradt fent, leginkább az ünnepi műsorokról, a heti egy-két sérülésekről, a bugyuta vers- és énekmondókákról, végül pedig a búcsúzásról, ami egyben a ballagásunk volt. Viszont sosem értettem, hogy miért én kaptam a béka jelet, a húgom pedig a csigát. Az első napokban még bőgtem is miatta. Főleg, hogy néhány fiú belém kötött: béka, béka, kis béka, olyan, mint a varangybéka. Sírtam. És akkor emlékszem, hogy Szávi odaállt elébük és felpofozta őket. Nevettem. Magamon, a testvéremen, és azokon, akik gúnyoltak. Erősek és bátrak voltunk. Mindig kiálltunk egymásért. Ha gúnyolódtak is rajtunk, sosem mertek elénk állni. De nem foglalkoztunk velük. Később pedig egyáltalán nem bántam, hogy akkor én kaptam a béka jelet.

Hat évesen elindultunk az iskolába. Mindenki rajongott érte. Én már az első hét után bevágtam a durcást: francnak kell iskola. Míg a húgom szinte kivirult tőle. Viszont a piros csillag mindig is szívem csücske volt. Olyan nem lehetett, hogy csak piros pont. Piros csillag. Egy nap négyszer is. Tanultunk ám rendesen. Anyám elvárta tőlünk, ahogy a jó viselkedést is. Az utóbbi szinte már kényszer volt számomra. De a piros csillagokért ezt is kibírtam. Aztán jött az első fekete pont. Szíven ütött a dolog, hisz minden nap készültem. Otthon maradt a matematika füzetem, benne a házi feladattal, amit hiába mutattam be másnap a tanító néninek, felvonta a szemöldökét és mutatott a helyemre. Durca két hétig. Már akkoriban is megszállottja voltam annak, hogy sikerüljön minden elsőre, ha nem így történt, a dac kiütközött nálam.

Az első négy osztály verhetetlen volt számomra. Szávi a legtöbbször viszont elvérzett benne. Mindig hecceltem, hogy én jobb vagyok, mint ő. Mindig megszámoltam, hogy kinek hány piros pontja, vagy csillaga lett. Majd az ötösök és csillagos ötösök kerültek terítékre. Olyan nem volt, hogy én ne kapjak csillagos ötöst. Mindig törekedtem rá. De Szávi megelégedett a négyessel, a négyes alával, hármas fölével. Bár ezeket a fölé-alá viszonyokat mindig is feleslegesnek tartottam. Akkor is hármas, ha fölé, ha alá van. Egyszer kaptam ötös alát. Olyan vitát lenyomtam a tanárral, hogy az csak lesett, majd amíg a szüleink nem jöttek értünk, a táblára kellett írnom, hogy: sajnálom, buta vagyok. Na, többet se!

Aztán megint jött a búcsú. Ötödikesek lettünk. Az egykori osztály egy része megmaradt, de kerültek el tőlünk, és jöttek újak is. Az osztályfőnökünk egy kedves, megértő, szimpatikus nő volt. Imádtuk őt. Izabella néni. Ettől még a víz is kiverte. De nem haragudott miatta. A többi tanárral sem volt addig gond, amíg rendesen viselkedtünk az órákon. Ami pedig még nagyobb változás lett az életünkbe, hogy már nem csak én és Szávi voltunk egymásnak, hanem ott volt Alberta, Bíborka, Elmira és Döníz. Sokat találkoztunk a játszótéren, volt, hogy együtt is tanultunk. Bíztunk bennük. Nem hittük volna, hogy ekkora társaságunk lesz. A szülinapi partik voltak az igaziak.

– Mindig izgatottan vártuk – kacagtam fel. – Nem az volt a fontos, hogy ki milyen és mennyi ajándékot hozott, hanem hogy együtt lehettünk. Bár szülinap sose maradhatott el piñata nélkül. Apa rajongott érte leginkább. Egy-két alkalommal még jó volt, de a tizenharmadik szülinapunkon egy kicsit túlzásnak találtuk. Mégis szerettük. Ami viszont még jobban hiányzik, azok a fergeteges kirándulások. Anya olyankor még a tűsarkúját is otthon tudta hagyni. Túrázni a hegyekben, síelni, quadozni, és az a végeláthatatlan tenger. Őrjítő. Szép emlékek.

Magam elé néztem és csak bámultam a semmit. A szüneteink, a legtöbb hosszú hétvége, de főleg a nyári szünetek nem telhettek el úgy, hogy ne utaztunk volna valamerre. És a legtöbb alkalommal mindig jó időt fogtunk ki.

– Emlékszem, hogy mindig féltem megtanulni úszni – mosolyodtam el. – Apu nagyon jó úszó volt, sokáig sportolt is benne. Anyu csak óvatosan közelítette meg a tengert is. Amíg a derekam kilátszik, addig nem lesz gond – utánoztam anya határozott hanghordozását. – Majd buggy! Oszt elmerült. Apa húzta ki a partra. Aztán jöttek az éjszakába nyúló beszélgetések, éneklések, viccelődések a tűz körül. Láttuk nem egyszer őket romantikázni. Táncoltak. Mi pedig csak ámuldozva figyeltük őket. Már akkor azt reméltem, hogy én is hasonló szerelmet fogok érezni valaki iránt. Igaz, sok fiú volt az osztályunkba, és a suliban is, de nem tudtam, hogy valójában kit keressek magam mellé. Anyu mindig azt mondta, hogy ráérünk még a szerelemmel. Talán ezért is vagyok irigy rád – nézek a húgom irányába. – Holló remek srác. Az igazság az, hogy sose gondoltam volna, hogy a húgom képes lesz beleszeretni egy zenészbe. Nem olyan, mint Fábió.

Egy pillanatra megint elmerengve néztem magam elé. Fábió a szüleivel és három fiútestvérével költözött a szemközti házba. Az utolsó évet nálunk kellett befejeznie. Amikor megláttam, úgy éreztem, mint akit fejbe kólintottak. Magas, szálkás, gyönyörű aranybarna szemek, fekete haj és lezser öltözék. A szüleink hamar megtalálták a közös hangot, de mi aligha tudtunk mit csinálni négy fiúval. Fábió bátya, Havel már a gimnázium harmadik évét taposta. Céltudatos és gyakorlatias. Az ikrek, Lior és Leó leginkább a számítógépes játékoknak éltek. Fábió pedig egy jégkorong csapatban játszott. Voltam is pár meccsén, de túl durvának tartottam. Nem értettem, miért úgy viselkednek, mint a bikák. Aztán beláttam, hogy valakit ez a sportág vonz. A lényegen nem változtatott, hogy beleszerettem a fiúba. Természetesen jött a sokk, hogy a legjobb barátnőm, Döníznek is tetszik a srác. A versenyszellem pedig kiütközött nálam. Mintha Fábió valamiféle tárgy lett volna. Meg akartam szerezni. Mikor már Döníz úgy döntött, hogy elmondja az érzéseit Fábiónak, én közöltem vele, hogy ne tegye, mert a fiúnak már van barátnője. Hazudtam. Életemben először. És alig két hét alatt le is buktam, mivel a pletyka szárnyra kelt. Fábió fülébe is eljutott, hogy valaki azt terjeszti róla, hogy barátnője van. Mikor pedig Döníz rájött, hogy hazudtam neki, kénytelen voltam elmondani, miért tettem. Először azt gondoltam, hogy mindenki rajtam fog röhögni, de később csak azt láttam, hogy nem úgy beszélnek már velem az osztálytársaim, a barátaim egy része kezdett elhidegülni tőlem. Rosszul esett, hogy Dönízzel a kapcsolatunk gallyra ment, de az még inkább, hogy Fábió is elkerült. Végül megint csak a tanulásra fókuszáltam.

Tizennégy évesek voltunk, már vártuk, hogy ki merre indul tovább. Tudtam, hogy a húgom festőnek készült, így eleve művészeti iskolába akart bekerülni. Döníz fodrásznak, Bíborka kozmetikusnak készült, én és a többiek pedig mazsoláztunk a különböző szakmák között. A szüleink mindig arra kértek minket, hogy olyat végezzünk el, ami közel áll hozzánk. A hobbim a gyűjtögetés és a fotózás volt. Rengeteg képet készítettem kirándulások alkalmából, vagy csak úgy sétálás közben. Így végül arra jutottam, hogy fotográfus szeretnék lenni. Apu ennek örömére a legjobb fényképezőgépeket vásárolta meg nekem, ugyanakkor anyu miatt is egy érettségit meg akartam szerezni.

– Belegondolva, én lehettem volna a legprofibb fotós a szakmában – szólaltam fel ábrándos hangon. Rátekintettem az ágyon fekvő lányra. A gép folyamatosan figyelte az állapotát. Felsóhajtottam. – Azt mondják, mindig olyankor él igazán az ember, amikor közel áll hozzá a halál. Sosem gondoltam a halálra. Meg se fordult a fejemben. És nem olyan, mint a filmekben. Legalábbis… tudtad, hogy ugyanabban a szobában fekszel, ahol én feküdtem annak idején? Rögvest felismertem, amikor bejöttem ide. Ugyanazok a színek, ugyanaz az ágy, a szekrény sem változott. Bár az ablakon más a függöny, de minden ugyanolyan. Na, jó! Azért van némi hasonlóság a filmbeli halálokkal kapcsolatban: végignézed, ahogy a tested feladja. Nem egyszerű. Nem akarsz belenyugodni. Üvölteni akarsz, aztán megtorpansz, mert valami megérint. Valami melegség. Megrohamoznak az emlékek. Közben egyre érzed, hogy a lelked elválik a testedtől. Nem fáj. Nyugalom és csend vesz körül egy pillanatra. Csendesen sírtam. Majd elfogadtam, hogy ennek így kellett történnie.

Miután elballagtunk, elkezdődött az utolsó nyár, és szeptembertől már középiskolások, vagy gimnazisták lettünk volna. Nagy döbbenetemre a szüleim úgy rendezték, hogy Fábióék is velünk tartottak a hegyekbe. A szüleim hegyvidéki nyaralójába mentünk. Nem igazán vágytam arra, hogy azok után egy légtérben legyek Fábióval, amikor ő semmibe vettem a létem. Döníznek is csak annyit mondtam a ballagás végeztével, hogy „remélem, mesterfodrász válik belőled.” Hisz mindig is az akart lenni.

Az első hét után úgy éreztem magam, mint egy bábu, akit ide-oda rángatnak. Igaz, a fényképezőm mindig nálam volt, így valamelyest el tudtam merülni a kis világomban. A második hét vége felé, a tábortűz körül ültünk. A szülők beszéltek, mi kamaszok pedig csak ettünk, habár az ikrek még ekkor is csak játszottak. Mikor egyedül maradtam és a parazsat bámultam, Fábió odaült mellém. Nem kertelt, mikor megmondta, hogy rosszul esett neki, hogy valaki pletykál róla, ráadásul tőlem eredt az egész. Megértette Döníz érzéseit is, de sosem volt az esete. Félve pillantottam rá. Elmondta, hogy valójában tetszem neki, de a pletykaáradatot nem tudta volna megszüntetni, ha el kezdett volna velem randizni. Nem értem, miért, hisz ha tényleg tetszettem neki, akkor nem tök mindegy, hogy ki mit mond? Sokáig beszéltünk, nevetgéltünk, meghallgattam a terveit, miszerint profi jéghokis szeretne lenni. A sport kitölti az életét, barátnőre pedig nem igazán gondolt, főleg, hogy nem hitt az iskolai szerelemben. Akkor éjjel nyugodtan tudtam aludni, hisz a fiú, akibe beleszerettem, viszontszerethet. Reménykedtem.

A további két hét jól telt, egyre többet beszéltünk Fábióval és egy alkalommal, mikor sikeresen megcsúsztam a hegyi ösvényen, ő szorosan magához húzott. Hosszasan néztünk egymásra, majd megcsókolt. Letaglózott. Zsibbadtam, lüktettem, dobogott a szívem a dobhártyámon keresztül, és ő mosolyogva meg merte jegyezni, hogy „elpirultál”. Az utolsó egy hétben csak egymással foglalkoztunk, de Fábió tudta, hol a határ, egyáltalán nem akart kapkodni. Örültem. Boldog voltam. Szinte kivirultam.

– Csodás volt – gördült le egy láthatatlan könnycsepp az arcomon, majd szipogva néztem a húgom felé. – Te voltál az első, akinek elmondtam, hogy Fábióval vagyok. Örültél nekünk, de féltettél is. Anyuék is elfogadták. Másfél hónapig tartó szerelem.

Már augusztus környékén jártunk, amikor Fábió az új jéghokis csapatával el kezdett edzeni. Elmentem megnézni őket. Boldog voltam. Fábió alig látszott ki a szerelés alól, de már a mozdulatai alapján fel tudtam őt ismerni. Ismét éreztem a zsibbadást, a lüktetést, a szapora szívverést. Azt hittem, jó jel. A szerelem jele. Aztán az edzés véget ért, Fábió gyorsan odajött hozzám, megcsókolt, majd közölte, hogy ma este randi. Megörültem neki, és alig vártam, hogy az öltözőből visszatérjen hozzám. Sietve rohantam a női mosdóba, megmosakodtam, mert még mindig kalapált a szívem, az arcom vörös volt, mintha lázam lenne. Egy kicsit kapkodva vettem a levegőt, de annak tudtam be, hogy csak a szerelem lángja okozza nálam ezt a fajta dolgot. Belenéztem a tükörbe. Az egyik pillanatban még mosolyogtam magamra, a következőben már azt éreztem, hogy az egész testem elnehezül. Próbáltam megtartani magam a mosdókagylónál, de reszketni kezdtem, a levegővétel egyre szaporábbá vált, majd egy tompa nyilallást éreztem a fejemben, egy erős szorítást a mellkasomban. Minden elsötétült.

– Minden elsötétült – suttogom halkan.

– Sosem ébredtél fel – szólal meg Szávi, miközben szemben áll velem, arca szomorú, szemei tele fájdalommal és könnyel. – Azon a napon ugyan küzdöttek érted, de aztán csak feküdtél mozdulatlan. Egy hétig tartott ez az állapot, utána minden köszönés nélkül elhagytál minket. Hajnali két órakor. Sokáig riadtam fel erre az időpontra.

– Nem akartalak titeket itt hagyni, de nem volt más választásom – mondtam mosolyogva. – Éltem, amíg lehetett. Tele emlékekkel, ábrándokkal, meg nem történt dolgokkal. Egy röpke időre megismerhettem a szerelmet is. Boldog voltam.

– És még mindig az lehetnél – szipogja. Nagy sóhaj közepette felkelek a fotelból, elnyomtam mindenem, amíg csak ültem. Odaállok elé és csak mosolygok rá, majd szorosan átölelem.

– Hiányoztál! – mondjuk egyszerre. Egy ideig csak öleljük egymást. Nem beszélünk. Lehetne miről, hisz Szávinak nem állt meg az élet. Gimnazista lett, készül az egyetemre, szerelmes, menyasszony lett, és mindenki azt várja, mikor ébred fel végre.

– Mi ez az egész? – kérdezi rekedtes hangon, mialatt elhúzódik tőlem. Végignéz rajtam. Ugyanúgy nézek ki, mint négy éve. Ugyanabban a ruhában lát, amit legutoljára viseltem. – Emlékszem a balesetre. Érzem, hogy a testem nem akar reagálni. Sokáig csak bolyongtam, mint egy… szellem – csuklik el a hangja.

Megsimogatom az arcát, majd mindketten az ágyon fekvő testre nézünk.

– Te is így láttad magad? – szörnyülködik.

– Igen, de velem nem volt senki – jegyzem meg. – Láttam mindent. Hallottam mindent. Ahogy a szüleink próbálnak egyik orvostól a másikig eljutni tanácsért. Anya éjjel-nappal böngészte a netet, hogy ráleljen valamiféle gyógymódra. Apa pedig akkor is csak imádkozni tudott. Hitte azt, hogy felgyógyulok. Fábió pedig… – komoran elmosolyodom, hisz akkor láttam egy fiút igazán sírni. Úgy, mint Holló. – Nehéz elfogadni.

– Mi lesz velünk? – néz rám boci szemekkel.

– Az, aminek lennie kell – feleltem könnyedén, mégis nehéz szívvel.

– Téged küldtek hozzám? – kérdez rá remegve.

– Nem küldtek, hisz el se mentem – magyarázom vigyorogva.

– Szániva! – csattant fel. Milyen rég is hallottam már a nevem?

– Nem tudtam távozni – közöltem vele végül ridegen. – Valami itt tartott. Talán az égiek tudták, hogy meg kell várnom téged. A négy év alatt annyi halált láttam ebben a szobában, hogy… még mielőtt én idekerültem volna, egy nyolc éves kislány halt meg ebben az ágyban. A halálom után még két hétig csak bolyongott a falak között, mígnem valami elhívta. Láttam, ahogy távozik egy fényes világba. Megijedtem. Nem akartam elmenni. Ha csak a közelemben megnyílt az a fényes kapu, rohantam, mert nem akartam távozni.

Szávi megértően tekintett rám, megfogta a kezem, majd ismét átöleltük egymást. Leültünk a kanapéra, és úgy, mint annak idején kiskorunkban, összegömbölyödtünk.

Érzékeltem az időt, ahogy Szávi lelkét és testét is. A gép még mindig az életjeleit mutatta. Mikor kezdett hajnalodni, Szávi hol sírt, hol vacogott félelmében, hol nyugodtan aludt a vállamra hajtott fejével.

Amikor a szüleink és az orvosok megjelentek a szobában, Szávi felpattant, mert azt hitte, majd érzékelni fogják őt. De nem így lett. Most valamiért anyuék tovább is maradtak, mint eddig bármikor, ráadásul Holló is megjelent, aki szintén nem látta a húgom szellemét. Végig csak őt figyeltem. Mintha magamat láttam volna. Szávi három hónapja küzd a fennmaradásért, nekem egy hét jutott. Elmosolyodtam. Egyikünk sem akarta ezt.

Miközben Holló, és a szüleim a húgom mellett ülnek és beszélgetnek, Szávi saját magát figyeli, mintha arra késztetné a testét, hogy mozduljon meg végre. S ekkor nyílt az ajtó. Kikerekedett szemmel néztem, ahogy belép a szobába az a fiú, akit négy éve nem láttam viszont. Fábió magasabb lett, és izmosabb is. A dús, hullámos haját levágatta rövidre, de a szemei még mindig ugyanolyan gyönyörűek. Nem gondoltam volna, hogy valaha látni fogom még őt. Szávira tekintettem, s egyszerre voltam keserű és boldog. Még mindig hiányzott. Még mindig ugyanúgy érzek iránta. Nem múlt el. Csak fáj.

Amíg Fábió a többiekkel beszélt, én le se tudtam venni róla a szemem. Szávi eközben odajött mellém, és elmondta, hogy négy év alatt sok mindent elért a jégkorong csapattal. Jól teljesít. Boldog és egy éve, hogy megtalálta a szerelmet. A húgom elmondta, hogy Fábió három évig csak a tanulásnak és a sportnak élt. Nem lehetett a közelébe férkőzni. Viszont valaki mégis megtörte a jeget. Örültem is neki, meg nem is. Hisz ha nem következik be a halálom, akkor még most is együtt lehetnék vele. Emiatt nem gyűlölhetem sem őt, sem azt a lányt, aki a szerelme lett. Akarom, hogy boldog legyen. Ahogy pedig Hollóra tekintek, akarom, hogy ő is boldog legyen, viszont ő már a húgommal.

Ekkor éreztem meg a hátam mögött az ablaknál, hogy a fény nyílik kifelé. A melegség egyből átjárta a lényem, mint oly sokszor, mikor a szellemek átléptek rajta. Mosolyogva, boldogan, és elégedetten. Szávi ijedten kapta el a kezem és szorosan tartotta.

– Nem mehetsz el! – sírta el magát. – Mi lesz velem nélküled? Ha itt hagysz, én itt maradok egyedül. Én nem tudok túlélni négy évet egyedül.

– Én nem mondhatom meg neked, hogy küzdj, vagy maradj – simogattam meg az őzbarna haját. A lágy hullámokban szinte elvesztek az ujjaim. – Szeretném, ha mellettem maradnál, hisz sok mindenről lemaradtam. Nem tudom, milyen érzés gimnáziumba járni. Nem tudom, hogy mik történtek a barátainkkal. Nem tudok sok mindent. Még Fábióról sem tudtam. A három hónap alatt most jött be ide először. Nem hittem volna, hogy anyuékkal még mindig tartja a kapcsolatot. Én csak egy hétig tudtam küzdeni. A testem feladta. Te kibírtál három hónapot. És te is csak most jelentél meg előttem.

– Megyek veled – jelentette ki merészen és hajthatatlanul, majd még közelebb lépett hozzám. – Elvesztettem az ikertestvérem. Mikor Fábió felhívta aput, végigzokogtam az utat. Nem akartak beengedni hozzád, de kiharcoltuk. Láttalak. És nem tudtalak megmenteni.

– Mert az nem a te dolgod volt – mondom ki. Hogy is menthetett volna meg? Ne legyen már balga! Meg kellett halnom.

– Nem hagyhatsz megint magamra – szipogja. Én sem akarom elhagyni, de nekem nincs testem, amibe visszatérhetnék. Ő pedig még össze van kötve a sajátjával.

Épp engedném el a kezét, amikor a gép sípolni kezd, és én megrökönyödve nézem, ahogy apu rohan kifelé orvosért kiáltva, Fábió pedig önkéntelenül is, de újraélesztést végez a húgom testén, anyu sírva rogy össze a padlón, míg Holló próbál Fábiónak segíteni. A két fiú küzd, és ekkor eszembe villan, hogy akkor is Fábió kezdett el újraéleszteni, amikor megtalált a női mosdó padlóján fekve, majd itt ebben a szobában, mikor feladtam a küzdelmet. Nem akart elengedni. Szeretett engem. Látom az arcát. A szemében könnyek gyűlnek. Ugyanazt átéli újra. Engem sem tudott megmenteni, most pedig a húgomat sem.

Szávi mellém állva figyeli a jelenetet. Nem küzd. Érzem. Velem akar maradni, miközben itt van a szerelme, a szüleink, és Fábió. Az orvosok jönnek, átveszik az újraélesztést. Fábió és Holló elállnak az útból, míg apa felemeli anyát a padlóról és szorosan átölelik egymást.

A fény egyre erősebb a hátunk mögött. Délután két óra. Bizonyára a beszűrődő napfény okozza a melegséget, nem pedig a fényes átjáró. De nem akartam ezt hinni. Hisz látom, mi történik. Egy pillanatra Fábió felénk néz, egy kissé megszeppen, mintha meglátott volna minket. Vagy engem. Az ajka megmozdul. Formálja a szavakat: Szániva. Rámosolygok. Ő is mosolyog, majd mindketten az orvosok felé tekintünk. Hallom a sípoló hangot, látom a testet, ami nem akar visszatérni az élők közé, és rátekintve a húgomra egyszerre érzek szomorúságot és felhőtlen boldogságot. Átöleljük egymást, majd megfogjuk egymás kezét. Az orvosok már nem küzdenek.

– Itt az idő – mondja ki mosolyogva, és én is elmosolyodom. Magamhoz ölelem, megpuszilom a homlokát.

– Mindig hiányozni fogsz – suttogom, majd amint látom az értetlenséget az arcán, csak a fejemmel biccentek.

A gép újra mutat életjelet. A szüleim feljajdulnak. Az orvosok megkönnyebbülve sóhajtanak. Fábió és Holló bizakodva egymásra tekintenek. Majd Fábió még utoljára felém néz. Örülök, hogy megismerhettelek – mosolygok. Lassan a húgom arcát figyelem. Igen, eljött az idő. Négy éve menekülök előle, de most magával visz. Egymás szemébe nézünk, majd egyre csak távolodunk egymástól, a kezünk szorosan tartja a másikat, végül a fény körbeölel.

2011. december 30., péntek

Díj 2011. december 24. - Egy hópehely élete


Egy hópehely élete címmel írtam egy kis történetet. Nagyon szépen köszönöm Szattinak, hogy az én történetemet is díjazta. Örülök neki, hisz ez az egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaphattam.
Üdv: Christin Dor

Régóta vártam ama pillanatot, amikor megpillantom azt az aprócska fénysugarat, mely alagútként csalogat a külvilágba. Amely egyre csak növekszik, szélesedik, közelebb kerül... s végül apró társaimmal együtt egy pillanatig lebegünk a végtelenben. Még utoljára visszanéztem Felhőanyánkra, aki eddig vigyázta kicsiny létünk, most pedig szabadjára engedett, hogy megismerjük az általunk még oly ismeretlen világot.
A lebegés megszűnt létezni. Lassan elindultam lefelé a társaimmal együtt, akik szintén boldogan keringőztek a szélben. Éreztem, ahogy a szél irányítani akar s én hagytam, miközben körbe-körbe forogtam, tekintetemet végighordozva a távoli felhőkön át a csupasz messzeségig. Kíváncsi lettem mi lesz, ha leérek... egyáltalán mikor érek le?
Amikor letekintettem magam alatt egy ideig csak ürességet láttam, majd halvány pontok rajzolódtak ki. Kérdőn néztünk egymásra, hisz sosem láttunk még ilyet odafentről. A szél ekkor hullámzani kezdett körülöttünk s mindenki elszakadt párjától, testvéreitől. Nem értettem mi történhetett. Miért távolodok ennyire tőlük?
Bolyongtam. Néhol kisebb felhőkbe botlottam s nem győztem elnézést kérni tőlük, hogy felzavartam szendergő álmaikból. Végül ismét társaim között leltem magam s fellélegeztem, hogy nem tévedtem el, nem vagyok egymagam. A szél most alábbhagyott ugyan, de nem álltunk meg egy pillanatra sem. Egyre gyorsabban haladtam lefelé, mintha szárnyam születtek volna, vagy mint akit nagyon vonz valami. Azok a halvány pontok pedig egyre nagyobbakká váltak. Gyönyörű színbe öltözött valami felé vettem az utam. Az egész térségben mást se lehetett látni. Káprázatos fényáradatok különböző motívumokat alkottak, majd egyenként pislogni kezdtek, mintha csak nekem köszönnének. Én is feléjük integettem. Lélegzetvisszafojtva vártam a pillanatot, hogy elérjem eme csodás, szikrázó és vidám világot. Furcsa zajokra lettem figyelmes miközben ereszkedtem egyre lejjebb.
Felhőanyánk egyszer mesélte nekem s társaimnak, hogy a felhők alatt, ahol száraz talaj van élnek emberek, akik szeretnek minket kis pelyheket. S ekkor én magam is megpillantottam három kis emberi lényt, akik vidáman ugrándoztak a frissen lehullt hóban, nevetve várták, hogy megannyi hópihe feléjük szálljanak s beterítsék a földet, melyen végleg megpihentek. Kissé ódzkodtam, hisz még szerettem volna látni a világot. De azok a kék szemek nem hagyták, hogy ezt megtegyem. Piros pozsgás arcán apró mosoly húzódott s felém tartotta kis kezecskéjét. Öröm töltött el, hogy várnak rám. Hisz mindig is erre vágytam. Erre a megmagyarázhatatlan érzésre, ami mindvégig bennem élt.

Boldogan hullottam a finoman puha tenyérbe, mely sokkal melegebb volt, mint amire számítottam. Már nem éreztem a szél fagyos érintését. A kicsiny tenyér közelebb vitt azokhoz a ragyogóan kéklő szempárhoz. Annyira tiszta volt, hogy magamat láttam benne, s tudtam ez a perc felejthetetlen. Megérte várni erre a napra. Még ha rövid időre is, de érezhettem létem csodálatos varázsát, s látni, hogy valaki mosolyogva tekint rám, mint egy régi barátra, aki hazatért.