B.U.É.K!!!

Mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánok!!!

Merry Christmas Everybody!!!

Búcsúzás és újrakezdés

Nagyon régen írtam ide és most egy kisebb szösszenettel készültem. Remélem, aki olvassa tetszeni fog, de ha nem... majd hozok egy újat.:)
(Nem vagyok benne biztos, de ha jól rémlik, akkor a Pennát a kézbe küldtem volna. Bár az is lehet, hogy elküldtem. Már nem tudom, de elkészült.)

Voltaképp nem vártam mást, mint azt, hogy amit látok nem igaz és hamarosan felébredek az álomból. De az igazság az volt, hogy megtörtént aminek meg kellett történnie. Az egyetlen ember, akibe mélységesen szerelmes voltam és akivel alig egy éve szakítottunk oltár elé vezette azt, akit legnagyobb ellenségemnek tartottam. Ráadásul meghívót is kaptam az esküvőre, amire természetesen nem kellett volna elmennem, de azt hittem, hogyha ott leszek még meggondolhatja magát. Nem. Rám se nézett, sőt olyan vigyorral az arcán lépett ki újdonsült feleségével a templom ajtaján a vendégsereg elé, hogy rá kellett döbbennem ő sosem szeretett engem. Kegyetlen húzás volt tőle, ahogy az is, hogy az egykori jegygyűrűm ott csüngött felesége ujján.

Halványlila, mély dekoltázsú selyemruhába sétáltam végig a macskaköves utcán. Direkt olyan ruhát vettem fel, amely kiemelte nőiességem és karcsú alakom. Mindegy mit csináltam az eltelt három év alatt, amíg együtt voltam Dáviddal, mindegy hogy az ő hatására cselekedtem, neki ennyi nem volt elég. Végül belefáradtam és az lett a vége, hogy dobott engem. De én kitartóan mentem utána, míg ő már mással folytatta az életét.

Mintha az agyam egy része kikapcsolt volna csak akkor eszméltem fel, mikor a vasútállomáson várakoztam egy jeggyel a kezemben, amiről először azt se tudtam hogy hová szól. Végül megnyugtatóan vettem tudomásul, hogy legkedvesebb helyemre a Balatonra visz, ahol mindig feltöltődtem, mikor már otthon nem tudtam meglenni.

Azzal sem törődtem, hogy megbámulnak a körülöttem lévők. Amint megérkezett a vonat megvártam, hogy az előttem lévők felszálljanak, majd én is ezt tettem. Nagyon ritkán volt alkalmam vonaton utazni, főleg mióta megszereztem a jogsim és a saját autómmal járhattam ide-oda. Szerencsétlenségemre a fülkébe, ahová a jegyem is szólt már volt valaki. Egy férfi. Gyorsan bementem, köszöntem és leültem. Éreztem, hogy a férfi bámul engem, de én csak a vasútállomás téglaépítésű épületét bámultam. Fogalmam sincs hány percig várakoztunk mikor végül elindultunk, de a gyomrom szinte résnyire szűkült. Mindeközben Dávid járt a fejemben és egy pillanatig szorosan lehunytam a szemem és csak akkor nyitottam ki, mikor a vonat kürtje felharsogott, majd egyszeribe elindultunk. Éreztem, hogy megremegek és egy könnycsepp kiszökken a szememből, amit jól láthatóan a férfi is észrevett és mindjárt egy zsebkendőt nyújtott át nekem.

     – Akárki is zaklatta fel, nem érdemel egy könnycseppet sem – közölte olyan magabiztosan, hogy képtelen voltam visszafojtani mosolyom, majd hálás tekintettel nézve rá, elfogadtam a zsebkendőt.

Nem tudtam mit szólhatnék, így inkább csendben szipogtam néhány percig, miközben le sem vettem az egyre elsuhanó tájról a szemem. A hatalmas város képe elmosódni látszott a könnyfátyol előtt, de megnyugtató érzés is volt egyben, mert úgy hittem ez az emlékek végleges elmúlás ideje. Dávid már a múlté bármennyire is fáj. A szerelmünk talán nem is volt az igazi. Talán mindvégig olyan álomban éltem, aminek így kellett végződnie, hogy kirángasson a valóságba.

A nagy épületek látványa szürkének mutatkoztak előttem, de ahogy egyre inkább elhagytuk azokat, úgy a látkép lassan változásnak állt. Kisebb-nagyobb házak egymás mellett szorosan, majd egyre ritkábban fordultak elő. A távolban látni véltem annak a templomnak a tornyát, ahol nemrég esküdtek Dávidék. Reszkető sóhajjal gondoltam arra az iszonyatos órára. Miért kellett odamennem, mikor tudtam, hogy nem hagyja ott őt értem?

Féltve pillantottam az előttem ülő ismeretlenre, aki egy régi, kopottas könyvet olvasott. Sötétbarna haja enyhén hullámos volt, zöldesbarna szeme melegséget árasztott. Alakját egy egyszerű szabású velúrbőr zakó, alatta egy mélykék póló takarta. Biztosra vettem, hogy városi és egyetemista, de mivel nem láttam nála csak egy szürke színű kézitáskát, így arra gondoltam, hogy valahová talán látogatóba megy. Nem túl fiatal, se nem túl idős. Úgy véltem a húszas évei közepén járhat és kedvenc hobbija az olvasás. Dávid egy könyvet sem olvasott el még az egyetemi évei alatt sem. a jegyzeteit is más készítette el számára. Ezt nem szabad! Nem szabad összehasonlítanom két egymástól különböző férfit! Ismételten a tájat figyeltem és kissé felderített a látvány, amint füves területen lévő legelésző állatokat véltem felfedezni. Jobb szerettem ilyen tájat szemlélni utazásaim során, mint hatalmas betontömböket, amik még a Napot is eltakarják, mely most halványan fénylett az égen.

    – A mosoly jobban áll önnek – hallottam meg a férfi kedves hangját és kissé meglepődve néztem rá. – Kevesen tudják, de a mosoly gyógyír a lélekre – tette hozzá s maga is elmosolyodott, majd ismételten a könyvét bújta, mintha nem is mondott volna semmit.

Már másodjára szólt hozzám és valahogy az volt a meglátásom, hogy fel akar szedni. Gúnyos tekintettel mértem végig, majd a fákat bámultam, mely az őszies idő ellenére még mindig zöldben pompáztak. Lehet, hogy csak megjátssza a jófiút, mint Dávid! – figyelmeztettem magam. – Ne állj szóba idegenekkel! – hallottam szeretett nagyim hangját a fejemben és kénytelen voltam ismét elmosolyodni. A nagyi mindig óvott attól, hogy csak úgy megismerkedjek másokkal, de pont ő volt az, aki könnyedén beszélgetésbe tudott elegyedni olyanokkal, akiket nem is ismert és alig egy óra alatt már szinte a barátjának tekinthette őket.

Én nem voltam ilyen. Dáviddal is az egyik csoporttársam hozott össze, akit már akkoriban is gyönyörű nők vettek körül. Dávid egy-két alkalommal elvitt randira, de aztán mintha alábbhagyott volna az érdeklődése mindig kifogásokat keresett. Végül arra a döntésre jutottam, hogy velem van a gond. Életemben talán egyszer jártam fodrásznál, de akkor egy fiú kedvéért mindent meg akartam tenni, így a legtöbb spórolt pénzem a szépségápolásra és vadonatúj cuccokra ment el. Még a nagyim sem akart felismerni, amikor megváltozott külsővel tértem haza és akkor is rosszallóan nézett rám, amikor Dávidot bemutattam neki. Őrültség volt tőlem most már tudom, ahogy annak idején a nagyim is tudta. – Dávid is csak azt akarja – mondogatta mindig, amikor kettesben maradtunk egy kis időre. Én ezt másképp képzeltem, főleg mikor megkaptam a jegygyűrűt. Letekintettem a gyűrűs ujjamra, amin nemrég még ott virított a 14K-os fehérarany gyűrű búzavirágkék zafírral. Nem gondoltam egyszer sem a házasságra, de Dávid úgy tűnt nagyon is komolyan gondolja. A gyűrűt egy gyertyafényes vacsora alatt húzta fel az ujjamra és mindenféle ígéreteket tett nekem. Csak bámultam rá, mert még azután sem tudtam elhinni, hogy a menyasszonya lettem miután már fél éve jegyben jártunk. Mindig megcsodáltam az apró ékszert és reméltem, hogy az esküvőn is olyan boldog leszek, mint az eljegyzés estélyén.

    – Menyasszony volt, igaz? – szólalt fel ismét a férfi és szinte megkövültem a váratlan kérdéstől.
    – Mit foglalkozik vele? – fakadtam ki. Bosszantott, hogy ilyen átlátható vagyok számára.
    – Elnézést, de az, ahogy nézte a gyűrűsujját azt hittem a pasija dobta és...
    – Ehhez meg végképp nincs köze! – utasítottam rendre és már álltam is fel, hogy keressek egy másik helyet magamnak, amikor is megfogta a kezem. Döbbenten néztem rá, de nem tudtam elvenni a kezem az övétől, mely bilincsként kulcsolódott a csuklómra. Olyan meleg volt és erős, hogy beleborzongtam. Ki ez a férfi?
    – Bocsánat! – nézett a szemembe és én nem tudtam mit gondoljak róla. – Hasonló helyzetbe voltam én is nemrég és sokáig ugyanígy viselkedtem, mint ahogy most maga. Csak... gondoltam... megismerkedhetnénk az út alatt, ha nem gond.
    – Csak amiatt, mert ugyanaz történt velünk? – hökkentem meg, de aztán elhúzva a kezem kissé habozva szemléltem őt. Vajon jó ötlet? Felsóhajtottam, majd visszaültem a helyemre.
    – Örülök, hogy marad – nézett rám megértő szemekkel. Rábólintottam, bár magamban tartottam ettől az ismeretségtől. – A nevem Márk.
    – Réka.
    – Örülök, hogy megismerhetlek, Réka – válaszolt fáradhatatlan kedvességgel, ami egyszerre volt gyanús és jóleső számomra. – Megkérdezhetem, hogy merre járt ilyen szép ruhában?
    – A pasim esküvőjén – jegyeztem meg epésen, mire Márk kikerekedett szemekkel bámult rám, mint aki rosszul hall. – A felesége ujján pedig az én eljegyzési gyűrűm van.
    – Erre tényleg nem tudok mit mondani, talán csak annyit, hogy az expasija bolond és meg fogja bánni a döntését.

Meglepődve hallgattam Márkot, aki úgy beszélt Dávidról, mintha tudná, hogy ez lesz a vége. Vajon tényleg meg fogja bánni? És akkor mi lesz? Visszajön hozzám? Nem! Még egyszer nem esek bele ebbe a csapdába!

Mikor felültem a vonatra még nem gondoltam, hogy a könyvem mellett – amit már magam sem tudom, hogy hányszor olvastam el – más valakinek a társaságát is élvezni fogom. Csak egyszerűen el akartam hagyni a környéket, hogy valahol távol egy csendes kis zugban megleljem a békémet. Nem volt könnyű csak úgy mindent hátrahagyni, összecsomagolni és végül eldönteni, hogy messzire megyek. A gondok nem most kezdődtek, de csak most tisztáztam magamban azt, hogy nincs értelme őrölni a szerencsétlenségemet. Amint egyik megállóból a másikba mentünk a könyvet bújtam, mintha ezzel is elfeledhetném mindazt, ami történt. De nem sikerült. Ám, amikor a lány benyitott a kabinban gyönyörű, kivágott ruhában még a szívem is megállt egy pillanatra. Az a kínzó arc, a könnyes szem nagyon is ismerősek voltak számomra, ahogy az értetlenség nyomai is, melyet próbált palástolni.

Ahogy rám nézett és köszönt, tudtam, hogy egyedül szeretne lenni a magányában, de egyszerűen képtelen voltam elmenni és itt hagyni. Mindvégig a tájat próbálta figyelni, de közben valahol máshol vagy inkább más valakin járt a gondolata. Nem tudtam mitévő legyek, próbáltam szóba elegyedni vele és már szinte magamat néztem hülyének, amiért olyan sok ostobasággal győzködtem. Menyasszony volt. De valami történt, ami miatt ilyen zaklatottá vált. Tudom milyen érzés, ha a szerelmünk elárul és egy másikat választ. Amint ezt felhoztam neki szinte leüvöltött és igazat adtam neki, hisz nincs jogom beleszólni az életébe, de nem akartam, hogy olyasvalaki miatt eméssze magát, aki nem érdemli meg még azt sem, hogy a nevét kiejtsék.

Réka. Így hívják. Gyönyörű a neve, ahogy a nő maga. Lehet olyan huszonnégy éves. Búzaszőke haja szép kontyba fésülve. Almazöld szeme még fényesebbé vált, amint beletekintett a Napba. Egyszerű sminkje igazi természetét mutatta, amit mindig is szerettem a lányokban. Megdöbbentett a tudat, hogy képes volt az expasija esküvőjére elmenni. Vajon az a férfi ilyen ostoba, hogy Réka helyett más valakit vett el? És miért ment el az esküvőre? Kínozni akarta magát? Vagy azt hitte, hogy az a fickó visszamegy hozzá?

    – Na és maga merre tart? – szólalt meg kis hallgatás után. Örültem, hogy nem tartózkodik tőlem.
    – Ahogy már mondtam hasonló cipőben járok, mint te.. maga... – dadogtam.
    – Szerintem... tegeződjünk... végtére is nem lehet nagy korkülönbség köztünk – adta meg az esélyt Réka és ennek még inkább megörültem. Remegő kézzel tettem le magam mellé a könyvet. Eddig egy nő sem váltott ki nálam ilyesmit és tudtam, hogy ez nem lehet véletlen.
    – A barátnőm másfél éve dobott, mert megismerkedett egy másik pasival. És ahogy az lenni szokott olyannyira kijöttek, hogy a házasság sem volt akadály számukra, amit csak tegnap tudtam meg egy közös ismerősünktől, aki Londonból tért haza, hogy részt vegyen a jeles alkalmon – vallottam be minden feszengés nélkül. Erika meglepő arcán elmosolyodtam. – Miért ment el az esküvőre?
    – Én csak... – sóhajtott fel Réka, majd ujjait tördelve nézett ki az ablakon. Arca ismét szomorúvá vált és eldöntöttem, hogy valahogy megpróbálom feledtetni vele ezt a szörnyű napot. – … azt hittem, ha meglát, akkor meggondolja magát. De egy év alatt sem gondolta meg magát, nemhogy az esküvője napján. Furcsa volt őket látni, amikor tudom jól, hogy nekem kellett volna ott lennem, de...
    – De úgy érzed az életed másmilyen lett volna, ha az ő oldalán álltál volna abban a pillanatban – helyesbítettem.
    – Valami ilyesmi – hajtotta le fejét, majd kézfejével ismét eltörölt egy könnycseppet. – Azért is gondoltam másképp, mert Dávid elküldte a meghívót. Most már tudom miért.
    – Nem elég, hogy összetörte a szíved még ezzel is tetézte – szorítottam ökölbe a kezem, de ekkor valami furcsa gondolat ötlött eszembe. Dávid. Amikor értesültem barátnőm esküvőjéről, elolvastam a reggeli újság esküvői rovatát és csak az ő esküvőjéről írtak és... Dávid. Ez a név szerepelt Meli neve mellett. Az nem lehet vagy mégis?

Pár percig némán figyeltem Rékát, aki hallgatásba burkolózott az előbbi megjegyzésemet hallva. Vajon, ha elmondom, amire rájöttem, mit tesz? Kimegy és soha többé nem látom? Mit tenne, ha tudná, hogy a volt pasija az én barátnőmet vette el? Miért érzem úgy, hogy nem mondhatom el neki? Kétségek gyötörtek és lázasan gondolkoztam mit tehetnék ez ügyben. Réka szenved. Én már valamelyest túlléptem a Melivel való szakításom óta, de Rékában mély nyomokat hagyott Dávid. Mégis hogy történhetett ez meg? Miért azzal a nővel kellett találkoznom, akinek a volt pasija az én volt barátnőmmel kötött házasságot? Mindenféle gondolat járt a fejemben, köztük az is, amit sosem tettem meg és nem is értettem magam miért gondolok én ilyesmire. Miért csábítsam el Rékát? Csak azért, hogy később beszámolhassak róla a barátaimnak, akik azonmód Melinek is elmondanák? Tudatni akarnám Dáviddal, hogy amit tett ő és Meli ugyanazt megkapják csak egy kicsit másképp? Nem! Réka nem érdemli meg az ilyet! És én sem tudnék úgy együtt lenni valakivel, hogy közben azon tépelődöm vajon mit gondolna róla a volt barátnőm.

    – Az a könyv igen régi lehet vagy túl sokat olvastad? – szólalt meg a kínos csend után Réka. Egy pillanatra kibillentem a saját gondolataim árnyékából, majd a könyvre sandítottam, amit még Meli adott nekem az első közös karácsonyunkra. Akkor csak egyszer olvastam el és nem igazán tetszett, mert a szereplőt elhagyta a szerelme és hiába próbálta más nők társaságát élvezni, nem tudott felejteni és később öngyilkos lett. Miután Meli elhagyott a könyvet több tucatszor olvastam el, a lapok néhol elszakadtak, valamelyiket még egy kávéfolt is díszíti.
    – A múltam egy olyan része, amit még nem dobtam ki – jegyeztem meg keserűen és Réka bizonyára rögtön rájött, hogy miről is beszélek.
    – Ezek szerint még te sem felejtetted el őt – válaszolt halkan Réka és egymásra néztünk. – Valamit el kell mondanom.

Érdeklődve néztem rá. Réka meglepő dolgot kezdett el mesélni nekem. Miután megtudta, hogy ki Dávid újdonsült barátnője a közösségi oldalon felkutatta az adatlapját és alaposan átnézte. Réka maga sem gondolta, de mialatt beszélgettünk valahogy ismerősnek tűntem számára és végül rájött, hogy egy közös képen szerepeltem Melivel. Azt a képet végül törölte az adatlapjáról. Így már én is elmondtam neki, hogy sejtésem lett arról a beszélgetésünk alatt, hogy Dávid – akinek nevét az újságban olvastam – az a férfi, akivel Réka egykor együtt volt, de azt nem árultam el neki miket gondoltam utána. Hirtelen Réka elnevette magát és nekem is jókedvem lett ettől. Rékának most a nevetés adta a szemeibe toluló könnyeket.

Egyikünk sem értette miért sikerült így az életünk ezen szakasza, de mindketten örültünk neki, hogy vége lett és valami újba kezdhetünk. Az utazás utolsó percében is egymást hallgattuk, de már nem csak az elmúlt szerelmeinkről beszéltünk, hanem saját magunkról, arról mit szeretnénk elérni az életben és hová akarunk eljutni.

Mire leszálltunk a vonatról a Nap már a horizontot érintette. A friss levegő a közelben húzódó Balaton vizének illatával keveredett. Ahogy egymásra néztünk Réka szomorúságát már nem láttam, de én éreztem a saját szorongásom. Réka értelmes, gyengéd és humoros teremtés, akiről már most tudni véltem, hogy számomra nemcsak barátként lenne fontos. De tudtam, hogy ez most nem lehetséges. Réka még talán sokáig Dávidért fog sírni és én nem akarom felzaklatni azzal, hogy együtt is megpróbálhatjuk a felejtés útján elindulni.

Ahogy elnéztem Márk kedves, megértő tekintetét lelkem sóhaját hallottam végig. Márk nem tolakodott, még ha egyszer-kétszer olyan pontot érintett, amivel a szívemet szúrta. Furcsa, de arra gondoltam miután már felszabadultabban beszéltünk egymással, hogy bárcsak hamarabb ismertem volna és bárcsak tovább tartana ez az egész, ami elkezdődött. Valahogy lelkem legmélyén éreztem, hogy a mi kialakult kapcsolatunk nem itt ér véget. És reméltem, hogy amint túl leszek a Dávidon, Márk még mindig szabad lesz és talán ő elfogad olyannak, amilyen vagyok. De félek reménykedni vele kapcsolatban.

Miután elköszöntünk egymástól, Réka taxiba ült, én viszont a könyvemmel és a táskámmal a kezemben elindultam a családi nyaraló felé, amely közel helyezkedett el a Balatonhoz. Minduntalan Réka járt a fejemben. Nem ismertem Dávidot, de ismertem Melit. Ha Dávid olyan, mint ahogy azt gondolom, akkor megérdemlik egymást Melivel. A Melivel eltöltött évek elködösítettek, nem vettem észre, hogy akivel élek nem úgy szeret, csak a látszat volt csupán. Miután a köd elpárolgott, úgy én is visszatértem önmagamhoz. Letekintettem a kezemben lévő könyvre, fanyar mosollyal vetettem búcsút neki, és amint kidobtam a legközelebbi szemetesbe már mentem is tovább az úton. Már ekkor tudni véltem, hogy Rékára érdemes várni és mindent meg fogok tenni, hogy mi együtt lehessünk.

A fagyos pusztaság gyermeke

A fagyos pusztaság gyermeke

Már gyermekként arra tanítottak, hogy király legyek. A démonok királya, ki hatalmas seregek vezére és az Alvilág mindenható ura. Arra tanítottak, hogy pusztítsak, kihasználjam mások gyengeségeit, győzedelmeskedjek a Fényesség hazája fölött. Apámat a leghatalmasabb démonkirályt korán elvesztettem, így igen ifjú férfiúként vettem át helyét. Anyámat nem ismertem, bár azt pletykálták, hogy a Fényesség hazájából származott. Korán meg kellett tanulnom milyen királynak lenni, és ahogy nőttem nemcsak testileg erősödtem meg, elzártam minden más érzést, ami gyengíthet utam során. Azt az utat folytattam tovább, amit apám mutatott meg nekem. Démonkatonáimmal völgyeket égettünk fel, ostromoltunk városokat, sanyargattunk népeket. Féltek tőlem. Aki ki is állt ellenem, az meghalt még mielőtt kardot ránthatott volna. Sok mindent elértem királyként, sok mindent láttam és tapasztaltam, amíg egy nap egy jóslat be nem árnyékolta már akkor is sötét lelkemet. A jóslat szerint a fagyos pusztaság gyermeke egy vörös hajú emberi lény fogja okozni vesztem. Nem akartam hinni a jóslatnak, de ekkor emlékeztettek engem anyámra, aki szintén vörös hajú volt, és csak azért akarta elcsábítani apámat, hogy aztán megölhesse őt. Nem sikerült neki, de apám csak amiatt nem végeztette ki, mert velem volt várandós. Miután megszült, anyám meghalt. Így nem volt kérdés, hinnem kellett a jóslatnak, és minden vörös hajú nőt és férfit elfogattam és kivégeztettem anélkül, hogy bármit is tudtam volna róluk, vagy hogy tettek volna valamit ellenem. Ezután pedig felkerekedtem a seregemmel és a fagyos pusztaság felé vettem az utam. Amíg el nem értük a határt, minden mást elpusztítottam.

A fagyos pusztaság vitathatatlanul gyönyörű helynek számított és szokatlanul varázslatos. Mindent hó és jég takart, de ami igazi szépségét adta a tájnak az a fehér szirmokkal megáldott apró növény, amely még ilyen zord időben is megél. Ahogy végigpásztáztam tekintetem a helyen megláttam egy vörös hajú, mályva színű, vékony anyagból készült ruhájú fiatal lányt, aki a virágok között lépdelt. Hajában és a ruhája mellrészén is a fehér szirmokból álló virágok díszelegtek. Mindannyian, akik csak látni vélték őt megkövülten bámultuk. Mintha megérezte volna jelenlétünk, megfordult. Szépsége eltompította a táj fagyos jellegét, és mintha melegség költözött volna be szívembe, éreztem hogy nem bánthatom. A lány először csak nézett, de tekintete szokatlanul barátságosan fénylett, amely olyan volt, mint a halvány napsugár. Arca pirosas volt a hidegtől, de ennek ellenére nem fázott, és amikor elmosolyodott, szívem nagyot dobbant. Megrökönyödve néztem őt, aki ahelyett hogy menekülőre fogta volna, csak csendben állt ott. Még sosem láttam nála szebbet. A szél meg-meglebbentette vörös hajzuhatagát, mely össze-vissza tekeredett a nyakára és a derekára.

 – Ő az, uram – szólalt fel egyik hűséges katonám. – A jóslatból... a vörös hajú...

Ahogy ezt kimondta egész testemben megfeszültem. Ha ez igaz, akkor meg kell ölnöm. De hogy ölhetném meg, mikor se fegyvere, amivel megsebezhetne? Mégis miként ölhetne meg? A szépségével? De tovább nem kellett ezen gondolkodnom. A katonák zúgolódtak, ahogy egymásnak adták a hírt, miszerint a vörös hajú ismeretlen lány a gyilkosom. A következő pillanatban halk nyögés ütötte meg a fülem. A lány arcára meredtem, aki kikerekedett szemmel nézett rám, bőre elsápadt, térde megcsuklott, majd összeroskadt a hóba. Ekkor láttam meg az íjászt, aki kilőtte nyilát, s tudtam ezzel vége. Az íjászaim elég pontosan céloznak ahhoz, hogy valakit megöljenek.

Lassú léptekkel indultam a lány felé. A szél, mintha síró hangokat hallatott volna felkavarta körülöttem a havat és a virágszirmokat. Amint elértem a lány mozdulatlan testét, féltérdre ereszkedtem, s lassan egyik kezemet kinyújtottam feléje. Oly gyönyörűen feküdt a hóban, mintha csak aludna. A bőre ugyan sápadt volt, de bársonyosan puha, és az illata, mint a virágoké. Nem ismertem őt, azt sem tudtam kicsoda, mégis olyan érzés kerített hatalmába, ami még azelőtt soha. Még apám elvesztése sem okozott ekkora fájdalmat. Ahogy hozzáértem, a szemhéja megrebbent. Csodálkozva néztem bele azokba az arany szempárokba. Halványan elmosolyodott, pedig a nyíl okozta sérülés nagy fájdalmat okozhatott számára.

–  Hát eljöttél hozzám – szólalt meg bársonyos hangján a lány. – Eljöttél értem, ahogy a jóslat kívánta.

–  Hogy? – döbbentem le. Honnan tud a jóslatról? – Én a halálodat akartam.

–  Tudom – válaszolt rekedtesen, s az arcán megpihent kesztyűs kezemre helyezte saját kezét, mely erőtlen volt. – Eljön a démon, kinek szívét a fagyos pusztaság szülöttje olvasztja fel.

–  A fagyos pusztaság gyermeke, egy vörös hajú emberi lény fogja okozni vesztem – javítottam ki azonnal, de a lány megcsóválta a fejét.

–  Ha a szerelem életedbe kerülhet, úgy ölj meg – kérte. Ekkor másik kezemmel kirántottam a nyilat a testéből, mire ő felsikoltott, de sikolyát abban a pillanatban elnyomtam csókommal. Ezután karjaimba vettem és egyenesen a gyógyítóhoz vittem. Nem akartam a halálát. Ő se az enyémet.

Miután felgyógyult, elvittem őt birodalmamba, ahol királynővé lett s asszonyom. Amint megtörtént a nász, nemsokkal később örömhírrel szolgálhatott a bába, miszerint feleségem gyermeket vár. A jóslat mit sem számított már. Hisz én Kirin és asszonyom Hollisha egyek vagyunk.

Nem kellett sok idő és a fagyos pusztaság királya hadat üzent birodalmam felé, s fejemet akarta, mivel egyetlen lányát elraboltam tőle. Ekkor éreztem úgy, hogy becsaptak. Hollisha mindvégig szerelmét, hűségét és szavai igazát bizonygatta, de nem tudtam mit tegyek. Ugyanabba a helyzetbe kerültem, mint egykor apám. Ha megölöm, akkor gyermekem is meghal, ha viszont életben hagyom, akkor a jóslat valóra válik. Életben hagytam. A szobájába zárattam, egy tucat katona vigyázta őt, és a bába, aki mindvégig mellette maradt, amíg én Hollisha apja ellen vonultam.

A csata nem tartott sokáig. A fagyos pusztaság urát elfogtam, katonáit kivégeztem. Tudni akartam, hogy lányát milyen fondorlattal vette rá, hogy engem elcsábítson, de a király mindvégig lánya ártatlanságáról beszélt. Ha Hollisha hazudik, akkor életemmel játszom. Ám én is és a királynő is másként tudtuk a jóslat kimenetelét. Vajon mi az igazság?

Hollisha fiúgyermeknek adott életet. Ugyanolyan vörös haja volt, mint az anyjáé. Asszonyom meghalt a szülést követően. Egymagamra maradtam, mint egykor apám. Hollisha apját kivégeztettem. Fiamat pedig magam neveltem, ugyanúgy mint egykor engem a sajátom. Mindent megtanítottam neki és ő szorgalmasan fejlődött. Anyjáról viszont egy percig sem tudtam megfeledkezni. Nem tudtam meg igazából, hogy ki vagy mi hazudott, s ez rányomta bélyegét keserű lelkemre.

Végül a fiam elérte ama kort, hogy férfivá érjen. Nagy ünnepség folyt a birodalomban. Én magam a trónteremben üldögéltem egymagam. Nem akartam senkit látni. Az ünnepségek már nem voltak olyanok számomra, mint régen. Hiányzott a feleségem. Ugyanakkor gyűlöltem őt, amiért kétségek közt hagyott. A fiam Shyam jött felém. Külsőleg rám is hasonlított. Vörös haja hosszan elterült a hátán. Délceg és igen bátor férfivá érett. Büszke voltam rá, de legbelül sajnáltam, amiért anyja ezt már nem érhette meg.

Ahogy közeledett felém, úgy valami figyelmeztetett engem. Nem tudtam mire vélni, de már késő volt. Éles tárgy szúródott mellkasomba. Shyam rideg, nyílt tekintete mindvégig engem nézett. Kihasználta gyengeségem, megfáradt szellemem, és megtette azt, ami másoknak eddig kudarcba fulladt. A saját fiam ölt meg egyetlen tőrdöféssel. A jóslat tudatosult bennem. Hollisha annak adott életet, aki megölhet engem. Félig démon, félig ember. A fagyos pusztaság gyermeke, annak és a démonbirodalom örököse.

Korhű regények

http://irokhaakarok.blogspot.hu/2013/07/vendegironk-christindor-irasa.html

A Pennát a kézbe blogra felkerült a korhű regényekkel kapcsolatos kis írásom. Ott is el tudjátok olvasni.:) Mindenkinek előre is kellemes hétvégét kívánok!!!

Christin Dor

Korhű regények

Ez egy újabb feladat volt számomra. Korhű regények ábrázolásáról kellett írnom. Hamarosan felteszik a Pennát a kézbe blogra is. Remélem tetszik, amit összeállítottam. Próbáltam rövid lenni.:)

Mitől függ a hitelesség, a korhű ábrázolás? Mire kell figyelni?

A korhű regények számomra nagyon közel állnak hozzám. Szeretem, mert csodás történeteket, lebilincselő szereplőket mutatnak be és egy olyan környezetet biztosítva vele, amivel a fantázia mozgatórugójává válik. Páratlan szépségű, magával ragadó és tagadhatatlanul megközelíthetetlen.

Lehet igaz történeten alapuló, történelmet felvonultató és lehet fiktív, magunk által kitalált helyszínen játszódó, kitalált szereplőket formáló, kreált történetet elmondó. Az előbbinél fontos a hitelesség és a korhű ábrázolás, aminek előnye, hogy megismerhetünk egy olyan korszakot és benne élt emberek életét, amelyet talán csak a történelem könyvekben olvashattunk, azt is röviden. Ám itt is fellelhetőek olyan hézagok, melyeket aligha ismerhetnek még maguk a történelem kutatók is, így azok kitöltésére a fantázia ad lehetőséget, de azt is mértékkel. Az utóbbinál valamelyest elrugaszkodhatunk a megszokottól, de figyelni kell arra, hogy valamennyire hiteles maradjon. Nekem ez fekszik a legjobban. Nem annyira kötött, mint az előző, de nem is annyira szabad. Van mozgástere, ugyanakkor ha kell, visszahúz.

Az ábrázolásnál meg kell figyelni az akkori kor jellegzetes frizuráit, a ruhákat, a viselkedési szabályokat, a beszédmódot, lehetőség szerint, ha van rá mód ezek után könyvtárakban is érdemes utána nézni vagy filmekből is nyerhetünk ihletet, de ha már nagyon muszáj felkereshetünk olyan szakértelemmel bíró embereket is, mint például divattervező. Itt az adott kor épületeit, stílusirányzatát is alaposan meg kell ismerni. Figyelni kell arra, hogy melyik országban mikor érvényes például a romantika vagy a reneszánsz. Mettől meddig tartott a lovagi kor, a királyságok, hercegségek, birodalmak. Kik voltak akkor az uralkodók, milyen törzsek éltek abban az időben. Milyen hagyományoknak, vallásnak éltek. Miképp viszonyultak egymáshoz az emberek. És az egyfajta hierarchiai rendszert is szemügyre kell venni, ki hová tartozik, alá-fölé rendeltségi viszony, ki tartozik magasabb vagy alacsonyabb pozícióba. Na ez számomra kissé magas mérce, de általában megoldom. Miként éltek és dolgoztak akkoriban az emberek. Hogyan nevelkedtek s neveltetik saját gyermekeiket. Mit tartottak helyénvalónak és mit nem. Nagyon sokféle szempontot tartok fontosnak és kevésbé fontosnak, de mindig mérlegelek, hogy még véletlenül se legyen az, hogy valamit kihagyok.

Nekem fele-fele arányban sikerül megoldanom ezeket a helyzeteket, de többszöri átolvasás után van, hogy találok hibákat azokban a regényeimben, melyek a régi időkben játszódik. Amihez nem igazán vagyok hozzászokva az az emberek közötti magázódás, főleg családon belül. Sokszor estem abba a problémába, hogy nem figyeltem oda és a párbeszédek mind tegező viszonyban álltak egymással, de mára már valamelyest belerázódtam. Amit igazán szeretek az a múlt és a jelen megjelenítése egy azon könyvben. Nem tudom miért, de a legtöbb alkalommal ragaszkodom ahhoz, hogy a regényeimben ne csak a múlt, de a jelen is közreműködjön. Itt nagyon kell figyelni: mikor lép egyik a másikba, de semmi esetre sem szabad összekeverni, mert abból aztán nehezen lehet kigubancolódni.

Mitől válhat élővé, hihetővé egy történet, melyet az író csak elképzelhet, s csak utánaolvasással alkothat meg? Miképpen lehet megragadni egy kor hagyományait, kultúráját, sajátosságait? Melyek azok az alapvető stílushibák, melyeknek elkerülésére figyelni kell, mondjuk egy olyan történet kapcsán, mely az 1800-as években játszódik?

Amikor úgy döntök, hogy régi időben írom meg a regényem, akkor mindig nyomozni kezdek, hogy a megadott korban milyen stílusirányzat uralkodott, mennyire tudom úgy formálni, hogy ne vegyek el belőle, de ne is tegyek hozzá olyat, ami már nem odaillő. Ilyen téren azért egy kissé különc vagyok, mert szeretem a stíluskeveredéseket, így ha egy régi időben játszódó történet romantikus, de szükségét érzem, hogy legyen benne egy kis dráma, egy kis krimi, akkor csavarok rajta. Előnye, hogy érdekesebb szemléletű lesz a regény, hátránya, hogy olyan is belekerül, ami talán akkoriban még nem is volt.

Az elképzelés, hogy az 1800-as években írnom kellene az elsődleges, amit eldöntök az évszám mellett, hogy hol játszódjon. Általában Anglia a meghatározó hely, ahol többnyire a romantikus vonalak megteremtésén dolgoznék, de nem maradhatna el a misztikus és a dráma övezte forma sem. Valamiért nagyon vonzódom Anglia felé, talán mert olyan múlttal rendelkezik, ami számomra is csábító. Ugyanakkor Amerika sem maradhat el például egy gyönyörű indián történettel, vagy egy farmeréletet megspékelve egy csipetnyi szenvedéllyel. Ám, ha magyar viszonylatban gondolkodnék, akkor mindenesetre olyan helyszínt keresnék, amely alig ismeretes az emberek számára, de tele van érdekességekkel, melyet a regénybe be lehet illeszteni. De ami nagyon fontos az a beszéd és a viselkedés. Akkoriban nem úgy viselkedtek és beszéltek az emberek, ahogy mostanában, így egy kissé körültekintően kell eljárni.

A hagyományokat és a kultúrát nagyon tisztelem. Ezért ha van rá lehetőségem a regény megkezdése előtt alapos kutatásba kezdek, mert nem akarok hibázni. Ezt a részét nagyon szeretem, mert több mindennel megismertetem magam és néha meglepődöm, hogy miket fedezek fel. Nagyon jó barangolni a neten olyan dolgok után, ami pontosan le is van írva és ami elég érdekes ahhoz, hogy lekössön és tanuljak belőle. Természetesen könyvekből sem árt tudakozódni, így az információgyűjtést is megkönnyítem. De ha van egy elképzelésünk miszerint egy bizonyos hagyományt is bele szeretnénk szőni a történetünkbe, mert úgy gondoljuk megéri beleírni és számunkra lenne értéke, de az talán akkoriban nem annyira volt népszerű, vagy épp még nem jelent meg, esetleg már feledés homályába veszett, hagyjuk érvényesülni a dolgokat és majd meglátjuk mit hozunk ki belőle.

A stílushibákat jobb elkerülni, de sosem lehetünk biztosak benne, hogy mikor tévesztünk és ezt észrevesszük-e időben vagy sem. Ilyen a beszédhelyzet vagy a szóhasználati hibák. Az ismétlések elkerülése érdekében többszöri átolvasás javasolt. A volt magyar tanárom szerint sose jó, ha egy teljes mondatban szóismétlés van, vagy a következő mondat ugyanazzal kezdődik, amivel az előzőt elkezdtük vagy befejeztük. A párbeszédeknél különösen nem jó. Tapasztalat. A legtöbbször használt szavakat, mint például a mondta, válaszolt, szólt, felelt szavak helyett próbáljunk mást találni vagy bővítsünk rajta, ha tudunk. A mondatszerkesztésnél arra ügyelek, hogy összefüggő és érthető legyen. A bonyolult mondatok sem mindig jók, főleg ha az olvasó többszöri átolvasás után sem tudja mi mit akartunk ezzel közölni. Persze mi könnyen vagyunk, hisz tudjuk miről van szó. Ennek ellenére szeretem túl bonyolítani a regényeim és ezzel együtt a saját helyzetem.

Magam is sokat tanulok, keresgélek, gyűjtök. A legkönnyebb az, ha veszünk egy füzetet és leírjuk, ami fontos, mert idővel hasznossá válhat.

A kérdés már csak az: mire kell figyelni, hogy mindez sikerüljön és az olvasó át tudja élni a történetet, képes legyen elhinni, hogy ez a történet tényleg abban a korban játszódik, melyet az író meg szeretne eleveníteni a sorok által?

Amikor írni kezdtem, magamnak írtam. Nem érdekelt, hogy más mit gondolhatna arról, hisz ami nekem jó és tetszik, azt mások úgy is fogadják el. Persze nem minden esetben van ez így, ezt én is belátom. Ha az író bele tudja magát élni a helyzetbe, a szereplőkbe, a konkrét helyszínen és időben, akkor az olvasót is meg tudja győzni arról, hogy az igaz, valóságos, az érzések ugyanúgy megtalálják őt is, felkelti az érdeklődését és még azt sem bánja, ha mindez csak képzelet szülte alkotás. Voltam már olyan helyzetbe, hogy olvastam egy könyvet és szinte beleszerettem a helybe, ahol játszódik, el tudtam képzelni, hogy létezhet az a kis város. De amikor utánanéztem, rájöttem, hogy nem létezik, de nem bántam meg, hogy elolvastam a regényt és nem csalódtam az íróban sem, amiért egy kicsit megtévesztett.

A lényeg, hogyha írunk is egy bizonyos korban játszódó történetet, engedjünk a határoknak, a képzeletnek, de tartsuk be azt, hogy mindenki számára valóságos maradjon.

Néhány kedvelt régi időkben játszódó regény, amelyeket szívesen olvastam, olvasok és tudok ajánlani: Jane Austentól a Büszkeség és balítélet, Értelem és érzelem, Emma; Sidney Lawrence-től A kalóz asszonya; Linda Lael Millertől a Vágy és végzet; Mary Jo Putney-től a Porcelán menyasszony, Vihar és rózsák, Különös találkozás; Victoria Holttól a Mellyn úrnője, A kísértetház asszonya, A titokzatos asszony, A hetedik holdtölte, Ördög a lovon, A diadalmas oroszlán, A szerelemgyerek; Gayle Callentől Az úrnő testőre, Jegyesek; Amanda Quicktől A gonosz özvegy; Jennifer Blake-től az Éjféli valcer, Győztes ölelés, Sötét színjáték, Vihar és ragyogás; Daphne du Mauriertől A francia kalóz szeretője. (Ez utóbbi filmben is jó)

Időtlen szerelem - Szavak alkotta történetek

http://irokhaakarok.blogspot.hu/2013/07/szavak-alkotta-tortenetek.html

Szavak alkotta történetek a Pennát a kézbe blogbejegyzéshez írtam egy rövid, ám szerintem nagyon szép történetet Időtlen szerelem címmel. Az én történetem mellett találhatóak még nagyszerű művek: Tom Sawyer - Következmények, Sofy - Vérző színek, Botos Péter - A Halálkirálynő és Dorothy Large - Csak egy kívánság. Sajnos egy kicsit későn vettem észre a dolgot, mert mostanában alig van időm a blogolásra, ha mégis, akkor csak pár kattintás és már lépek is. Olvassátok el a történeteket, mert szerintem nagyon jók lettek!!! Mindenkinek kellemes hétvégét kívánok!!!

Christin Dor

Időtlen szerelem

Cím: Időtlen szerelem

Helyszín: tópart

Tárgyak: gyűrű, hegedű, hárfa, hamu

Érzelmek és fogalmak: szerelem, búcsúzás

Zene linkje: http://youtu.be/_Y-oY74S2FE

Harminc éve annak, hogy Románnal megismerkedtem, pontosan itt, ezen a szent helyen. A Holdfény tópart akkor is ugyanolyan csodás helynek számított, mint most így sok-sok év eltelte után. Román középkorú volt és híres hegedűművész. Az egyetlen, amit mindig hordott magával az a hegedűje. Én magam hárfáztam, de az igazi zenét Román által ismertem és szerettem meg. Ő sajátosan játszott. Amikor először hallottam őt zenélni a szívem és a lelkem egyé vált. A szellő, a madarak és a tó vize fodrozódása egyé vált az ő zenéjével. Román nem sokat beszélt, mindent még az érzéseit is a zenével fejezett ki. Még velem sem akart szóba állni. Mivel másképp nem tudtam volna a közelébe férkőzni, úgy döntöttem, hogy a saját zenémmel veszem rá, hogy így tegyen. A hárfámmal kiültem egy nap a tópart közelébe és játszani kezdtem rajta. Nem kellett sok idő, hogy Román felfigyeljen rám és amint ez megtörtént ő bekapcsolódott és együtt játszottunk tovább, míg a Nap eltűnt lassan a horizonton. Ekkor jött oda Román hozzám és ettől a naptól kezdve az életünk összefonódott, ahogy az égiek megírták. Boldogok voltunk annak ellenére, hogy sosem született gyermekünk. Boldogok voltunk, mert egymásra találtunk. Boldogok voltunk, amit együtt teremtettünk a zenével. Román öt év hosszú együttlét után egy csodálatos gyűrűvel ajándékozott meg, de tudtam, hogy házasságról szó sem lehet, hisz az felért volna a szabadság elzárásával. Román mindig is szabad lélek volt és ezt akkor sem vettem volna el tőle, ha ettől függött volna a közös jövőnk. A gyűrű mindkettőnk számára jelentette az egymáshoz tartozást. Román mindig figyelmes volt, sosem felejtette el az ünnepeket és amilyen jó zenésznek bizonyult ugyanolyan jó szakács volt. Karácsony vagy születésnap neki nem jelentett gondot. Szerettem, ahogy gondoskodik rólam és azokról, akik fontosak számára. Román a legszentebb dolgot a megismerkedésünk napját tartotta a legfontosabbnak, ilyenkor mindig kiültünk a tópartra és amíg a Nap le nem nyugodott addig a muzsika töltötte be a környéket. A szomszédaink, akik a közelben éltek imádták a muzsikáinkat. Románt mindig is szerették, de nem egy fellépést utasított vissza a közeli kisváros színházából és a nagyobb városokból is, amit sosem értettem és hiába szerettem volna tudni, Román nem volt hajlandó elárulni. Kíváncsiságom hajthatatlanságba fulladt. Mégis mikor felkutattam Román titkát a végén úgy éreztem nem kellett volna. Román nem véletlenül került a Holdfény tópart közelébe. Felejteni akart. Román házas volt. Gyönyörű felesége szintén hegedűművész volt, de nem olyan sikeres, mint Román. A szerelmet felváltotta a féltékenység és végül az asszony halálához vezetett, amit Román nem tudott feldolgozni. Mikor rákérdeztem Románnál feleségéről, elutasító volt és inkább elment, mintsem szembenézzen a múlttal. Nem tudtam mi fáj jobban: Román eltitkolt múltja, az elutasítása, vagy az, hogy nem tudtam kit szeret, engem vagy halott feleségét. Mindezeket később Román mondta el nekem levél formájában, amit a halála után kaptam meg. Román miután elment nemsokkal később autóbalesetben halt meg. Semmi esélye nem volt a túlélésre. Csak a hamva maradt meg nekem és az a levél, melyben szerelméről írt, ami nem volt más, mint a zene. A zene ölte meg a feleségét és végül őt is. A balesetben egyedül a hegedű volt az, ami épségben megmaradt. A hamvakkal együtt azt is hazahoztam. Tudtam, hogy Román továbbél a hegedűjében, de évek teltek el, amíg ezt egyáltalán fel tudtam fogni. Most csak a hárfa szól, a hangja messze száll, de én hallom Román fenséges dallamát. Ott cseng a fülemben, beleborzong a szívem. Román szeretett a maga módján. Én a mai napig szeretem őt, s még ha tudom is, hogy már csak a hegedűje az, ami összeköt vele, sosem fogom őt elfelejteni. Mégis úgy döntöttem ideje búcsút venni tőle. Román szabad volt, nem tehetem meg, hogy bezárom őt. Amint a hárfán az utolsó hang is elhalkult felálltam a helyemről, a hamvakat tartó urnát a kezembe fogtam és hagytam, hogy a szél felkapja és messzire elvigye. Ezután lassan elindultam, hátra sem néztem, de még így is éreztem, hogy Román ott hegedül a tópart mellett.

Változás

Változás
(Pennát a kézbe - írás, melyet nem küldtem be)

Hangtalan léptek körülöttem. Néma ajkak mozognak, nem értem mit mondanak. Fölém hajolnak. Arcuk a homályba vész. Ahogy minden más, ami körülöttem él s mozog. Sötétség. A fény megszűnt létezni számomra. Elnyelt, mint örvény a hajóroncsot. Fogva tart, de érzem, hogy ki akarnak ragadni belőle. A sötétség hullámzani kezd, színpompás világ tárul elém, majd vakító fehérség és egy hangos sípszóra emlékeztető hang, amely szinte kijózanít s a tudatomra ébreszt. Felébredek. Álom volt mindez?- kérdem magamtól. Fejemet elfordítva tekintetemmel keresek valamit és amint meglátom, halvány mosoly jelenik meg arcomon. Túléltem. Visszatértem.

Nem tudom mikor ébredtem fel ismét. Nem emlékszem semmire. Olyan, mintha valaki direkt mód kitörölte volna az emlékeimet. Aztán eltelik egy óra, kettő, végül már az idő is összefolyt előttem, mikor is egy kedves hang szólongatni kezd. Ekkor veszem észre, hogy mindvégig az ablakon át bámulom a felhőtlen eget, hallgatom a madarak vidám csicsergését és érzem, ahogy a nyitott ablakon keresztül beáramlik a hűs szellő.

Gondolataim tompák még, de kezdek magamhoz térni és a kedves hang felé fordulok, aki teszi a dolgát körülöttem és a többi beteg ember körül, akik még a kórteremben vannak rajtam kívül. Nem vagyok egyedül.- ismerem el magamban és ez valamiért megnyugtat. Régebben mindig is egyedül voltam. Jobban mondva úgy éreztem magam, mint aki egyedül van a világon. Most viszont rá kellett ébrednem, hogy ez nem így van. Mindig voltak körülöttem mások, csak én nem érzékeltem őket. Nem akartam tudni róluk. Felejteni akartam. Akkor.

Lenézek a két kezemre. Mindkettő alaposan be van kötve. Emlékszem. Emlékszem mit tettem azon az estén. Besokalltam. Nem gondolkoztam csak tettem, amit tettem és majdnem az életembe került. Az életembe, amit gyűlöltem élni. Ami másról sem szólt csak kínlódásról, szenvedésről és vágyódásról. Sosem akartam több lenni, mint ami, de sosem akartam kevesebb lenni. A másokkal való versengés, a másoknak való megfelelés odáig taszított, ahová most kerültem. Egy kórházba, vadidegenek között. Sosem gondoltam volna, hogy idáig jutok, pedig annak idején nem így terveztem. Voltak terveim. Meg akartam azokat valósítani. Magamnak akartam bizonyítani és persze másoknak a későbbiek folyamán. Lenni akartam valaki, de olyanná váltam, ami sohasem akartam lenni. Sokszor megkérdeztem magamtól: ki vagyok én? Mi célt szolgálok? Célok. Csak múló elképzelés. Önfeledt hitegetés. És végül beleroppantam a súlyába. Elértem, hogy más legyek. Elértem, hogy mások felfigyeljenek rám. Elértem a semmit.

A kórházi ágyam mellett lévő kis szekrénykének tetején egy kör alakú tükör pihent. Megemeltem a kezem, de minden mozdulat iszonyatosan fájt, mégis akartam azt a tükröt. Ügyetlenül, de ujjaimmal sikerült olyannyira megfognom és megtartanom a tárgyat, hogy azt le ne ejtsem. A tükröt nagy erőfeszítés közepette magam felé fordítottam. Az arcom tele horzsolással, lila foltokkal, bevérzésekkel, a jobb halántékom felett a hajam egy részét leborotválták, hogy a felszakadt bőrt össze tudják varrni és egy kötéssel azt eltűntették. Mondanám, hogy nem önmagamat látom, de ez így nem igaz. Az akit látok, az nagyon is én vagyok. Elzüllöttem. Olyan életet éltem, ami végül majdnem az életembe került. Nem akarom magam sajnálni, de semmi mást nem tudok tenni. Magamnak köszönhetem mindezt, jól tudom. Ahogy azt is tudom, hogy kaptam egy második esélyt az újrakezdéshez.

A nevem Gina. Tizenhat évesen leléptem otthonról két másik barátnőmmel Barbarával és Debrával, akik szintén nem bírtak meglenni a szüleikkel és a testvéreikkel. Gyűlölték a bezártságot, azt hogy mindig mást kellett tenni, mint amit szerettek volna. Élni szerettek volna, ahogy én is. Csak néhány cuccomat vittem el otthonról, még üzenetet sem hagytam, nem akartam, hogy keressenek, és azt sem hogy visszavigyenek abba a közegbe. Egy idősebb pasi vitt fel minket a nagyvárosba, ahol a nagyok élik a nagyvilági életet. Magam előtt láttam miként fogok élni és örültem, hogy velük tartottam. A megérkezés után egy kisebb lakásba költöztünk, de nem sok pénzünk volt azt fenntartani, így döntenünk kellett. A lányoknak több ötletük is volt, míg végül a barátunk elintézte nekünk a dolgot. Egy night clubban táncolhattunk. Le volt zsírozva minden. Senki nem tudta, hogy fiatalkorúak vagyunk. Csak tettük a dolgunkat, kiszolgáltuk az embereket, táncoltunk, buliztunk és szórakoztunk.

Aztán ahogy telt az idő a night club szinte a második otthonommá vált, a tánc a lételememmé, amely által elrugaszkodhattam egy másik világba. A zene volt a mindenem és ez egy időre elég is volt nekem. De látva a night clubba érkező fiatal nőket, akik dúsgazdag férfiak oltárán élhettek irigység, féltékenység és kapzsiság vette kezdetét. Ugyanazt el akartam érni én is. A főnök még jó néven is vette, hogy néhány igen gazdag férfi társaságában töltöm az időm, így a tánc mellett hamarosan a férfiak vágyait is kielégíthettem, ahogy ők az enyémet. Pénz, ékszer és még több pénz.

Így történt meg, hogy találkoztam Marcoval egy félig olasz félig amerikai férfival, akiről jóformán nem tudtam semmit, csak a nevét és azt, hogy méregdrága kocsival jár. Marco állandó vendége volt a night clubnak, ahol dolgoztam, egyetlen hétvégét sem hagyott ki és igen alaposan megválogatta melyik lánnyal tölti az est további részét. Nehéz dolgom volt, hisz engem már az első találkozásunknál sem akart észrevenni. Marco sok nőt vonzott magához, ahogy engem is, így megtettem, amit eddig sosem: felkeltettem a figyelmét. Még ha egy ügyetlen trükkel is – leöntöttem borral –, de a figyelme központjává váltam és végül a táncommal is lenyűgözhettem őt. Mindenkinél jobban táncoltam, vagyis ezt tartottam magamról. Mégis amikor elértem a célom úgy gondoltam jogom van kéretni magam, így valahányszor megkért a főnök arra, hogy társalogjak Marcoval nemet mondtam. Ez néhány hétig el is húzódott, aztán végül beadtam a derakam. Marco figyelemre méltó pasi és nagyon okos. Tudta, hogy mit forgatok a fejembe, így nem kellett tovább kertelnem, mindent megadott, amit csak kértem, de furcsálltam, hogy nem kér érte semmit cserébe. Sosem tudtam kiigazodni Marcon, nem hagyta, hogy csak egy pillanatra is bepillantást nyerjek az életébe, pedig sokkalta jobban érdekelt engem, mint a többi pasi. Nem csak a pénze, hanem a személyisége is foglalkoztatott. Minden hétvégén eljött, táncoltam neki, majd italozgattunk, utána egy igen fényűző hotelbe mentünk – mindig oda –, elköltöttünk egy finom, gyertyafényes vacsorát, majd ahelyett, hogy együtt töltöttük volna az éjszaka hátralévő részét, elment. Otthagyott a szállodába, ahol bármeddig maradhattam, elég sokat fizetett érte. Olaszból, Franciából és Amerikából hozatott nekem gyönyörű ruhákat, cipőket, táskákat, ékszereket. Egy év után kaptam tőle egy Porsche-t, félévre rá egy luxuslakást és ezzel együtt megszűnt létezni a hotel élet. Azt hittem ezzel együtt megkapom magát a férfit is, de nem. Marco ezután sem engedett magához. Később pedig már azt is észrevettem, hogy más lányok után is érdeklődik, amit nem tudtam elviselni. Megpróbáltam más férfiakkal is lenni a night clubban, de Marcot egyáltalán nem érdekelte, hogy vagyok-e mással vagy sem. Frusztrált a dolog és amikor felhoztam neki ezt, semmibe vett. Féltem, hogy valamit elrontottam, hogy valamit nem úgy csináltam és ez kezdett aggasztani. Nem akartam elveszíteni Marcot, ahhoz már túlságosan beleszerettem.

Életemben nem voltam szerelmes, de amit érte éreztem tudtam, hogy az. Ezért, amikor egy éjjel Marco úgy döntött nálam marad, elterveztem, hogy a dolgai között kutakodom, hátha valamire rátalálok. Altatót csempésztem az italába, amitől mélyen és hosszú ideig aludt, így át tudtam nézni a tárcáját, a határidőnaplóját és a laptopját, amit mindig magával hozott, mert sok esetben éjjel is dolgozott valamin. Egy fényképet találtam róla és egy gyönyörű olasz nőről, a fénykép hátoldalán pedig Marco és Miranda felirat volt olvasható. A nő bronzbarna bőrű, fekete hosszú hullámos hajú, telt idomokkal rendelkező, úgy a huszonéves kora közepén járó lehet. Nem értettem miért van velem, vagy miért enyeleg mással Marco, de reméltem, hogy Miranda már nincs az életében. Másnap reggel Marco homályosan emlékezett az estre, de amint felfedezte, hogy mi is történt vele – az altatót megtalálta az ágy alatt – teljesen kiborult s dühöngeni kezdett, főleg hogy azt hazudtam történt egy s más közöttünk. Ráadásul azt is felfedezte, hogy megtaláltam a Mirandával való közös képét, ezen is kiakadt. Így még soha nem láttam. Nem tudtam mit tehettem volna. Mire feleszméltem, Marco elviharzott és én ott álltam a luxuslakásomban egyedül.

A következő hétvégéig nem tudtam mi van Marcoval, hogy egyáltalán találkozunk-e. Nem is jelentkezett és ebbe majd beleőrültem. SMS-eket küldtem neki, amire nem jött válasz, felhívtam, de csak az üzenetrögzítő felelt, hangüzenetek hagytam magam sem tudom mennyit, de semmi. Kétségbeesésemben már az italhoz nyúltam, hogy nyugtassam magam. Egyik cigarettát szívtam a másik után, amit azelőtt sosem tettem. El akartam hitetni magammal, hogy még van remény, de amint eljött a péntek este, amikor is újra láthattam, még a vér is meghűlt bennem. Marco egy csinos szőkével érkezett, aki vékonyabb volt, mint én, teltebb idomokkal rendelkezett, mint én és magasabb is volt, mint én. Marco figyelmen kívül hagyott, csak a szőkével foglalkozott, aki ha kellett táncolt neki. Marco egyszer sem nézett rám, nem is keresett. Ez bántott nem is kicsit. A többi vendéggel még ha próbáltam is foglalkozni, nem sikerült. Egyik piát a másik után ittam. A férfiak némelyike meghívott egy-egy pohárkával, amit szintén nem utasítottam el. De egyik sem tudta elfeledtetni velem még arra az időre sem Marcot. Akartam őt. Amint volt néhány perc szünetem nem bírtam ki, hogy ne menjek a közelébe. Marco nem akart velem foglalkozni, sem pedig meghallgatni. Részeg is voltam, el is borult az agyam, már nem tudtam gondolkozni, sem pedig a tetteimet fékezni. Úgy éreztem belül mardosnak és a következő pillanatban már a szőkét ütlegeltem. Halványan emlékszem mi történt utána, csak ültem a night club háta mögött lévő padon, miközben az eső egyre csak esett. A hátam mögött az egyik kidobó várakozott, miközben elnézte miként adom ki a gyomrom összes tartalmát. A következő percben már a cuccaimat láttam, amint a pocsolyában landol. Kirúgtak. Eldobtak. Magam maradtam.

Fogalmam sincs, hogy kerültem vissza a luxuslakásomba, de ami ott várt az csak még inkább feldúlt. Egy levél Marcotól azzal, hogy van huszonnégy órám arra, hogy végleg eltűnjek, leadjam a kulcsot és az autót is. Marco volt az egyetlen az életembe, aki másként nézett rám, mégsem értettem miért nem tud sokkal jobban magához engedni. Botorkálva ugyan, de bementem a fürdőbe, hogy összeszedjem a pipere dolgaim, de amint belenéztem a tükörbe, elszörnyedtem a látványon. Karikás szemek, a festék az eső olyannyira elmosta, hogy úgy néztem ki, mint egy bohóc. Az is voltam: egy bohóc. Mérgemben ököllel a tükörbe ütöttem, majd ordítva, sírva térdre rogytam. Lefeküdtem a hideg padlóra és ismét csak a szürke ködöt láttam magam előtt.

Nem tudtam mikor keltem fel, de amit éreztem az a legnagyobb üresség, amit valaha is érezhettem. Még a családommal sem éreztem magam ennyire egyedül. Felálltam, levettem a ruháim, beálltam a tus alá és vagy fél óráig csak hideg vizet eresztettem magamra. Ezután magamra vettem a köntösöm, kimentem a konyhába, a gyümölcstálról levettem egy almát, elővettem egy kést és hámozni kezdtem. Ahogy elkezdtem hámozni úgy meg is vágtam magam. Elnéztem miként bukkan fel a nyílt vágásból a vérem és folyik rá az almára, onnan pedig a padlóra. Kiejtettem a kezemből az almát és a következő, amit tettem az a saját tenyerem, csuklóm és a teljes alkarom vágása volt. Mikor abbahagytam csak azt láttam, hogy az egész karom csupa véres és nem akar alábbhagyni. Ekkor már a fájdalom is elérte tompa agyam. Ijedtemben előkaptam egy konyharuhát, amivel betekertem a karom, majd lopva néztem körül, hátha valamiféle segítséget találok. Lassan járt az agyam, így csak percekkel később mentem a mosdóhoz, hideg víz alá helyeztem a karom és sokáig úgy is tartottam. Reszkettem. A vérzés nem akart csillapodni. A pánik szinte eluralkodott rajtam. Hányingerem támadt. Sosem bírtam a vér látványát, még a menzeszem idején is csak hánytam, nem bírtam elviselni. Öklendezni kezdtem és ismét csak hánytam. Amint kissé összeszedtem magam elindultam, de elcsúsztam és elvágódtam a padlón. Sajgott mindenem. Miközben próbáltam felállni és észhez térni a fejemet fogtam, annyira fájt s akkor vettem észre, hogy csupa vér a másik kezem is. Most már ténylegesen elfogott a pánik és a félelem. Minél előbb próbáltam eljutni a nappaliban hagyott táskámért, amiben a mobilom és a slusszkulcsom is volt. A mobil lemerült, sírva próbálkoztam annak bekapcsolásával, de nem sikerült. Amint eszembe jutott a kocsim, kikaptam a táskából a slusszkulcsom és már rohantam is kifelé.

Az autóba ülve kivágódtam az útra, idegesen járattam a tekintetem, fogalmam se volt mit cselekszem, csak mentem őrült tempóban. Meg-megráztam a fejem, amint úgy éreztem, hogy a látásom nem éppen tiszta. Mint aki hetek óta nem aludt. Halványan látni véltem, amint pirosra vált a lámpa a kereszteződésben, nyomtam a féket, de mintha csak egyre gyorsult volna az autó, hirtelen hatalmas csattanást éreztem az oldalamon. Amire már emlékszem, hogy segítenek rajtam, hogy egy kórházi ágyon fekszem, egy ápolónő hol elmegy mellettem, hol megnéz engem. A balesetről csak halvány emlékem van, az orvos is csak keveset árult el róla. Azután a rendőrök is megérkeztek, hogy kihallgassanak, ők mondták el miként történhetett a baleset. Szerencsére más nem sérült meg, kivéve én, akit hosszas kezelések után engedtek ki a kórházból és felelhettem a tetteimért. A szüleimet is felkeresték, akik eljöttek értem, nem róttak meg, amiért hálás voltam.

Közel egy évig tárgyalták az ügyem a bíróságon, mire ítéletet hoztak. Három év felfüggesztettet kaptam, elvonóval együtt, ugyanis kiderült, hogy nemcsak alkohol volt a szervezetemben, hanem drog is. Úgy gondoltam akkor este – mielőtt Marco újdonsült barátnőjét alaposan helybenhagytam – drogot csempészhettek az italomba, amely nem szívódott fel azonnal. Ezalatt az idő alatt esti tagozaton letettem az érettségit, majd egy gyors tanfolyam kíséretében sikeres vizsgát tettem irodai asszisztensként, amivel nehezen tudtam elhelyezkedni, már a múltam végett is. A régi barátnőimmel nem tartottam a kapcsolatot, ahogy azokkal az ismerőseimmel sem, akikkel azalatt az idő alatt ismerkedtem meg, amíg a night clubban dolgoztam.

A múltam mégsem tűnhetett el nyomtalanul. Egyik munkahelyről a másikba mentem, mert hamar kitudódott, hogy mivel is kerestem fiatal koromban a kenyérre valót. Nem voltam büszke magamra, ahogy a szüleim is próbáltak elhatárolódni ettől a témától. Nem tudtak vele mit kezdeni. Sok megpróbáltatást kellett nekik is kiállni. Amíg aztán apám építkezési cége egy olasz vállalkozóval kötött szerződést, ami által a szüleim egy félévig tartó kint létet tudhattak magukénak. Apámnak már két hónapja dolgoztam, mert tudta, hogy a múltammal nem sokáig húzom egyik helynél sem. az olaszországi út nekem is szólt. Nem szívesen tettem meg ezt a lépést, hisz Olaszország Marcora emlékeztetett. De amint átléptem az országhatárt minden gondom elszállt. Itt nem ismertek. Nem volt mitől tartanom. Az első négy hónap így is telt, ráadásul tele voltunk munkával és csak nagyon ritkán maradt szabadidőnk, de amikor meghívást kaptunk az olasz vállalkozó partijára, mintha csak visszacsöppentem volna a múltamba. Akkor szembesültem, hogy az olasz vállalkozó nem más, mint Marco. Még az olasz férfiaknál is sokkalta sármosabb volt. Nem tudtam nem le venni róla a tekintetem, de minduntalan elkerültem őt. Nem akartam, hogy meglásson, de azt se akartam, hogy a szüleim észrevegyék szorongásom. És mikor már azt hittem semmi sem történik az est vége felé Marco ott állt előttem. A szüleim mit sem tudtak erről az emberről, hisz egyszer sem említettem őt, még akkor sem, amikor azért faggattak, hogy megtudják ki volt az a férfi, aki pénzelt engem. Mint akit gyomorszájon vágtak, amikor a szüleim bemutattak egymásnak minket. Marco arcáról nem tudtam leolvasni semmit és én magam is próbáltam úgy viselkedni, mint aki most találkozik vele először. A találkozás számomra olyan volt, mintha most szenvedtem volna el azt a balesetet. Amint tehettem eltávolodtam tőlük, félve pillantottam minden olyan helységre, ahol valamikor is kettesben maradhatunk. Alig vártam, hogy visszatérjünk az olasz lakásunkba. Csakhogy azaz óra nem jött el. A szüleimnek felajánlottak a hatalmas rezidencián egy vendégszobát, ahogy nekem is és az apám belement. Szinte beleszeretett abba a helybe. Én viszont már menekültem volna onnan, de semmi olyat nem tudtam kitalálni, ami ezt lehetővé tehette volna. Úgy éreztem magam, mint akit sakkban tartanak.

A parti végén megmutatták a vendégszobámat, ami fényűzőbb már nem is lehetett volna, szinte olyan volt, mint az a luxuslakás, amelyben sokáig éltem és amit Marco fizetett. Az ajtót természetesen nem tudtam bezárni, a szorongásom pedig úrrá lett rajtam. A fürdőszobába menekültem, kinyitottam a tusnál a csapot úgy téve, mint aki épp zuhanyzik, de mindeközben a fürdőszobai ablakon másztam ki. Az első emeleten voltam, nem érdekelt, ha megsérülök, ugrottam. A bokám azonmód kiment, így nagy fájdalom közepette, elszakadt ruhában vonszoltam el magam a ház elejére, de szerencsétlenségemre két testőrbe botlottam. Nem tudtam meggyőzni őket, hogy csak sétálok. Szívesebben sikítottam volna, de nem akartam felverni a ház népét, sem azt, hogy a szüleim így tudják meg, hogy mi is történt köztem és Marco közt. Egyhamar egy hatalmas irodában találtam magam, ahol Marco várt rám. Már azelőtt értesítették őt, még mielőtt beléphettem volna a helységbe. Marco nem várakoztatott, elmondott mindent magáról és egykori feleségéről Mirandáról, aki autóbaleset következtében hosszú évekig kómába kényszerült, de aztán egy fertőzés következtében meghalt. Marco azt is elmondta, hogy a felesége megcsalta, el akart válni, de a válás híre kiborította az asszonyt. Mivel nem volt gyerekük és a nő is megcsalta, így nem kaphatott volna semmit. Csakhogy az autóbaleset után kiderült, hogy Miranda terhes volt. Marco pedig magát bűntette azzal, hogy olyan nőket keresett magának, aki csak a pénzéért van oda. Nem tudtam, hogy higgyek-e neki vagy sem. Nem tudtam, hogy mit érzek. Évek teltek el a kettőnk kapcsolata óta, próbáltam más emberré válni, ami nem ment, a szüleim furcsán bizalmatlanok az irányomba, ami csak még inkább megnehezíti a dolgom és most ez. Marco tudott a balesetemről, arról hogy mit tettem magammal. Elmondta, hogy volt a luxuslakásban, akkor akart mindent bevallani, de látva a vért megijedt. Ő fizette ki a kórházi számláimat, amiről a szüleim szintén engem faggattak, de én sem tudtam semmi konkrétumot mondani. Marco időt hagyott nekem, tudta hogy mi történt a baleset után, elismerte, hogy lefizette a bírót, hogy ne kelljen börtönbe mennem, ezért is kaptam csak három év felfüggesztettet. Csak azért ment bele egy igen jövedelmező projektbe, hogy aztán a szüleim cégét vegye rá arra, hogy vállalják el annak megvalósítását. Sok pénz forgott kockán és a szüleim cége nemcsak jó szakértelemmel bírt, hanem hírnévvel is. A partival akart a közelembe férkőzni. A szüleimet könnyű szerrel meggyőzte. Engem viszont kétségek gyötörtek. Mi lesz, ha megint más nővel látom? Mi van, ha mindez csak kihasználásról szól? Tudta mi voltam, mit dolgoztam, mire vágytam. És sajnálatomra azt is tudni vélte, hogy beleszerettem, ahogy ő is belém, amit már megint csak nehezen hittem el. Időt akartam, de ő nemet mondott. Nem akar elveszíteni, magamra hagyni.- mondta. Én viszont nem akartam olyan nő lenni, mint Miranda. Beláttam, hogy amiket csináltam rossz és soha nem tudom elfelejteni. Őrültként viselkedtem, amikor azt láttam Marco más nővel van. Ettől megrémültem és olyan tettre sarkallt, amit más fiú sosem hozott ki belőlem. Ráadásul nem egy olyan férfival kellett összefutnom az eltelt időszakban, akikkel a night clubban is találkoztam. Marco viszont nem hagyta annyiban. És a tudat, hogy még mindig szeretem őt egyszerre keltett bennem félelmet és bátorságot. Igent mondtam.

Öt év telt el. Marco egy teljes évig udvarolt nekem. Szilveszter napján volt az eljegyzés, áprilisban az esküvő. A szüleim semmit sem tudnak. Örömmel vették tudomásul, hogy révbe értem és már nem aggódnak értem. Azt hittem, ha igent mondok azzal alárendelem magam Marconak, de nem így lett. Marco mellett élek. Amivel igazán meg tudtam lepni azaz, hogy egész végig, mialatt a night clubban dolgoztam ártatlan maradtam. Így nem kellett szégyenkeznem előtte. Marco pedig a legteljesebben adta át magát s azóta sem szűnt meg szeretni. Nem tudom, hogy létezik-e ilyen, de örülök neki, hogy Marcoval lehetek. Két fiú és egy kislány boldog édesanyja vagyok, a férjem oldalán pedig egy szerelmes asszony. Egyedül csak az autóbalesetben szerzett és a saját magam által okozott sérülések maradtak fenn, amelyek még emlékeztetnek egykori botlásomra. Ám mindezt feledi a családom, akikkel együtt lehetek. Megérte változtatni és kilépni a múlt árnyékából.

Emlékszem...

http://irokhaakarok.blogspot.hu/2012/07/tortenetalkotas-szavakbol.html

Ez egy régi történet, amit most találtam meg és hogy itt is meglegyen leírtam. A lényeg, hogy egy versenyre írtam, aminek az volt a lényege, hogy szavakból kellett történetet csinálni. A link is itt van, így a Pennát a kézben oldalon is elolvashatjátok, de csak komment formájában. Most címet is adtam a művemnek Emlékszem címmel.

Szavak, amiket választottam: móló, szerelem, viszonzatlanság, levél, kés, csónak.

Emlékszem

Emlékszem, még ha homályosan is. Akkortájt hideg, kora őszi nap volt. Csak egy-két óra választhatott el a sötétségtől, amit a ködfelhőtől már nem láthattam. Megborzongtam, ahogy egyre közeledtem felé. A csupasz talpam alatt megnyikordult a móló öreg deszkái. A szél meglebbentette hófehér hálóingem. Még ez sem tántorított el attól, hogy elérjem őt. Őt, aki háttal állt nekem zsebre dugott kézzel.

Idegesen néztem a hátát. Kedvenc zakóját vette fel, hozzáillő nadrággal és cipővel. Homokszőke haját megborzolta a szél és én elmosolyodtam. Szerettem a haját simogatni, és ő mindig elszenderedett az érintésemtől.

Megálltam. Csak egy-két centi választott el tőle. Éreztem a dohányszagot, ami megcsapta orrom, de valamiért most nem undorodtam tőle. Felsóhajtottam. Sóhajom megremegett, ahogy kezemmel kinyúltam feléje. A szívem egy pillanatra megállt, ahogy ujjaim hozzáértek a selymes hajhoz. Az érintésemre azonnal reagált és lassan megfordult. Aranybarna tekintete melegen tekintett rám, mégis volt benne valami, ami zavart engem.

Amikor először találkoztam ezzel a tekintettel nemcsak az emlékeimbe véste magát, hanem a szívembe is, amely azonnal megtelt a legkülönlegesebb szerelemmel, amit valaha is éreztem. Mindössze öt évvel volt idősebb nálam, de korához képest igen tapasztalt és változatos életszemléletű volt. Ahogy engem is úgy mindenki mást a környezetemben levett a lábáról.

A köd körülölelt minket. Csak egymást láttuk benne. Egyik kezével kinyúlt felém és megsimogatta az arcom. Elmosolyodtam. Hát mégis igaz lenne? Még mindig szeret?

- Miért vagy itt? - kérdezte tompán, majd látva a remegésem levette zakóját és rám terítette. Mindig odaadó társként viselkedett.

- Olvastam a leveled - feleltem a kérdésére. Ő értetlenül nézett rám, majd szorosan behunyta a szemét. - Mondtam már neked, hogy gyönyörű a kézírásod? - dicsértem őt.

Mindig is dicsértem őt, mert sokkal ügyesebb és okosabb fiú volt, mint azok, akiket ismertem. De amit a leginkább szerettem benne az a költői énje. Mindig meg tudott lepni egy-egy gyönyörű verssel, amit nekem szánt. Csak nekem. Kivéve egy levelet, amit nem nekem írt, hanem az unokahúgomnak. Egy szerelmes levél, melyben megvallja érzéseit és azt, hogy nem tudja viszonozni az én érzéseimet bármennyire is szeretné. S az addig eltöltött hat hónap, melyet együtt éltünk meg csupa hazugság volt. Mindig is őt szerette nem pedig engem.

- Őt vártad - mondtam halkan. Megrökönyödve nézett rám, de nem szólt semmit. Közelebb léptem hozzá, majd szorosan hozzábújtam. Nem lökött el magától. Testének melege azonnal átmelegített. Jó érzéssel töltött el közelsége, mégis szomorúan néztem magam elé.
Ekkor vettem észre a móló oldalához kikötött csónakot. A szigetre mentek volna. Együtt. Caleb és Sonia el akart menni. Titokban. Felnéztem a férfira, akit szerettem, s aki nem tudta viszonozni érzéseim.

- Szeretlek - suttogtam, majd a kést, amit addig rejtve magamnál hordoztam, és amely már egy életet kioltott, most Caleb oldalába döftem.

Caleb kikerekedett szemmel bámult rám miközben ereje elhagyta, s ekkor még mélyebbre toltam a kést. Ő csak bámult rám értetlenül. Ajka remegett, de hangja elcsuklott. Még mielőtt teljesen elernyedt volna odavonszoltam a csónakhoz, és ahogy erőmből tellett, lassan belefektettem. Még utoljára egymás arcába néztünk. Láttam, ahogy lelkének fénye kialszik, s szemhéja örökre lecsukódik. Még egy ideig elnéztem Caleb kedves arcát, majd zakójával betakartam testét. Nem akartam, hogy megfázzon a hidegben. Még egy utolsó csókot nyomva ajkára, eloldoztam a kötelet és a csónakot ellöktem a mólótól. A csónak egyre csak távolodott, beleolvadva a sötétség ködébe. Ezután a kezemben levő késre néztem, mely Caleb és Sonia vére keveredett. Ismét megborzongtam. A véres kést a vízbe dobtam s lassan visszafordultam otthonom felé.

A sötétség leple alatt tértem vissza a szobám melegébe, s amint lefeküdtem ágyamra, álom jött a szememre. Caleb nevetését hallottam a távolban, éreztem ahogy derekam átöleli és egy forró csókkal köszönt. Kezem fogja és együtt sétálunk a harmatos réten. Megállunk a közeli dombtetőn, ahol minden reggel megcsodáljuk a napfelkeltét. Az aranyba öltöztetett vidék azonnal újult erővel szolgáltat felénk. Körülöttünk a környék szinte éledezni kezdett.

Ahogy minden egyes reggel most is a domb tetején szemlélem a felkelő nap ragyogását. Új nap virradt az életemben, ahogy mindenki máséban is. Egy új nap, mely sokaknak árnyékként nehezedik lelkére, de nekem a világosságot hozta el.

Valentin-nap!!!

FEBRUÁR 14.

Eljött Valentin-nap. Hyosuke tegnap este hazament miután mindent megbeszéltünk és reggel értem jött, ahogy megígérte. Együtt mentünk az egyetemre, aminek mindketten nagyon örültünk. Ilyen még sosem fordult elő. A barátaink is csatlakoztak s annak ellenére, hogy a fiúk nem szimpatizáltak Hyosuke-val hosszú időn át most olyan volt, mintha régi barátok lennének. Hyosuke barátai is csatlakoztak hozzánk és csak akkor váltunk el, amikor mindenki a saját osztálytermébe vonult. Hyosuke és én megbeszéltük, hogy a szüneteket együtt töltjük és ez így is lett. A tanárom nagyon meg lett velem elégedve, amiért kijavítottam a festményem és a többi gyönyörű alkotáshoz került a galériába, amit Hyosuke-val és a többiekkel együtt néztük meg.
Az egyetem és talán az egész város szerelmesen lángolt. Ugyan voltak, akik még nem találták meg az igazit, de biztosak voltunk, hogy ők sem maradnak sokáig egyedül. Amint az egyetem véget ért Hyosuke elhívott engem vacsorázni az este folyamán. Alig vártam az időt, hogy kettesben tölthessem vele az első Valentin-napomat. Gyönyörű rózsaszín ruhát, egy hozzáillő szandált és egy kis retikült választottam a ma estére. Hyosuke nemsokkal hét előtt autóval érkezett. Ami kissé aggasztott, hogy egész úton bekötött szemmel ültem az autóban. Mindketten idegesek voltunk. Én az átok miatt, Hyosuke a múlt miatt.
Amint megérkeztünk, Hyosuke kisegített az autóból, de nem vette le a kötést a szememről. Óvatosan lépkedtem mialatt ő fogta a kezem és vezetett. Nem tudtam eldönteni, hogy hol vagyok. A talaj egy része szilárd volt, majd kezdett furcsán imbolyogni, mintha vízen lennék. Hyosuke megállított. Ekkor megcsapta az orrom az ismerős folyó illat, amely keveredett a fű és virágok csodás illatával. Nagyot dobbant a szívem, amint Hyosuke levette a kötést a szememről és megláttam az előttem elterülő vörös szőnyeget, amelynek mindkét oldalát piros és rózsaszín szíves lufik díszítették, középett pedig rózsaszirmok sokasága díszelgett. A vörös szőnyeg végén egy gyönyörűen megterített asztal várakozott. Majdnem elszédültem a látványtól. Ekkor felcsendült egy kisebb zenekar az asztal közelében, felbukkant egy pincér, aki az ételeket és italokat hozta és én nem tudtam betelni a látvánnyal.
- Boldog Valentin-napot! - súgta Hyosuke a fülembe, majd egészen az asztalig kísért. Gyönyörködtem a csodás meglepetésen. Hyosuke szmokingban, én a legszebb ruhámban. A lágy szerelmes muzsika a szívemig hatolt. Hyosuke kedvesen és odaadón viselkedett.
- Boldog Valentin-napot! - nyújtottam át az ajándékom. Hyosuke elfogadva kibontotta azt. Elmosolyodott, amint meglátta a tollat a nevével. - Tudod nem tudtam mit is adhatnék neked így első Valentin-napon. Mivel túl sokat írsz mindig más-más tollal és arra gondoltam, hogy ez talán sokáig fogja bírni - pironkodtam.
- Köszönöm Ai! - nézett rám csillogó szemekkel, majd nagy döbbenetemre egy ajándékdobozt nyújtott át nekem. - Ez az én ajándékom neked.
- Na, de... nem ez az ajándék? - vetettem egy pillantást a megterített asztalra, a fenséges vacsorára, a zenekarra és mindarra, amit Hyosuke teremtett.
- Emlékszel az első találkozásunkra? - érdeklődött és én bólintottam. - Én már annál is jóval hamarabb láttalak - röviden elmondta, hogy amikor elkezdődött számára a második év az egyetemen és én mint újonc beléptem az egyetem udvarára a többi újonccal, kinézett magának csak épp sosem tudott velem találkozni. Utána viszont mindjárt az első hétvégén a folyó parton rendezett bulin odamentem hozzá, ami azért is lepte meg, mert nem látott a buli alkalmával. Elmondtam neki, hogy későn érkeztem, de én is észrevettem őt és nagyon megtetszett már az első pillanatban és csak egy jó alkalmat szerettem volna, hogy beszédbe elegyedjek vele. Nevettünk. Kibontottam az ajándékom és csodálkozva szemléltem a tollat, amelybe az én nevem volt gravírozva.
- Ezt hol szerezted? - néztem rá meglepődve. - Kairi-ék megemlítették, hogy úgy lett volna érdemes tollat vennem neked, hogy az én nevem van rajta, de egyet sem találtam.
- Akkor nagyon szerencsés vagyok, mert ez volt a legutolsó darab, amit sikeresen megvehettem - válaszolt megkönnyebbült sóhajjal. - Én is úgy gondoltam volna, hogy az én nevemmel ellátott tollat adok neked, de aztán meggondoltam magam.
- Köszönöm szépen - néztem rá csillogó tekintettel.
Miután megvacsoráztunk hosszasan táncoltunk a csillagos ég alatt, majd megköszönve mindenki részvételét e remek estén, együtt sétálni indultunk a folyóparton. Mindketten ott tartottuk egymás ajándékát a kezünkbe. El sem akartam hinni, hogy végre megtört az átok és mindezt Hyosuke oldalán. Megtaláltam azt a férfit, akit szerethetek életem végéig. Ez a legcsodálatosabb dolog!!!
- Van még egy ajándékom - szólalt meg Hyosuke s megállva felém fordult.
- Még egy ajándék? - hökkentem meg.
- A toll Valentin-napra - válaszolt kedvesen Hyosuke, majd elővett még egy dobozt, amely szív alakú volt. - Ez viszont a születésnapodra vettem - csodálkozva néztem őt is és a dobozt is. Mikor Hyosuke féltérdre ereszkedett, a szívem hevesen kalapálni kezdett. - Szeretném, ha hozzám jönnél feleségül - nyitotta fel a dobozt és benne egy csodás ezüst karika gyűrű volt benne, rózsaszín, szív alakú cirkónia kővel díszítve.
- Igen - válaszoltam boldogan és ő felhúzva a gyűrűt, felállt és megcsókolt. Ennél szebb ajándékot nem is adhatott volna. Főleg születésnapomra. - De ugye nem Valentin-napra tervezel esküvőt? - böktem ki váratlanul, mire ő megrázta a fejét.
- Ez év karácsonya megfelel? - kérdezte, mire én teljes mértékben ledöbbentem. Karácsonykor? Házasság? Ekkor viszont eszembe jutott, hogy pont azon a napon van Hyosuke születésnapja.
- Rendben - egyeztem bele és most én csókoltam meg őt. Nem hittem volna, hogy Hyosuke megkéri a kezem, sőt még ebben az évben össze is házasodunk. Csodás Valentin-nap!!!

1 nap múlva Valentin!!!

FEBRUÁR 13.

Az emlékek sorra jönnek elő, mintha most történne meg velem ez az egész. Hyosuke addig próbálkozott, amíg bele nem mentem egy randiba, amely aztán még négy követett és végül egymásba szerettünk. Vagyis az én részemről szerelem, de az övéről mi lehet? Miután eléggé kisírtam magam és a futás után visszanyertem az erőm, csak sétálgattam az Arakawa folyó partján, míg végül kezdett alkonyodni és úgy gondoltam ideje hazamenni.
A hazaút elég fárasztó volt. Nem elég, hogy nemrég elrohantam Hyosuke elől, még a cuccaimat sem találtam meg az egyetem előtt az utcán. Bizonyára Hyosuke elvitte magával és majd fel fog keresni, hogy átadja nekem. Eszembe jutott a festmény, amit festettem és kínomban felnevettem. Hyosuke mindig bátorkodott megtekinteni a festményeimet, ha jók voltak, ha rosszak. Biztos vagyok benne, hogy most is így tett, de az is lehet, hogy egyszerűen nem nézett bele a festménytartóba, mert Haruna sokkalta jobban lefoglalja.
Mire elértem a lakásomig olyannyira fáradt lettem, hogy alig álltam a lábamon, amelyek már sajogtak. Egy jó meleg fürdő jutott eszembe és erre elmosolyodtam. A gőz talán kitisztítja a fejem. A lépcső felfelé botorkáltam, és amint felértem, befordultam a folyosóra, ahol meglepetésemre Hyosuke üldögélt az ajtó előtt. Nem értem miért van itt, amikor Haruna-val kellene lennie és foglalkoznia. Hyosuke mintha csak megérezte volna a jelenlétem, feltekintett. Döbbenten néztem a szemében rejtőző könnyeket. Még sosem láttam sírni.
- Hyosuke, te mit keresel itt? - kérdeztem, de ő abban a pillanatban felállt és gyorsan, mégis gyengéden átölelt. Amikor el akartam húzódni az ölelésen szorított és ekkor ráhagytam.
- Ai, szerelmem - suttogta a szavakat. Könnyek szöktek a szemembe. Miért nevez így? - Nem akarlak elveszíteni.
Ahogy ezt kimondta, önkéntelenül is átöleltem és jó egy ideig így is maradtunk. Mindig szerettem, ha átölel és én is átölelhetem. Ekkor vettem észre a táskám és a festménytartómat a földön heverve. Vajon azóta vár rám, hogy én elrohantam?
- El kell mondanom az igazat Ai - szólalt meg Hyosuke s kissé távolabb lépett tőlem és belenézett a szemembe. - Szeretném, ha végighallgatnál.
Nem szóltam semmit csak elhúzódva tőle felvettem a táskám a földről, amelyből kivettem a lakásom kulcsát. Kinyitottam az ajtót és nemsokkal később már a nappaliban egy-egy csésze tea társaságában Hyosuke mindent elmondott, ami a hódításaival, de legfőképp Haruna-val kapcsolatos. Őszintén beszélt hozzám. Mindvégig láttam a szemében és ez megnyugtatott. Hyosuke csak eltitkolta azt a fájdalmas dolgot az életéből, hogy egyszer megcsalták, pont az esküvője napján, Valentin-napkor. Miután elmondott mindent, én magam is beszéltem neki arról, miket éltem át a szerelmi életemben és mi történt mindig Valentin-napon. Egy ideig hallgatva néztük egymást, majd ismét egymás karjaiba bújtunk. Azt is elmondta, miért tartotta meg Haruna fényképét. Az emlékeztette a csalódásra és arra, hogy óvatosabban kell eljárnia más lányokkal. Azt is elmondta, hogy engem várt az egyetem előtt, hogy mindent bevalljon és amikor megjelent Haruna, visszaadta neki azt a fényképet, de Haruna meglátott engem s ezért csókolta meg őt. Hiszek neki. Hyosuke sosem hazudna nekem. Megfogadtuk, hogy soha semmit nem titkolunk el egymástól. Jó érzés töltött el, hogy ismét vele lehetek.
- Holnap Valentin-nap - nézett rám Hyosuke. A kijelentés kissé megrémisztett, de ő abban a pillanatban puszit nyomott a homlokomra és szorosan átölelt.
- Félek a holnaptól - vallottam be. - Így is azt hittem, végleg elveszítettelek.
- Bízz bennem, kérlek - nyugtatott.
- Én bízom benned... csak... a Valentin-nap számomra eddig nem volt túl sikeres és ezt szeretném megváltoztatni.
- Akkor változtassuk meg. Ne ünnepeljük meg a Valentin-napodat, csak a születésnapodat. Mit szólsz?
Felnevettem és ő is nevetni kezdett.
- Mi lenne, ha most átadnám neked az ajándékod, megelőzve a holnapi napot - közöltem mosolyogva.
- És akkor holnap mit kapok? - nyafogott.
- De most mondtad, hogy... - néztem rám, mire ő megsimogatta az arcom, magához húzott és megcsókolt.
- Szeretném együtt tölteni a Valentin-napot azzal a lánnyal, akit nagyon szeretek - szólalt meg mélyen a szemembe nézve. - Szeretném, ha az első Valentin-nap csodás lenne. Szeretném megtörni az átkot, hogy boldoggá tegyelek.
- Szeretném, ha úgy gondolnánk a Valentin-napra, mint egy jókívánságra - válaszoltam. - Egy olyan napra, amit úgy élhetünk meg, hogy nincs átok, nincs bánat és szomorúság, csak szerelem.
Ezzel ő is egyetértett.
- Úgyhogy csak holnap kapod meg az ajándékod - álltam fel a helyemről és a táskámat meg a festményemet bevittem a szobámba. Hyosuke követett engem, ami meglepett és zavarba hozott. Amikor Hyosuke becsukta az ajtót látni vélte a FEBRUÁR naptáramat és elmosolyodott.
- Mondd Ai... - szólalt meg lassan, miközben megfordult s kissé elgyötört arccal nézett rám. - Amit festettél... amikor azt festetted, arra gondoltál, hogy szakítasz velem? Mármint, hogy...
- Arra gondoltam, hogy vége egy különleges szerelemnek, hogy vége van a reménykedésnek, hogy egyszer én is átélhetem milyen, mikor Valentin-nap csodás - vettem elő a festményem a tartóból és az ágyamra helyeztem. - Förtelmes egy festmény. A tanárom is utalt rá. Azt kérte azt rajzoljuk le, amit érzünk Valentin-nap jövetelével kapcsolatban s akkor abban a percben nem tudtam mit festeni. A tanárom addig nem engedett volna el, amíg nem festem le az érzéseim. Dühös voltam rád, Haruna-ra, a tanárra, magamra, az átokra és a szerelemre, na és persze a Valentin-napra és mindenkire, aki együtt lehet a szerelmével.
- Bocsáss meg nekem - ölelt át hátulról.
- Már megbocsátottam - fordultam felé s szájon csókoltam. - Őszinték voltunk egymáshoz. Lehet ezt kellett volna az elejétől kezdve, de mindketten sérültünk a szerelemben. Óvatosak voltunk magunkkal szemben és egymással is. Nem akartuk, hogy újra megismétlődjön. Igaz, féltékeny vagyok Haruna-ra, de érzem, hogy engem szeretsz. Fájt látnom titeket együtt, de tudom, hogy annak már réges rég vége.
- Mindig megértő voltál velem szemben - mosolyodott el. - Megérdemeltem a pofont és azt is megérdemeltem volna, hogy elhagyj engem, de nem tudtam volna lemondani rólad olyan könnyedén. Szeretlek Ai! Mindig szeretni foglak.
- Ahogy én is téged Hyosuke - csókoltuk meg egymást.
- Az öcsém és a húgom alaposan megdorgálna engem, ha engedném, hogy elhagyj - közölte, amin meglepődtem. - Tudom, hogy úgy érzed nem kedvelnek, de mindez Haruna miatt van. Őt is nagyon kedvelték, de amikor kiderült, hogy hazudott és megcsalt engem, sokat bánkódtak miatta. És amikor veled megismerkedtem, csak nem szerették volna, ha ugyanúgy járok, mint régen. Sajnálom. Amúgy hiányoznál nekik, ahogy nekem is, ha nem lennél. Ők szeretnek téged, csak tudod... tartanak a múlttól.
- Elviselhetetlenül undokok - dünnyögtem, mire mindketten újra nevetni kezdtünk. - Én sem úgy álltam hozzájuk. Nem tudtam, mi miatt nem kedvelnek, de most, hogy tudom, már más a helyzet. Örülök, hogy tisztáztuk a félreértéseket.
Nagyon is örültem. Hyosuke-val még hosszasan beszélgettünk mialatt a festményemet próbáltam kijavítani, hogy a szerelmesek napján ki lehessen tenni az iskola saját galéria termébe. Amint a fekete szívecskékből rózsaszín lett és az egész festmény hangulata átváltott romantikára, úgy az én lelkem is felszabadult.

2 nap múlva Valentin!!!

FEBRUÁR 12.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a párnám és az arcom is könnyeimtől nedves. Fáradtan botorkáltam be a fürdőszobába, letusoltam, majd átöltöztem, megreggeliztem és végül elindultam az egyetem felé. Útközben a barátaim is csatlakoztam hozzám. A fiúk Kairi-tól értesültek, hogy mi történt Hyosuke-val. Felháborodtak s úgy gondolták ezt meg kell torolni, de én megkértem őket, hogy ne tegyenek semmit.
Az órák nehezen teltek. Próbáltam figyelni a tanárokra, ami kisebb-nagyobb siker. Néha úgy éreztem, hogy a hátam mögött összesúgnak, máskor meg úgy, mint ha valahol távolról figyelnének. A szünetek többségét az osztályteremben töltöttem, de az ebédszünetet már nem kerülhettem el. Amikor beléptünk a barátaimmal az ebédlőbe, észrevettem Hyosuke-t a barátaival. Ő is észrevett engem, de elcsaptam a fejem. Nem tudtam leolvasni az arcáról mit gondolhat, de most már örülhet, hisz szabad. Ahogy azt sem tudtam, hogy az ő barátai tudnak-e a szakításunkról. Nem foglalkozva ezzel megebédeltem, de a közös társalgásba már nem tudtam csatlakozni. Minduntalan Hyosuke, Haruna és a Valentin-nap kavarogtak a fejemben.
Ráadásul a következő órát a szabadban töltöttük. Festenünk kellett. Nem is akármit. A közelgő Valentin-napot kellett lefestenünk, az érzéseinket. Sokáig meredtem az üres vászonra. Olyan volt, mintha a lelkemet láttam volna viszont. A tanár le is szidott, amiért egész órán nem csináltam semmit. Mégis hogyan? Hogyan fessem le a Valentin-napomat, ha az a fiú, akit szerettem már nincs többé. A tanárt amúgy sem érdekelte volna a mostani helyzetem, és még kötelezett is rá, hogy fessem le a Valentin-napot. Késő délutánra járt az idő mire valamit össze tudtam hozni, ami persze a tanárnak nem tetszett. A végeredmény nem volt más, mint fekete szívek, fekete lufik, hulló könnyek, összetört ajándékok és az a szó, hogy: VÉGE.
Miután kész lettem a nem mindennapi festménnyel, összepakoltam a dolgaim és elindultam, hogy végre otthon lehessek a bánatommal. Kairi-ék nem vártak rám, amit megértek, hisz elég későn végeztem. Épp csak kifordultam az egyetem kapujából, amikor is megpillantottam Haruna-t és Hyosuke-t. A következő pillanatban pedig már azt láttam, hogy Haruna megragadja Hyosuke-t és megcsókolja. A kezemből kiesett a táskám és a festménytartó is, amely hatalmas zajjal ért földet. Mindketten szétrebbentek. Én nem tudtam, hogy a dolgaimat szedjem össze a földről vagy inkább rohanjak ki a világból. Az utóbbit választottam.
- Ai! - hallottam Hyosuke hangját, amint utánam kiált, de nem foglalkoztam vele. Azzal inkább minél messzebb kerüljek tőlük.
Magam sem tudtam meddig futottam, de amint megálltam a lábaim szinte felmondták a szolgálatot. Még életemben nem futottam ilyen sokat és amikor feleszméltem hová lyukadtam ki újból rám tört a szomorú érzés és könnyekbe fakadtam.
Itt ismerkedtem meg Hyosuke-val. Az Arakawa folyó partján. Épp csak elindult az első egyetemi évem, amikor is hatalmas baráti összejövetelt rendeztek az osztálytársaim. Itt volt Hyosuke is az osztályából néhány társával, akik közülük ismerték Kairi-ékat. Hyosuke egy időre különvált a csapattól. Ott ült magányosan és a folyót bámulta. A lenge szél cirógatta a haját. Sötétkék ing volt rajta, amely nem volt teljesen begombolva. Nem tudtam miért, de nagyon megtetszett a titokzatossága. Odamentem hozzá pedig a lábam szinte remegett és egy pohár üdítővel kínáltam. Hyosuke akkor felpillantott rám és a szívem hevesen lüktetni kezdett érte.

A nevem Tanaka Hyosuke. 19 éves és másodéves egyetemista. A lányok szemében lehengerlő látvány vagyok. Mióta az eszemet tudom és elkezdtem érdeklődni a lányok iránt, magam sem tudom már megszámolni, hány hódításom volt az elmúlt években. Az általános iskolában Natsumi az egyik osztálytársam esett belém, amit én csak rövid ideig viszonoztam. Akkoriban még nem tudtam mi az igaz szerelem és így amint felbukkant Suzume máris ő lett a barátnőm. Sok lány miattam verekedett össze, ami egyrészt büszkeséggel töltött el, másrészt kezdtem gyerekesnek vélni ezt a procedúrát. Akkoriban elegendő volt egy szép pofi, hogy elcsábítsam az illetőt. A legtöbb lányt könnyű volt meghódítani. Mire feljutottam gimnáziumba már egy tucat lány szívét törtem össze, de az igazi áttörést Setsuko oldalán éltem át és többé már nem fiú, hanem férfi voltam. Setsuko-val már egy évig jártam, ami számomra igen sok idő volt egy lány mellett. Azután Setsuko-nak el kellett költöznie, így egyedül maradtam. Nem akartam távkapcsolatban élni. Nem is állt szándékomban. Alig három hónap egyedüllét után a lányoktól további ostromlást kaptam. Randi randit követett. Egyik lány jött a másik után, míg végül fel nem tűnt a színen Haruna.
Az ő személyisége, szépsége és lenyűgöző tekintete elvarázsolt. Még életemben nem láttam olyan szép lányt, mint amilyen ő. Az apja amerikai, az anyja japán. Kiskorában elvesztette az anyját és sokat költöztek az apjával, míg Kyoto-ban megtalálták az ideális családi házat és az apjának sem kellett attól tartania, hogy félévente költözniük kell munka miatt. Haruna szépsége mellett okos is. Nem volt olyan fiú, aki ne vetette volna rá a hálóját, de én nyertem. Amikor elhívtam randizni, a torkomban dobogott a szívem. Haruna egyből belement s egy kissé csalódott voltam, amiért ilyen hamar beleegyezett a randiba, de örültem is neki, mert így a többi fiú irigykedhetett rám.
Az első randi alkalmából sétálni mentünk, majd beültünk egy kávézóba. Ő egy lenge virágos mintás ruhában volt, a haját szabadon hagyta, amely gyönyörű aranyszőkén csillogott. Az apjától örökölte. Sokat beszélgettünk, ami meglepett. Az eddigi barátnőim szűkszavúak voltak, a legtöbbje csak akkor szólt, ha kérdeztem és volt hogy egy közös témánk se volt, de Haruna-val volt több is. Szeretett focimeccsekre járni, bulizni és vásárolni. Az utóbbit egyszer kipróbáltam vele, de soha többet. Haruna fél napig kutatott egy jó holmi után, amit csak egyszer használt. Érdekes személyiség. Egyszerre kacér és aranyos.
Másfél év eltelte után Valentin-nap alkalmából eljegyeztem őt. Haruna boldogan igent mondott és az esküvő napját is kitűztük. Nem akartunk sokat várni. Egy újabb másfél évben egyeztünk meg és arra a döntésre jutottunk, hogy így Valentin-napon legyen az esküvő. Lesz elegendő idő és felkészülés az esküvőig. Mindketten sokat tanultunk, mert jó jegyeket akartunk szerezni, hogy a legjobb egyetemre járhassunk. Hogy megkönnyítsük a dolgunkat a szülők beleegyezésével összeköltöztünk, amely egy próba is volt, hisz megtudhattuk miként élhetünk egymás mellett. Már úgy éreztem magam, mint aki házas ember, amitől egy kissé viszolyogtam is.
Az összeköltözés első félévében csendben megéltünk egymás mellett. Én egyszerre dolgoztam és tanultam. Haruna csak a tanulásra akart koncentrálni. Sokat járt könyvtárba is, hogy még több anyagot gyűjtsön tanulmányaihoz. Az idő pedig egyre csak telt. Elérkezett a várva várt nap. Valentin-nap és az esküvőnk napja. Haruna még az esküvő előtt egy hónappal átköltözött barátnője lakásába, mert nem akarta, hogy meglássam a menyasszonyi ruháját. Az esküvő előtt bő négy óránk volt, így úgy döntöttem, meglepem egy csokor virággal. Elmentem Riko-hoz, Haruna barátnőjéhez. A lakás ajtaja nem volt bezárva. Tudtam, hogy ilyenkor már nem lehetne zavarnom és talán már a menyasszonyi ruhájában van, de erős volt bennem a vágy, hogy még az esküvő előtt lássam.
Ott volt. Esküvői ruhában. A haja gyönyörűen csigákba omlott le a derekára. Csakhogy a gyönyörű képet elrontotta egy bizarr, fel nem fogható kép... Haruna egy ismeretlen sráccal csókolózott. Riko pont akkor ért haza és amint megpillantott engem, felsikoltott. Ebből tudtam, hogy Riko pontosan tudta, hogy mi történik a hátam mögött. Haruna vörösödő arccal nézett rám. A fiú is dermedt állapotba került, ahogy meglátott. A fiú nem is olyan ismeretlen volt számomra. Kiyoshi volt az, az osztálytársam. Mégis mi van itt?
- Hyosuke... - szólalt meg Haruna remegő hanggal.
- Szerintem nem kell semmit sem mondanod - közöltem vele szárazon, majd a csokrot a lába elé hajítottam. Kibotorkáltam a lakásból, de még mielőtt távozhattam volna, Haruna szorosan átölelt hátulról.
- Bocsáss meg nekem, Hyosuke! - kérte sírva. - Kérlek bocsáss meg! Én rosszat tettem ez igaz, de...
- De mi? - hördültem fel és felé fordulva az sem érdekelt, ha mindenki megtudja ezt a csúfondáros ügyet, kiabálni kezdtem. - De mi? Mi Haruna? Hogy miért csaltál meg? Szerinted ez megbocsátható? Másfél éve várjuk azt, hogy összeházasodjunk. Mondd, mióta tart kettőtök közt ez a viszony? Másfél éve? Fél éve? Netán három éve? Talán bocsássam meg, felejtsem el és vegyelek el feleségül? Az apád...
- Az apám nem tudja! - kiáltotta serényen, könnyek között.
- És ha most elmondanám, szégyenkezne miattad - motyogtam Hyosuke.
- Kérlek, bocsáss meg! - nyelte könnyeit.
- Nem! - válaszoltam, majd otthagytam őt.
Nem tudtam miként kerültem Tokióba, de odamentem, hogy jó messzire legyek Kyoto-tól, a félbeszakadt esküvőtől, a menyasszonytól és mindentől. Még az sem zavart, hogy a vőlegény öltözékemben vagyok. Sokan még furcsállták is, de sokan rájöttek, miért vagyok ebben. Az öltönyömet kidobtam egy szemetesbe, így csak a fekete nadrág és a fehér ing maradt rajtam, még a csokornyakkendőtől is megszabadultam. Egyik pub-ból a másikba jártam, míg olyan részeg nem lettem, hogy kótyagosan ébredtem egy hotelben, egy talán velem egykorú nővel az ágyban. Legalább visszaadtam - gondoltam keserűen.
Miután felfrissültem, visszatértem Kyoto-ba. Haruna természetesen úgy adta elő az egészet, mintha én csaltam volna meg, mire én ahelyett, hogy beárultam volna, hallgattam. Úgy döntöttem Tokióba költözöm és ott tanulok tovább. Kivételesen a szüleim és a testvéreim is jöttek, mert apám pont Tokióban kapott munkát, így az egész család elköltözött Kyoto-ból. Miután beköltöztünk az újdonsült házba, apám rákérdezett Haruna-val kapcsolatban és akkor mindent elmondtam. Megértette miért nem árultam be Haruna-t az apja előtt. Egyikőjük sem gyűlölte Haruna-t, de nem akarták őt látni. Ahogy én sem. Keményen dolgoztam és tanultam és sikerült bejutnom a legjobb és legkeményebb egyetemre.
Az első évemet úgy töltöttem el, hogy nem randiztam senkivel, minden lányt, aki engem akart, visszautasítottam. Hétvégente a haverokkal bulizni jártam, de amikor nők is csatlakoztak hozzánk, inkább hazamentem. Aztán felröppent a hír miszerint a fiúkhoz vonzódom, de akkor sem kezdtem el randizni egy lánnyal sem. Azt mondanak, amit akarnak. Nem érdekel. Végül a haveroknak elmondtam mindent, hogy felfogják, miért nem vagyok hajlandó összejönni senkivel. Nyomorultul kellett volna éreznem magam, de csak megkönnyebbülést éreztem.
Miután az első évem eltelt az egyetemen és én lettem nemcsak a lányok kedvence, de még a legjobb tanuló és sportoló is, így eldöntöttem, hogy túlteszem magam Haruna-n. Egy-két lánnyal csak az első randiig jutottam, érdektelennek és fecsegőknek tűntek. Végül elérkezett a második évem az egyetemnél. Az újoncokat figyeltük. Főleg a lányokat. A haverjaim egy-kettőt ismert közülük, akiket messziről nekem is bemutattak: Sasaki Isaye, aki már messziről egy cserfes lánynak tűnt. Yoshida Kairi, aki szintén egy túlbuzgó lánynak minősült. Az újonc fiúk között is volt olyan, akiket ismertek: Ito Kaimu és Takahashi Koichi. Ők ketten régi jó barátoknak tűntek. De aztán megpillantottam őt. Érdeklődve tekintett mindenfelé. Mosolygott, könnyedén megtalálta a hangot mindenkivel, de amikor egy fiú a szoknyája alá akart nyúlni gyorsan helyre tette azt, ami igazán megnevettetett.
- Ismered azt a lányt? - érdeklődött Hideki.
- Még nem - nyilatkoztam sejtelmesen. Hideki elvigyorodott.
Az első hét úgy telt el az egyetemen, hogy nem találkoztam azzal az ismeretlen lánnyal és a tanulás is eléggé lefoglalt. Még a szünetek alatt sem láttam meg. Hideki végül bejelentette, hogy az újoncok bulit szerveznek a hétvégén az Arakawa folyó partján és hogy ő is és még néhány felsőéves is megy. Úgy döntöttem én is megyek.
Az Arakawa folyó partján már nagyban buliztak az újoncok, ismerkedtek a felsőévesekkel. Sok lány feltűnt és amint engem is megláttak, máris lerohantak. Körülnéztem, de nem láttam sehol azt a lányt, pedig le mertem fogadni, hogy ő is itt lesz. Valamiért úgy éreztem ez a buli most nem nekem való és egy kicsit távolabb leültem a folyópartra, elmerengve bámultam a vizet, amely fodrozódott.
- Szia! - szólított meg egy női hang. - Kérsz inni? Hoztam neked üdítőt. Bár lehet sört kellett volna, hisz a fiúk azt isznak.
Feltekintettem s döbbenten meredtem a világosbarna szempárba. Ő az! Az ismeretlen lány. Gyönyörű, gesztenyebarna haja simult arcához. Kissé vörös arcán zavart mosoly jelent meg.
- Hm... talán mégsem kellett volna zavarnom téged - közölte, majd épp indulni készült, amikor is megragadtam a poharat tartó kezét, de ő elvesztette az egyensúlyát és rám esett. Az üdítő az ölembe dőlt. - Haaa...!!! Sa-sajnálom én... - szabadkozott, de én csak nevettem az egészen. Még vörösebbé vált az arca. - Tényleg sajnálom, nem akartam.
- Nincs semmi baj - közöltem és a lány arcába néztem. Mindketten meglepődtünk, hisz arcunk csak pár centire volt egymástól. A lány sietve húzódott el, de nem rohant el. - Egy mosást azért túlélek - kezdtem kigombolni az ingem és épp venni akartam le magamról az üdítőtől átnedvesedett inget, amikor észrevettem, hogy a lány pirulva, zavartan fordul el. Akkor jöttem rá, hogy ez a lány nem olyan, mint a többi. Magamon hagytam az ingem, de teljes mértékben kigomboltam. - Mi a neved? - kérdeztem.
A lány rám pislogott, majd fogta magát és leült mellém.
- Arai Ai a nevem - válaszolt halkan.
- Ai? - lepődtem meg, de ő még jobban, hogy a keresztnevén szólítottam. - Bocsáss meg!
- Semmi baj. És téged hogy hívnak?
- Tanaka Hyosuke.
- Te is felsőéves vagy?
- Igen.
- Megkérdezhetem mit tanulsz?
- Először ügyvéd szerettem volna lenni, de aztán orvosira jelentkeztem.
- Waoo!!! - kiáltott fel ámulatában és én újra nevetni kezdtem.
- Na és te mit tanulsz? - érdeklődtem, miközben az arcát tanulmányoztam.
- Hát... én művészetet tanulok. Imádok festeni és hegedülni is. De a festészetet választottam - közölte. - Sok tanárom, mint például a matek tanárom is már mondta, inkább a reál tantárgyakat kellene erősítenem, nem pedig vászonra festeni.
- Én szeretem a művészetet annak ellenére, hogy orvosira járok - válaszoltam. - Bár én nem tudok rajzolni.
- Pedig nem olyan nehéz - vélekedett másként.
- Itt élsz Tokióban? - faggattam tovább, egyre inkább érdekelt kicsoda ő és mit szeret.
- Igen - válaszolt kissé lelkesebben. - Hm... már négy éve külön élek a családomtól.
- Miért? - lepődtem meg.
- Hm... tudod a családom nagy, sok testvérrel és unokatestvérrel kellett osztoznom. És úgy döntöttem, hogy amint elkezdem a gimnáziumot, elköltözöm. Persze apa nem éppen volt elragadtatva, de engedte, hogy így tanuljam meg mi az, hogy felelősség. Aztán felvételit nyertem az egyetemre és így egy közelebbi lakást kerestem magamnak. A suli mellett pedig szorgalmasan dolgozom. És te?
- Én a szüleimmel élek - válaszoltam. - Van egy öcsém és egy húgom.
Sokáig beszélgettünk. Azt se vettük észre, hogy a többiek rég eliszkoltak és már hajnalodott. Mindketten fáradtan tértünk haza. Hazakísértem, ő megköszönte, majd hazamentem. Volt valami Ai-ban, ami azonnal megragadott. Eldöntöttem, hogy megszerzem magamnak, de ez nem ment olyan könnyen, mint más lányokkal. Ai óvatos természet. Úgy tűnt nem akar senkivel sem összejönni. Ennek nem tudtam az okát, bár reméltem inkább szerelmi csalódás miatt, mintsem azért, mert már van valakije. A barátaitól nem tudtam meg semmit és nem akartam feltűnően Ai-ról kérdezősködni. Kaimu és Koichi amúgy sem szimpatizálnak velem.
Végül hosszú hónapok után Ai belement egy randiba, majd még egybe és csak az ötödik randi után mondhattam el végre, hogy elkezdtünk járni. Amit mindketten betartottunk ebben a kapcsolatban, hogy egyikünk régi szerelmi ügyeiről sem kérdezünk.
Így telt el fél év. És közeledett Valentin-nap. Haruna után meggyűlöltem ezt a napot, sosem ünnepeltem meg, még akkor sem, ha volt valakim. De Ai-jal szerettem volna megünnepelni. Csakhogy három nappal ezelőtt ismételten megjelent az életembe Haruna. Átíratta magát az egyetemre, de szerencsére nem az én osztályomba került. Haruna valamiképp megtudta, hogy kivel járok és úgy döntött elcsábít, jobban mondva visszacsábít. Ezt addig nem tudtam, amíg meg nem csókolt az egyetem épületének tetején. Azt hittem csak ki akar velem békülni, de amint felhozta Ai-t, mint a barátnőmet és a régi emlékeket, kissé összezavarodtam. Akkor egy hangos csattanás rázott fel s tudtam valaki kifigyelt. Csak reméltem, hogy nem Ai volt az, hanem valaki más, de az is épp elegendő, hogy Ai fülébe jusson az eset.
Akkor nap nem is találkoztam Ai-jal és másnap sem jött be suliba. Így kezdtem gyanakodni azon, hogy Ai lehetett az, aki megláthatott minket, vagy valaki olyan látott meg minket Haruna-val, aki ismeri Ai-t és elmondta neki. Szörnyű érzés kerített hatalmába. Ai-nak meghagytam egy üzenetet, hogy találkozzunk, de nem jött el, így elmentem hozzá, dörömböltem az ajtaján, majd ő kinyitotta, kiabálni kezdett, majd jól pofon vágott. Tudja. Nemcsak hogy tudja, de biztosra vettem, hogy ő volt az, aki látott minket.
A következő nap vártam mikor lesz vége Ai óráinak. Kairi-ék nagy ívben elkerültek, nem akartak hallani rólam és ezt megértem. Vártam Ai-ra az egyetem előtt, de akkor felbukkant Haruna és újból mindent elrontott.
- Ai! - kiáltottam utána, de mindhiába. Elrohant. Otthagyta a földön a dolgait. Letérdeltem a táskájáért és a festménytartójáért, amely kicsatolódott. Kivettem belőle a festményt s szinte ledermedtem.
- Úgy tűnik a kis barátnőd véget vetett a kapcsolatotoknak - közölte Haruna, mire én rákiáltottam, hogy hagyjon engem békén és soha többé ne merjen a közelembe jönni. Nem tudom mitévő legyek. Szeretem Ai-t és nem akarom senki miatt elveszíteni.