-->
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: család. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: család. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. január 19., vasárnap

Ne engedj elmenni

 A legtöbben azt mondják, hogy az első találkozás sorsdöntő is lehet, hisz életed szerelme egyszer csak betoppan az életedbe, és örökké együtt lesztek.

Én valahányszor azt vártam, mikor toppan be az a bizonyos nagy és ellenállhatatlan szerelem, nem hogy nem bukkant fel, be se robbant az életembe. Így telt el az általános iskola, majd jött a gimnázium.
Sok barátra tettem szert, köztük voltak lányok és fiúk is. Mindenkivel meg tudtam találni a közös hangot. Viszont úgy hittem, itt se fogom megtalálni a szerelmet. Másodikba jártunk, amikor év közepén végül nyílt az ajtó és a tanár után nem csukódott be azonnal, hanem belépett rajta ő, Zack Davenport. Két évvel volt idősebb nálam. Szőke haj, tengerkék szem, magas, jóvágású és túlságosan szókimondó. Zackről annyit már akkor meg lehetett tudni, hogy egyik iskola követte a másikat, háromból ki is vágták, majd megbukott és hozzánk íratták be a szülei. A fiúk többsége tartott tőle, de voltak, akik benne látták a potenciált, hogy olyan társaságot tudjanak magukénak, aki előrelendítheti egy-egy lánnyal a kapcsolatát, felfigyelhetnek rájuk.
Zack az első naptól kezdve az agyamba vésődött, képtelenség lett volna nem rá gondolni. A "szia"-n kívül nem igazán hangzott el más. Nyár elejére feladtam, hogy valaha is a közelébe kerüljek. Zacknek ugyanis megmaradtak a régi haverjai, akikkel időnként lehetett látni, ehhez a társasághoz a fél osztály csatlakozott. Vágyódtam utána, de mivel sosem voltam népszerű, így nem igazán akartam hülyét csinálni magamból.
Amikor elérkezett a nyár és bezárta kapuit a gimi, a szüleimmel, a nővéremmel és annak pasijával felutaztunk kedvenc és talán egyetlen üdülőhelyünkre, a rusztikus tóparti nyaralónkba, mely három generáció óta a családunk tulajdona, sőt, talán mondhatni központja. Ugyanis ahogy bővült egyik-másik ágról a család, úgy bővült a ház is, így vált a 3 szobás, konyhás, nappalis, ebédlős házból, egy közel húsz szobás-fürdőszobás, 3 konyhás-ebédlős, talán a világ leghatalmasabb nappalijával rendelkező ház.
Apunak két bátya és két öccse mellett, van még egy nővére és egy húga. Anyunak pedig két bátya és egy húga. Mindannyian egyszerre érkeztünk gyerekestől, csomagostól, autóstól. A parkolót kétszer szélesítettük, hogy bőven elférjenek a kocsik a ház közelében, mely azóta kapott egy nyitott, lapos tető kocsibeállót is. Mindenkinek megvolt a maga szobája, soha nem cseréltük, így szerencsésebbnek éreztem magam, mert az én szobám a ház közepén helyezkedett el, az emeleten, kétszer akkora volt, mint a többieké, ahová nyugodtan becuccolhattam a gitárom, a zongorám és a dobfelszerelésem. A kilátás pedig gyönyörű éjjel is nappal is. És mint mindig az utolsó érkező a családból nem volt más, mint apám húga, Carlene, aki három éve elvált az előző férjétől, van neki egy nyolc éves lánya, Linette, és másfél éve titokban újraházasodott. Az új férjnek, Iannek három gyereke van az előző házasságából, és ma kerül sor a bemutatkozásra.
Apu nyitott ajtót, amikor meghallottuk a csengőt. Mindenki a nappaliban volt, ahol épp a legújabb póker partyt nyomtuk. Carlene csilingelő hangja azonnal megütötte a fülünket, és ahogy belépett szinte kivirult a nappali. Linette ugrándozva követte őt, majd az unokatestvérei közé rontott, akiket azonmód a padlóra gyűrt. Carlene új férje, Ian jóképű, magas, szőke hajú és kék szemű. Aranyosak voltak egymás mellett. Ian üdvözölt minket, majd jöttek a gyerekei: a szintén 8 éves lánya, Maggie, a 12 éves Ben és a 18 éves Zac. Zac, az osztálytársam.
Amikor Zac is mindenkit köszöntött és rám tekintett, mindketten döbbenten meredtünk egymásra. Carlene és Ian sem gondolták volna, hogy egy osztályba kerültünk, ami szintén meglepett, hisz ők voltak, akik beíratták a srácot a sulimba. Zacnek sem említették meg, hogy Carlene rokona ott tanul, mintha elfelejtette volna.
Nahát, összejött a család!
A vacsora után mindenki ismét nekiveselkedett a pókernek, de amikor már háromszor egymás után veszítettem, feladtam, és végül visszatértem a szobámba. Miután megfürödtem, még kimentem a teraszra, ekkor szembesültem a ténnyel, hogy a mellettem lévő szobát Zac kapta meg a testvéreivel együtt. Apu még az est folyamán beharangozta, hogy a következő nyárra meglesz a felújítás is és a bővítés is. Zac tényleg nem tudta, hogy én, mint az osztálytársa a mostohaanyja rokona. Nem sokáig beszéltünk, de már ennek is örültem, mégis vegyes érzéseim voltak ezzel kapcsolatban. Úgy akartam vele legalább egyszer beszélni, úgy szerettem volna a társaságában lenni, és most erre tessék, kiderül, hogy a családom tagjává vált már másfél éve, de eddig hallani sem hallottunk róla és a többiekről.
A nyaralás valamelyest jól telt. Esténként társasjáték, vagy póker. Délelőtt horgászás, úszás a tóban, vagy csónakázás. Esetleg egy hatalmas kirándulás a közeli erdőben és a hegyen. Délutánonként csavargás a közeli kisvárosban, grillparty, napozás és vadles. De hiába telt az idő, Zac és én megmaradtunk egyfajta osztálytárs-rokon-féle kapcsolatban. Amikor találkoztunk a konyhában, köszöntünk egymásnak, aztán mentünk a magunk útjára. Ebéd és vacsora együtt a családdal. És ha ki is mentem az erkélyre, nem sokáig volt kint a sajátján. Az utolsó héten viszont észrevettem, hogy se a dobbal, se a gitárral, de még a zongorával sem foglalkoztam. Rájöttem arra, hogy Zac nem lehet az a srác, akiről mindig is álmodoztam. Neki is és nekem is más az életünk, még ha egy családba is kerültünk.
Úgy tértem vissza a gimibe, hogy semmi sem változott. Zac ugyanazokkal lógott, mint eddig, újdonsült barátai, az én osztálytársaim már akkor nap megtudták, hogy egy családba tartoztunk, de úgy tettem, mint akit ez alig érdekel. Elfogadtam és kész. Így volt vele Zac is. Legalábbis ezt néztem ki belőle.
Karácsonykor ismét összejött a nagy család a tóparti házban. Carlene terhes Iantől, mindenki örült neki. Az ajándékozások megtörténtek és most Zac, Ben és Maggie is kapott ajándékokat, aminek úgy tűnt örültek. A tavasz beálltával a tóparti házban megkezdődtek a felújítások és a bővítések. Mire elérkezett a második nyarunk, így közösen, Zacnek, Bennek és Maggienek is külön szobája volt, aminek jobban örültek, mint a karácsonyi ajándékoknak. Zac viszont ekkor nem maradt sokáig, a haverjaival együtt elment szörfözni a tengerpartra. Ezt a többiek elfogadták. Én viszont így belevethettem magam a zenetanulásba, az új kották megírásába. Másfél hét után kaptuk a hírt, hogy Zac balesetet szenvedett, két bordája megrepedt, a bal karja eltört. Ian és apu mentek el érte, miután egy hétig volt kórházban megfigyelésen. Három hétig Zac szinte király életet élt a nyaralóban, mindenki ugrált neki, pedig maga is fel tudott kelni az ágyból, és még ha nehézkesen is, de lement a konyhába egy pohár vízért. Mire ismét visszatértünk a gimibe, már a gipsz is lekerült róla.
A gimi kezdetén valami megváltozott. Zac többször jött oda hozzám. Beszéltünk, először csak egyszerű dolgokról, mint az időjárás, vagy hogy új felnit vett az apjának, új tetováláson gondolkodik stb. Volt, hogy átjött egy-egy hétvégén: együtt tanultunk, készültünk a vizsgákra, moziba mentünk, vagy bevásároltunk a kis családnak, esetleg elmentünk a testvéreivel a vidámparkba, vagy az állatkertbe, vagy egyszerűen elmentünk sétálni, gördeszkázni, beültünk egy kávézóba és hasonlók. Jó volt és felszabadultabbnak éreztem magam. Zac sokat beszél ez tény, de örültem neki és órákig képes lettem volna hallgatni őt.
Miután végeztünk a vizsgákkal, tudtuk, hogy a családdal ez lesz az utolsó közös nyaralásunk. Új élet, főiskola vagy egyetem, tanulás mellett mit kellene dolgozni, most ezeken járt az agyam. Már a második hetet töltöttük a nyaralóban, amikor Zac bekopogott a szobám ajtaján. Beengedtem, mire az első megjegyzése az volt, hogy nagyobb a szobám az övénél. Protekció. Kiderült róla az is, hogy jól dobol és valamennyire ért a gitározáshoz is. Egy egész hétvégét töltöttünk zenéléssel, majd az erkélyen állva néztük a naplementét. Hajnalig csak beszéltünk, majd elmentünk aludni. Jobban mondva Zac ott maradt a szobámban és a kanapén húzta meg magát, míg én a saját ágyamban aludtam. A délelőtti órákban nem mentünk le a többiekhez, nem akartunk. Egy valamit viszont nagyon: egymást.
A nyár végéig kusza és zavaros volt minden. Zac és én összejöttünk. Ezt azonnal közöltük a családdal is, ők viszont nem ellenezték, amit mi nem igazán értettünk, de ők valamiért nagyon is tudták, hogy lesz köztünk még valami. Egyikük sem volt ellene. Viszont a nagy kérdés: ki hová megy egyetemre? Zac mérnöknek készült, én zongoratanárnak. Nemcsak ezt akartuk, hanem közös életet is kezdeni. Zac sosem szerette a nagyvárosi életet, de nem akart lecsúszni egy jól kínálkozó lehetőségről sem. Végül megtudtuk, melyik egyetemre vettek fel. Mindkettőnk bekerült a San José-i egyetemre, és mivel együtt akartunk élni, így albérletet kerestünk. Közös egyetemi évek, közös élet.
Nem mondanám, hogy minden tökéletes volt, nem is törekedtünk rá, mert úgy se akartunk tökéleteset, csak egyszerűt és azt is jót. Voltak súrlódások, amiket meg tudtunk beszélni. Ha össze is vesztünk, nem tartott sokáig. A legtöbb hétvégét együtt töltöttük, kirándultunk, felfedeztünk más helyeket. Lettek új barátaink is. A nyarakat félig a családdal, félig a barátokkal töltöttük, de volt olyan is, amikor csak kettesben elmentünk valamerre. Az egyetemet befejezvén mindketten sikeresen elhelyezkedtünk, új lakásba költöztünk. Négy év munka után pedig terhes lettem. Ekkor vettünk egy közös házat és terveztük a közös életünket a gyerekkel együtt. Négy gyermekünk született, de mindannyian abban a szellemben nevelkedett, amit mi kaptunk a családtól. Ők is megismerkedhettek unokatesókkal, a bővített tóparti házzal és mindazzal, amit korábban mi is megtapasztalhattunk.
Zacnek és nekem még jóval az első terhességem előtt pedig elkészült a közös tetoválásunk: "Ne engedj elmenni". Másnak furcsa volt, nekünk a biztos talapzat, hogy számíthatunk egymásra, megvárjuk a másikat, gondoskodunk egymásról. Ő volt számomra az első és egyetlen találkozás.

2022. január 30., vasárnap

Sorsháló - Szereplők bemutatása 5. rész - Valdner Szira

 A Sorsháló című regény főszereplőnője.

Évekkel ezelőtt egy csendes, jó tanuló csajszi volt, akit megváltoztatott néhány történés. Mikor elveszítette az anyját és a húgát, mindinkább a felelősöket akarta, de nem sikerült felkutatni. Az akkori nyomozás lezáratlanná vált.

Az, hogy Marusek Alex felébredt a kómából, visszarántja őt a világba, és ezzel együtt újult erővel veti bele magát a nyomozásba, még ha legbelül érzi is, hogy zsákutcába halad.

Az anyja: Valdner-Kiss Lori

A húga: Valdner Lenita

Anyai nagybátya: Kiss Ammar

Jó barátja, és bizalmasa: Huray Kemal

Mára ennyi.

xoxo

2022. január 14., péntek

Sorsháló - Szereplők bemutatása 4. rész - Marusek Alex

 Marusek Alex

A történet egyik úgynevezett főszereplője. Fél éven át tartó kómában szenved. Miután felébred a kómából, először még nem tudja, hogy mi történik körülötte, vagy mi történt vele pontosan, aztán felidéződnek a Szilveszter napján történt események.

Alex egy egyszerű férfi, aki élte a mindennapos életét. Ez az élet viszont felborult. Hogy mennyire? A történet folyamán az is kiderül.

Anyja, Nemes Lívia. Van egy bátyja, és két húga. Anyai nagybátyja, Nemes Cézár. Legjobb gyerekkori barátja, Horváth-Asano Hiroyuki "Hiro".

A családja és a barátai a mindene. Egész fiatalon fel kellett nőnie. Őszinte, erős, kissé ingatag, főleg a történtek miatt, de nem akar meghátrálni. Meg akarja találni azokat, akik rátámadtak. Ugyanakkor mindenkit meg akar védeni, aki a közelében él. Eltökélt, viszont még sok megválaszolatlan kérdés van benne.

Tetoválásai egyik karján: farkas fej, bagoly, homokóra, iránytű és egy holló.

Külseje: vékony, szálkás, férfiasabb vonás, sötétbarna szempár. Markáns arcvonás, melyet szakáll fed.

Ennyi lenne mára.

xoxo

Sorsháló - Szereplők bemutatása 3. rész - Nemes Lívia

 Nemes Lívia

Lívia nem más, mint Marusek Alex anyja. Van két fia, és két lánya. Nemes Cézár húga. Franciaországban volt a lányaival, amikor Alex kómába került.

Sosem házasodott össze a gyerekei apjával, egyedül nevelte őket. Az elsőszülött fia évekkel azelőtt lelépett, nem igazán tartják a kapcsolatot, ahogy a volt élettársával sem.

Fél évig bizakodott, hogy a fia felébred a kómából. Nem tudja, hogy ki vagy kik voltak a tettesek, ahogy azt sem, miért történt az a fiával. Viszont szeretné, ha kiderülne az igazság.

Miután Alex kómába került, próbálta a családot összetartani. De úgy érzi, ebben kudarcot vallott. Ugyanakkor attól is tart, hogy soha többé nem kel fel a kómából a fia, vagy ha mégis, akkor már nem lesz a régi.

Röviden ennyi.

xoxo

2018. december 1., szombat

MÍG A HALÁL EL NEM VÁLASZT… - Pennát a kézbe


SZERZŐ: CHRISTIN DOR

CÍM: MÍG A HALÁL EL NEM VÁLASZT…



Mi mindent tennél meg a szerelemért? Meddig lennél képes elmenni azért, hogy újra azzal lehess, aki a világot jelenti számodra?
Nem tudtam mennyire szerettem, amíg el nem veszítettem. Nem tudtam, miért vártam a válasszal, amikor meg volt hozzá a pillanat. Hisz mindig őt kerestem, s amikor megtaláltam, azt hittem, elég ennyi, és boldogan élünk. Nem így lett.
Mert mindig van valami, ami nem engedi, hogy a boldogság tartós maradjon. A könny, a fájdalom, a tehetetlenség élteti. Hogy ez lenne a halál maga, vagy valami más, nem tudnám megmondani, de mindig is éreztem, hogy a közelemben van és csak vár. Várta, hogy szerelmes legyek. Várta, hogy a szívem egy másik szívért dobogjon, amely végül örökre megszűnt létezni. Ma éjjel lesz egy éve. Halottak napján vesztettem el a szerelmem. Azóta a gyász, a magány és a kesergés jelenti számomra a menedéket. A miértekkel, ha foglalkoztam, sem tudtam meg nem történtté tenni. De valaki felnyitotta a szemem, hogy lehetne másként is.
Daniel Springs vagánysága mellett humoros, kedves és életszerető volt. Szeretett ugyan sportolni, a haverokkal lógni és csajozni, de amikor megismerkedtünk, csak én voltam neki. Furcsa, hisz pont Halottak napjának éjszakáján ismerkedtünk meg, egy elhagyatott temetőben Salem, az egykori boszorkány lakta település környékén. Öt éves koromig jómagam is Salemben éltem, majd anyám elhagyta apámat, és engem is elvitt, és amiért apám dühében felakasztotta magát. Tizenhét éves koromban meghalt anyám is, amikor ismételten vissza kellett térnie Salembe, a vasúti átjárónál ragadt a kocsija, és a vonat elgázolta őt. Huszonhárom évesen úgy döntöttem, hogy a város újdonsült egyetemén tanulok tovább. Izgultam, hogy milyen lehet ott. A város a régi hiedelmeket, történeteket még most is átadják az ifjabb nemzedéknek. A hagyományokat pedig tisztelve rendezik meg. Ősi szokások elevenednek meg, ami egyszerre borzongató és mégis magával ragadó.
A nevem Wicca Perkins, a Perkins családból. A városban két Perkins család élt, ők voltak az alapítók. A nyugati Perkins család volt anyámé, a keleti Perkins család pedig az apámé. De mindenki egy kalap alá vette a két családot, hisz nagyon kevesen voltak azok, akik végül nem egy Perkinsszel házasodtak össze. Aki egy idegennel állt össze, számíthatott a Perkinsék haragjára, átkaira és száműzetésére. Az, hogy megtűrtek másokat maguk között, a városukban, csak egy jól kidolgozott kép volt.
Egyetlen Perkins nő maradhatott meg a városban anélkül, hogy a család kitagadta volna őt, s elzavarta volna még a környékről is. Ő nem volt más, mint a nagynéném, anyám húga, Ivy Perkins. Ivy egy kis boszorkány bolt tulajdonosa, melyben különböző illatszereket, gyógyfüveket, kenőcsöket, különböző készítményeket árul, és természetesen boszi kellékeket. Amikor megérkeztem a városba és bejártam minden szegletét, a koromfekete falú, vörös cserepes tetejű házat a város szívében, a Régi Város központjában találtam rá. A város három részre van felosztva. Az, ahol Ivy él és dolgozik nem más, mint a Régi Város, melyhez macskaköves utak vezetnek, az út mentén pedig tüskés bokrok. Mint valami rémregényben.
A város másik részén az idegenek élnek, mintha két külön világban élnének. Az emberek önfeledtek, a srácok buliznak, szinte barátias a hangulat mindenhol. Egy teaház itt, a másik sarkon kávézó, mozi, étterem és így tovább. Ahol nem állt meg az élet.
De a város harmadik része: a Perkins uradalom. Szinte már fájón abszurd és nevetséges. A Perkins kúria ötszáz szobájával, éjfekete falaival, ezüstszínű ablakkereteivel és erkélyeivel, francia- és angol kertjével, szinte királyi hangulatot kölcsönöz, de az ott élők mind fura népség. A kúria bejárati ajtaja fölött egy hatalmas címer látható, melyen megoszlik a két Perkins család, ahogy a ház felépítése is, hisz az egyik fele gótikus, addig a másik fele reneszánsz stílusú. A kúria olyan, mint egy múzeum, de Ivy elmondása alapján nemcsak élnek ott. Az épület akkora, hogy magába foglal egy iskolát minden korosztálynak, sportolási lehetőségeket ad, és minden, amit csak saját maguk szórakozásának tudnak be. És ahová idegeneknek belépni tilos. Én volnék az egyik a sok közül.
Ivy története első hallásra szomorú: beleszeretett egy idegen fiúba, aki nem tartozott a Perkins családhoz. Ám a fiú kitartása rávette a családot, hogy meghívják magukhoz. Ivy azt hitte, hogy ezzel megszűnhet a két család közös hagyománya. De a fiú épelméjűsége ment rá az Ivyval létesített kapcsolata által. Ivy onnantól kezdve nem állt szóba a Perkinsekkel, sőt elfoglalta a Régi Várost, ahol egykoron éltek, és valamiért eszük ágában sincs megtámadni a nagynénémet.
Daniellel együtt ugyanabba a hibába estünk, mint annak idején Ivy és Felix. Beleszerettünk egymásba, és a Perkins átok azonnal működésbe lépett. Egy éven át Daniel balesetek sorozatait élte át, de ő úgy volt vele, hogy mindig is izgalmas életet él, főleg mivel az extrém sportok megszállottja. A barátai csak nevettek rajta, és videó felvételeket osztottak meg róla. Ezeken a videókon viszont én magam láttam azt, amit a normál emberi szem nem, mégpedig, hogy sötét árnyak követik mindenhová Danielt.
Ivy figyelmeztetett, hisz vele is megtörtént a legrosszabb. Sosem heverte ki a szerelme elvesztését, s úgy döntött, segít nekem. Mivel szüleim révén boszorkánynak születtem, az erőm ott élt bennem. Ivy minden olyan alkalommal, amikor vagy nem voltam az egyetemen, vagy nem Daniellel és haverjaival lógtam, akkor a Boszorkánybarlangban töltöttem az időm, hogy kitanuljam a mesterséget általa. De ahogy egyre jobban telt az idő úgy éreztem, hogy Daniellel valami rossz fog történni. Ivy védőbűbáját gyakoroltam, amikor rájöttem, hogy csak egyetlen olyan estén szakíthatom meg a Perkins átkot, amikor a holtak és az emberi világ egybeolvad. Halottak napján.
Daniel az extrém környezet szerelmese. Ezért rávettem magam, hogy most az egyszer a természet nyújtotta buja örömök felé lépek. Daniel szinte rajongott az ötletért, hogy a régi temetőben randizzunk s töltsük az éjszakát egy kietlen kriptában. Ám nekem más terveim is voltak. Az előző nap éjszakáján mindent elrendeztem. A legelső boszorkány szülött kriptájába állítottam fel a védőbűbájhoz szükséges kellékeket: fekete, vörös és fehér gyertyákat, a hideg padlóra fehér porból készítettem el a halottak és az élők szimbolikus jelét: a keresztet átfedő ötágú csillagot; a mennyezetre pedig felszereltem egy hatalmas, ódon tükröt, mely annak idején még anyámé volt.
Daniel mit sem vett észre belőle, csak akkor kezdett gyanakodni és rosszul érezni magát, amikor fölébe helyezkedtem szeretkezésünk alatt, s úgy kezdtem el mormolni a védőbűbáj igéjét. Láttam rajta az értetlenséget és a riadalmat, és mintha ez adott volna nekem hatalmat, szinte extázisba törtem ki. Csak annyira emlékszem az egészből, hogy ráhanyatlottam, a légzésem szaggatott volt, kielégültem a vágytól és a boszorkány erőtől, mely felébredt bennem, mintha csak ennyi kellett volna hozzá. De amint felemeltem a fejem, az ő szemében már régen kialudt a fény. Mellkasába egy athamé volt belemártva, ahonnan a kibuggyanó vér már megszáradt. Rájöttem, hogy amit tettem, azt nem tehetem jóvá. A bűbáj valójában nem volt védőbűbáj. Ivy becsapott. Így akarta felébreszteni az erőmet, melyet hosszú évekig nem ismertem, amíg meg nem jelentem a városban. A Perkins család pedig ezzel a tettel elismert engem, mint vérbeli boszorkányt. Mikor hajnaltájt úgy döntöttem, hogy elmegyek Ivy-hoz, ő már tudta, mi történt, s én akkor jöttem rá, hogy csali voltam. Ivy nemcsak az erőmet ébresztette fel a véráldozattal, hanem az ő szerelmének, Felixnek az épelméjűsége is rendbejött, s ezáltal kikerülhetett a szanatóriumból.
A düh, a kétségbeesés és a Daniel iránt érzett fájdalom egy olyan formát öltött bennem, ami jeges bosszút követelt. Ivy azzal vigasztalt, hogy csak akkor tudom visszahozni az élők sorába Danielt, ha egy másik embernek az életét elveszem abban az időben és órában, amikor Danielét is elvettem. Csakhogy én nem akartam egy ártatlan ember életét kioltani. Perkins vért akartam. Hónapokig elmélyülten tanulmányoztam a Perkins család rítusait, mágiáit, bűbájait, igézeteit, amíg rá nem leltem arra, miként hozhatnám vissza Danielt anélkül, hogy feláldoznék egy ártatlant. Hisz elegendő egy olyan ember is, akit már elért egyszer a Perkins átok. Felix elméje ugyan felszabadult, de az átok mindinkább ott lebegett körülötte. Ivy ezért sem engedte őt vissza az idegenek közé, mert félt, hogy úrrá lesz rajta a sötét, háborgó rettegés.
A rettegés szót imádtam a legjobban. Amitől én rettegtem már megtörtént. De amire egy Perkins sosem számít, az maga a rettegés. Apám azért lett annak idején öngyilkos, mert mélyen legbelül mindig is rettegetett attól, hogy anyám elhagyja. Ez megtörtént. Anyám azért halt meg, mert rettegetett attól, hogy ha visszatér Salembe, akkor apám szelleme kísérteni fogja, és nem fogja elengedni őt. Így is történt. A vasúti átjáró azon környék helyszíne, ahol apám felakasztotta magát egy ottani tölgyfa ágára. Rettegésben éltettem a Perkinséket, amíg meg nem tébolyultak, vagy öngyilkosságba hajszolták magukat, vagy egymás ellen fordultak. Ivy is csak későn eszmélt rá, hogy mit is akarok valójában. Felix lett az ő rettegése. A férfi féltékenysége párosult elméjének sötét részével, és Ivy menekült előle, de hiába. Ivy rákényszerült arra, hogy megölje a szeretett férfit azzal az athaméval, melyet én használtam Daniellel szemben.
Ma éjjel lesz egy éve. Halottak napján vesztettem el a szerelmem. A bosszúm véget ért. Ivy volt az utolsó Perkins, akit el kellett intéznem. Szenvedés lett az ára annak, amiért becsapott és hagyta, hogy megöljem azt a férfit, akit mindennél jobban szerettem. Most itt vagyok, abban a kriptában, ahol Daniel teste még mindig ott pihen a fehér porból felrajzolt szimbólumon. Mintha azaz egy év el se múlt volna. Mintha még mindig ugyanaz a nap volna. Mint mikor magára hagytam, s mindenki eltűntként kezelte, mert nem akartam, hogy ráleljenek.
– Mi mindent tennél meg a szerelemért? Meddig lennél képes elmenni azért, hogy újra azzal lehess, aki a világot jelenti számodra? – kérdeztem fennhangon, mialatt lenéztem a kezemben lévő athaméra. – Mindent felperzselnék. Mindent lángok emésztenének. Mindenki, aki ártani mert, szenvedésbe taszítottam. Vérük tapad kezemhez. Véred tapad lelkemhez. Szerelmem adtam neked. Szívedet adtad nekem. Reményt adtál létemnek. Szenvedést adtál lelkemnek. Köd ereszkedett elmémre, nem láttam tisztán arcod, s végzeteddé váltam e napon. Daniel teste mozdulatlan volt. Semmit se szerettem volna jobban, mint életben látni, hallani őt, átölelni forró testét. Lüktető halántékkal térdeltem le mellé és az athamét bámultam hosszasan. – Azt hittem, ha Ivy szerelme felőrli önmagát, akkor te felébredsz álmodból. De úgy tűnik, én álmodtam csupán. Minden Perkins odalett. Ivy volt az utolsó… – egy pillanatra beleszédültem a gondolatba. Nem Ivy volt az utolsó Perkins. – Én vagy az utolsó Perkins – könny szökött a szemembe, éreztem a hidegségét, ahogy végigfolyt az arcomon. Az utolsó Perkins. – Az utolsónak vére adja rád áldását. Az utolsónak vére tagadja meg a család átkát. Az utolsónak vére engedjen élned – átvágtam a csuklómat az athaméval és a vér sötéten ragyogott fel a felszínre érkezvén. – Szíved dobbanjon újra. Szemed nyisd fel. Lelked térjen vissza. Tested ne holt, hanem élő legyen – véremet Daniel sérült mellkasára csöpögtettem és reménykedve néztem az arcát. Ám nem történt semmi. A seb nem gyógyult be. A halott nagyon is mozdulatlanul hevert. Nem erre számítottam. Ismét ránéztem az athaméra, majd hirtelen mozdulattal a saját mellkasomba vágtam. – Az utolsónak vére adja rád áldását. Az utolsónak vére tagadja meg a család átkát. Az utolsónak vére engedjen élned. Az utolsónak vére által térj vissza a halálból. Térj vissza, Daniel – suttogtam hörögve, majd elterültem Daniel teste mellett.
– Már azt hittem, örökre itt poshadok – szólaltam meg kelletlenül. Lassan felkönyököltem és lenéztem a magam mellett elterülő Wiccára. – Az utolsó Perkins. Ha tudnád kedvesem, hogy ez csak félig igaz, nem tetted volna meg, amit most tettél meg értem. Egek! Feláldozta magát a ribanc értem, mert szeret. Én meg csak azért voltam vele, hogy elvegyem az erejét. Igaz, a bűbája olyannyira megkötött, hogy nem tudtam egykönnyen szabadulni. És ha nem lettél volna belém ilyen elvetemült módon szerelmes, ítéletidőig várhattam volna, hogy megszabaduljak a pecséttől.
– Az eltűnt Daniel Springs – tapsolt örömtelien Sarah Bloom, a barátnőm, aki feláldozta kapcsolatunkat azért, hogy én bevégezzem a sorsom a Perkinseken. – A felszabadulás édes mámora – hahotázott.
Felkeltem a helyemről, mély és nagy levegőt vettem, mert érezni akartam a tüdőmbe áramló levegőt, mely mégha fájdalmasan is hatott rám, de örültem neki, hogy nem haltam meg. Wicca abban a hitben volt, hogy meg kell mentenie engem, de közben Ivy szertartása hamisnak bizonyultak, hisz a nő nem védelmet akart biztosítani a számomra, hanem visszahozni Felix Hunter tiszta elméjét. Felix annak idején ugyanazért csábította el Ivy-t, mint én nemrég Wiccát. Egyikünk sem tudta, hogy sikerülhet. Nekem sikerült.
– Felix? – kérdeztem rá hevesen.
– Ivy megölte – közölte Sarah. – Azzal ott – mutatott a Wiccában lévő athaméra.
Felsóhajtottam. Bármennyire is nehéz elhinni, Wicca jó fej volt velem és a srácokkal, de nem volt szabad elfelednem, hogy ki ő valójában. A Perkinsek megnyomorították az idegenek életét. Jómagam boszorkányvadász volnék, ahogy Felix, Sarah és még sokan mások. Félig Perkins szülöttek, akik a vétkes szerelmek gyümölcseiként látták meg a napvilágot. Wicca addig nem tartozott teljesen a Perkinsékhez, amíg ki nem teljesedett általam az ereje. Az, hogy éjszakai randira hívott, még nem volt gyanús, de amikor a kriptába értünk, éreztem a zsigereimben, hogy a csaj többet akar egy kis szexnél. A mellkasomba belevágott athamé volt a csepp a pohárba, és ha akkor a bűbáj nem hatott volna oly erősen, akkor vissza tudtam volna támadni, mégha ezzel a lebukásomat is kockáztattam volna. Gyorsan a halott lányhoz léptem és kirántottam belőle az athamét, míg Sarah fellobbantotta tűzerejét, melybe a tőrt tartottam. A vér sisteregni kezdett rajta, majd a fegyver sikítva pusztult el s vált hamuvá.
– Ezzel vége – ölelt át Sarah, de megdöbbentem, amiért nem érzem azt az iszonyatos elégedettséget és boldogságot, mint mikor végeztem egy-egy boszorkával. Sarah érintése sem hozott lázba. Ugye nem változtam meg halálomban? – futott át agyamon a gondolat. Visszatekintettem Wiccára, aki vérbe fagyva feküdt a padlón. Majdnem ugyanott, ahol egy éven keresztül én. Valamiért sajnáltam, amiért ezt tette magával. Ne mondd, hogy beleszerettél egy Perkinsbe? – róttam meg magam.
Megragadtam Sarah karját és kivonultunk a kriptából. A kripta bejáratát beomlasztottuk. Egy év semmittevést kell kiküszöbölnöm. Már alig vártam, hogy a többiekkel bulizzam.
– Ribancnak nevezett – kuncogtam Wicca közelében, aki lassan a hátára fordult. – Tudod mi a jó a Halottak napjában? Hogy nem halsz meg hiába.
– Ezt mondd az összes Perkins nevében – közöltem fanyarul. Magam is beláttam, hogy nem érdemes feláldozni egy férfiért az életed. A francba is! Hisz szeretem azt az átkozottat! Daniel, mint boszorkányvadász. El se hittem volna, ha csak úgy a képembe mondják, de amikor meghaltam, abban a pillanatban láttam őt azelőttről, amikor én még nem éltem a városban. A Perkinsek kitagadott gyermekei közé tartozik és fel akart használni, hogy megszerezze az erőm. Vajon sikerült neki? A vérmennyiség, mely a sebére került, bizonyára már dolgozik benne.
– Egy évvel ezelőtt megakadályozhattam volna Daniel úgynevezett álomszerű halálát, de kíváncsi voltam meddig jutsz el – közöltem gúnyosan. Wicca rám nézett azokkal a megvető szemekkel és csak vigyorogtam. Még szerencse, hogy annyit tudtam neki sugallani odaátról, hogy az én kriptámba vigye véghez a szertartást, mert ezáltal én is erőre kaphattam.
– És most mihez kezdünk? – álltam fel, majd a vérvonalam megteremtőjére tekintettem.
Elisabetha Perkins arcán ravasz mosoly jelent meg. A halott boszorkány végül visszatérhetett a való világba, ahonnan a saját férje száműzte el. Micsoda család! Nem tudom eldönteni, melyik ága vérszomjasabb. A Perkins nők és férfiak egyaránt a féltékenységüknek, a szerelmüknek, a becsvágyuknak a végzete. Daniel most még megúszta ennyivel, de hamarosan szembe találkozik azzal, aki majd áthatol védelmet biztosító pajzsán.
– Azt hiszem, vagyunk olyan állapotban, hogy elvegyüljünk az ünneplő seregen – nézett magára. Mint két istenverte boszorka, akiket a halálba tántorítottak. Elisabetha kirobbantotta helyéről a bejáratot és mindketten újult erővel, bosszúszomjasan léptünk ki a holdtalan éjszakába. A Halottak szellemei körülöttünk jártak. Mindenki minket követett. Milyen csodás is a Halottak napja.


2017. november 13., hétfő

Amanda Quick - A szerető

2017.11.12-én olvastam ki. Szintén egy fantasztikus regény. Sok humorral vegyítve. :) Van benne szenvedély, titokzatosság, báj, kellem és nagyfokú csipkelődés. Szeretem, amikor a párbeszédek csak úgy pörögnek. Zajlik az esemény. Egyik titok fedi fel a másikat. Jó lett volna még olvasni. Imádom a szereplőket. Kicsit szenvednek, kicsit piszkálódnak, kicsit melléfognak a dolgoknak, de közben egymást formálják. Ötletes kidolgozás, káprázatos helyszínek. Néha meghökkentők. :) Értem mikor párbajozna valaki? Soha senki. 😀 Akkoriban többet foglalkoztak a becsülettel, az erénnyel, de ugyanígy foglalkoztak pletykákkal és van, hogy erősebben hittek benne, mint abban a személyben, akiről szó van. Ez utóbbi szerintem a mai napig így van. Ha valaki megbukik a társaság szemében, akkor nagyon nehezen nyerheti vissza a tekintélyét, hiába van rangja. Ha valaki titkokat rejt, nem tudhatja, hogy talán van egy harmadik személy, aki mindezt kihasználhatja. Megvédeni magukat és a családot viszont nagyon fontos, akármilyen is a szereplő múltja és jelene. Amanda Quick szereplőiben azt szeretem, hogy feltalálják magukat, hogy nemcsak az érzelmeikkel próbálnak hatni a másikra, hanem észérvekre. És valahogy elkerülhetetlen tény, hogy az özvegyek nemcsak elszántak, hanem nagyon titokzatosak, egyedülállóak és faramuciak. És amikor egy férfi eme tulajdonságokat el tudja fogadni, az már szinte megnyerő.

2017. szeptember 26., kedd

Zosja

Zosja

Volt idő, mikor úgy gondoltam az életre, mint egy hatalmas vattacukor: finom, érzéki, ragadós és örömteli. Az első három évem a szüleim mellett nem túl izgalmasak, nem is emlékszem azokra az időszakokra, bár az elmondások alapján voltak a szüleim között igen feszült pillanatok: hangos ordibálások, zokogások, szétvert bútorok, összetört tányérok, fényképek, tükrök, ami épp törékeny volt és közeli.
Tíz éves koromig az apai nagyszüleimmel és az apám bátyával és annak tizenöt éves kamasz fiával éltem egy fedél alatt. A szüleim minden zokszó nélkül elváltak, engem magamra hagytak, azóta sem találkoztam velük. Az anyai nagyszüleimet sosem ismertem, valamikor még a születésem előtt haltak meg. Az apai nagyszüleim komorak, undokok, kapzsik és ragaszkodók voltak, az utóbbi nem velem kapcsolatban, hanem az értéktárgyaikkal, amiket felhalmoztak a hosszú együtt töltött idők során. Az apám bátya fekete munkákból tengődött, hétvégéken a nők és a kocsmák szórakoztatták és tompították az agyát. Az unokatestvérem tizenöt évesen már cigizett, csajozott, nem tanult, lógott a haverjaival, olykor balhézott, majd gyáván elfutott. Mégis ő volt az első, aki megcsókolt, nem volt az a világot rengető, de kezdésnek megtette. Persze miután eldicsekedte a haverjainak és valahogy az apja fülébe jutott, már nem volt akkora poén egyikőnk számára sem.
Tizenkét évesen megváltozott minden. A nagyszüleim két hónap különbséggel meghaltak. A nagybátyám pedig nem akart még egy suhanc kölyköt magára vállalni és mivel más rokon nem akadt, így maradt a gyermekotthon. Fél évig az unokatestvérem hébe-hóba felkeresett, pár szót váltottunk, majd ő sem jött tovább. Később az egyik régi szomszédtól tudtam meg, hogy a nagybátyám kiment Németországba egy nővel miután sikeresen eladta a házat, az unokatestvérem kollégiumba vonult, de hogy utána mi lett vele, nem tudtam meg és nem is voltam rá kíváncsi.
A gyermekotthonban nem voltak barátaim, csak olyanok, akikkel együtt kellett, hogy éljek. Hat évig mindez úgy sikerült, hogy a magam kreálta kis világban húztam meg magam. Tudtam mi a valóság és mi az álom, de amikor szükségem volt rá – és sokszor volt ilyen –, akkor az álomvilágot részesítettem előnyben. Nem éppen voltam jó diák, az osztálytársaim pedig nem foglalkoztak egy olyannal, mint én: kitagadott. Nem foglalkoztam a bántásokkal vagy a megalázott helyzetekkel, éltem a magam életét, ahogy akartam. A kimenők alatt egymást fedeztük, persze voltak kivételes időszakok, amikor lebuktunk és akkor megbüntettek minket, de amint „jó útra” tértünk, máris onnan folytattuk, ahol abbahagytuk. Más középiskolásokkal vagánykodtunk órák után, az egyiknek orvos volt az ismerőse, így volt, hogy le tudtuk igazolni a napjainkat, amikor épp lógni szerettünk volna. Ekkor már megfogalmazódott bennem, hogyha még nem is tartom az otthonban lévőket barátoknak, még együtt működhetünk. Elhatároztuk, hogy amint betöltjük a tizennyolcat, lépünk és keresünk valami lakást.
Ez így is történt. Munka és lakás. Napközben takarítottam egy három csillagos szállodában, hétvégén pultosként dolgoztam, majd jött a gyári munka, ahol egy kicsit jobb volt a fizu. A három csaj, akikkel osztoztam a kéglin egy számomra ismeretlen pasival állítottak be egy hétvégén, minden megtakarításunk oda is lett és hiába a rendőrség, semmit nem tudtak segíteni. A pénz oda, a pasit nem találták meg, a csajokkal összebalhéztam és végül még az albi is ugrott. A lakásból csak egy utazótáskát vittem el egy ideiglenes munkásszállóra, idegenekkel kellett osztoznom a konyhán, a szobán és a fürdőn, majd alig három hónap kínlódás után felmondtam az állásom és úgy döntöttem elhagyom az országot.
Az első benzinkútnál megállva egy kávéra egy álláshirdetésre lettem figyelmes: eladó-pénztárost kerestek. Megpróbáltam, de nem sikerült, így folytattam az utam egészen Ausztria határáig, ahol az utolsó pénzemet egy kiadó szobára költöttem, ahol egy testvérpár élt, egyetemisták voltak. Csak reméltem azt, hogy maradhatok és találhatok valami munkát, de felkészültem a rosszabbik verzióra is. Ám a testvérpár Vera és Zaránd nem tettek ki az utcára, Vera segített munkát keresni, és így takarítóként helyezkedtem el egy bevásárló központban. Hálás voltam nekik. De a kedvességük ellenére fenntartásaim voltak velük szemben, mert eddig, még ha úgy is éltem, ahogy szerettem volna, mindig jöttek a felismerések és a pofonok. Vera árufeltöltőként dolgozott, nyaranként még több melót bevállalt. Zaránd csomagoló volt egy üzemben. Másfél évig dolgoztam takarítóként, amikor úgy döntöttem az érettségi mellé szerzek egy szakmát is, így vált belőlem bébicsősz. Nem tudtam miért ezt a szakot választottam, de megtetszett.
Vera amint diplomát szerzett egy jól menő vállalatnál kapott gyakornoki munkát, Zaránd rá egy évre diplomázott, és úgy döntött, megpróbál szerencsét külföldön. Magával hívott. Vera unszolására – aki közben bepasizott – beadtam a derekam és Zaránddal tartottam. Anglia két évig, Németország másfél évig, Írország két évig, Spanyolország egy évig, Franciaország három évig. Nemcsak maga az utazás volt élmény, hanem a Zaránddal töltött idő is. Zaránd mindig is figyelmes volt velem szemben. Nem kérdezősködött a múltammal kapcsolatban, úgy volt vele, hogy azt magamnak kell felfednem, ha akarom. Írországban éltünk és egy kirándulás alkalmával mondtam el neki mindent magamról. Megértette, elfogadta és bátorított a folytatásra. Sosem vette le rólam a szemét, mégsem úgy tekintett rám, mint egy húgra, akit oktatni kell a helyes életre. Ezt akkor tudatta velem, amikor Spanyolországban vállalt munkát és újra elhívott, de már úgy, mint a leendő barátnője.
Akkor ismertem meg a szerelmet, amit azelőtt egyik pasinál sem, akikkel együtt voltam. Igaz, be kellett magamnak vallanom, hogy Zaránd már akkor megtetszett, amikor odaköltöztem hozzá és a nővéréhez, de úgy voltam vele, hogy mivel ők a segítőangyalaim, így nem vethetek rá szemet. Ez a szerelem, amely egy szoros barátság következménye pedig olyasmi érzéseket keltett bennem, amiket sosem akartam, hogy elmúljanak. Titokban mindig is féltem attól, hogy egy nap Zaránd elhagy, és ő, mintha megérezte volna a vívódásomat, közölte, hogy butaságokon nem szabad gondolkodnom, mert azáltal nem élünk teljes életet és elveszíthetjük önmagunkat. Így a legnagyobb örömben, mámorban, és önfeledt boldogságban töltöttük a közös életünk. Csak annyi időre látogattunk haza, hogy Vera esküvőjén részt vegyünk, később Vera kislányának születésére, annak keresztelőjére, ahol mi voltunk a keresztszülők, Vera, Bálint és Enikő születésnapjára, karácsonyra… végül Vera és Bálint temetésére.
A temetés után elkezdődött Enikő ügye és végig kitartottam Zaránd mellett, akinek sikerült magához vennie a kislányt. Nem volt kérdés, hogy szeretnénk felnevelni, megadni neki mindent, vigyázni rá, tanítani és szeretni. Nagyon szeretni. Az elhúzódó ügy miatt visszaköltöztünk Magyarországra, de egy pillanatig sem tántorodtunk el. Egyszerre volt nehéz és örömteli, amikor végül Enikő helyzete megoldódott. Két és fél év nyugalom, bánat, szeretet és bizakodás. Ekkor lettem terhes.
Megismerni egy lányt, aki addig nem létezett az életemben, aki addig máshol élt, másokkal barátkozott, más tervei voltak az élettel kapcsolatban, betoppant az életembe és sosem akartam elengedni. Óvatosan közeledett felém és Vera felé, nem azonnal nyílt meg, ahogy más teszi. Próbált helyezkedni és mi láttuk, hogy segítség kell hozzá. Nem beszélt sokat, csak örült, hogy van hol laknia, van mit ennie, van hol dolgozzon. Nem volt lusta, elmosogatott maga után, feltakarított még akkor is, amikor mi már megtettük, megfőzte az ebédet vagy a vacsorát, néha sikeresen odakozmált, de szívből tette. Hálát érzett. Aztán látva azt, hogy mi mennyit dolgozunk és mellette tanulunk, ő is úgy döntött, hogy kezd valamit magával és miközben dolgozott, el kezdett egy au-pair tanfolyamot, amit sikeresen befejezett és megtalálta a számításait benne.
Ahogy telt az idő, úgy éreztem megfojt az érzés, amiért nem tudok felé közeledni. Mintha egy láthatatlan fal választana el tőle, és közben azt várja, hogy ezt a falat valaki áttörje. A diplomakiosztómra elhívtam és már ott akkor eldöntöttem, hogy nélküle nem folytathatom az életem, bármerre is sodorjon az élet. Vera már korábban észrevette nálam, hogy érdeklődöm Zosja után, akinek nemcsak a neve volt furcsa, de maga a lénye is. Sosem láttam őt szomorúnak, sosem láttam őt sírni, még egy tucat romantikus film után sem, amiket direkt nézettem meg vele egy-egy szombat estén. Volt benne valami, amit meg akartam ismerni, de tudtam, hogy nem ronthatok rá csak úgy.
Miután kaptam egy remek ajánlatot Angliában és az ügyemet intéztem, hogy minél hamarabb kimenjek oda, mindent úgy rendeztem, hogy magam sem tudtam, megtörténik-e a csoda. Az angliai lakást két főre foglalóztam le, két repülőjegyet vettem, és még ha egy pillanatra meginogtam, hogy talán nemet mond, odaálltam elé egy héttel az angliai út előtt, hogy eljön-e velem. Vera is győzködte és végül sikerült a lelkére beszélnie. Így én és Zosja kimentünk Angliába. A lakás két szobás volt, mert nem akartam az első időkben kényelmetlenségeket magunk között. Tudtam, hogy idő kell neki, hogy felmérje magában azt, hogy valaki nem csak segítőtárs vagy lakótárs lehet, hanem annál több. És én akartam lenni az a több.
De egy olyan lány, mint Zosja, aki az angliai időjárást is úgy szereti, mintha annál felemelőbb nincs a világon, bizonytalansággal töltött el. Ugyan a legtöbb időm a munkámra terelődött, de amint ebédszünet volt, vagy szabadságot vettem ki, máris őrá gondoltam. Minden vele töltött idő ellenére úgy éreztem, sosem tudom megérinteni őt, mint nőt, hogy nem tudom felvállalni az érzéseimet, mert attól tartottam, hogy elveszítem. Már a mosolya vagy a kacagása húsomig mart. És inkább megadtam azt neki, amire talán a legjobban vágyhatott egész életében, egy barátra.
Zosja a mindennapjaim részévé vált és erről nem akartam lemondani. Amint tudtam, hogy szabadnapos, én is azzá tettem magam, elvittem őt mindenhová, persze voltak olyan helyek, amiket én magam sem ismertem és ilyenkor már nem volt elegendő a GPS vagy a hagyományos térkép. De ő ezt nem bánta, sőt ilyenkor csillogott a szeme, tele élményekkel tért haza. Sosem készített fényképeket – amiket én helyette is megtettem és a legtöbb is róla szólt –, egy írországi kirándulás alkalmával elmondta, hogy miért: az emlékek benne élnek, nem egy papíron. Elmesélte a múltját és én nem tudtam hova tenni a szülei vagy a többi rokona tettét. Szó szerint egyedül volt még akkor is, amikor a szüleivel élt, és azután is, hogy a gyermekotthonban nevelkedett, amíg ki nem került a világba. Ekkor sem sírt és valahogy megértettem, hogy miért. Ha a rokonainak nem számított ő, akkor neki miért számítson, hogy miattuk sírjon?
A spanyol munka előtt vallottam be neki az érzéseimet. Ő tartózkodott, de aztán megadta magának is és nekem is az esélyt. Azt akartam, hogy végre a barátnőm legyen és ő elfogadott engem, mint a barátját. Érdekes volt úgy átlépni a spanyol határt, hogy egymás kezét fogjuk, hogy már nemcsak lakótársak vagyunk a másik szemében. Az idő pedig minket igazolt. Már korábban is voltak összezörrenések a kapcsolatunkban, de nem tartott két percnél tovább, mert Zosja nem tűrte a veszekedéseket, és mindig arra törekedett, hogy normális úton oldjuk meg azokat. Igaza volt benne. Így, ha vita keletkezett közöttünk, mindig az volt az első kérdésünk a másik felé: miképp oldjuk meg? Közös élet, közös problémák, közös megoldások.
Mindez akkor sem változott, amikor a nővérem Vera és a férje Bálint meghalt egy karambolban, a kislányuk Enikő élte csak túl az ütközést. Egy gyermek igazi traumája a szülei elvesztése, főleg olyan fiatalon. Az első hír sokkolt, zokogtam, amikor Zosja rám talált és akkor ő is sírni kezdett. Életében először. Mindketten letaglózva álltunk a hír előtt, már akkor tudtuk, hogy egyikünknek sem lesz könnyű, főleg Enikőnek, akit akkor a gyámhivatal magához vett, amíg én és Zosja haza nem mentünk. A temetés és az azt követő gyermek-elhelyezés ügye felemésztett volna, ha Zosja nincs mellettem, aki végig kitartott mellettem és Enikő mellett. Még arra is hajlandó lett volna, hogy feleségül jöjjön hozzám, csakhogy Enikő ne egy gyermekotthonban végezze.
A házasság végül nem jött létre, de Enikő gyámja én lettem és bár felfogta, hogy a körülötte lévő események felgyorsultak, a szülei hiánya nem szűnt meg létezni, amit nem is akartam, hogy megszűnjön. Veráék házába költöztünk és mindent megtettünk, hogy Enikő ne érezze magát magányosnak. A spórolt pénzünkön éltünk fél éven keresztül, majd Zosja egy magánóvodában vállalt munkát, miután úgy véltük ideje visszatérni az élet azon részébe is. Én magam pedig egyéni építőipari vállalkozásba kezdtem. A munkánk ellenére folyamatosan figyeltünk Enikőre is, akinek azért meghagytunk egy kis teret, hogy ne érezze magát feszélyezve.
Végül hosszú együtt töltött idő után Zosja félve bejelentette, hogy terhes. Enikő visongva fogadta az érkező baba hírét, én megint egy sokkon lettem túl, és úgy éreztem ennél jobb dolog még sosem történt velem azóta, hogy megismertem Zosját. Mindannyian örültünk, mert tudtuk, hogy mindaz a rossz, ami megtörtént, valamelyest elhalványult. Hét hónap alatt kialakítottuk a babaszobát, Enikő választotta a színt: bézs. Mivel az orvos nem tudta megmondani, milyen nemű lesz a baba, így a bézs nagyon jó választásnak bizonyult. A babaágy és a babakocsi viszont feladta a leckét, de aztán megint csak Enikő döntött és tudtuk, hogy jól.
Ismerjük az érzést, milyen keresztszülőnek lenni, milyen gyámként nevelni a keresztlányunkat és várni a közös gyermekünk érkezését. Ismerjük az érzést, milyen új életet kezdeni egy másik országban, majd visszatérni a szülőhazába. Ismerjük a boldogság minden pillanatát, a várakozást, a beteljesülést és a szomorú valóságot.
Hét hónap várakozás, amikor egy csapásra megváltozik minden. Enikővel épp babaruhákat vettünk, amikor hazaérve Zosját ájultan találtuk meg a nappaliban. A kórházban nem azonnal adtak tájékoztatást, valami magyarázatot, hogy mi történt. Azonnali császár. Zosja mélyaltatásban. A baba életveszélyben. Az egyedüli támaszom most Enikő volt, aki nem akarta elveszíteni a keresztanyját és az unokaöccsét, aki épp csak megkezdte életét a méhen kívül. Az időt már nem érzékeltem. Ott álltam és vártam tehetetlenül. Egy csepp remény nélkül. Azok a gyötrelmes órák, az egyre tovatűnő napok, a hideg esőcseppek, melyek kopogtak az ablakon, az apró kéz, mely érintésre várakozik, a gépek búgó hangjai, Enikő néma támogatása mind-mind egybefolyt.
Egy hét telt el, amikor Zosja állapota javulni kezdett. Kezdtem hinni. Verától kértem segítséget, imádkoztam, kértem, könyörögtem. A kis Lennox sem adta fel, de még nem múlt el az életveszély, mégis végig bizakodtam. A következő napokra Zosja felébredt, tudta már az első perctől, hogy baj van és nem is titkoltam el előle. Erős maradt és bár az orvosok megtiltották, hogy felkelljen az ágyból, ő megtette és a kisfia mellett tölthetett egy negyed órát. Vizsgálatok sora zajlott le, újabb napok teltek el. Mindannyian azt vártuk, mikor térhetünk már haza a kicsivel együtt. De tudtuk, hogy semmit nem sürgethetünk. A kisfiunknak erősödnie kell. Lennox pedig erősödött. Már akkor tudtam, hogy a kitartását az anyjától örökölte.
Amikor a kezünkben tarthattuk a csöpp testét, úgy éreztem, teljes lett az életem, pedig magamban ott volt a félsz, hogy elveszíthetem. Sajnáltam, amiért a nővérem nem élhette meg ezt a csodás napot, amiért nem töltheti velünk az örömteli órákat, de tudom, hogy fentről vigyáz ránk. Zosjának is kellett némi idő, hogy visszarázódjon a régi állapotába, mert ő is ugyanúgy tartott minden egyes naptól. Enikő volt az egyedüli közöttünk, aki tudta, hogy már nincs mitől félni, mert együtt vagyunk és ez ad erőt nekünk.
Lennox szépen fejlődik, megerősödött és minden pillanatot próbálunk az emlékeinkben megőrizni. Enikő úgy viseltet iránta, mintha az édestestvére lenne. Túl vagyunk a rossz dolgokon.
 A terhességem alatt semmi probléma nem merült fel. Igaz, az orvos nem tudta megmondani, hogy milyen nemű lesz a kisbaba, de valahol legbelül éreztem, hogy kisfiú. Néhány nevet összeírtunk, Enikőnek is voltak ötletei lány- és fiúnevek terén. Mindig meghallgattuk a véleményét és örömmel vettük, hogy mindenben segít nekünk.
Aztán történt valami és hét hónapra császárral megszületett Lennox. Sokáig nem voltam magamnál, de amint felébredtem a kórteremben, tudtam, hogy valami baj van. Zaránd és Enikő is le volt törve, de reménykedtek, bizakodtak, ahogy én is. Egyik este nem tudtam aludni, így hallottam, hogy Zaránd az ágyam mellett imádkozik, Vera segítségét kérte, hogy Lennox erősödjön meg. Megfogtam a kezét, rájött, hogy hallottam minden egyes szavát. Elmondta, hogy értem is ugyanígy imádkozott. Jól estek a szavai.
Végül Lennox megmutatta, hogy nincs mitől tartanunk, mert ő élni akar és van hová tartoznia. Miután az orvos megengedte, hogy hazavigyük a kicsit, csak az otthonunk melegében jöttünk rá, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk az élet felé, mennyire elfáradunk egy-egy út során. Mindannyiunknak kellett az idő, hogy megemésszük az eseményeket, mert csak így folytathattuk tovább.
Egyik este, amikor elaltattam a kicsit, hosszasan elnéztem őt és csak mosolyogtam. Zaránd kíváncsian állt meg mellettem.
– Mire gondolsz? – kérdezte suttogó hangon.
– Arra, hogy jó anya leszek-e nekik – válaszoltam.
– Már az első perctől kezdve az vagy – fogta meg a kezem.
– Most érzem igazán, hogy van családom – néztem fel rá. – Te, Enikő és Lennox.
Zaránd megértett engem. Magához ölelt. Ő is ugyanezt érezte. Enikő is mellénk állt, hallotta a beszélgetésünket. Ugyan nem mi vagyunk az igazi szülei, és nem is pótolhatjuk őket, de ő feltétel nélkül szeret és támogat minket. Egy család lettünk és ezt a köteléket nem választhatja már el semmi.

(Megjegyzés: A Pennát a kézbe akartam beküldeni, de ha jól emlékszem, akkor nem tettem meg.)