BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!!!

HAPPY NEW YEAR!!!

Kellemes Ünnepeket Kívánok Mindenkinek!!!

Wishing you all Happy Holidays!!!

Christin Dor - Hit



Elő karácsonyi ajándéknak tekinthetem, hogy nyertem:) Syro története mellett enyém lett a másik, ami nyertesen jött ki. Nagyon szépen köszönöm Szattinak!!! Itt el lehet olvasni!!!
http://irokhaakarok.blogspot.hu/2012/12/rahangolodas-az-unnepekre_15.html



Havas erdő mélyén csilingelő csengő hallatszódik.

Talpam alatt a frissen hullott ropogó hó selyemtakaróként fedi be a tájat.

Körülöttem fagyöngyökkel díszített fenyőfák magasodnak az égig.

Lelkemet megérintve egyre csak hívogat.

Kíváncsi tekintetek követnek engem.

Lépteim nyomán feléledt a természet.

Szívemben melegség s szeretet társul, amint megpillantottam őt.

Egy angyal állt előttem, engem várt énekével.

Felém nyújtotta kezét s én elfogadtam.

Ekkor csillagszórók sziporkáztak fel körülöttünk.

Boldogság költözött eme vidékre s ennek én is a részese lehettem.

Hunyorogva ébredtem. Kissé kótyagosan, de felültem. Ekkor vettem észre, hogy körülöttem hófehér táj nyúlik el és örökzöld fenyők magasodnak. Azt hittem csak álom, de nem az volt. Valójában láttam egy angyalt, pedig én sosem hittem bennük. Nem hittem a csodákban, de főleg a karácsonyban. Rájöttem, ha én nem is hittem ezekben a létező dolgokban, ők még igenis hittek bennem. Nem értem miért érdemeltem ki egy angyal énekét s annak törődését, de a lelkemet már nem nyomasztotta semmi. Furcsa volt ez az érzés, amit akkor éreztem utoljára, amikor még kicsi voltam. Akkoriban, mint minden más gyermek én is hittem s alig vártam, hogy a karácsonnyal valami új, valami felülmúlhatatlan érkezzen.

De a gyermekkor hamar elillant az életemből. A boldog pillanatok után beköszöntöttek a keserű, nyomorúságos napok és az egyre múló évek nem hozták vissza a régit. Se család, se barátok, nem volt senki, aki megértett volna, aki magához ölelt volna csak egy percig is, hogy érezzem nem vagyok egyedül. De hát én sosem voltam egyedül! Ő is velem volt. Mindvégig. Azaz ember, aki az első perctől fogva szeretett engem, aki életet adott nekem, aki tudta rólam, hogy jó ember vagyok. Az, hogy elment olyan volt számomra, mintha a Mennyországból taszítottak volna ki. A lelkem komorrá vált, a szívem lappangó üresség volt csupán. Senkinek sem kellettem. Ezért elmenekültem. Menekülni akartam az élettől. Menekülni akartam a gondok elől. Menekülni olyan messzire, ahol nincs semmi. Csak az üresség, amelyben régóta éltem. Ezt ismertem.

Ő mégis ott volt előttem. Megérintett s mintha újjászülettem volna felébredtem. Az első olyan ébredés, amikor szeretet és béke uralkodott bennem. Elmosolyodtam, de még mielőtt felkelhettem volna a havas földről egy kéz érintette meg a vállam és én feltekintettem a nevelőanyámra, aki csak mosolyogva, szótlanul, könnyektől csillogó szemmel nézett rám. A másik oldalamon nevelőapám bukkant fel, aki ugyanúgy nézett rám. Elszöktem előlük. Nem akartam velük élni. Nem tartottam őket a szüleimnek, hisz a szüleim meghaltak. Senkinél sem maradtam tovább. Mindig elszöktem. De ők eljöttek értem. Kerestek engem. Szorosan átöleltek s tudtam butaságot követtem el. Édesanyám meghalt, de még utoljára arra kért, hogy higgyek a csodákban, a szeretetben és abban, hogy sosem leszek egyedül. Most már hiszek. Hiszek abban, hogy senki sincs egyedül. Mindig van valaki egy ember életében, aki vigyáz rá és szereti.

Déjà vu vagy valami más?

http://en.wikipedia.org/wiki/Turbo_(film)

ÁÁÁ!!!

Valaki elképzelt már egy történetet és csak várja az alkalmat, hogy egy nap megírja???

Én pontosan ebbe a helyzetbe kerültem.:(
Na már most nekem van egy történetem egy csigáról, aki versenyezni akar. Nem is akármilyen versenyről van szó. Azért nem említettem soha egyszer sem, mert úgy gondoltam, hogy ez ráér később is, mivel gyerekeknek szól és mert el vagyok foglalva jó egy ideje a kiadásra szánt első regényemmel, így nem is foglalkoztam úgymond vele. Igen ám! Csak ma bejelentette nekem az öcsém, hogy a múlt héten olvasta, hogy van egy csiga, akit Turbo-nak hívnak és hát mit ad isten versenyezni akar, bajnok szeretne lenni.O_O

Szerencsémre az én csigámat nem Turbo-nak hívják, bár szintén bajnok szeretne lenni. Ugyanakkor az én történetem és a Turbo története valamelyest - nagyon remélem - eltér egymástól. Na már most itt van ez a link, angolul van, nem tudok angolul, így csak spekulálok, hogy nem egyezik semmilyen téren, kivéve azt, hogy a szereplőm csiga és versenyezni óhajt, mert bajnok akar lenni.

Hogy van az, hogy én kitalálok egy történetet és pár évre rá valaki szintén egy hasonlóval rukkol elő???

Eszem megáll!!!

Oké aláírom, hogy a Turbo már jövőre megjelenik, adják a moziba, az enyémre meg rámondanák, hogy biztos onnan vettem.:( De nem! Előre közlöm nem a Turbo mintájára készítettem el az alapsztorit az én csiga szereplős történetemnek, hiába is van némi hasonlóság. Amikor én ezt a történetet kitaláltam még alapjáraton a faluban éltem. Kb. 2007-2009 közé tehetem a saját történetem kitalálását. Hogy miért nem adtam még ki könyvbe??? Mert későbbre szántam. Hogy miért nem tüntettem fel legalább a blogon??? Mert kiadatásra szánom. Lehet ezzel kellett volna kezdenem??? Nem, mert nem gyerekeknek szóló könyvvel szerettem volna előrukkolni mindjárt az első alkalommal.

Szóval, ha netalántán valamikor a 2013-2014-es évben kiadok egy csigáról szóló könyvet, aki versenyezni akar és természetesen győzni is akar, akkor csak tudatom még egyszer, hogy nem a Turbo mintájára készül el. Ezért már most eldöntöttem, hogy csak akkor vagyok hajlandó megnézni a Turbo-t, amikor én már kiadtam a saját csigás történetem. Na akkor majd megnézem!!! Ez biztos!!! Még fel kell dolgoznom, hogy valaki megelőzött benne.:) Biztos vagyok benne, hogy a Turbo jó lesz, de nem szeretném majd a későbbiekben azt hallani, hogy én meg loptam az ötletet.

Az igazat megvallva szerettem volna, ha én vagyok az első, aki egy olyan történettel áll elő, aki egy csigáról ír, akinek azaz álma, hogy versenyezni fog és nyerni. Ahogy azt is szerettem volna, ha az én történetem nemcsak könyvben jelenik meg, hanem animációt is csinálnak belőle. Hm...:( El vagyok keseredve. De ki fogom adatni egyszer a saját csigám történetét, mégha nem is lesz belőle animáció. Ez van! Más regényemmel voltam/vagyok elfoglalva. Mindegyik készülőben lévő regényemnek megvan a sorrendje. Van egy listám és a csigás történetem a 13. a sorban. Úgyhogy még van bőven időm mire odáig eljutok. Ez nagyon szíven ütött. Olyan, mintha pofon vágtak volna. Ez kegyetlen érzés. Leírhatatlan. Na mindegy! Ez van, ezt kell szeretni.

Hit

http://irokhaakarok.blogspot.hu/2012/12/rahangolodas-az-unnepekre.html

Hamarosan megjelenik az oldalon az írásom, de addig is itt is elolvashatjátok.:)



Havas erdő mélyén csilingelő csengő hallatszódik.

Talpam alatt a frissen hullott ropogó hó selyemtakaróként fedi be a tájat.

Körülöttem fagyöngyökkel díszített fenyőfák magasodnak az égig.

Lelkemet megérintve egyre csak hívogat.

Kíváncsi tekintetek követnek engem.

Lépteim nyomán feléledt a természet.

Szívemben melegség s szeretet társul, amint megpillantottam őt.

Egy angyal állt előttem, engem várt énekével.

Felém nyújtotta kezét s én elfogadtam.

Ekkor csillagszórók sziporkáztak fel körülöttünk.

Boldogság költözött eme vidékre s ennek én is a részese lehettem.

Hunyorogva ébredtem. Kissé kótyagosan, de felültem. Ekkor vettem észre, hogy körülöttem hófehér táj nyúlik el és örökzöld fenyők magasodnak. Azt hittem csak álom, de nem az volt. Valójában láttam egy angyalt, pedig én sosem hittem bennük. Nem hittem a csodákban, de főleg a karácsonyban. Rájöttem, ha én nem is hittem ezekben a létező dolgokban, ők még igenis hittek bennem. Nem értem miért érdemeltem ki egy angyal énekét s annak törődését, de a lelkemet már nem nyomasztotta semmi. Furcsa volt ez az érzés, amit akkor éreztem utoljára, amikor még kicsi voltam. Akkoriban, mint minden más gyermek én is hittem s alig vártam, hogy a karácsonnyal valami új, valami felülmúlhatatlan érkezzen.

De a gyermekkor hamar elillant az életemből. A boldog pillanatok után beköszöntöttek a keserű, nyomorúságos napok és az egyre múló évek nem hozták vissza a régit. Se család, se barátok, nem volt senki, aki megértett volna, aki magához ölelt volna csak egy percig is, hogy érezzem nem vagyok egyedül. De hát én sosem voltam egyedül! Ő is velem volt. Mindvégig. Azaz ember, aki az első perctől fogva szeretett engem, aki életet adott nekem, aki tudta rólam, hogy jó ember vagyok. Az, hogy elment olyan volt számomra, mintha a Mennyországból taszítottak volna ki. A lelkem komorrá vált, a szívem lappangó üresség volt csupán. Senkinek sem kellettem. Ezért elmenekültem. Menekülni akartam az élettől. Menekülni akartam a gondok elől. Menekülni olyan messzire, ahol nincs semmi. Csak az üresség, amelyben régóta éltem. Ezt ismertem.

Ő mégis ott volt előttem. Megérintett s mintha újjászülettem volna felébredtem. Az első olyan ébredés, amikor szeretet és béke uralkodott bennem. Elmosolyodtam, de még mielőtt felkelhettem volna a havas földről egy kéz érintette meg a vállam és én feltekintettem a nevelőanyámra, aki csak mosolyogva, szótlanul, könnyektől csillogó szemmel nézett rám. A másik oldalamon nevelőapám bukkant fel, aki ugyanúgy nézett rám. Elszöktem előlük. Nem akartam velük élni. Nem tartottam őket a szüleimnek, hisz a szüleim meghaltak. Senkinél sem maradtam tovább. Mindig elszöktem. De ők eljöttek értem. Kerestek engem. Szorosan átöleltek s tudtam butaságot követtem el. Édesanyám meghalt, de még utoljára arra kért, hogy higgyek a csodákban, a szeretetben és abban, hogy sosem leszek egyedül. Most már hiszek. Hiszek abban, hogy senki sincs egyedül. Mindig van valaki egy ember életében, aki vigyáz rá és szereti.

Versenybe szálltam:) - Emlékszem

http://irokhaakarok.blogspot.hu/2012/07/tortenetalkotas-szavakbol.html

Harmadszor is megpróbáltam egy kisebb történettel. Remélem valamelyest sikerült. Eléggé el vagyok foglalva a kiadni váró regényemmel, így csak akkor van időm blogra, amikor épp úgy adódik. Főleg a vers blogom az, amin meglátszik, hogy dolgozom valamit is.:) De most ezt hagyjuk! A linkre kattintva elolvashatjátok, hogy mit is írtam. Nem mondok semmit, hogy miről szól.:) Valahogy úgy éreztem most újra megpróbálkozhatok az írással ebben a formában és az igazság az, hogy versenyezni elég jó dolog. És itt nem csak arról van szó, hogy hanyadik helyet érsz el, hanem hogy megismerjék az írásaim, mégha így verseny által is. Úgyhogy a hajnalom mással sem telt, mint egy kis történetet összerakni. Na jó azért nem maradtam fenn sokáig.:) De jó érzés újra írni, főleg egy kissé elrugaszkodni attól, amiben eleve benne vagyok. Na mindegy! Nem spilázom túl. Olvassátok el a történeteket, mert az enyém mellett vannak jobbak is és szerintem lesznek is.:) Szép nyarat kívánok mindenkinek!!! xoxo

Emlékszem

Emlékszem, még ha homályosan is. Akkortájt hideg, kora őszi nap volt. Csak egy-két óra választhatott el a sötétségtől, amit a ködfelhőtől már nem láthattam. Megborzongtam, ahogy egyre közeledtem felé. A csupasz talpam alatt megnyikordult a móló öreg deszkái. A szél meglebbentette hófehér hálóingem. Még ez sem tántorított el attól, hogy elérjem őt. Őt, aki háttal állt nekem zsebre dugott kézzel.

Idegesen néztem a hátát. Kedvenc zakóját vette fel, hozzáillő nadrággal és cipővel. Homokszőke haját megborzolta a szél és én elmosolyodtam. Szerettem a haját simogatni, és ő mindig elszenderedett az érintésemtől.

Megálltam. Csak egy-két centi választott el tőle. Éreztem a dohányszagot, ami megcsapta orrom, de valamiért most nem undorodtam tőle. Felsóhajtottam. Sóhajom megremegett, ahogy kezemmel kinyúltam feléje. A szívem egy pillanatra megállt, ahogy ujjaim hozzáértek a selymes hajhoz. Az érintésemre azonnal reagált és lassan megfordult. Aranybarna tekintete melegen tekintett rám, mégis volt benne valami, ami zavart engem.

Amikor először találkoztam ezzel a tekintettel nemcsak az emlékeimbe véste magát, hanem a szívembe is, amely azonnal megtelt a legkülönlegesebb szerelemmel, amit valaha is éreztem. Mindössze öt évvel volt idősebb nálam, de korához képest igen tapasztalt és változatos életszemléletű volt. Ahogy engem is úgy mindenki mást a környezetemben levett a lábáról.

A köd körülölelt minket. Csak egymást láttuk benne. Egyik kezével kinyúlt felém és megsimogatta az arcom. Elmosolyodtam. Hát mégis igaz lenne? Még mindig szeret?

- Miért vagy itt? - kérdezte tompán, majd látva a remegésem levette zakóját és rám terítette. Mindig odaadó társként viselkedett.

- Olvastam a leveled - feleltem a kérdésére. Ő értetlenül nézett rám, majd szorosan behunyta a szemét. - Mondtam már neked, hogy gyönyörű a kézírásod? - dicsértem őt.

Mindig is dicsértem őt, mert sokkal ügyesebb és okosabb fiú volt, mint azok, akiket ismertem. De amit a leginkább szerettem benne az a költői énje. Mindig meg tudott lepni egy-egy gyönyörű verssel, amit nekem szánt. Csak nekem. Kivéve egy levelet, amit nem nekem írt, hanem az unokahúgomnak. Egy szerelmes levél, melyben megvallja érzéseit és azt, hogy nem tudja viszonozni az én érzéseimet bármennyire is szeretné. S az addig eltöltött hat hónap, melyet együtt éltünk meg csupa hazugság volt. Mindig is őt szerette nem pedig engem.

- Őt vártad - mondtam halkan. Megrökönyödve nézett rám, de nem szólt semmit. Közelebb léptem hozzá, majd szorosan hozzábújtam. Nem lökött el magától. Testének melege azonnal átmelegített. Jó érzéssel töltött el közelsége, mégis szomorúan néztem magam elé.
Ekkor vettem észre a móló oldalához kikötött csónakot. A szigetre mentek volna. Együtt. Caleb és Sonia el akart menni. Titokban. Felnéztem a férfira, akit szerettem, s aki nem tudta viszonozni érzéseim.

- Szeretlek - suttogtam, majd a kést, amit addig rejtve magamnál hordoztam, és amely már egy életet kioltott, most Caleb oldalába döftem.

Caleb kikerekedett szemmel bámult rám miközben ereje elhagyta, s ekkor még mélyebbre toltam a kést. Ő csak bámult rám értetlenül. Ajka remegett, de hangja elcsuklott. Még mielőtt teljesen elernyedt volna odavonszoltam a csónakhoz, és ahogy erőmből tellett, lassan belefektettem. Még utoljára egymás arcába néztünk. Láttam, ahogy lelkének fénye kialszik, s szemhéja örökre lecsukódik. Még egy ideig elnéztem Caleb kedves arcát, majd zakójával betakartam testét. Nem akartam, hogy megfázzon a hidegben. Még egy utolsó csókot nyomva ajkára, eloldoztam a kötelet és a csónakot ellöktem a mólótól. A csónak egyre csak távolodott, beleolvadva a sötétség ködébe. Ezután a kezemben levő késre néztem, mely Caleb és Sonia vére keveredett. Ismét megborzongtam. A véres kést a vízbe dobtam s lassan visszafordultam otthonom felé.

A sötétség leple alatt tértem vissza a szobám melegébe, s amint lefeküdtem ágyamra, álom jött a szememre. Caleb nevetését hallottam a távolban, éreztem ahogy derekam átöleli és egy forró csókkal köszönt. Kezem fogja és együtt sétálunk a harmatos réten. Megállunk a közeli dombtetőn, ahol minden reggel megcsodáljuk a napfelkeltét. Az aranyba öltöztetett vidék azonnal újult erővel szolgáltat felénk. Körülöttünk a környék szinte éledezni kezdett.

Ahogy minden egyes reggel most is a domb tetején szemlélem a felkelő nap ragyogását. Új nap virradt az életemben, ahogy mindenki máséban is. Egy új nap, mely sokaknak árnyékként nehezedik lelkére, de nekem a világosságot hozta el.

Szavak, amiket választottam: móló, szerelem, viszonzatlanság, levél, kés, csónak.

Ami késik, nem múlik...

... szokták mondani. Régóta nem írtam a blogba, de nem azért, mert nem volt mit, hanem mert nem akartam felesleges postokkal bővíteni a blogot. Sok ideje annak, hogy regényeket írok, kezdtem el írni, és mindig írtam, magamnak meg mondogattam, hogy hamarosan kész leszek. De nem így lett. Anno. De most az a helyzet, hogy az írás nagyon is belendült nálam, így ugyan dátumot nem mondok, hogy mikor, de most már biztos, hogy kész leszek.

Fantasy regényemnek egy bökkenője volt csupán az elmúlt pár év alatt, hogy most jött el az ideje annak, hogy kibontakozzon, hogy megmutassa magát. Valamelyik nap az öcsémmel beszéltem erről. Elmondtam neki, hogy most érzem igazán azt, hogy ennek a regénynek most kell megszületnie. Jó 6-7 éve kezdtem neki három regénynek. Kettő ebből fantasy, a harmadik romantikusabb szálú. Címet még nem írok, mert mint maga a regény történetet úgy a cím is titkos és csak akkor fedem fel, amikor teljes egészében végeztem vele. A két fantasy közül nem az kerül elsőként kiadatásra, amit először terveztem, hanem a másik. Időként hiába tervezek előre, nem mindig úgy sül el a dolog. Na, de mindegy!

Azért nem haladtam ezidáig velük, mert mindhármat egyszerre írtam, plusz jöttek melléjük még jó sok más regény is, amik mostanáig kezdetleges formában vannak. Amire rájöttem, hogy türelmetlenség lett volna részemről, ha összecsapom a regényeim, így kis ideig csak jegyzeteltem, amit sosem díjaztam, mert mindig egyszerre akartam mindent leírni, de aztán rájöttem, hogy ez mégis csak nagy segítség.

Visszagondolva nem bánom, hogy ennyi időt vett igénybe a regény írása, mert a történet kiforrott, a szereplők karakterei külsőleg és belsőleg felépítve, a helyszínek rögzítve az évszámokkal együtt és én magam is felnőttem az írónői posztra. Remélhetőleg.:)

Ezek a regények megéltek jó pár furcsaságot, főleg amikor a számítógép felmondta a szolgálatot. Ez nem először fordult elő és tavaly szintén történt egy hasonló eset és akkor azt hittem mind a regényeimnek, mind nekem végem van. Lekopogom százszor, hogy szerencsére nem így történt!!! Nincs annál rosszabb, mint egy készülőben lévő, egy majdnem kész regényt elveszteni valami miatt, aminek nem szabadna megtörténnie. De ugyanakkor az elmentésekkel is volt probléma, főleg amikor 2 perc helyett 10 perc volt az elmentési idő és amikor jött egy kisebb áramszünet... na az aztán betett nekem is és a regénynek is. Nem jó erre visszagondolni. Volt, hogy egy egész fejezet eltűnt emiatt és mindet újra kellett írnom, de úgy, hogy közben alig emlékeztem valamire is, amit addig leírtam.

Ezért sem akarom annyira elszólni már magam, hogy körülbelül mikor leszek kész, mikor küldöm el a kiadónak stb... Egyértelmű, hogy meg kell harcolnom mind a regényeimmel, mind a géppel, hogy normálisan menjen minden.:) De sebaj!!! Kosnak lenni jó, tüzön-vizen-levegőn át küzdöm magam a cél felé. Most pedig megyek, mert írnom kell. Legközelebb már csak akkor jelentkezem, amikor kész lesz a regényem a bemutatásra.

xoxo

Christin Dor 

Kis novellám - Az idő múlása

http://irokhaakarok.blogspot.com/2012/01/vendegironk-christindor-novellaja-az.html

Hát nem vagyok megelégedve magammal, de ebből is látszik, hogy még tanulnom kell. Az írás nemcsak művészet, hanem a gondolatok, érzések és a fantázia szülte történet. Ennek eredménye most nem éppen volt az igazi. Egyrészt jó, mert én írtam mégha zavaros is, másrészt nem, mert nem mindig jön át az, amit szerettem volna. Nem könnyű írónak lenni. Na majd legközelebb másképp dolgozom össze!!!

Christin Dor

Az idő múlása

Tik-tak… tik-tak… bimm-bamm… bimm-bamm… a hangok egyre jobban összemosódnak. Az agyam zakatol. Ébrednék, de a szemhéjam meg se rebben. Mintha azaz álom, amibe belecsöppentem volna, nem eresztene.

A testem nehéz. Pedig mégis azt érzem, mintha lebegnék. Érzem, hogy a lepel, ami befed pihe-puha lágyságot áraszt. Talán én tévedek, de lehet, hogy az ágyam valamiféle pehelykönnyű anyaggá formálódott alvás közben. S azok a hangok is egyszeribe elhalkultak. Mintha csak azért tették volna, hogy nyugodtabban alhassak, de helyette fészkelődök, mint aki szabadulni akar.

Felnyitom a szemem. Pislákolok. Többet is talán a kelleténél. A szobám tágasabb lett, mint amire emlékszem. És a színek is megváltoztak körülöttem. Józanságom megrészegített volna? Pedig nem mostanában voltam bulizni. Hirtelen egy pillangó suhan el a szemem előtt. Halványan áttetsző, vöröses barna színű szárnyával, mintha megcirógatta volna arcom, azonmód felültem. Körbepillantok. Bizonyára elestem s bevertem a fejem. Vagy hőgutát kaptam a nagy melegben, ami igen szokatlan lenne, hisz tél közepén járunk.

A pillangó, amely végül is arra késztetett, hogy felébredjek ezen a furcsa és szokatlan helyen hirtelen megsokszorozódott a szemem előtt. Kisebb-nagyobb testű pillangók ide-oda repkedtek a kéklő ég felé, ami nem is volt annyira kék. Mintha egybeolvadtak volna a színek, új színárnyalatot adva a természetnek. S amikor a pillangók megpihentek nem messze előttem kérdőn meredtem rájuk. Fal. Egy fal emelkedik toronymagosan az égbolt felé. Különböző mintázatok sokasága telepedett meg rajta, egy különleges falfestményt kreálva ezzel.

Felálltam. Ekkor éreztem meg a talpam alatt a lágyan lengedező füvet, mely beborította az egész helyet. De ahogy alaposabban szemügyre vettem a fű inkább erezetre hasonlított, s ahogy egyre magasabbra emelkedett olyan volt, mintha valaminek a gyökérzete lenne. Ámulatba ejtett ez a különös táj.

Egyik lábamat a másik után helyeztem. Óvatosan nehogy elessek, egyre közelebb s közelebb szerettem volna jutni ahhoz a falhoz, ahol a pillangók pihentek. De az a fal egyre csak távolodott s én kezdtem kimerülni. Megálltam. Talán csak úgy érzem, de mintha szórakozna valaki. Lehet, hogy az agyam egy része teszi ezt velem. A képzelet határtalan, de hogy már ennyire!

Visszafordultam. Megdöbbenésemre a fal olyan közel volt hozzám, hogy az orrom hegye éppen csak hozzáért. Furcsa érzés kerített hatalmába. Álom volna vagy valóság? Hisz ugyanúgy érzek mindent. Ahogy a fal mentén haladtam tovább, úgy változtatta az alakját. Magam is meglepődtem, hogy még nem kértem segítséget, nem kaptam idegrohamot csak azért, mert nem tudom, hol vagyok. A lepkéken kívül mást nem is láttam. Azok úgy tettek, mintha nem is lennék itt. De egyre többen lettek, mintha mégis azért lennének itt, hogy engem megfigyeljenek. Képtelenség! A lepkék nem figyelnek ki senkit. Kíváncsiság talán hajtja őket, de semmi több. Meg aztán hamarabb megijednek az embertől, mint fordítva. Vagy mégsem?

Leroskadtam végül a fal mellé és csak bambán néztem magam elé. Nem telt el sok idő – már ha itt olyat is lehet mérni – s ismét hangokat hallottam. De most nem egy óra tiktakolását, hanem szárnysuhanást. Kíváncsian szemléltem a nem éppen felhőkre emlékeztető gomolyokat. Tudtam, hogy nem kellett volna az Alice Csodaországbant megnéznem. Kislánykoromban is féltem attól a mesétől a képzelőerőmnek hála.

Szárnysuhanás… mintha csak arcon csaptak volna, hogy jelezzék, nem vagyok egyedül. Úgy elrepült valami közvetlenül az orrom előtt… bár magam sem voltam tisztában mégis melyik oldalról érkezett és hová tartott. Felugrottam és keresni kezdtem azt a repülő valamit. Döbbentem meredtem előre. A lepkék már olyannyira belepték a falat, hogy kezdtem félni tőlük. Mi van ha ezek nem is lepkék?

Ezen nem kellett sokáig gondolkodnom, mert a fal megremegett, a lepkék pedig szétrebbentek, mint mikor megijeszti őket valami vagy valaki. Ahogy én is ijedten néztem körbe, hogy megtudjam, mégis mi folyik itt. A lepkék eltűntek. Csak úgy a semmibe. Visszanéztem a falra és csodálkozásomra egy hófehér színű, arany mintázatú ajtó várakozott arra, hogy kinyissák.

Közelebb merészkedtem az ajtóhoz, de az meg se moccant. Nem mintha erre várnék. Egy ajtó csak úgy megmozdulna? Már kezdtem kétségbeesni, amikor ismét hallani véltem azt a szárnysuhanást. Felnéztem az égboltra, mely már nem kéken ragyogott, hanem vöröses barnán. Megráztam a fejem. Lehet most jött el ideje, hogy felébredjek.

Az ajtóhoz érve habozni kezdtem. Végül is nagy bajom nem eshet, ha kinyitom. Vagy mégis? Mi várhat engem a túloldalon? Még több pillangó vagy valami más? A kilincsre helyeztem a kezem. Vártam még néhány percet. Az ujjaim már zsibbadtak. Lenyomtam a kilincset, de mintha valami visszarántott volna attól, hogy kinyissam, hátratántorodtam. Az ajtó a szemem láttára megváltozott. Kopottas faajtóvá vált. Ha megszólal, meghalok! Ez volt bennem, amikor kitárult előttem.

Nagy levegővétellel vártam, hogy valami kiront, s nekem támad. De semmi. Az ajtó mögött szürke köd terjengett. Sehol senki. Ha a szőke herceg lépne elő talán még örülnék is neki, de ennél sokkal ijesztőbbnek tűnik a hely, hogy egy ilyesmi fazon előbukkanjon.

- Hahó!- kiáltottam el magam. A hangom visszhangzott. A fülem is belecsendült olyannyira. Talán egy barlang nyílásánál vagyok? Hogyisne! Bár nem lepődnék meg, hisz a rémálmok általában a félelmek helyét szolgálja.

Károgó hangra lettem figyelmes. Majd kuncogás vette kezdetét. Megint károgás… megint kuncogás. Mintha beszélgetnének egymással a hangok, úgy követték egymást.

- Ideje lenne abbahagyni ezt a tréfálkozást!- vetettem közbe. Kisebb hallgatást eredményezett csak a hangom, majd újból elkezdődött elölről minden. Csak akkor törtem meg ezt a furcsa párbeszédszerűséget, amikor átléptem a küszöböt.

Egyáltalán nem tetszett ez a mély hallgatás. A következő pillanatban a köd körbe fogott. Átölelt. Éreztem, ahogy megérint. Mint egy selyemből készült lepedőféleség. Beburkolt. Majd szétrebbent s megláttam őket… ismeretleneket… furcsán, régies módon öltözött két fiatal nőt. Az egyiküknek nem volt arca, a másiknak pedig egy fekete anyaggal el volt fedve. Ijesztően festettek, de valamiért mégsem féltem tőlük. Mindketten egy hollót tartottak a kezükben, amelynek nemcsak tollazata fekete, hanem a szembogara is. Ahogy beletekintettem azokba a fénytelen sötétségbe szédülni kezdtem. Soha nem éreztem még ilyet. A sötétség egyre közelebb került hozzám. Nem tudtam eldönteni, hogy magam zuhantam-e bele a mélységes verembe, mely jéghideg borzongásként futott végig rajtam, vagy ő bújt belém, hogy megkaparintson valamit.

A két fiatal nő is egybeolvadt s most már az arcukat is felfedték előttem. A holló pedig emberi hangon szólt hozzám, de mindvégig a lelkem mélyén éreztem őt. Most már tudom. Ez nem holmi álom, amit az ember éjszakánként lehunyt szemhéja mögött lát. A hely, amely körülöttem oly zavaros volt, mindenféle színnel átitatva, csak egy pillanatnyi érzés volt. Nem a képzelet szülte. Hanem az a bizonyos utolsó óra, amelyet az ember akkor él meg, mikor meghal. Csak azt hittem, hogy valamiféle álombéli utazáson veszek részt. Még most is csak lebegek, s közben a lelkem visszhangzik a fejemben. Azok a lányok… most már tudom… én magam voltam. A lelkem két része, mely az életben sosem találták meg az összhangot, de a halállal egyesülni tudtak. A holló pedig az utazásom kezdete. A kísérőm.

Tik-tak… tik-tak… bimm-bamm… bimm-bamm… a hangok egyre jobban összemosódnak. Az agyam zakatol. Ébrednék, de a szemhéjam meg se rebben. Mintha azaz álom, amibe belecsöppentem volna, nem eresztene… nem eresztene… kinyitom a szemem. Nem fáj. Már semmi sem fáj. Tudom, hol vagyok, mi történt velem, s mi mindenen mentem keresztül miközben az idő megfagyott körülöttem. De most újra itt vagyok. Az életben. Abban, amelyből kitaszítottam magam, amit nem tudtam elfogadni, s most mégis ugyanitt, de másképp. Körbenézek. Körülöttem emberek tömege. A város olyan, mint egy tálba töltött pezsgő. Csak úgy pezseg. Mégis keserűen hat az elmémre.

Szárnysuhanás… még egy s még egy. Végül elcsendesült. A vállamra szállt. Ő az. A holló. Az, aki két utat mutatott meg nekem s én választottam. Az idő múlik. Nekem pedig az a feladatom, hogy azokat az embereket, akik ezt nem veszik észre, akik elpazarolják az idejüket, azokat választás elé állítsam. Én választottam.

Boldog Új Évet!!!

2012 első napja. Mindenkinek szeretetteljes, boldog, kiegyensúlyozott, gazdag, sikeres és szép évet kívánok!!! Tudom nem túl sok a kívánságlistám, de ez is megteszi.:)

Üdv Christin Dor