Mikor a szívedet adod

 A tükörbe nézve látta önmagát. Sírástól feldagadt szempár. Sápadt arcbőr. Halovány mindannak, ami egykoron volt. Az önbecsülésétől, a magabiztosságától megfosztott személy. Egy nő, aki csak adott, de sosem kapott. Egy nő, aki későn ébredt rá, hogy sokévnyi féltő-óvó szerelme a semmibe szállt. Egy nő, aki reményekkel telve adta magát annak, aki néhány órája kifordította a világából. Abból a világból, melyben eddig azt hitte együtt élnek. Abból a világból, mely elzárta előle a valódi világot. Azt a világot, mely sivár, kietlen és reményvesztett.

A tükörbe nézve látta, mi maradt abból a nőből, aki addig volt. Semmi. A könnyáztatta arc a kétségbeesés és düh keverékét mutatta. A sértődöttségét. A megbántásét. A néma gyötrelmét. A kudarcát. Az elvesztett érzéseit. A többször feltett "miért" kérdésére pedig nincs válasz. Vagy ha van is, nem mostanában talál rá a válaszra. Az "így kellett történnie" bemagyarázós dumának pedig nem volt helye. Az "én megmondtam" figyelmeztetések pedig hiába szajkózzák hangjukat, sosem hallgatott rájuk, sosem vette észre a láthatót.

Fáradtan fordult az ablak felé, mely nyitva volt, pihén lebegett előtte a fehér függöny, ami mögött beragyogott a holdfény, mégsem tudott örülni a látványnak. Megborzongott. Körülnézett a szobában, mely egykor az övéké volt, de sosem volt az valójában. Az ágy látványa elborzasztotta, kigúnyolta és csúffá tette mindazt, amit valaha érzett valaki iránt. Az ágy fölött lévő képkeretek egy egykoron még szerelmespárnak mondható személyeket ábrázolt, de nem látta arcukat. A ruhásszekrény félig nyitott ajtaja pedig megmutatta, hogy már egymaga van. Csak néhány emléktöredék maradt hátra. Utána. Azután az ember után, aki elhagyta, megsemmisítette, miközben éveket adtak az életükből a másiknak.

Letekintett a gyűrűsujjára, megforgatta az apró kis ékszert, majd szép lassan lehúzta azt az ujjáról. Egy ideig elnézte a csillogó formát, ami valamikor jelentett valamit, a szerelmet, a mindenséget, az örökkévalót. De mára csak egy ékszer. Neki nem jelentett semmit. Annak, aki elhagyta, sosem tulajdonított fontosságot egy gyűrűnek. Egy gyűrűnek, mely a közös jövőjüket mutatta. De csak ámította magát. Hisz az a jövő sosem jött volna el, ezt nagyon is tudta. Fájdalmasan a fésülködő asztalra helyezte a gyűrűt és megint belenézett a tükörbe. Tudta, hogy sokáig nem maradhat ebben az állapotban. Hogy valamikor tovább kell mennie. Egy úton, mely a sajátja.

Párizsi péntek délután

Kislányként sokszor álmodoztam arról, hogy beutazom az egész világot, hogy különböző embereket és azok szokásait, kultúráit fogom majd megismerni. Képeskönyveket lapozgatva mindig arra az elhatározásra jutottam, hogy el kell jutnom minden olyan helyre, amely felér egy csodával. Ezért sem akartam átlagos kislány, diáklány és végül egyetemista lenni. Mindig kerestem az alkalmat, hogy új helyeket ismerhessek meg. Mindig kerestem azoknak az embereknek a társaságát, akik mellett nem unatkozhattam, és ők is ugyanazt a szenvedélyt hajtották: utaztak.

A listámon szereplő helyek végül apránként beértek. Néha hónapokig csak arra gyűjtöttem, hogy eljussak a kiszemelt országba, városba. Ilyen volt Párizs. A szerelem városa, ahogy szokták mondani. Mindig azt gondoltam, hogy a szerelem ebben a városban fog utolérni, vagy mellettem elrobogni. A tanulmányi ösztöndíjamnak köszönhetően megismerhettem a szeretett városom. Beszívhattam azt a levegőt, amely tele volt felüdüléssel, pezsgéssel, tettrekészséggel.

 Az utazás alatt nem izgultam, sőt kimondottan élveztem, hogy egyedül nézhetek szembe az ismeretlennel, hisz hiába a sok olvasás, tanulmányozás, képeskönyvek és a net böngészése az országról és annak városairól, falvairól, megint másabb, amikor ott élhetsz.

A repülőtértől a kollégiumi szobámig, az egyetemen át az Eiffel-toronyig. Szinte csak álomnak képzeltem az egészet, mégis annyira, de annyira igazinak. Szerencsére a szobatársam egy belevaló vagány nőszemély volt, aki ha törte is a franciát, félszavakból is megértettük egymást. Ő mutatta meg a város összes nevezetességét, és mivel művészettörténelemért rajongok, ezért a legtöbb időmet - mikor nem az egyetemen töltöttem - múzeumokat, kiállításokat látogattam.

 Ám nem a múzeum, de nem is az egyetem egyik folyosóján találkoztam azzal a férfival, aki első látásra lehengerelt a titokzatos tekintetével. Mint mindenki, aki úgy gondolta, hogy kora reggel vagy valamikor a délutáni órákban szívesen meginna egy csésze kávét, a legközelebbi kávézóba esik be. Én szinte zuhantam.

Úgy gondoltam, hogy péntek délután mi sem lenne üdítőbb, ha meginnék egy csésze finom kávét és közben csak üldögélnék az ablak mellett és figyelném a járókelőket.

A terv addig stimmelt, hogy megérkeztem a kedvenc kávézómba, és épp be akartam nyitni, amikor az ajtó valamiért zuhanni kezdett a helyéről és a férfi, aki megakadályozta, hogy az ajtó bevágódjon a padlóra, azonmód felébresztette bennem az addig méltatlanul szunnyadó nőt.

A kis közjátékot két erős férfi szakította félbe, akik jöttek az ajtót a helyére illeszteni. Azóta se tudom, hogy miképp történhetett meg pont velem, de örültem neki annyi szent. Főleg, hogy Jean-Luc végig engem figyelt - egy sarokba húzódva ittam a kávém -, majd minden figyelmeztetés nélkül ott állt előttem. Kedves, elragadó, vicces és nagyon szimpatikus férfi, aki anyja által francia, apja által svájci-olasz származású volt.

A kávéház zárásáig csak beszéltünk, anélkül, hogy egymás szavába vágtunk volna, meghallgattuk a másikat. Minden péntek délután így telt, majd szombat reggelenként séta a parkban, minden nap pontban délben ott várt engem az egyetem előtt, elmentünk egy kis étterembe ebédelni. Figyeltünk a másikra. Jó érzés fogott el, amikor hallgattam őt, éreztem a közelségét, és tudtam, hogy nem kell tartanom semmi rossztól tőle. És bár tudtam, hogy talán a tanulmányi évem vége felé el kell majd válnom tőle, nem bántam meg egyetlen döntést sem vele kapcsolatban. Azaz érzés, hogy csak is rám figyel, hogy meghallgat, ahogy gyengéden átölel, megfogja a kezem és belenéz a szemembe... mind csak erősítette a vágyam, a szenvedélyem és a tudatom, hogy igenis kell nekem ez a férfi, még ha csak egy éjszakára.

Jean-Luc azon az éjszakán az életem részévé vált. S még két és fél hónapig élvezhettük a napfényes vagy esős reggeleket, a délutáni kávézgatást, az ölelő karok szétválaszthatatlanságát, a suttogó szavakat, a parkban eltöltött időt és mindazt, amit csak egymástól kaphattunk meg.

Az elválás rossz volt, de kitartottam addig, amíg repülőre szálltam. Ha nem is minden nap, de felhívtuk egymást, üzeneteket váltottunk, video chateltünk. De már nem volt ugyanolyan. És amikor ritkábban beszéltünk, amikor készültem a vizsgákra és csak pár sort írtam neki, és ő nem válaszolt, akkor csak sejtettem, hogy ennek így kell lennie. Elfogadtam, pedig nagyon nehéz volt.

A vizsgák után úgy gondoltam, hogy megkezdem a jövőmet építeni, így elfogadtam egy múzeumi munkát Olaszországban, ami valamelyest közelebb vitt Jean-Luc egyik fontos helyszínéhez, hisz Milánóban született, de ő is, mint a szülei állandóan vándorolt egyik városból a másikba, egyik-másik országba. Milánóban csodás élni, másabb, mint Párizs, de ugyanúgy megvan a maga vonzereje. Itt is a megszokott ritmusomat éltem. Kora reggel futás vagy biciklizés a parkban, aztán irány a munka, délutánonként pedig kedvenc kávéházamba térek egy jó meleg cappuccinoért.

Ahogy egy péntek délután is, mikor már alig álltam a lábamon, a sok leltári munka kifárasztott lelkileg és testileg, és benyitottam végre a kávéház ajtaján, mire egy csattanást és egy "Jajj" felkiáltást hallottam. Ijedten és mozdulatlanul álltam és néztem, hogy kit találtam el, amikor is a legnagyobb döbbenet ült ki az arcomon. Jean-Luc volt az teljes pompájában... betört orral, amit a lendületemnek köszönhetett. Hupsz.

Akkor tudtam meg - persze miután Jean-Lucot ellátták a kórházban -, hogy a szülei több vendéglőt és kávéházat is üzemeltetnek Olaszországban, így Milánóban is. És eddig miért nem futottam össze vele? Jean-Luc elmondta, hogy miután én visszatértem kis hazámba, ő a családi vállalkozásban vette ki a részét, főleg, hogy ő az első szülött fiú - négy fiú- és három lánytestvér mellett -, és az apja nagyon is azt akarja, hogy egy nap ő vehesse át a családi vállalkozást. Nem volt barátnője, pedig nem egy nő akarta magának. Rám várt. Ahogyan én rá. Nem tudtuk, hogy eljön-e ez az idő, hogy tényleg együtt lehessünk, de azt hiszem, hogy a sorsunk nagyon is összefonódott azon a párizsi péntek délutánon.

https://christindorregenymorzsak.blogspot.com/2019/06/parizsi-pentek-delutan.html

Ősi Vér - A Viadal

 Ősi Vér - A Viadal

Az Ősi Vér című regényem második könyve, ami ugyan nem jelent meg még könyvben és e-book formában, de a Nuuvellára teszem fel fejezetenként. Mai nap folyamán tettem fel a harmadik fejezetet.

És miért ez az alcím? Sokat tanakodtam rajta. Aztán maga a történet ezen szakasza adta az ötletet. Sokáig csak Ősi Vér - A második könyvként címkéztem fel. Mivel nem akartam előre elárulni az alcímet. Tudom. Sok gondolkodás nem volt az alcím körül. Meg lehetne ennél frappánsabb, érdekfeszítőbb stb. Nekem ez tetszett.

Hosszú folyamat ez a könyvsorozat. Amit egykor úgy gondoltam, lerendezem 300 oldallal és kész és ennyi, úgy át is rendeződött a dolog. Hosszú évek egyszeri gyümölcse, az is nehezen akar beérni. Olyan, mint egy tíz évente kivirágzik a növény. Hülye hasonlat.

Számtalanszor átolvasott, átrágott, itt-ott foltozott, fokozatos, majd hirtelen szereplőgárda ostrom, még több cselekményszál, még több szereplő.

Na, jó. Nem igazán vagyok megbékélve a tudattal, hogy eddig nem tudtam kiadni, csak az első könyvet. Egy kicsit frusztrál a dolog, de megoldható. Mint mindig. A tényen viszont nem változtat.

A regényírás örök szerelem, szenvedély, pokol és menny. A hullámvölgy és a hullámvasút azon keveréke, amit ugyan utálok, egy ideig jól tűröm, de aztán robbanok, majd csitulok, végül megy minden a maga útján. Ahogy a második könyv feltöltése is a Nuuvellára. Persze a kiadatás nem marad el, egy nap az is meglesz. Idő kérdése minden.

Maga a regény második része hat fejezetből áll, szóval már csak három fejezet szükségeltetik, hogy egy egészet alkosson. A maga átka - ha fogalmazhatok így, már pedig fogalmazhatok így - az egész regénynek az, hogy kb. tíz évvel ezelőtt, kb. 2011 körül már ki lehetett volna adatni. Hogy miért nem történt meg? Mert nem éreztem, hogy eljött a pillanata. Még hátrébb ugorva kb. 2005 környékén kezdtem el írni. Mondhatni május-június környékén. Szóval kb. 16 év alatt az egész könyvsorozatot ki lehetett volna adni. Csakhogy nem könyvsorozatban gondolkodtam. Le akartam tudni egyetlen könyvben. Ennek ellenére nem ez történt, hanem bővítettem és írtam, javítottam és bővítettem. Sok kis-nagy kellemetlenség történt, mint pl.: az asztali számítógép sokszor besokallt, velem együtt, aztán jött a laptopom, az első, az is besokallt, én is tőle. Áramszünet, áramszünetből adódó jelenetvesztés, azóta is 2 percenként van mentés az írások alatt. Aztán dobbantottam 2017-ben és az öcsém segítségével kiadtam az első könyvet.

So, sose gondoltam, hogy az írás olyan, mint valami rózsaszín álom... na jó, azért volt rá példa, hogy annak hittem, hisz tök jó, írunk, írónő leszek egyből, kiadok vagy 100 könyvet és ebből fogok megélni, és... igen. Nem lettem híres. Ami nem gond, csak az, hogy még mindig nem tartok a 100. kiadásnál. Az "ebből fogok megélni" viszont kőkeményen állta a sarat a lelkemben és a szívemben. Tudatosan gondoltam arra, hogy haha én bizony írónőként fogok megélni, haha én mást se fogok csinálni, csak divatterveket készítek és írok, mert szeretöm a bötűket.

Hányszor is kaptam én meg azt, hogy "ebből nem lehet megélni"? Számtalan alkalommal. Porig sértettek, de nem érdekelt, akkor is, ha törik, ha szakad, ha elsodor a lavina, én akkor is írni fogok. Az igazat megvallva igen is érdekelt, hogy miért mondják ezt. Hisz lehet tudni, hogy sok-sok éve a közkedvelt írók és költők sem mindig tudtak az írásból megélni, de azzal a hévvel, azzal a szenvedéllyel igenis előretörtek, nyomultak, írtak. Mert ugyan fájt nekik is, ha megszólták őket, de volt bennük azaz életérzés, vagy gondolat "hogy csak azért is". Persze már akkoriban is akadtak olyanok, akik írtak, jól éltek belőle, híresek is lettek általa. De! Aki ha egyszer megtapasztalja, milyen írni legyen az regény, vagy vers, vagy bármi, akár egy zeneszöveg, azt nem lehet csakúgy abbahagyni. Olyan nincs.

Sokszor eltűnődtem azon, van ilyen most is, hogy "megéri"? Igen. Mert azért írok, mert szeretem. Az írás egyfajta mentsvár mindattól, ami körülvesz. A legjobb módja annak, hogy kijussak egy lakatlan szigetre.

Ennek ellenére az írás olyan volt, mint amit nem szabad másnak elárulni. Az fix, hogy egy falat lehet tőle alkotni, és csak nagy ritkán nyílik egy ajtó a külvilágra. Ez leginkább az emberi kapcsolatok rovására ment. Nem vagyok beszédes forma, régebben is jobban szerettem hallgatni az embereket, mint beszélni velük. Aztán ezt próbáltam megváltoztatni. Gondoltam, ha frappánsabban adom elő magam, az jó dolog. Nem vált be. Gondoltam, ha becsatlakozom mások beszélgetésébe, az jó dolog. Szintén nem vált be, vagy nem mindig, nagy ritka. Nem tudtam mit kezdeni ezekkel a dolgokkal. A mai napig így vagyok vele, de ma már azért szoktam beszélgetni. Mire jó egy munkahely? Arra nem, hogy csendben maradjon az ember. Kicsit furcsállnák szerintem.

És igen. Itt jön az igazi mondanivaló. Szóban nem tudom magam kifejezni, csak írásban. Lehet, hogy van valami szaknyelv, vagy fogalom, vagy mi, aminek lehet ezt nevezni, nem tudom. De azt tudom, hogy sokszor kerültem érdekes helyzetbe, mikor el kezdtem beszélni, és a fejemben összeállt mondatok valami egészen másképp alakultak, mint szerettem volna. Van, hogy tudom, mit akarok mondani, mégis a mondatot szóban már másképp szerkesztem. Írásban ez sose volt vészes. Talán emiatt is szeretek írni. Persze, ezen lehet csiszolni, hisz csak meg kell szólalni, fel kell venni a "kapcsolatot" más emberekkel, és... nem tudom. A kapcsolatfelvétel más emberekkel sosem ment igazán. Egy idő után úgy érzem, hogy nincs miről beszélnem, mert igazából nem történik velem semmi az íráson és a munkán kívül. Persze, ez lehet egy hiba, amit lehet javítani, de sokszor éreztem úgy, hogy ami másnak tök természetes, valahogy nekem nem az. És az íráson kívül hiába vannak más témák, amikről szeretek beszélgetni: filmek, zene stb., egyszerűen nem tudom ezt kiterjeszteni, vagy másképp csinálni. Kezdem elveszíteni a fonalat.

Na mindegy. A lényeg az, hogy másnak a zene ad támpontot az életében, valakinek az írás, és megint másnak egyéb más dolog. Na, igen. Ha tudnék énekelni - egy részem mindig is énekespacsirta szeretett volna lenni - akkor talán azzal foglalkoznék, de nem születtem színpadra. Nincs kiállásom és külalakom hozzá. So, marad a négy fal közti énektudás... jaj, amikor japán és koreai dalokat énekelgetek. Meg angol, meg török, meg a spanyol egy kis olasszal fűszerezve.

Ugrás. Ugyanez a helyzet a színészkedéssel. Még a színpadok is hálát adnak az égnek, hogy nem ezen a pályán kezdtem el mozogni.

Teker. És akkor visszatérve a regényhez. Csakhogy ne kanyarodjak se balra, se jobbra. Mert szántani nem ér.

Az Ősi Vér - A Viadal című regénynek még három fejezete hátravan, amit a Nuuvellára fogok feltölteni. És akkor folyt.köv. a többivel.

Ennyi voltam.

xoxo

Linda Lael Miller - Vágy és Végzet - Desire and Destiny

2018. február 28-án küldték meg postán, de csak 2018. május 7-én, este 11:25-kor (a pontosság kedvéért!) olvastam ki a könyvet, alig három nap alatt. Szó szerint faltam a sorokat, a betűket, a pontokat és a vesszőket is.

Mondtam már, hogy imádom? Hogy oda vagyok érte? Hogyha tehetném már most újrakezdeném és rongyosra olvasnám? 💗💖💕💓💝💞💟

Ez a könyv indított el az írói pályán még sok-sok éve. Ez adott inspirációt, pedig előtte már hasonló témájú könyveket olvastam, valamiért mégis... ez adott löketet.

Még a borítójáért is odavagyok. Nagyon tetszik. Gyönyörű!!! 😊😊😊😊

Hát igen... akkoriban még papírra írtam a kiaknázatlan regényterveimet, és csak később, amikor az első számítógép bekerült a családba, ami még mindig működőképes és csak a monitorja füstölt el, azóta mást sem csinálok csak pötyögök. Na jó, azóta van laptop is, de ez csak részlet kérdés.

Szóval... Brynne McFarren és Joshua Tanner történetét bontakoztatja ki előttünk az írónő. Mély érzelmek, sötét, fenyegető, lebilincselő és szenvedéllyel hevített. A történet viszont nem csak ebből áll. A múlt keserves érzése, mely mások előtt szinte nyílt titok, de a lány előtt elzárva maradt sokáig. A találkozás, mely megváltoztatja e két ember életét, szó szerint felfordítja. Az elkerülhetetlen végzet és az ígéretes, könyörtelen vágy hajtja őket. A vihar, mely a lelkükben dúl magához vonzza az embert. A szenvedély, mely rabul ejti őket, minket is elsodor. Egyik döntés a másik után, és máris a kapitány kabinjában találjuk magunkat. Csípős nyelvezet, ostorozó szavak, őszinte, elkerülhetetlen tettek és sokatmondó pillantások.

Az események nem maradnak zavartalanok. Joshua öccse, Drew tesz róla, hogy ne is legyen. Egy hajthatatlan férfi, aki azt gondolja, hogy mindent megkaphat, beleértve az elérhetetlen nőt. Miranda, ő a legidősebb testvér és természetesen a nővérük. Ő az egyetlen kapocs a két férfi között, aki tudja, miként hasson a másikra, tudja, miként bánjon el velük, ha olyat tesznek vagy mondanak, nem tudnak előle semmit titkolni.

Letitia, Brynne unokatestvére egy naiv, kedves, ártatlan lány, aki szerelmes vágyódással epekedik az egyik Tanner fivérért, mindent meg is tesz, hogy felfigyeljen rá. Mindezt Madame Fortuna meg is alapozza a számára.

Austin, aki a történet rossz fiúja. Van pénze és befolyása, de kevésbé erős és inkább csalárd módszerekhez folyamodik, mintsem nyíltan elébe menne a dolgoknak.

A történet egyik fontos szála a rasszizmusból eredő gyűlölet. A tartományból ki akarják űzni az indiánokat és a kínaiakat, hogy ne vegyék el a fehér ember munkáját és ne ugyanazt a bért kapja, mint a fehér ember. Mindezt sokan ellenzik, de vannak, akik próbálnak komolyabban fellépni a kínai és indián emberek ellen.

Egyszerűen leírhatatlan mindaz, ami ebben a könyvben van. Tele van feszültséggel, kimondatlan érzésekkel, felkavaró emlékekkel, reményvesztettség érzetével, indulatokkal, áhított vágyakkal, forró szenvedéllyel, megkapó jelenetekkel, bizonytalansággal és küzdelmes akarattal.

És ahogy a könyv borítóján is áll: "Az érzékiség és a gyengédség kitűnő keveréke."

💓💔💕💖💗💝💞💟

Amanda Quick - Menyasszonyt bérelnék!

2018.03.04-én olvastam ki. A héten vettem, a hétvégén ki is olvastam. :)

Nagyon fenomenális!!! Lehengerlő, humoros és nagyon tetszik!!!

Arthur és Elenora különös, sorsszerű találkozása, a kettejük között kialakult üzleti kapcsolat, mely egyre közelebb és közelebb hozza egymáshoz őket. Hmm... a logika, az észérvek, az érzelmek és az alkímia vegyülete. Frappáns megoldások, csípős megjegyzések, fergeteges szójátékok összhatása. Letehetetlen mű. A szenvedély, a zsenialitás, az akció, a nyomozós és a csavaros megoldások tömkelege.

Amanda könyveit olvasva mindig úgy érzem magam, mintha Angliában élnék, s magam is járnék arra, amerre a szereplői. Ráadásul az írónő sosem hagyja kialudni a lángot, van hogy felerősíti, de van, hogy visszavesz, mégis folyamatosan éber állapotban tartja az olvasót. Nekem legalábbis ez a véleményem. Most pedig megismerhettem egy kisebb történelmi szálat is: London elveszett folyóiról, melyet az írónő a könyv elején, a köszönetnyilvánításnál írt le.

Engem mindig lenyűgöz, hisz a szerelmi szálak nem egyszerű hétköznapokra bomlanak le, hanem keveredik a régmúlttal, titkos társaságokkal, veszélyes alkímia vagy okkult tevékenységekkel. Ráadásul a szereplők sem azok a rózsaszín felhőbe csomagolt vattapamacsok, még akkor sem, ha valahol a lelkük legmélyén ők is arra vágynak. Mindegyik története más, mindegyik szereplője más tulajdonságokkal van felruházva, és mégha a szerelmi szál happy enddel végződik, akkor is a cselekmény adja magát, hogy mindig más és más legyen. A változatosság gyönyörködtet.

Miközben olvastam a regényt és feltűnt az alkímia nem várt fordulata, egyből az Arkane Társaság jutott eszembe róla, de aztán meglepődve olvastam tovább, hogy ez most valami más. Ezért is nyűgöz le mindig az írónő. És már most sajnálom, hogy ilyen hamar kiolvastam a könyvet.

Amanda Quick - Az éj leple alatt

2017.12.19-én olvastam ki. Már napi rutinnak számít, hogy olvasok. Na jó, nem, de azért van benne valami. Azért próbáltam húzni-halasztani, de nem lehetett, nagyon kíváncsi voltam már a végére és természetesen csak néhány fejezetnyi maradt a történetből, így végül is mára a végére értem. Ambrose és Concordia története nem csak a szenvedélyről szólt és az egymásra találásról, hanem titkokról, a középpontban egy szövevényes nyomozásról, gyilkosságokról és egy leányiskoláról, ami sok mindent rejt el a kíváncsiskodók elől. Egy magánnyomozó és egy tanárnő karizmatikus jelleme, az őrző-óvó szerep, mely négy fiatal lány életét próbálja elrejteni azoktól, akik kutatnak utána. Egy gazdag és egy alvilágban tevékenykedő üzelmeiről, melyek még őket is csapdába csalhatják. A történet kellőképpen adagolta a lányok életében bekövetkezett változást, a bizonytalan jövőjük kapcsolatban próbálnak más dolgokra koncentrálni, miközben azon igyekeznek, hogy a két védelmezőjük még szorosabbá fűzzék a kapcsolatukat, miközben mindketten a modern kor gondolkodóinak vallják magukat. És a kedvencem: Vanza. A Gonosz Özvegy című könyvben már olvastam róla. Én is szeretnék olyasmi tetoválást (Vanza-virág). 😙 Nem tudom, hogy korábban olvastam-e már ezt a könyvet (Az éj leple alatt), de örültem neki, annak viszont nem, hogy nem kellett sok idő és kiolvastam. Mégsem megunhatatlan Amanda írásai. Letepernek, magával sodornak és készakarva, de belecsöppenek a világába.

Lassan egy fél-könyvtárnyi könyvem van, és kevés a polc. A vitrinben csak könyvek vannak. Valamit ki kell találnom. Főleg, hogy tegnap küldték, de ma vettem át a postán a Brenda Joyce - A szűz szerető című könyvet. Szerintem külön szobát kell berendeznem a könyveimnek. Lelkes könyvmolygyűjtő lettem. 😚

Brenda Joyce - Félelem és szenvedély

2017.12.10-én olvastam ki.
Brenda Joyce - Félelem és szenvedély

"Lady Blanche Harrington nem hisz a szerelemben. Régebben Rex de Warenne megdobogtatta a szívét, de útjaik már jó ideje nem keresztezték egymást. Amikor azonban a fiatal lány az öröksége miatt Cornwallba utazik, az élet úgy hozza, hogy pont Sir Rex házában kénytelen megszállni. Nem kerülik el a figyelmét a házigazda tüzes pillantásai, és megsejti, hogy a férfi határtalan szenvedélyt tud ébreszteni egy nőben. A lady szíve körül lassan olvadni kezd a jég. Lehet, hogy ilyen a szerelem? De akkor miért vegyül ebbe a boldogító érzésbe nyomasztó félelem is?"

Már egy ideje terveztem, hogy elolvasom a könyvet. Ennek már szerintem kb. fél éve is van. Amikor is letöltöttem a E-könyv mintát és el kezdtem olvasni, már akkor tudtam, hogy meg kell szereznem. És nemrég megrendeltem a könyvet, mert már nem akartam várni. Egy kicsit félretettem Amanda Quick könyveit, de nem végleg, hisz csak arra az időre tettem le, amíg Brenda Joyce könyvét ki nem olvastam. A de Warenne-dinasztia 10. része. Úgyhogy van mit bepótolnom a sorozatból. Amit viszont nem bánok, hogy ez a könyv lett az első, amit olvastam az írónőtől és a sorozatból.

Igaz, valamiért emlékeztet arra, hogy talán nagyon régen már olvashattam, mert vannak benne részek, amik felrémlettek előttem, de ennek ellenére a szívemhez nőtt. Szerettem olvasni a sorait. Blanche és Rex kapcsolata, az önmagukkal és egymással vívott csaták, ahogy viszonyultak a másikhoz, ahogy közelebb engedték egymást a másikhoz, a gondolataik, melyek felkavarták még az álló vizet is. Nagyon tetszett a felépítése, a történet és a szereplők. A múlt árnyékai nagyon hatottak rám, hogy emiatt képes valaki elrejtőzni a világ elől, majd megnyílni valakinek, és amikor úgy tűnik sikerül révbe érni, valami meghasad és komoly, elszánt döntés születik a saját védelmében, közben kínok, kétségbeesett gyötrődések kellős közepébe kerül, míg végül mindezt egy gyakorlott és tapasztalt erő megragadja és megvédelmezi. Szeretem, ahogy a legtöbb témában őszintén nyilvánulnak meg, miközben el-elpróbálnak rejtőzni a saját titkaik és félelmeik előtt is.

Az eredeti címe The Perfect Bride, a magyar címe viszont Félelem és szenvedély. Ha azt nézzük, akkor mindkét cím találó, mégis az utóbbi valamiért azért áll közelebb ehhez a könyvhöz - saját vélemény! -, mert ezek az erős érzelmek végigkísérik a történetet és a szereplők életét. Ugyan még csak egy kis részletet ismerhettem meg a dinasztia világából és a szereplőkből, de már most tudom, hogy a többi is magával fog ragadni. Fantasztikus, lebilincselő, mélyről jövő és félelmetesen szenvedélyes. Én így jellemezném a könyvet. Csak ajánlani tudom!!! 💗😍

Amanda Quick - Fegyverletétel

2017.12.07-én olvastam ki. Ismét egy régi ismerős. Az intellektusát!!! 😏 Ismerős tény, hogy valaki nem akar férjhez menni. Nekem sincs tervben. És mi van olyankor, amikor mindezt valaki felrúgja? 😲💣💫💘 De ne érezzük magunkat kelepcében! Régebben erősen gyakorlott hatása volt a házasság egy-egy illető életében, és ami benne van. A kérdést feszegeti is a két főszereplő. Milyen lenne egy olyan világban élni, ahol nem kell házasságra lépni? És milyen lenne egy olyan világban élni, ahol nem számít a rang és a vagyon, ha házasságra kerülne sor? Bizonyára a 21. századi nő nem szeretné, ha a szülei belekényszerítenék egy házasságba. De egy 17-18. századi nő felragyogna, ha megtudná, milyen szabadon élhetne a 21. században. Szerintem ezért sem találkozik egyik korszak sem a való életben, csak a könyvekben... Vagy mégis? Lucas és Victoria kezdeti súrlódásai végül révbe érnek, egymás támogatói, testi-lelki társai lesznek. Nem marad el a romantika mellett a csipkelődés, az őrlődés, az egymással való hadakozás, ki-ki igazának beismerése és ellenvetése, és természetesen az egymásra találás. Egy kis családi legenda, egy sötét folt a múltból, de mindig ott vannak egymásnak.

Amanda Quick - A folyó titka

2017.11.17-én olvastam kis. Alig négy nap leforgása alatt. Nagyon élvezetes történet volt, tele humorral, szenvedéllyel, titkokkal, titkokat felderítő nyomozással. Alig bírtam megállni, hogy ne egy nap alatt olvassam ki. Fondorlatos kis történet. Az özvegyek kitartóan meglepik az ember fiát. A főhős feje főhet, amikor ilyen asszonnyal hozza össze a sors. Letehetetlen, pedig ez a második alkalom, hogy ezt a könyvet is már olvastam az írónőtől. Imádom a csavaros párbeszédeket, amelyek vonzzák egymást és a legtöbbször sikeresen felnevet az ember. Nem tudom, miképp tud mindig újat és újat írni Amanda Quick, de biztos Anglia lenyűgöző légköre és titokzatossága teszi. Sokszor jó lenne azokat az utakat bejárni, ahol a regényei főhősei élnek, feltűnnek. Nagyon jó regény. Csak dicsérni tudom.

Amanda Quick - A szerető

2017.11.12-én olvastam ki. Szintén egy fantasztikus regény. Sok humorral vegyítve. :) Van benne szenvedély, titokzatosság, báj, kellem és nagyfokú csipkelődés. Szeretem, amikor a párbeszédek csak úgy pörögnek. Zajlik az esemény. Egyik titok fedi fel a másikat. Jó lett volna még olvasni. Imádom a szereplőket. Kicsit szenvednek, kicsit piszkálódnak, kicsit melléfognak a dolgoknak, de közben egymást formálják. Ötletes kidolgozás, káprázatos helyszínek. Néha meghökkentők. :) Értem mikor párbajozna valaki? Soha senki. 😀 Akkoriban többet foglalkoztak a becsülettel, az erénnyel, de ugyanígy foglalkoztak pletykákkal és van, hogy erősebben hittek benne, mint abban a személyben, akiről szó van. Ez utóbbi szerintem a mai napig így van. Ha valaki megbukik a társaság szemében, akkor nagyon nehezen nyerheti vissza a tekintélyét, hiába van rangja. Ha valaki titkokat rejt, nem tudhatja, hogy talán van egy harmadik személy, aki mindezt kihasználhatja. Megvédeni magukat és a családot viszont nagyon fontos, akármilyen is a szereplő múltja és jelene. Amanda Quick szereplőiben azt szeretem, hogy feltalálják magukat, hogy nemcsak az érzelmeikkel próbálnak hatni a másikra, hanem észérvekre. És valahogy elkerülhetetlen tény, hogy az özvegyek nemcsak elszántak, hanem nagyon titokzatosak, egyedülállóak és faramuciak. És amikor egy férfi eme tulajdonságokat el tudja fogadni, az már szinte megnyerő.

Zosja

Zosja

Volt idő, mikor úgy gondoltam az életre, mint egy hatalmas vattacukor: finom, érzéki, ragadós és örömteli. Az első három évem a szüleim mellett nem túl izgalmasak, nem is emlékszem azokra az időszakokra, bár az elmondások alapján voltak a szüleim között igen feszült pillanatok: hangos ordibálások, zokogások, szétvert bútorok, összetört tányérok, fényképek, tükrök, ami épp törékeny volt és közeli.

Tíz éves koromig az apai nagyszüleimmel és az apám bátyával és annak tizenöt éves kamasz fiával éltem egy fedél alatt. A szüleim minden zokszó nélkül elváltak, engem magamra hagytak, azóta sem találkoztam velük. Az anyai nagyszüleimet sosem ismertem, valamikor még a születésem előtt haltak meg. Az apai nagyszüleim komorak, undokok, kapzsik és ragaszkodók voltak, az utóbbi nem velem kapcsolatban, hanem az értéktárgyaikkal, amiket felhalmoztak a hosszú együtt töltött idők során. Az apám bátya fekete munkákból tengődött, hétvégéken a nők és a kocsmák szórakoztatták és tompították az agyát. Az unokatestvérem tizenöt évesen már cigizett, csajozott, nem tanult, lógott a haverjaival, olykor balhézott, majd gyáván elfutott. Mégis ő volt az első, aki megcsókolt, nem volt az a világot rengető, de kezdésnek megtette. Persze miután eldicsekedte a haverjainak és valahogy az apja fülébe jutott, már nem volt akkora poén egyikőnk számára sem.

Tizenkét évesen megváltozott minden. A nagyszüleim két hónap különbséggel meghaltak. A nagybátyám pedig nem akart még egy suhanc kölyköt magára vállalni és mivel más rokon nem akadt, így maradt a gyermekotthon. Fél évig az unokatestvérem hébe-hóba felkeresett, pár szót váltottunk, majd ő sem jött tovább. Később az egyik régi szomszédtól tudtam meg, hogy a nagybátyám kiment Németországba egy nővel miután sikeresen eladta a házat, az unokatestvérem kollégiumba vonult, de hogy utána mi lett vele, nem tudtam meg és nem is voltam rá kíváncsi.

A gyermekotthonban nem voltak barátaim, csak olyanok, akikkel együtt kellett, hogy éljek. Hat évig mindez úgy sikerült, hogy a magam kreálta kis világban húztam meg magam. Tudtam mi a valóság és mi az álom, de amikor szükségem volt rá – és sokszor volt ilyen –, akkor az álomvilágot részesítettem előnyben. Nem éppen voltam jó diák, az osztálytársaim pedig nem foglalkoztak egy olyannal, mint én: kitagadott. Nem foglalkoztam a bántásokkal vagy a megalázott helyzetekkel, éltem a magam életét, ahogy akartam. A kimenők alatt egymást fedeztük, persze voltak kivételes időszakok, amikor lebuktunk és akkor megbüntettek minket, de amint „jó útra” tértünk, máris onnan folytattuk, ahol abbahagytuk. Más középiskolásokkal vagánykodtunk órák után, az egyiknek orvos volt az ismerőse, így volt, hogy le tudtuk igazolni a napjainkat, amikor épp lógni szerettünk volna. Ekkor már megfogalmazódott bennem, hogyha még nem is tartom az otthonban lévőket barátoknak, még együtt működhetünk. Elhatároztuk, hogy amint betöltjük a tizennyolcat, lépünk és keresünk valami lakást.

Ez így is történt. Munka és lakás. Napközben takarítottam egy három csillagos szállodában, hétvégén pultosként dolgoztam, majd jött a gyári munka, ahol egy kicsit jobb volt a fizu. A három csaj, akikkel osztoztam a kéglin egy számomra ismeretlen pasival állítottak be egy hétvégén, minden megtakarításunk oda is lett és hiába a rendőrség, semmit nem tudtak segíteni. A pénz oda, a pasit nem találták meg, a csajokkal összebalhéztam és végül még az albi is ugrott. A lakásból csak egy utazótáskát vittem el egy ideiglenes munkásszállóra, idegenekkel kellett osztoznom a konyhán, a szobán és a fürdőn, majd alig három hónap kínlódás után felmondtam az állásom és úgy döntöttem elhagyom az országot.

Az első benzinkútnál megállva egy kávéra egy álláshirdetésre lettem figyelmes: eladó-pénztárost kerestek. Megpróbáltam, de nem sikerült, így folytattam az utam egészen Ausztria határáig, ahol az utolsó pénzemet egy kiadó szobára költöttem, ahol egy testvérpár élt, egyetemisták voltak. Csak reméltem azt, hogy maradhatok és találhatok valami munkát, de felkészültem a rosszabbik verzióra is. Ám a testvérpár Vera és Zaránd nem tettek ki az utcára, Vera segített munkát keresni, és így takarítóként helyezkedtem el egy bevásárló központban. Hálás voltam nekik. De a kedvességük ellenére fenntartásaim voltak velük szemben, mert eddig, még ha úgy is éltem, ahogy szerettem volna, mindig jöttek a felismerések és a pofonok. Vera árufeltöltőként dolgozott, nyaranként még több melót bevállalt. Zaránd csomagoló volt egy üzemben. Másfél évig dolgoztam takarítóként, amikor úgy döntöttem az érettségi mellé szerzek egy szakmát is, így vált belőlem bébicsősz. Nem tudtam miért ezt a szakot választottam, de megtetszett.

Vera amint diplomát szerzett egy jól menő vállalatnál kapott gyakornoki munkát, Zaránd rá egy évre diplomázott, és úgy döntött, megpróbál szerencsét külföldön. Magával hívott. Vera unszolására – aki közben bepasizott – beadtam a derekam és Zaránddal tartottam. Anglia két évig, Németország másfél évig, Írország két évig, Spanyolország egy évig, Franciaország három évig. Nemcsak maga az utazás volt élmény, hanem a Zaránddal töltött idő is. Zaránd mindig is figyelmes volt velem szemben. Nem kérdezősködött a múltammal kapcsolatban, úgy volt vele, hogy azt magamnak kell felfednem, ha akarom. Írországban éltünk és egy kirándulás alkalmával mondtam el neki mindent magamról. Megértette, elfogadta és bátorított a folytatásra. Sosem vette le rólam a szemét, mégsem úgy tekintett rám, mint egy húgra, akit oktatni kell a helyes életre. Ezt akkor tudatta velem, amikor Spanyolországban vállalt munkát és újra elhívott, de már úgy, mint a leendő barátnője.

Akkor ismertem meg a szerelmet, amit azelőtt egyik pasinál sem, akikkel együtt voltam. Igaz, be kellett magamnak vallanom, hogy Zaránd már akkor megtetszett, amikor odaköltöztem hozzá és a nővéréhez, de úgy voltam vele, hogy mivel ők a segítőangyalaim, így nem vethetek rá szemet. Ez a szerelem, amely egy szoros barátság következménye pedig olyasmi érzéseket keltett bennem, amiket sosem akartam, hogy elmúljanak. Titokban mindig is féltem attól, hogy egy nap Zaránd elhagy, és ő, mintha megérezte volna a vívódásomat, közölte, hogy butaságokon nem szabad gondolkodnom, mert azáltal nem élünk teljes életet és elveszíthetjük önmagunkat. Így a legnagyobb örömben, mámorban, és önfeledt boldogságban töltöttük a közös életünk. Csak annyi időre látogattunk haza, hogy Vera esküvőjén részt vegyünk, később Vera kislányának születésére, annak keresztelőjére, ahol mi voltunk a keresztszülők, Vera, Bálint és Enikő születésnapjára, karácsonyra… végül Vera és Bálint temetésére.

A temetés után elkezdődött Enikő ügye és végig kitartottam Zaránd mellett, akinek sikerült magához vennie a kislányt. Nem volt kérdés, hogy szeretnénk felnevelni, megadni neki mindent, vigyázni rá, tanítani és szeretni. Nagyon szeretni. Az elhúzódó ügy miatt visszaköltöztünk Magyarországra, de egy pillanatig sem tántorodtunk el. Egyszerre volt nehéz és örömteli, amikor végül Enikő helyzete megoldódott. Két és fél év nyugalom, bánat, szeretet és bizakodás. Ekkor lettem terhes.

Megismerni egy lányt, aki addig nem létezett az életemben, aki addig máshol élt, másokkal barátkozott, más tervei voltak az élettel kapcsolatban, betoppant az életembe és sosem akartam elengedni. Óvatosan közeledett felém és Vera felé, nem azonnal nyílt meg, ahogy más teszi. Próbált helyezkedni és mi láttuk, hogy segítség kell hozzá. Nem beszélt sokat, csak örült, hogy van hol laknia, van mit ennie, van hol dolgozzon. Nem volt lusta, elmosogatott maga után, feltakarított még akkor is, amikor mi már megtettük, megfőzte az ebédet vagy a vacsorát, néha sikeresen odakozmált, de szívből tette. Hálát érzett. Aztán látva azt, hogy mi mennyit dolgozunk és mellette tanulunk, ő is úgy döntött, hogy kezd valamit magával és miközben dolgozott, el kezdett egy au-pair tanfolyamot, amit sikeresen befejezett és megtalálta a számításait benne.

Ahogy telt az idő, úgy éreztem megfojt az érzés, amiért nem tudok felé közeledni. Mintha egy láthatatlan fal választana el tőle, és közben azt várja, hogy ezt a falat valaki áttörje. A diplomakiosztómra elhívtam és már ott akkor eldöntöttem, hogy nélküle nem folytathatom az életem, bármerre is sodorjon az élet. Vera már korábban észrevette nálam, hogy érdeklődöm Zosja után, akinek nemcsak a neve volt furcsa, de maga a lénye is. Sosem láttam őt szomorúnak, sosem láttam őt sírni, még egy tucat romantikus film után sem, amiket direkt nézettem meg vele egy-egy szombat estén. Volt benne valami, amit meg akartam ismerni, de tudtam, hogy nem ronthatok rá csak úgy.

Miután kaptam egy remek ajánlatot Angliában és az ügyemet intéztem, hogy minél hamarabb kimenjek oda, mindent úgy rendeztem, hogy magam sem tudtam, megtörténik-e a csoda. Az angliai lakást két főre foglalóztam le, két repülőjegyet vettem, és még ha egy pillanatra meginogtam, hogy talán nemet mond, odaálltam elé egy héttel az angliai út előtt, hogy eljön-e velem. Vera is győzködte és végül sikerült a lelkére beszélnie. Így én és Zosja kimentünk Angliába. A lakás két szobás volt, mert nem akartam az első időkben kényelmetlenségeket magunk között. Tudtam, hogy idő kell neki, hogy felmérje magában azt, hogy valaki nem csak segítőtárs vagy lakótárs lehet, hanem annál több. És én akartam lenni az a több.

De egy olyan lány, mint Zosja, aki az angliai időjárást is úgy szereti, mintha annál felemelőbb nincs a világon, bizonytalansággal töltött el. Ugyan a legtöbb időm a munkámra terelődött, de amint ebédszünet volt, vagy szabadságot vettem ki, máris őrá gondoltam. Minden vele töltött idő ellenére úgy éreztem, sosem tudom megérinteni őt, mint nőt, hogy nem tudom felvállalni az érzéseimet, mert attól tartottam, hogy elveszítem. Már a mosolya vagy a kacagása húsomig mart. És inkább megadtam azt neki, amire talán a legjobban vágyhatott egész életében, egy barátra.

Zosja a mindennapjaim részévé vált és erről nem akartam lemondani. Amint tudtam, hogy szabadnapos, én is azzá tettem magam, elvittem őt mindenhová, persze voltak olyan helyek, amiket én magam sem ismertem és ilyenkor már nem volt elegendő a GPS vagy a hagyományos térkép. De ő ezt nem bánta, sőt ilyenkor csillogott a szeme, tele élményekkel tért haza. Sosem készített fényképeket – amiket én helyette is megtettem és a legtöbb is róla szólt –, egy írországi kirándulás alkalmával elmondta, hogy miért: az emlékek benne élnek, nem egy papíron. Elmesélte a múltját és én nem tudtam hova tenni a szülei vagy a többi rokona tettét. Szó szerint egyedül volt még akkor is, amikor a szüleivel élt, és azután is, hogy a gyermekotthonban nevelkedett, amíg ki nem került a világba. Ekkor sem sírt és valahogy megértettem, hogy miért. Ha a rokonainak nem számított ő, akkor neki miért számítson, hogy miattuk sírjon?

A spanyol munka előtt vallottam be neki az érzéseimet. Ő tartózkodott, de aztán megadta magának is és nekem is az esélyt. Azt akartam, hogy végre a barátnőm legyen és ő elfogadott engem, mint a barátját. Érdekes volt úgy átlépni a spanyol határt, hogy egymás kezét fogjuk, hogy már nemcsak lakótársak vagyunk a másik szemében. Az idő pedig minket igazolt. Már korábban is voltak összezörrenések a kapcsolatunkban, de nem tartott két percnél tovább, mert Zosja nem tűrte a veszekedéseket, és mindig arra törekedett, hogy normális úton oldjuk meg azokat. Igaza volt benne. Így, ha vita keletkezett közöttünk, mindig az volt az első kérdésünk a másik felé: miképp oldjuk meg? Közös élet, közös problémák, közös megoldások.

Mindez akkor sem változott, amikor a nővérem Vera és a férje Bálint meghalt egy karambolban, a kislányuk Enikő élte csak túl az ütközést. Egy gyermek igazi traumája a szülei elvesztése, főleg olyan fiatalon. Az első hír sokkolt, zokogtam, amikor Zosja rám talált és akkor ő is sírni kezdett. Életében először. Mindketten letaglózva álltunk a hír előtt, már akkor tudtuk, hogy egyikünknek sem lesz könnyű, főleg Enikőnek, akit akkor a gyámhivatal magához vett, amíg én és Zosja haza nem mentünk. A temetés és az azt követő gyermek-elhelyezés ügye felemésztett volna, ha Zosja nincs mellettem, aki végig kitartott mellettem és Enikő mellett. Még arra is hajlandó lett volna, hogy feleségül jöjjön hozzám, csakhogy Enikő ne egy gyermekotthonban végezze.

A házasság végül nem jött létre, de Enikő gyámja én lettem és bár felfogta, hogy a körülötte lévő események felgyorsultak, a szülei hiánya nem szűnt meg létezni, amit nem is akartam, hogy megszűnjön. Veráék házába költöztünk és mindent megtettünk, hogy Enikő ne érezze magát magányosnak. A spórolt pénzünkön éltünk fél éven keresztül, majd Zosja egy magánóvodában vállalt munkát, miután úgy véltük ideje visszatérni az élet azon részébe is. Én magam pedig egyéni építőipari vállalkozásba kezdtem. A munkánk ellenére folyamatosan figyeltünk Enikőre is, akinek azért meghagytunk egy kis teret, hogy ne érezze magát feszélyezve.

Végül hosszú együtt töltött idő után Zosja félve bejelentette, hogy terhes. Enikő visongva fogadta az érkező baba hírét, én megint egy sokkon lettem túl, és úgy éreztem ennél jobb dolog még sosem történt velem azóta, hogy megismertem Zosját. Mindannyian örültünk, mert tudtuk, hogy mindaz a rossz, ami megtörtént, valamelyest elhalványult. Hét hónap alatt kialakítottuk a babaszobát, Enikő választotta a színt: bézs. Mivel az orvos nem tudta megmondani, milyen nemű lesz a baba, így a bézs nagyon jó választásnak bizonyult. A babaágy és a babakocsi viszont feladta a leckét, de aztán megint csak Enikő döntött és tudtuk, hogy jól.

Ismerjük az érzést, milyen keresztszülőnek lenni, milyen gyámként nevelni a keresztlányunkat és várni a közös gyermekünk érkezését. Ismerjük az érzést, milyen új életet kezdeni egy másik országban, majd visszatérni a szülőhazába. Ismerjük a boldogság minden pillanatát, a várakozást, a beteljesülést és a szomorú valóságot.

Hét hónap várakozás, amikor egy csapásra megváltozik minden. Enikővel épp babaruhákat vettünk, amikor hazaérve Zosját ájultan találtuk meg a nappaliban. A kórházban nem azonnal adtak tájékoztatást, valami magyarázatot, hogy mi történt. Azonnali császár. Zosja mélyaltatásban. A baba életveszélyben. Az egyedüli támaszom most Enikő volt, aki nem akarta elveszíteni a keresztanyját és az unokaöccsét, aki épp csak megkezdte életét a méhen kívül. Az időt már nem érzékeltem. Ott álltam és vártam tehetetlenül. Egy csepp remény nélkül. Azok a gyötrelmes órák, az egyre tovatűnő napok, a hideg esőcseppek, melyek kopogtak az ablakon, az apró kéz, mely érintésre várakozik, a gépek búgó hangjai, Enikő néma támogatása mind-mind egybefolyt.

Egy hét telt el, amikor Zosja állapota javulni kezdett. Kezdtem hinni. Verától kértem segítséget, imádkoztam, kértem, könyörögtem. A kis Lennox sem adta fel, de még nem múlt el az életveszély, mégis végig bizakodtam. A következő napokra Zosja felébredt, tudta már az első perctől, hogy baj van és nem is titkoltam el előle. Erős maradt és bár az orvosok megtiltották, hogy felkelljen az ágyból, ő megtette és a kisfia mellett tölthetett egy negyed órát. Vizsgálatok sora zajlott le, újabb napok teltek el. Mindannyian azt vártuk, mikor térhetünk már haza a kicsivel együtt. De tudtuk, hogy semmit nem sürgethetünk. A kisfiunknak erősödnie kell. Lennox pedig erősödött. Már akkor tudtam, hogy a kitartását az anyjától örökölte.

Amikor a kezünkben tarthattuk a csöpp testét, úgy éreztem, teljes lett az életem, pedig magamban ott volt a félsz, hogy elveszíthetem. Sajnáltam, amiért a nővérem nem élhette meg ezt a csodás napot, amiért nem töltheti velünk az örömteli órákat, de tudom, hogy fentről vigyáz ránk. Zosjának is kellett némi idő, hogy visszarázódjon a régi állapotába, mert ő is ugyanúgy tartott minden egyes naptól. Enikő volt az egyedüli közöttünk, aki tudta, hogy már nincs mitől félni, mert együtt vagyunk és ez ad erőt nekünk.

Lennox szépen fejlődik, megerősödött és minden pillanatot próbálunk az emlékeinkben megőrizni. Enikő úgy viseltet iránta, mintha az édestestvére lenne. Túl vagyunk a rossz dolgokon.

 A terhességem alatt semmi probléma nem merült fel. Igaz, az orvos nem tudta megmondani, hogy milyen nemű lesz a kisbaba, de valahol legbelül éreztem, hogy kisfiú. Néhány nevet összeírtunk, Enikőnek is voltak ötletei lány- és fiúnevek terén. Mindig meghallgattuk a véleményét és örömmel vettük, hogy mindenben segít nekünk.

Aztán történt valami és hét hónapra császárral megszületett Lennox. Sokáig nem voltam magamnál, de amint felébredtem a kórteremben, tudtam, hogy valami baj van. Zaránd és Enikő is le volt törve, de reménykedtek, bizakodtak, ahogy én is. Egyik este nem tudtam aludni, így hallottam, hogy Zaránd az ágyam mellett imádkozik, Vera segítségét kérte, hogy Lennox erősödjön meg. Megfogtam a kezét, rájött, hogy hallottam minden egyes szavát. Elmondta, hogy értem is ugyanígy imádkozott. Jól estek a szavai.

Végül Lennox megmutatta, hogy nincs mitől tartanunk, mert ő élni akar és van hová tartoznia. Miután az orvos megengedte, hogy hazavigyük a kicsit, csak az otthonunk melegében jöttünk rá, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk az élet felé, mennyire elfáradunk egy-egy út során. Mindannyiunknak kellett az idő, hogy megemésszük az eseményeket, mert csak így folytathattuk tovább.

Egyik este, amikor elaltattam a kicsit, hosszasan elnéztem őt és csak mosolyogtam. Zaránd kíváncsian állt meg mellettem.

– Mire gondolsz? – kérdezte suttogó hangon.

– Arra, hogy jó anya leszek-e nekik – válaszoltam.

– Már az első perctől kezdve az vagy – fogta meg a kezem.

– Most érzem igazán, hogy van családom – néztem fel rá. – Te, Enikő és Lennox.

Zaránd megértett engem. Magához ölelt. Ő is ugyanezt érezte. Enikő is mellénk állt, hallotta a beszélgetésünket. Ugyan nem mi vagyunk az igazi szülei, és nem is pótolhatjuk őket, de ő feltétel nélkül szeret és támogat minket. Egy család lettünk és ezt a köteléket nem választhatja már el semmi.

(Megjegyzés: A Pennát a kézbe akartam beküldeni, de ha jól emlékszem, akkor nem tettem meg.)

Catherine Banner - Ház az éj peremén

Ezt a könyvet most olvastam ki (2017.08.28.)

2017.07.29-én voltam a könyvtárba. Három könyvet kölcsönöztem ki: kettő, amit már korábban is olvastam, és egyet, amely a Ház az éj peremén.

Azt kell mondanom, hogy lenyűgözött. Először a borító tetszett meg, vele együtt a cím és a szerző neve, majd a fülszöveg. A fülszövegnek is az első szava: Castellamare.

Egy szigetről, annak lakóiról, egy odaérkező orvosról és annak családjáról szól, akik különböző korokat élnek meg, más-más szemszögből láttatva mindezt:

• a két világháború
• a gazdasági válság
• a fasiszta fenyegetés
• az új és modern világ kihívása

A fülszöveg miatt egy kicsit tartottam tőle, de ennek ellenére egy csodálatos könyvről van szó.

Eleve imádtam a sziget legendáit és babonáit. Az emberek hitét, mely Szent Agátával csak erősebb.

Imádtam a tájleírást, el tudtam magam előtt képzelni az embereket és a tájat, ahol élnek, a házakat és mindent, ami körülveszi őket.

Titkok, szerelmek, rejtélyek, mind-mind összetartja őket. Van, aki szabadulna a szigettől, mert világot akar látni, mert nem érzi magát ott jól, és van, aki visszatér, hogy a szerelmével lehessen, akit hosszú évekig nem láthatott. Van, aki a sors és a hivatása által megérkezik a szigetre és sosem tudná elhagyni. Van, aki itt született és nőtt fel, és tudja, hogy neki ez az otthona. És vannak azok a külső behatások, ami által családok szakadnak szét, fiatal, életerős emberek vonulnak be a háborúba. A háború utáni események. A keserű búcsúzás és viszontlátás. A csoda, ami által az emberek érzik, hogy változás jön el. Apró történetek, melyek tanulságok lehetnének, s olykor csak későn történnek meg az előrelépések.

Én azt mondom, érdemes elolvasni. Mert mindenhol létezik egy hely, amit egyszerre szeretünk és utálunk. Ahol mások hamarabb tudják, hogy mit csinálsz, mint te magad. Ahol ha kell összetartanak. Ahová a végén mindenki visszatérhet.

Végső búcsú

3. kategória

Christin Dor

Cím: Végső búcsú

Helyszín: kilátó

Kulcsszó: gyertyaláng

Történés: búcsúzás

Szereplők: Kristóf

                Lorina

TÖRTÉNET:

A ma reggeli szürkületben kitekintettem a hálószobám ablakán a kinti zord időre. Sűrűn esett az eső, már két napja megállás nélkül, mára viszont a szél is felerősödött. Kezemben a reggeli forró fekete kávéval álltam sötétkék szabadidőnadrágban és sötétszürke pólóban, reggeli futásra készen. Igen, meglehetősen furcsa szokásom volt, hogy még akkor is futni akartam, ha hideg van, vagy ha havazik, esetleg akkora vihar van, ami még a fákat is kicsavarhatja a helyéről. Belekortyolva a kávéba elidőztem az ablaküvegen végigfolyó esőcseppeken, s valami arra késztetett, hogy most már ideje lenne elindulnom. A karórámra pillantottam, reggel fél hat. Kicsit se kelek korán, főleg szombaton. Megittam a kávém, a csészét a szokásos helyére tettem, a széles ablakpárkányra, ahol a zenelejátszóm is volt, amit magamhoz véve egyenesen kimentem a szobából, mialatt magamra vettem a sötétkék szabadidő felsőm. Lefutottam a lépcsőn, miközben a fülhallgatót behelyeztem a fülembe, majd amint kiértem az utcára máris megcsapott a szél erőteljes csapása, a hideg esőcseppekkel együtt, melyek a zene ritmusára kopogtak rajtam.

Az utca komor hangulatot árasztott. Az utcai világítás gyér volt, de még nem kapcsolták le. Néhol a házak ablakaiból kiszűrődött a lámpafény. Néhány kutya csaholással tudatta velem, hogy ők is éberek, és ha csak megközelítem a kerítésüket, végem. Végigfutottam a félköríves útszakaszon, majd ráfordultam a kocogni és futni vágyók részére kialakított parkosított helyre. Másfél óráig csak köröztem, majd fogtam magam és továbbindultam a csendes utcákon haladva.

Egy-két emberrel találkoztam csupán, akik szívélyesen köszöntöttek a korai reggelen, de arcukra a kérdőjel is felvillant, „mit keresek ilyenkor én erre” címszóval, és „miért futok ebben a vészidőben”. Tulajdonképp már megszoktam, hisz mióta visszaköltöztem a szüleim házába – akik sajnos már nem élnek –, minden szombat és vasárnap reggelem így zajlik. Hétköznap a munkám – építészmérnök – lefoglalja azt a maradék időmet is, amit edzéssel tölthetnék, így apám műhelyét át is rendeztem edzőteremmé, amely a garázs mellett helyezkedett el, remélve, hogy valamikor is hasznát veszem. Utoljára fél évvel ezelőtt.

Egy pillanatra megálltam a város határában. Az út kétfelé oszlott. Az egyik a városhoz visszavezető, a másik viszont a közeli kb. 600 m magas hegy felé vitt, azon is túl egy régi kilátóhoz, amit már hosszú ideje nem használnak, még a turistáknak is tilos arra menni. A hegy felé vezető utat választottam, ami félig-meddig töredezett aszfalt volt, amit felváltott a letaposott fű, moha és helyenként kövek alkotta útszakasz. Az ösvény vége felé kezdett csúszós lenni a cipőtalpam alatt, így óvatosan tettem meg az út további részét, és végül tudtam, hogy megérkeztem, amint megpillantottam a kövekkel és fából kirakott járdát, mely egyenesen egy rozoga, félig korlátok nélküli lépcsősorhoz vezetett.

A kilátót kövekből építették fel, helyenként megerősítették, de már azokat se ártott volna megerősíteni, a teteje viszont fából készült, amely a legtöbb helyen lyukas volt, az idő alaposan megtépázta az elmúlt pár évben. Utoljára akkor voltam itt, mikor egyetemre készültem Amerikába, annak már tíz éve. Sok minden történt akkor. Lezártam egy kapcsolatot, amit akkor és úgy dühből tettem, mert a lány, akit szerettem, megcsalt.

Lorina egy évvel volt fiatalabb nálam, suliba pedig alattam járt egy évvel. Három éve jártunk, boldogok voltunk, imádtuk egymást, mindig számíthattunk egymásra. A kilátónál ismerkedtünk meg, pedig mindketten ugyanabban az iskolában tanultunk, majd ugyanabba a gimnáziumba jelentkeztünk, de más-más osztályba kerültünk. Mégis csak a gimnáziumi évek alatt tudatosult bennünk, hogy vagyunk, létezünk. A kilátó volt a kedvenc helyünk, az évfordulókat is itt ünnepeltük. Amikor pályát választottam, Lorina megértően fogadta a döntésem, és akkor még úgy volt, hogy ő is, amint leérettségizik, utánam jön Amerikába, mert ő is ott tervezett továbbtanulni, azt az egy évet pedig külön tudjuk tölteni, mégha nehezen is. Lorinával csak terveztünk és terveztünk, míg egy éjszaka alatt minden romba dőlt.

Lorina nem volt az a bulizós fajta, ha ment is, nem egyedül, a barátnői társaságában töltötte az időt, de legtovább is csak hajnali két óráig maradt. Még akkor éjjel küldtek nekem egy videót a mobilomra, amelyen egy lányt láttam csókolózni egy sráccal. Hosszú, sötétbarna, egyenes haj, a megszokott farmerkabát, aminek hátán csillámokkal teleszórt színes strasszkövekkel kirakott felirat volt látható: Love, K+L, azaz Kristóf+Lorina. Azonnal felismertem a farmerkabátot, hisz Lorina szeretett ruhákat tervezni és varrni, sosem volt egyforma ruhája senkivel, a farmerkabátot akkor csinálta, amikor már egy éve jártunk. Akkor hiába is hívtam, nem vette fel a telefont. Átmentem hozzá, de senki nem volt otthon. A szülei elváltak, az apjával élt, az anyja valahol a fővárosban lakott, testvére nem volt, de egyikőjüket sem tudtam elérni. A barátnői mind szabadkoztak, hogy Lorina nem tett semmit, hogy hülye tréfa volt csupán, de nem érdekelt sem az ő magyarázatuk, sem a srácé, akivel amint találkoztam az utcán összebalhéztunk. A következő héten Lorina nem is jelent meg a suliban, ám szombaton küldött egy üzenetet, hogy szeretne velem beszélni a kilátónál. Nem mentem el és nem is írtam.

Az érettségit lezárva arra vártam, mikor lesz hír a felvételiről, mert már nagyon vártam, hogy elmehessek Amerikába, pedig a gondolat, hogy mindezt Lorina nélkül teszem, alaposan kikészített. Július végén értesültem arról, hogy felvettek az amerikai egyetemre, így azon voltam, hogy a legfontosabb dolgokat elcsomagoljam, és ki se nyissam a bőröndöm, amíg oda nem érek. A szüleim mindeközben tanácstalanok voltak velem és Lorinával kapcsolatban. Egyikük sem tudott volna segíteni, nem is akartam. Végül augusztus 15-én kaptam egy újabb üzenetet Lorinától, ugyanazt, mint azelőtt is. Pont akkor, amikor Budapest felé kellene utaznom. Mégis úgy döntöttem, hogy a kilátóhoz megyek.

Lorina ott várt, hosszú, mályva színű kardigánba, sötét színű farmerben, látszott rajta, hogy ideges, az arca hamuszürke, a szeme alatt sötét karikák, mint aki nem aludt egy percet sem, a haja csapzott volt, hátul hiába fogta össze, kusza hajszálak vágtak be az arcába.

– Gyorsan mondd, mert nem érek rá! – szóltam oda minden köszönés nélkül.

– Csak hallgass meg, tudom, hogy hamarosan elmész – válaszolt remegve. Nem válaszoltam semmit, csak türelmetlenül néztem az órámra, amit sajnos tőle kaptam egyszer szülinapomra, de nem volt szívem eldobni azt. – Tudom, hogy kaptál valamiféle videót a mobilodra, de hidd el, hogy nem én vagyok rajta. Nem csókolóztam azzal a fiúval, azt se tudom, hogy hívták. Már tizenegy körül elmentem a buliról, csak Kata és Janka maradt ott. A farmerkabátom ott maradt…

– Most komolyan el kellene hinnem ezt a sok marhaságot??? – ordítottam a képébe.

– Nem jelentkeztél, pedig nem egyszer küldtem neked üzenetet – köhögött fel. – Hívtalak, de vagy kinyomtál, vagy már be se kapcsoltad a mobilod.

– Talán, mert el voltam foglalva az érettségivel és azzal, hogy elfelejtselek téged! – kiáltottam haraggal. Lorina szeme könnybe lábadt, de nem foglalkoztam vele. Engem is bántott, hogy átvágtak, hogy megbántottak, és hogy megcsaltak. Mégis ő sír és könyörög.

– Tudom, hogy nem hiszel nekem, mert ha hinnél nekem, akkor nem így beszélnél – válaszolt kis hallgatás után, miközben letörölte az arcáról a könnyeket. – Tudom, hogy jól sikerült az érettségid, és azt, hogy felvettek az amerikai egyetemre. Örülök.

– Örülsz – tártam szét a karom. – Én is. Én meg azért örülök, mert rá kellett jönnöm, hogy a barátnőm megcsal.

– Akkor hidd ezt! – nézett a szemembe. – És menj!

– Még te küldesz el? – mentem közelebb hozzá. Ő hátrálni szeretett volna, de akkor megfogtam a karját és felszisszent. – Még te akarsz elküldeni engem? Miféle ember vagy te? Megbíztam benned. Szerettelek és sajnos most is így érzek irántad. Ha vissza is jövök Amerikából, remélem, túljutok rajtad. De ha jobban belegondolok, te hamarabb túljutsz majd rajtam.

Lorina minden erejéből felpofozott. A csattanás csengett a fülemben. Soha nem ütött meg, én sem őt, és nem is akartam. Mindketten csendben figyeltük a másikat. Lorina szeme ismét könnybe lábadt, de minden szó nélkül otthagytam őt.

Annyit tudtam meg róla, hogy elköltözött a fővárosba nem sokkal a szakításunkat követően. Egyik barátjával sem tartotta a kapcsolatot. Minden közösségi oldalát törölte. A telefonszámát lecserélhette, mert a régi barátnői sem érték el a régi számán.

Amerikába érve az első két évem úgy telt, hogy csak a tanulásra koncentráltam. Nem tudtam őt feledni. Fájt, amit velem tett. Aztán megismerkedtem egy lánnyal Nicole-lal, aki kedves, őszinte, de túlságosan harsány életet élt. Fél évig jártunk, utána szakítottam vele. Nem tetszett neki, de nem érdekelt. Másfél évig egyedül éltem, majd az új barátaim révén megismerkedtem egy másik lánnyal, Julie-val is, aki fotográfiát tanult, lelkes művész. Egy évig jártunk, de ő sem bírta ki megcsalás nélkül, így derült ki róla, hogy az egyik tanárával is folyamatosan kavart, amíg velem volt. Aztán egy-két futókaland után megismerkedtem egy stylisttal, Wanda-val. Vele sem volt tökéletes, így három hónap után lazán elengedtem.

Mindeközben hírt kaptam arról, hogy a szüleim meghaltak autóbalesetben, így otthagyva az egyetem utolsó évét, visszatértem a szülővárosomba. Az eltelt években egy-két szomszédot leszámítva minden maradt a régiben. A régi ismerősök közül csak néhányan maradtak a városban, de azok egyszer sem hozták szóba Lorinát, akinek az apja négy évvel ezelőtt eladta a hatalmas kertes, családi házukat, amelyben sokáig éltek, és most egy négy gyerekes család él ott. Kata férjhez ment, két kislány édesanyja. Janka kétszer elvált, egy ideig még biztos nem akar gyereket. A srác, akivel Lorina megcsalt, két nőt is teherbe ejtett, majd elköltözött a városból, egyenesen Budapestre. Valahol mélyen reméltem, hogy nem Lorina miatt, de mivel senki nem tudta mi van vele, így én magam sem akartam tudni róla. A temetés után egy hónappal visszatértem Amerikába és befejeztem a tanulmányaimat, sőt el kezdtem dolgozni egy menő vállalatnál, de már akkor tudni véltem, hogy saját céget akarok létrehozni.

Budapestre költöztem, hogy beindítsam a vállalkozásom. Az első évben annyi megrendelésem lett, hogy gőzerővel folytak a munkálatok, de nem bántam. Kialakítottam a saját ritmusomat. Dolgoztam, haverokkal buliztam, ismerkedtem, új kapcsolatokat teremtettem, s közben gondolatban újabbnál újabb épületeket terveztem. Besöpörtem néhány elismerést, a vállalat bővült, a bevétel megtriplázódott, de nem éreztem magam teljesnek. Amikor már végleg úgy éreztem, hogy minden erőm kivándorol a testemből, csak azt hittem újabb küldetés kell, így könyveket bújtam, képeket vizslattam, járattam az agyam, amikor is felleltem egy képes könyvet Magyarország legszebb kilátói címmel. Nem volt benne a szülővárosomé, így hamar gyorsan a neten kerestem rá. Csak egy-két tőmondat volt róla, semmi több: mikor épült, kik építették és milyen céllal. Néhány légi felvétel és ennyi. A legutolsó is kb. 6 évvel ezelőtt készült. Furán éreztem magam akkor. A szüleim imádtak ott élni. Szerették a kilátót is. Főleg azért, mert apám ott kérte meg anyám kezét. Én meg ott szakítottam az egyetlen lánnyal, akit még mindig szeretek.

Hallottam a saját nevetésem, majd szomorúan néztem végig a kilátón. Még az esőben is pompázatos építménynek számított. Legalábbis nekem az volt. Épp vissza akartam fordulni, amikor megpillantottam a kilátón egy női alakot. Hunyorogva néztem a körvonalát, de túl messze volt, hogy ismerősnek tudjam. Egyáltalán nem értettem, hogy mit kereshet itt valaki ebben az időben, főleg a lezárt kilátón, ahová a belépést tiltó táblák vagy négy féle nyelven íródtak, és mind arra kérik a túrázókat, hogy ne közelítsék meg az építményt, mert veszélyes. Ennek ellenére valaki megszegte a tilalmat.

Valami nem hagyott nyugodni és a kilátó felé vettem az utam. A lépcsőn óvatosan mentem felfelé, néhol eléggé instabilnak véltem, csak reméltem, hogy nem zuhanok le és töröm össze magam, vagy halok meg azért, mert vagyok olyan ostoba és kíváncsi, hogy tudni akarom ki az, aki titokban feljön ide. Ahogy felértem, hamar gyorsan felmértem az állapotokat. Siralmas. Ám a tekintetem megpihent a női alakon, aki háttal állt nekem és csak nézett a messzeségbe, ahol a dimbes-dombos lejtőn lévő erdő terült el. Sötétkék, koptatott, hosszú, térdig érő, szűkített farmerkabát volt rajta, sötétkék farmernadrág, mely által azonnal látni véltem, hogy mennyire vékony. A fején grafitszürke színű fejkendő, mely teljes mértékben eltakarta a haját. A fal mellett ott volt a szürke színű esernyője. Bizonyára számított a rossz időjárásra.

– Ugye tudja, hogy nem szabadna ide kijönnie? – szóltam minden köszönés és bemutatkozás nélkül. A nő háta megmerevedett, mintha nem várta volna, hogy valaki lebuktatja.

– Igen, tudom – válaszolt halk hangon, mire most én fagytam le. A nő megfordult, és a térdem kissé megrogyott, de hamar összeszedtem magam, csak épp még mindig nem akartam elhinni.

– Lorina? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Szia – tárta szét a karját, de nem vette le rólam a tekintetét, mely sötétzölden ragyogtak. Az arca megváltozott, soványabb lett, az ajka vékony íve megremegett. Halvány fekete szempillaspirál és szemhéjtus volt rajta, semmi púder. A szemöldöke is feketére volt kiszínezve. – Azt hittem, Budapesten élsz.

– Már egy ideje nem – válaszoltam röviden. Nem tudtam mit reagálni. Azt, hogy őt látom magam előtt előhozták bennem az emlékeket, de nem akartam elmenekülni, mint akkor. – És te?

– Gondoltam… elnézek errefelé – vont vállat, majd a repedezett padlót bámulta.

– Kissé rozoga lett, elhanyagolták – néztem megint körbe. Lorina nem válaszolt, csak elnézett a város felé, majd az órájára pillantott, miközben nagyot sóhajtott. – Miért jöttél ide?

– Csak úgy – húzta mosolyra a száját, majd megfordult, mintha ennyivel el akarná intézni a beszélgetésünket. Miközben ő a tájat kémlelte, én közelebb mentem és nekidőltem a nedves kőfalnak. – Csendesebb lett, mint amire emlékeztem.

– Mivel nem jöhetnek ide az emberek – taglaltam komoran. Egy ideig csak álltunk és néztünk némán a semmibe. Vajon ennek így kellett történnie? Újra kellett találkoznunk azok után, ami történt?

– Miért költöztél vissza? Budapest így elég messze van – szólalt meg ismét, de nem nézett felém.

– Először úgy volt, hogy eladom a szüleim házát, de aztán… – sóhajtottam, majd folytattam. – Hiányzott a szülővárosom, és itt nincs akkora nyüzsgés.

Lorina halványan elmosolyodott, szeme mégis tele volt szomorúsággal. Elnéztem az arcát. A szeme alatt halvány karikák árulkodtak arról, hogy talán nem alszik rendesen. Pedig mindig kipihent volt, sosem láttam őt fáradtnak, letörtnek.

– Találkoztam Jankával és Katával – váltottam témát, mert szerettem volna még hallani Lorina hangját.

– Ők még itt élnek? – érdeklődött. Elmondtam, hogy Kata férjhez ment, két kislány édesanyja. Janka kétszer elvált, de még nincs gyereke. – Hm. És a többiek?

– Sokan elköltöztek az ismerőseink közül – vallottam meg egyszerűen. – Nagyon nem tartottam velük a kapcsolatot.

Lorina arcizma megrándult. Igen, vele sem tartottam a kapcsolatot, mégis úgy beszélünk egymással, mintha mindig is beszéltünk volna. Majdnem. Idegenek voltunk egymás szemében. Tartottuk azt a bizonyos távolságot.

– Hallottam, hogy apád eladta a házatokat – néztem ismét az arcába. Lorina halkan felsóhajtott, majd megfordult, hátát megtámasztotta a kőfalnak.

– Budapestre költöztünk – szólalt meg végül, aminek kissé örültem. – Kiadta albérletbe, de aztán úgy vélte… jobb… ha nem tartja fenn. Így eladta. Németországba mentünk. Ő dolgozott… én… tanultam.

– Ezek szerint ott kezdted az egyetemet? – érdeklődtem. Lorina nem szólt semmit és az arcát is hiába fürkésztem, nem láttam rajta semmit. Mégis úgy éreztem, eltitkol valamit. Minden vágya az volt, hogy Amerikába mehessen, és ott tanuljon. Az apja pedig mindent megtett azért, hogy ez így legyen. Vagy nem?

– Dühös vagy még rám? – törte meg a csendet, és én megrökönyödve néztem rá. Nem éppen ezt vártam volna. – Tulajdonképp… már aligha van jelentősége. De… na, mindegy.

– De van jelentősége – hallottam meg a hangom és Lorina kissé összerezzent, mert a válaszom és a hangom is a rejtett dühömet tárta fel. Még mindig. Ahogy elnéztem őt, ahogy beszélt hozzám… mintha még mindig… és igen. El kellett ismernem saját magamnak, hogy Lorina még mindig az a nő, akiért teljes mértékben odavagyok, akit sosem tudtam elfeledni, hiába is próbáltam. Vajon ő is így érez, vagy ténylegesen túljutott rajtam?

– Ha van jelentősége, sem számíthat már – nézett szembe velem. – Mégis… örültem, hogy láttalak. Tényleg. És örülök annak, hogy sikeres lettél.

A szavai maró savként hatottak rám. Örül. Hogyan? Örült, hogy leérettségiztem. Örült, hogy felvettek az amerikai egyetemre. Örült, hogy látott. Örült, hogy sikeres lettem. Csak akkor ocsúdtam fel, amikor Lorina elindult a lépcső felé. Ennyi lenne? Máris itt hagyna? Ahogyan én akkor őt hagytam itt. Égtem a dühtől és a vágytól. A nő, akit hosszú ideje nem láttam, elmenne minden szó nélkül. Utána indultam és a lépcsőfordulónál megragadtam a karjánál fogva és felém fordítottam. Az esernyője kiesett a kezéből, ami a földre landolt. Ijedten nézett rám.

– Most komolyan örülsz? – kérdeztem megvetően. – Miért?

– Már mondtam… – nyögte, de aztán elfordította a fejét.

– Annyi éve volt, mégsem tudtalak elfeledni – suttogtam a szavakat a füléhez hajolva. Lorina behunyta a szemét, mintha így elkerülhetné, hogy végighallgasson. – Megcsaltál.

– Még mindig ezt hiszed – nézett rám vádló tekintettel. – Sosem hallgattál meg, pedig… annyira szerettem volna, ha meghallgatsz és hiszel nekem.

Lorina visszalépett hozzám, szabad kezével megsimogatta az arcom, miközben szemében ott gyűltek a könnyek. Sosem bírtam elviselni, amikor sírt. Mindig meg tudtam vigasztalni. Sosem hagytam, hogy fájdalmában sírjon. Csak akkor azon a napon hagytam látni.

– Még mindig ezt hiszed? – kérdezte reménytelen hangon, én meg nem tudtam, mit mondjak vagy tegyek. Hirtelen elengedtem a kezét és hátrább léptem, mintha nem akarnám, hogy hozzám érjen, mintha nem akarnám, hogy közöm legyen hozzá, mintha nem akarnám, hogy beszéljen hozzám. – Látod? Ha érdekelt volna, most nem hátrálnál. Akkor sem hátráltál volna meg, ha egy kicsit is hiszel nekem és igen is érdekelt volna, amit mondtam volna. Sokáig okoltam magam. Úgy éreztem, mintha tényleg megtettem volna azt, amit nem. De bár megtettem volna, mert akkor tudnám, hogy igaz, és nem sírtam volna miattad. Érted.

– A videofelvételen… – kezdtem neki, de Lorina becsmérlő tekintete belém fojtotta a szót.

– Láttam – vetette oda közönnyel a hangjában. – Janka volt oly szíves és átküldte nekem, persze miután megbizonyosodott, hogy te hallani sem akarsz felőlem. Láttam a videót és legszívesebben a képedbe töröltem volna. Mert, amit láttál rajta, az egy lány ugyanolyan színű hajjal, aki az én farmerkabátom volt rajta. Az arca nem volt túl kivehető. Az én nevemet skandálták ugyan rajta, de nem én voltam. El akartam mondani, hogy tudd az igazat, hogy tudd, nem hazudtam neked és sosem csaltalak meg. De te megállás nélkül mást se láttál magad előtt csak azt a hülye kabátot és egy lányt, aki háttal állt a kamerának. Miután nem válaszoltál, miután nagy nehezen megtetted azt, hogy ide eljöttél, hogy szakíts, és a képembe mondd azt, amit gondolsz rólam, majd elmentél Amerikába… eljött hozzám az a srác, aki a felvételen is szerepelt, és közölte, hogy jó muri volt minket szétválasztani. Még pénzt is kapott érte. Dühös voltam rád! – ordította. – Mert nem hittél nekem. Mert faképnél hagytál. Mert nem válaszoltál és én már nem bírtam. El akartam innen menni, és meg is tettem. Nem akartam, hogy mások lenézzenek, kibeszéljenek, mocskoljanak.

Lorina elfordult, miközben könnyeivel küszködött, én meg magam elé néztem meredten. Minden hazugság lett volna? De mégis miért?

– Ki fizette le azt a srácot? – kérdeztem alig hallható hangon.

– Janka – vágta rá nyomban, de nem fordult meg. – Szerelmes volt beléd. Mikor megtudta, hogy Amerikába mész, és én is odakészülök, amint leérettségizem, úgy döntött, még előtte bekavar közénk. Nem gondolta volna, hogy sikerül elválasztani minket. Csak arra nem számított, hogy te, amíg távol leszel, ő nem tud lépni a saját érdekében. Szánalmas – csóválta meg fejét. – De engem az se érdekelt volna, ha mégis összejön neki.

Értetlenül néztem fel rá. Lorina még mindig háttal állt nekem, így nem láthattam az arcát.

– Akkor azon a napon szakítottál velem – közölte halkan. – Ha már úgy alakult, hogy megint összefutottunk… jó lenne békében elválni egymástól.

Ahogy ezt kimondta, még inkább szörnyen éreztem magam. Itt volt az a lány, aki az eltelt idő alatt nővé érett, aki szenvedett miattam, mert nem hallgattam meg. Hibáztattam, próbáltam meggyűlölni őt olyan dologért, amit sosem tett meg. Nem hittem neki. De mégis miért nem hittem neki?

– Szeretlek, Lorina – szólaltam meg, de olyan fájdalom keletkezett a mellkasomba, amit nem tudnék sem megmagyarázni, sem meggyógyítani. Lorina nem nevetett ki, csak megfordult, hogy lásson engem. Ezek a szavak már nem hozzák vissza a régi érzéseket és emlékeket. Mindketten tudtuk.

– Én is szeretlek, Kristóf – mosolyodott el halványan. – De az eltelt évek, a megalázottság, a fájdalom, és a tehetetlenség már nem engedi, hogy újra megpróbáljam veled. Hagytuk elveszni mindazt, ami fontos volt nekünk. Mindketten büszkék vagyunk. A sértődöttség pedig kellőképp szakadék közöttünk. Mondhatnánk azt, hogy felejtsük el, kezdjük újra, de… mi értelme lenne? Ezért sem akarom, hogy rosszban legyünk, de azt se akarom, hogy ismét közünk legyen egymáshoz. Mindketten más életet választottunk.

– Lorina… – léptem előrébb, de aztán megálltam és így folytattam tovább. – Miért mentél el arról a buliról?

– Már mondtam – vonta meg a vállát. – Ennek már nem lenne értelme. Örülök, hogy láttalak, Kristóf. És bár nem tudom, hogy mi lesz ezután, de remélem, egy nap megtalálod a boldogságod. És… ugyan már késő, de… szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom a szüleid. Biztos büszkék lennének rád, amiért annyi mindent elértél az életben.

– Egy dolgot nem tudtam elérni – szólaltam meg remegő hangon, miközben Lorina arcát néztem. És tudtam, éreztem, hogy ő is arra gondol, amire én. Család. A kettőnk másik terve, ami sosem valósult meg. És talán már nem is fog.

– Egy nap el fogod érni – válaszolt mosolyogva, majd a lépcsőn óvatosan elindult lefelé. Nem mentem utána. Túl mélyen van az a fájdalom, amit okoztam neki, és ami engem is felőrölt tudat alatt. Talán nem volt véletlen, hogy vissza akartam jönni a szülővárosomba. Talán mindvégig őt akartam látni, mégha tudni véltem, hogy már nem lakik itt. Ugyanez volt Budapesten is. Tudatosan költöztem oda, hogy lássa miféle életet élek. De közben nem is tudtam, hogy már rég nincs ott. Mindvégig Németországban élt.

Fél év telt el, hogy találkoztam Lorinával. Nem tudtam neki üzenni, mert nem tudtam elérni. Az édesanyja, aki Budapesten élt, már a sokadik válásán volt túl. Nem tartották a kapcsolatot, így nem tudtam meg tőle semmit a saját lányáról. Az apjáról sem tudtam meg semmit. Már felötlött bennem, hogy talán nyomoztatok utánuk, de nem akartam zaklatóvá válni. Lorina azt mondta békével akar elválni. Azóta számtalan alkalommal ostoroztam magam, amiért annak idején hagytam tönkremenni a kapcsolatunkat. Elhagytam őt egy félreértés miatt. Nem hallgattam meg, pedig tudom, hogy most is boldogok lennénk. Én, mint építészmérnök, ő, mint divattervező. Az is lehet, hogy Amerikában élnénk, lennének gyerekeink, még az apja is velünk élne, mert tudom, hogy Lorina mindennél jobban imádja az apját. Persze mindez álom volt.

A tervező asztalomnál állva ittam a forró kávémat, amikor is csengettek a bejárati ajtónál. Hamar gyorsan lesiettem a földszintre és kinyitottam az ajtót. Lorina apja, András állt előttem. Meghökkenve néztem rá. Őszes haja volt, szürke szempárral. Az erőteljes ember, akit régebben ismertem, mára sovány. A szemében nem láttam haragot, sem megvetést. Mégis furcsálltam az ittlétét. Mellette egy barna, rövid hajú asszony várakozott, egyértelmű volt számomra, hogy együtt vannak.

– András – szólaltam meg rekedtes hangon.

– Kristóf – biccentett felém. – Ő itt a feleségem, Ági. Nemrég érkeztünk Németországból.

Bemutatkoztam András feleségének, akinek tekintete meleg és barátságos volt. Nem értettem ugyan, hogy mit keresnek pont nálam, de hamar gyorsan beengedtem őket a nappaliba. Megkínáltam őket kávéval, de mindketten teát kértek, így rögvest elkészítettem nekik, majd amint leültem velük szemben az egyik fotelba, alig tudtam kivárni, hogy mondjanak valamit.

– Azért jöttünk, mert fontos az ügy – szögezte le hamarjában, én viszont már kezdtem aggódni.

– Lorináról van szó? – kérdeztem rá azonnal. Ők összenéztek és a gyomrom görcsbe rándult.

– Az ominózus estén, amikor bulizni ment… – kezdte el nyugodt, mégis fájdalmas hangon András. – Megbeszéltük, hogy hajnali háromig bulizhat a barátaival. De… este tizenegy óra magasságában kaptam a hívást, hogy rosszul lett. Nagyon aggódtam. Azt hittem, drogot adtak be neki. Kórházba került. Az orvosok elmondták, hogy mi a baja.

– András, kezdesz megijeszteni – közöltem nem éppen higgadtan. – Lorinával fél évvel ezelőtt találkoztam. Elmondta, hogy megtévesztettek és emiatt szakítottam vele.

– Fiam… – nézett a szemembe András. Úgy éreztem, mint akit pofon vágtak. Fiam. Andris mindig is kedvelt engem, mint Lorina barátját. Nem volt hozzám egy rossz szava sem. Olyan volt számomra, mint egy második apa. – Lorina terhes volt.

A szavak mélyen a szívembe martak. Lorina terhes volt. Méghozzá tőlem. Próbálta akkor elmondani, de nem akartam meghallgatni. Mert azt hittem, elárult. Utoljára a szüleim temetésén próbáltam visszatartani a zaklatottságom és a könnyeimet, melyek egyre jobban fojtogattak. Felálltam a helyemről és az ablakhoz mentem, mintha kiutat keresnék ebből a pokoli helyzetből.

– Három hetes volt, amikor kiderült – szólalt meg ismét András. Nem akartam elhinni. Eldobtam a legjobb dolgot az életemben. Eldobtam azt a nőt, akit a mai napig szeretek, és ugyan nem kerestem, de reménykedtem, hogy egy kis idő elteltével minden elmúlik, ismét találkozunk, kibékülünk, és soha többé nem engedjük el a másikat. – Lorina küldte ezt a DVD-t.

Megfordultam és láttam, hogy az asztalon egy DVD hever, amit András tett oda.

– Mégis mi ez? – kérdeztem elcsukló hangon.

– A búcsúja – sóhajtott fel András, majd a feleségével együtt felálltak.

– Hogy? – döbbentem le. – Mégis mi folyik itt? András! Kérlek… kérlek mondd, hogy…

– Nézd meg és mindenre választ kapsz – válaszolt megtörten, majd a feleségével az ajtóhoz igyekeztek. Nem tudtam megmozdulni. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, kilépnek, az ajtó becsukódik.

Ott álltam egymagamban, üresen és némán, miközben a DVD-t néztem. Nem tudom mikor mozdulhattam meg, mikor vettem a kezembe a DVD-t, amelyen egy rövid üzenet volt írva: Kristóf. Nem tudom hogyan tettem be a DVD lejátszóba, és miként indítottam el, de megtettem és egy két másodperc múlva, ahogy elindult, megjelent Lorina kedves arca, mely fakó színű volt, a fején sötétszürke fejkendő, mintás pulóver és vajszínű nadrág volt rajta. A hangja kellemes, mégis remegett, mikor el kezdett beszélni. A szeme olykor vidáman csillogott, amikor rólunk mesélt, és volt, hogy szomorú és könnyes. Mindeközben magam is a könnyeimmel és az érzéseimmel küzdöttem, hogy normálisan végig tudjam hallgatni, és tisztán lássam az ő arcát.

– …Ő itt Emília… – egy szőkésbarna hajú, zöld szempárú kislány bújt Lorina karjaiba. A szája, az arcformája és a szeme is Lorináé, a haja, az orra, az álla és a fülei az enyém. A szívem összeszorult, a levegő hatalmas nyomásként nehezedett a tüdőmben. És nem bírtam. Zokogva térdeltem le a padlóra, miközben elhallgattam Lorinát arról, hogy a kislány tudja, én vagyok az apja, és annak ellenére szeret engem, hogy az eltelt kilenc év során egyszer sem látott, csak régi fényképeken, nem hallotta a hangom, mégis apának szólít és tudja, hogy egy nap találkozni fogunk.

Lorina elmondta, hogy sosem gondolt az abortuszra, mert szeretett volna belőlem egy részt magával hordozni, nevelni és szeretni. Ahogy azt is elmondta, hogy miután megszülte a kislányt félig-meddig kórházban élte a mindennapjait. Leukémia. Az évek során próbált arra koncentrálni, hogy a kislányával töltse a legtöbb idejét, így lemondott az álmáról, hogy ruhatervező legyen, lemondott az egyetemről és minden másról. Egyedül annak élt, hogy a lányát ameddig tudja, felnevelje, tanítsa, szeresse és oltalmazza. Mikor az orvosok bizakodva mondták el neki, hogy a betegségen túljutott és csak a kötelező kontrollvizsgálatokon kell részt vennie, egy ideig maga is elhitte a csodát. Fél évvel ezelőttiig, amikor is mi ketten újra találkozhattunk. Már akkor tudta, hogy nincs tovább.

– …miután találkoztunk, örültem volna, ha az élet ad még egy esélyt nekem, hogy újrakezdhessem veled – suttogta. Feltekintettem és közben figyelmesen hallgattam. – …az igazság az, hogy nem mentem vissza Németországba, miután elbúcsúztam tőled a kilátónál. Bár… az inkább faképnél hagyás volt… – nevetett fel, majd egy ideig csak a kislánya haját simogatta. – …szeretnélek újra látni. Nem tudom, hogy meddig bírom, de… megkértem aput, hogy adja át neked ezt a DVD-t, mert… fogalmam sincs mennyi időm van még hátra és… nem éppen vagyok a legjobb formámban… szóval, ha a DVD-t megnézted, akkor talán… ha lesz még erőm, akkor…

Miután megnéztem a DVD-t, csak néztem magam elé, majd felpattanva ültőhelyemből kirohantam a házból. András és Ági egy sötét színű autó mellett álltak. András hangját messziről hallottam, de megértettem és szinte rohanni kezdtem. Ők pedig követtek engem kocsival.

A kilátóhoz érve nem érdekelt, ha rám omlik a tégla, vagy összerogy alattam a lépcső, de úgy rohantam fel, mintha az életem függene tőle. És igen is függött. Mert ő ott volt. Lorina ott várt rám, de már gyenge volt. Láttam rajta, hogy megviseli a betegség, de ő mindig is életerős volt, kitartó. Emília ott játszott a közelében, és amikor mindketten felnéztek rám, a szívem sajgott. Egy hatalmas pokrócon ültek, Lorina a hátát megtámasztotta a kőfalnál, melegen volt felöltözve annak ellenére, hogy szinte már nyár volt. Emília egy virágos ruhában volt, rózsaszín masnival a hajában. Még fel sem fogtam a látottakat, a kislány odarohant hozzám és átölelt. Megrökönyödve néztem rá, majd lassan letérdeltem hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Éreztem az illatát, mely Lorina illata is volt egyben. Gyönyörű kislány. Rámosolyogtam Lorinára, aki hálásan tekintett felém. Emília megfogta a kezem és Lorina felé húzott, és én engedelmesen mentem utána, majd Lorina mellé ültem, aki halványan elmosolyodott. Emília átölelte Lorinát, aki nehezen emelte fel a kezeit, alig volt benne erő. Próbáltam a könnyeimet visszatartani, hisz még így is, hogy tudja már nincs tovább, még mindig küzd. Emília össze-vissza puszilta az édesanyja arcát. Láttam rajta, hogy szereti az édesanyját, egyszerre volt boldog és szomorú. Hisz tudta, hogy az édesanyja már nem sokáig lehet mellette. Lorina megsimogatta a kislánya arcát, haját, apró csókokat nyomott az arcára és a homlokára, majd mindketten egymásra mosolyogtak. Lorina ekkor feltekintett, és én is a lépcsőforduló felé néztem. Lorina mosolyogva engedte, hogy a kislánya a nagyapjához rohanjon, aki időközben felért a lépcsőn. Mintha ez lett volna az a pillanat, amikor apa és lánya örökre elbúcsúznak, hosszasan nézték egymást, majd András könnyes szemmel bólintott, és a kislánnyal együtt lementek a kilátóról.

Lorina felsóhajtott. Magamhoz öleltem, arcát csókolgattam, ő viszont csak mosolygott. Nem akartam így látni. Nem akartam, hogy szenvedjen. Nem akartam elveszíteni őt. Ő kérte, hogy soha ne ostorozzam magam, legyek erős, és találjam meg a boldogságot. Lorina mesélt a kislányáról, hangja néha megremegett, nagyokat sóhajtott közben. Bevallotta, hogy fél, de tudja, hogy a kislánya jó kezekben van, és minden szeretetet meg fog kapni. Magamhoz öleltem őt. Nem akartam elereszteni. Hagytam, hogy beszéljen, s közben simogattam a haját, az arcát, fogtam a kezét, éreztem, hogy ujjai megremegnek.

– Szeretlek – suttogta.

– Szeretlek, és kérlek, bocsáss meg nekem – néztem le az arcába, melyen halvány mosoly jelent meg. Szeme fénylett, ahogy feltekintett rám. – Nem akartam. Annyira sajnálom.

– A legszebb ajándékot adtad nekem – válaszolt halkan. – Vigyázz rá, kérlek.

– Neked kellene ott lenned vele – feleltem, hangom megremegett. – Inkább én…

– Ennek így kell lennie – szólt közbe, majd fejét a mellkasomra helyezte. Még beszéltünk, de a hangja kezdett egyre halkabb lenni, látszott rajta, hogy elfáradt. Csak ültünk ott, miközben az ég felé néztem, és kértem az Istent, hogy ne vegye el tőlem. Ne vegye el, amikor itt van Emília a kislánya, akit annyira szeret.

A keze, mely a mellkasomon pihent elernyedve hullt le a kezembe, egy halk sóhaj hagyta el az ajkát, és még akkor is, hogy tudtam nincs többé, a nevén szólítgattam, miközben zokogásban törtem ki.

Elvesztettem őt. Örökre. Azt hittem, lehet remény arra, hogy újból viszontlássam, hogy talán újrakezdhetjük, de már nem lehet. Az utolsó kérése az volt, hogy ha szeretném, akkor legyek a gyermekünk törvényes apja. Mindenben maga András is támogatott, csak épp hosszú folyamatnak néztünk elébe. András és Ági volt a kislány gyámja. Ebbe nem akartam beleszólni. Ugyanakkor szerettem volna részt venni a kislányom életében, még ha az eltelt éveket nem tudom visszaadni, kárpótolni pedig semmivel sem lehet.

Emília részben én, részben Lorina. A legszebb ajándék egy család számára. András és Ági oda költöztek hozzám a kislánnyal együtt. Egyrészt azért, mert András így gondolta, másrészt azért, mert Lorinát a szülővárosában temettük el. A kimondatlan kívánság, amit még teljesítettem Lorinának, hogy felújítottam a kilátót, mert nem akartam, hogy a közös emlékünk róla az enyészetévé váljon.

Három év telt el Lorina halála óta. Emília nehezen viselte az édesanyja elvesztését, de András, Ági és én mindent megtettünk, hogy a fájdalom – mégha nem is múlik el teljesen – enyhüljön, és boldog gyerekkora lehessen. A városba járt iskolába, új barátokat szerzett, szeretett rajzolni, és hamar kiderült róla, hogy nagyon tehetséges. A legtöbb rajzát az édesanyjáról készítette, amiket bekereteztem és a ház különböző helyiségeibe helyeztem. Fájt a tudat, hogy Lorina nem lehet velünk. Hogy hibáztam, mert tudtam, hogy másképp is alakulhatott volna az életünk. Fájt látnom, hogy a lányom anya nélkül nő fel, de örültem, hogy elfogadott engem az apjának, még annak ellenére is, hogy sok évet kihagytunk egymás életéből. András és Ági a legjobb nagyszülők voltak a világon, és sajnáltam, hogy a szüleim ezt már nem élhették meg.

A kilátónál álltunk: én, Emília, András és Ági. Emília feltette a párkányra az angyalt ábrázoló gyertyatartót, Ági pedig belehelyezte a fehér gyertyát, amit András gyújtott meg. Csak néztem a gyertyalángot, miközben a szemem előtt megelevenedtek az emlékek, és velük együtt Lorina arca. Láttam a mosolyát, hallottam a nevetését, éreztem az ölelését és a csókját. Egyszerre okoztam neki fájdalmat és boldogságot. Elhagytam, mert azt hittem ez a helyes. S mikor visszatértünk oda, ahol összejöttünk, majd ahol szakítottam vele, el kellett veszítenem őt örökre. Örültem volna, ha itt lenne velünk, ha újrakezdhettük volna és most egy család lehetnénk. Minden nap kértem az ő és a lányunk megbocsátását, hisz mélyen legbelül magamat okoltam a haláláért. Nem tudom, hogy eljön-e a megbocsátás, de amíg élek az ígéretemhez hű leszek: vigyázok Emíliára, a mi kislányunkra.