2 nap múlva Valentin!!!

FEBRUÁR 12.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a párnám és az arcom is könnyeimtől nedves. Fáradtan botorkáltam be a fürdőszobába, letusoltam, majd átöltöztem, megreggeliztem és végül elindultam az egyetem felé. Útközben a barátaim is csatlakoztam hozzám. A fiúk Kairi-tól értesültek, hogy mi történt Hyosuke-val. Felháborodtak s úgy gondolták ezt meg kell torolni, de én megkértem őket, hogy ne tegyenek semmit.
Az órák nehezen teltek. Próbáltam figyelni a tanárokra, ami kisebb-nagyobb siker. Néha úgy éreztem, hogy a hátam mögött összesúgnak, máskor meg úgy, mint ha valahol távolról figyelnének. A szünetek többségét az osztályteremben töltöttem, de az ebédszünetet már nem kerülhettem el. Amikor beléptünk a barátaimmal az ebédlőbe, észrevettem Hyosuke-t a barátaival. Ő is észrevett engem, de elcsaptam a fejem. Nem tudtam leolvasni az arcáról mit gondolhat, de most már örülhet, hisz szabad. Ahogy azt sem tudtam, hogy az ő barátai tudnak-e a szakításunkról. Nem foglalkozva ezzel megebédeltem, de a közös társalgásba már nem tudtam csatlakozni. Minduntalan Hyosuke, Haruna és a Valentin-nap kavarogtak a fejemben.
Ráadásul a következő órát a szabadban töltöttük. Festenünk kellett. Nem is akármit. A közelgő Valentin-napot kellett lefestenünk, az érzéseinket. Sokáig meredtem az üres vászonra. Olyan volt, mintha a lelkemet láttam volna viszont. A tanár le is szidott, amiért egész órán nem csináltam semmit. Mégis hogyan? Hogyan fessem le a Valentin-napomat, ha az a fiú, akit szerettem már nincs többé. A tanárt amúgy sem érdekelte volna a mostani helyzetem, és még kötelezett is rá, hogy fessem le a Valentin-napot. Késő délutánra járt az idő mire valamit össze tudtam hozni, ami persze a tanárnak nem tetszett. A végeredmény nem volt más, mint fekete szívek, fekete lufik, hulló könnyek, összetört ajándékok és az a szó, hogy: VÉGE.
Miután kész lettem a nem mindennapi festménnyel, összepakoltam a dolgaim és elindultam, hogy végre otthon lehessek a bánatommal. Kairi-ék nem vártak rám, amit megértek, hisz elég későn végeztem. Épp csak kifordultam az egyetem kapujából, amikor is megpillantottam Haruna-t és Hyosuke-t. A következő pillanatban pedig már azt láttam, hogy Haruna megragadja Hyosuke-t és megcsókolja. A kezemből kiesett a táskám és a festménytartó is, amely hatalmas zajjal ért földet. Mindketten szétrebbentek. Én nem tudtam, hogy a dolgaimat szedjem össze a földről vagy inkább rohanjak ki a világból. Az utóbbit választottam.
- Ai! - hallottam Hyosuke hangját, amint utánam kiált, de nem foglalkoztam vele. Azzal inkább minél messzebb kerüljek tőlük.
Magam sem tudtam meddig futottam, de amint megálltam a lábaim szinte felmondták a szolgálatot. Még életemben nem futottam ilyen sokat és amikor feleszméltem hová lyukadtam ki újból rám tört a szomorú érzés és könnyekbe fakadtam.
Itt ismerkedtem meg Hyosuke-val. Az Arakawa folyó partján. Épp csak elindult az első egyetemi évem, amikor is hatalmas baráti összejövetelt rendeztek az osztálytársaim. Itt volt Hyosuke is az osztályából néhány társával, akik közülük ismerték Kairi-ékat. Hyosuke egy időre különvált a csapattól. Ott ült magányosan és a folyót bámulta. A lenge szél cirógatta a haját. Sötétkék ing volt rajta, amely nem volt teljesen begombolva. Nem tudtam miért, de nagyon megtetszett a titokzatossága. Odamentem hozzá pedig a lábam szinte remegett és egy pohár üdítővel kínáltam. Hyosuke akkor felpillantott rám és a szívem hevesen lüktetni kezdett érte.

A nevem Tanaka Hyosuke. 19 éves és másodéves egyetemista. A lányok szemében lehengerlő látvány vagyok. Mióta az eszemet tudom és elkezdtem érdeklődni a lányok iránt, magam sem tudom már megszámolni, hány hódításom volt az elmúlt években. Az általános iskolában Natsumi az egyik osztálytársam esett belém, amit én csak rövid ideig viszonoztam. Akkoriban még nem tudtam mi az igaz szerelem és így amint felbukkant Suzume máris ő lett a barátnőm. Sok lány miattam verekedett össze, ami egyrészt büszkeséggel töltött el, másrészt kezdtem gyerekesnek vélni ezt a procedúrát. Akkoriban elegendő volt egy szép pofi, hogy elcsábítsam az illetőt. A legtöbb lányt könnyű volt meghódítani. Mire feljutottam gimnáziumba már egy tucat lány szívét törtem össze, de az igazi áttörést Setsuko oldalán éltem át és többé már nem fiú, hanem férfi voltam. Setsuko-val már egy évig jártam, ami számomra igen sok idő volt egy lány mellett. Azután Setsuko-nak el kellett költöznie, így egyedül maradtam. Nem akartam távkapcsolatban élni. Nem is állt szándékomban. Alig három hónap egyedüllét után a lányoktól további ostromlást kaptam. Randi randit követett. Egyik lány jött a másik után, míg végül fel nem tűnt a színen Haruna.
Az ő személyisége, szépsége és lenyűgöző tekintete elvarázsolt. Még életemben nem láttam olyan szép lányt, mint amilyen ő. Az apja amerikai, az anyja japán. Kiskorában elvesztette az anyját és sokat költöztek az apjával, míg Kyoto-ban megtalálták az ideális családi házat és az apjának sem kellett attól tartania, hogy félévente költözniük kell munka miatt. Haruna szépsége mellett okos is. Nem volt olyan fiú, aki ne vetette volna rá a hálóját, de én nyertem. Amikor elhívtam randizni, a torkomban dobogott a szívem. Haruna egyből belement s egy kissé csalódott voltam, amiért ilyen hamar beleegyezett a randiba, de örültem is neki, mert így a többi fiú irigykedhetett rám.
Az első randi alkalmából sétálni mentünk, majd beültünk egy kávézóba. Ő egy lenge virágos mintás ruhában volt, a haját szabadon hagyta, amely gyönyörű aranyszőkén csillogott. Az apjától örökölte. Sokat beszélgettünk, ami meglepett. Az eddigi barátnőim szűkszavúak voltak, a legtöbbje csak akkor szólt, ha kérdeztem és volt hogy egy közös témánk se volt, de Haruna-val volt több is. Szeretett focimeccsekre járni, bulizni és vásárolni. Az utóbbit egyszer kipróbáltam vele, de soha többet. Haruna fél napig kutatott egy jó holmi után, amit csak egyszer használt. Érdekes személyiség. Egyszerre kacér és aranyos.
Másfél év eltelte után Valentin-nap alkalmából eljegyeztem őt. Haruna boldogan igent mondott és az esküvő napját is kitűztük. Nem akartunk sokat várni. Egy újabb másfél évben egyeztünk meg és arra a döntésre jutottunk, hogy így Valentin-napon legyen az esküvő. Lesz elegendő idő és felkészülés az esküvőig. Mindketten sokat tanultunk, mert jó jegyeket akartunk szerezni, hogy a legjobb egyetemre járhassunk. Hogy megkönnyítsük a dolgunkat a szülők beleegyezésével összeköltöztünk, amely egy próba is volt, hisz megtudhattuk miként élhetünk egymás mellett. Már úgy éreztem magam, mint aki házas ember, amitől egy kissé viszolyogtam is.
Az összeköltözés első félévében csendben megéltünk egymás mellett. Én egyszerre dolgoztam és tanultam. Haruna csak a tanulásra akart koncentrálni. Sokat járt könyvtárba is, hogy még több anyagot gyűjtsön tanulmányaihoz. Az idő pedig egyre csak telt. Elérkezett a várva várt nap. Valentin-nap és az esküvőnk napja. Haruna még az esküvő előtt egy hónappal átköltözött barátnője lakásába, mert nem akarta, hogy meglássam a menyasszonyi ruháját. Az esküvő előtt bő négy óránk volt, így úgy döntöttem, meglepem egy csokor virággal. Elmentem Riko-hoz, Haruna barátnőjéhez. A lakás ajtaja nem volt bezárva. Tudtam, hogy ilyenkor már nem lehetne zavarnom és talán már a menyasszonyi ruhájában van, de erős volt bennem a vágy, hogy még az esküvő előtt lássam.
Ott volt. Esküvői ruhában. A haja gyönyörűen csigákba omlott le a derekára. Csakhogy a gyönyörű képet elrontotta egy bizarr, fel nem fogható kép... Haruna egy ismeretlen sráccal csókolózott. Riko pont akkor ért haza és amint megpillantott engem, felsikoltott. Ebből tudtam, hogy Riko pontosan tudta, hogy mi történik a hátam mögött. Haruna vörösödő arccal nézett rám. A fiú is dermedt állapotba került, ahogy meglátott. A fiú nem is olyan ismeretlen volt számomra. Kiyoshi volt az, az osztálytársam. Mégis mi van itt?
- Hyosuke... - szólalt meg Haruna remegő hanggal.
- Szerintem nem kell semmit sem mondanod - közöltem vele szárazon, majd a csokrot a lába elé hajítottam. Kibotorkáltam a lakásból, de még mielőtt távozhattam volna, Haruna szorosan átölelt hátulról.
- Bocsáss meg nekem, Hyosuke! - kérte sírva. - Kérlek bocsáss meg! Én rosszat tettem ez igaz, de...
- De mi? - hördültem fel és felé fordulva az sem érdekelt, ha mindenki megtudja ezt a csúfondáros ügyet, kiabálni kezdtem. - De mi? Mi Haruna? Hogy miért csaltál meg? Szerinted ez megbocsátható? Másfél éve várjuk azt, hogy összeházasodjunk. Mondd, mióta tart kettőtök közt ez a viszony? Másfél éve? Fél éve? Netán három éve? Talán bocsássam meg, felejtsem el és vegyelek el feleségül? Az apád...
- Az apám nem tudja! - kiáltotta serényen, könnyek között.
- És ha most elmondanám, szégyenkezne miattad - motyogtam Hyosuke.
- Kérlek, bocsáss meg! - nyelte könnyeit.
- Nem! - válaszoltam, majd otthagytam őt.
Nem tudtam miként kerültem Tokióba, de odamentem, hogy jó messzire legyek Kyoto-tól, a félbeszakadt esküvőtől, a menyasszonytól és mindentől. Még az sem zavart, hogy a vőlegény öltözékemben vagyok. Sokan még furcsállták is, de sokan rájöttek, miért vagyok ebben. Az öltönyömet kidobtam egy szemetesbe, így csak a fekete nadrág és a fehér ing maradt rajtam, még a csokornyakkendőtől is megszabadultam. Egyik pub-ból a másikba jártam, míg olyan részeg nem lettem, hogy kótyagosan ébredtem egy hotelben, egy talán velem egykorú nővel az ágyban. Legalább visszaadtam - gondoltam keserűen.
Miután felfrissültem, visszatértem Kyoto-ba. Haruna természetesen úgy adta elő az egészet, mintha én csaltam volna meg, mire én ahelyett, hogy beárultam volna, hallgattam. Úgy döntöttem Tokióba költözöm és ott tanulok tovább. Kivételesen a szüleim és a testvéreim is jöttek, mert apám pont Tokióban kapott munkát, így az egész család elköltözött Kyoto-ból. Miután beköltöztünk az újdonsült házba, apám rákérdezett Haruna-val kapcsolatban és akkor mindent elmondtam. Megértette miért nem árultam be Haruna-t az apja előtt. Egyikőjük sem gyűlölte Haruna-t, de nem akarták őt látni. Ahogy én sem. Keményen dolgoztam és tanultam és sikerült bejutnom a legjobb és legkeményebb egyetemre.
Az első évemet úgy töltöttem el, hogy nem randiztam senkivel, minden lányt, aki engem akart, visszautasítottam. Hétvégente a haverokkal bulizni jártam, de amikor nők is csatlakoztak hozzánk, inkább hazamentem. Aztán felröppent a hír miszerint a fiúkhoz vonzódom, de akkor sem kezdtem el randizni egy lánnyal sem. Azt mondanak, amit akarnak. Nem érdekel. Végül a haveroknak elmondtam mindent, hogy felfogják, miért nem vagyok hajlandó összejönni senkivel. Nyomorultul kellett volna éreznem magam, de csak megkönnyebbülést éreztem.
Miután az első évem eltelt az egyetemen és én lettem nemcsak a lányok kedvence, de még a legjobb tanuló és sportoló is, így eldöntöttem, hogy túlteszem magam Haruna-n. Egy-két lánnyal csak az első randiig jutottam, érdektelennek és fecsegőknek tűntek. Végül elérkezett a második évem az egyetemnél. Az újoncokat figyeltük. Főleg a lányokat. A haverjaim egy-kettőt ismert közülük, akiket messziről nekem is bemutattak: Sasaki Isaye, aki már messziről egy cserfes lánynak tűnt. Yoshida Kairi, aki szintén egy túlbuzgó lánynak minősült. Az újonc fiúk között is volt olyan, akiket ismertek: Ito Kaimu és Takahashi Koichi. Ők ketten régi jó barátoknak tűntek. De aztán megpillantottam őt. Érdeklődve tekintett mindenfelé. Mosolygott, könnyedén megtalálta a hangot mindenkivel, de amikor egy fiú a szoknyája alá akart nyúlni gyorsan helyre tette azt, ami igazán megnevettetett.
- Ismered azt a lányt? - érdeklődött Hideki.
- Még nem - nyilatkoztam sejtelmesen. Hideki elvigyorodott.
Az első hét úgy telt el az egyetemen, hogy nem találkoztam azzal az ismeretlen lánnyal és a tanulás is eléggé lefoglalt. Még a szünetek alatt sem láttam meg. Hideki végül bejelentette, hogy az újoncok bulit szerveznek a hétvégén az Arakawa folyó partján és hogy ő is és még néhány felsőéves is megy. Úgy döntöttem én is megyek.
Az Arakawa folyó partján már nagyban buliztak az újoncok, ismerkedtek a felsőévesekkel. Sok lány feltűnt és amint engem is megláttak, máris lerohantak. Körülnéztem, de nem láttam sehol azt a lányt, pedig le mertem fogadni, hogy ő is itt lesz. Valamiért úgy éreztem ez a buli most nem nekem való és egy kicsit távolabb leültem a folyópartra, elmerengve bámultam a vizet, amely fodrozódott.
- Szia! - szólított meg egy női hang. - Kérsz inni? Hoztam neked üdítőt. Bár lehet sört kellett volna, hisz a fiúk azt isznak.
Feltekintettem s döbbenten meredtem a világosbarna szempárba. Ő az! Az ismeretlen lány. Gyönyörű, gesztenyebarna haja simult arcához. Kissé vörös arcán zavart mosoly jelent meg.
- Hm... talán mégsem kellett volna zavarnom téged - közölte, majd épp indulni készült, amikor is megragadtam a poharat tartó kezét, de ő elvesztette az egyensúlyát és rám esett. Az üdítő az ölembe dőlt. - Haaa...!!! Sa-sajnálom én... - szabadkozott, de én csak nevettem az egészen. Még vörösebbé vált az arca. - Tényleg sajnálom, nem akartam.
- Nincs semmi baj - közöltem és a lány arcába néztem. Mindketten meglepődtünk, hisz arcunk csak pár centire volt egymástól. A lány sietve húzódott el, de nem rohant el. - Egy mosást azért túlélek - kezdtem kigombolni az ingem és épp venni akartam le magamról az üdítőtől átnedvesedett inget, amikor észrevettem, hogy a lány pirulva, zavartan fordul el. Akkor jöttem rá, hogy ez a lány nem olyan, mint a többi. Magamon hagytam az ingem, de teljes mértékben kigomboltam. - Mi a neved? - kérdeztem.
A lány rám pislogott, majd fogta magát és leült mellém.
- Arai Ai a nevem - válaszolt halkan.
- Ai? - lepődtem meg, de ő még jobban, hogy a keresztnevén szólítottam. - Bocsáss meg!
- Semmi baj. És téged hogy hívnak?
- Tanaka Hyosuke.
- Te is felsőéves vagy?
- Igen.
- Megkérdezhetem mit tanulsz?
- Először ügyvéd szerettem volna lenni, de aztán orvosira jelentkeztem.
- Waoo!!! - kiáltott fel ámulatában és én újra nevetni kezdtem.
- Na és te mit tanulsz? - érdeklődtem, miközben az arcát tanulmányoztam.
- Hát... én művészetet tanulok. Imádok festeni és hegedülni is. De a festészetet választottam - közölte. - Sok tanárom, mint például a matek tanárom is már mondta, inkább a reál tantárgyakat kellene erősítenem, nem pedig vászonra festeni.
- Én szeretem a művészetet annak ellenére, hogy orvosira járok - válaszoltam. - Bár én nem tudok rajzolni.
- Pedig nem olyan nehéz - vélekedett másként.
- Itt élsz Tokióban? - faggattam tovább, egyre inkább érdekelt kicsoda ő és mit szeret.
- Igen - válaszolt kissé lelkesebben. - Hm... már négy éve külön élek a családomtól.
- Miért? - lepődtem meg.
- Hm... tudod a családom nagy, sok testvérrel és unokatestvérrel kellett osztoznom. És úgy döntöttem, hogy amint elkezdem a gimnáziumot, elköltözöm. Persze apa nem éppen volt elragadtatva, de engedte, hogy így tanuljam meg mi az, hogy felelősség. Aztán felvételit nyertem az egyetemre és így egy közelebbi lakást kerestem magamnak. A suli mellett pedig szorgalmasan dolgozom. És te?
- Én a szüleimmel élek - válaszoltam. - Van egy öcsém és egy húgom.
Sokáig beszélgettünk. Azt se vettük észre, hogy a többiek rég eliszkoltak és már hajnalodott. Mindketten fáradtan tértünk haza. Hazakísértem, ő megköszönte, majd hazamentem. Volt valami Ai-ban, ami azonnal megragadott. Eldöntöttem, hogy megszerzem magamnak, de ez nem ment olyan könnyen, mint más lányokkal. Ai óvatos természet. Úgy tűnt nem akar senkivel sem összejönni. Ennek nem tudtam az okát, bár reméltem inkább szerelmi csalódás miatt, mintsem azért, mert már van valakije. A barátaitól nem tudtam meg semmit és nem akartam feltűnően Ai-ról kérdezősködni. Kaimu és Koichi amúgy sem szimpatizálnak velem.
Végül hosszú hónapok után Ai belement egy randiba, majd még egybe és csak az ötödik randi után mondhattam el végre, hogy elkezdtünk járni. Amit mindketten betartottunk ebben a kapcsolatban, hogy egyikünk régi szerelmi ügyeiről sem kérdezünk.
Így telt el fél év. És közeledett Valentin-nap. Haruna után meggyűlöltem ezt a napot, sosem ünnepeltem meg, még akkor sem, ha volt valakim. De Ai-jal szerettem volna megünnepelni. Csakhogy három nappal ezelőtt ismételten megjelent az életembe Haruna. Átíratta magát az egyetemre, de szerencsére nem az én osztályomba került. Haruna valamiképp megtudta, hogy kivel járok és úgy döntött elcsábít, jobban mondva visszacsábít. Ezt addig nem tudtam, amíg meg nem csókolt az egyetem épületének tetején. Azt hittem csak ki akar velem békülni, de amint felhozta Ai-t, mint a barátnőmet és a régi emlékeket, kissé összezavarodtam. Akkor egy hangos csattanás rázott fel s tudtam valaki kifigyelt. Csak reméltem, hogy nem Ai volt az, hanem valaki más, de az is épp elegendő, hogy Ai fülébe jusson az eset.
Akkor nap nem is találkoztam Ai-jal és másnap sem jött be suliba. Így kezdtem gyanakodni azon, hogy Ai lehetett az, aki megláthatott minket, vagy valaki olyan látott meg minket Haruna-val, aki ismeri Ai-t és elmondta neki. Szörnyű érzés kerített hatalmába. Ai-nak meghagytam egy üzenetet, hogy találkozzunk, de nem jött el, így elmentem hozzá, dörömböltem az ajtaján, majd ő kinyitotta, kiabálni kezdett, majd jól pofon vágott. Tudja. Nemcsak hogy tudja, de biztosra vettem, hogy ő volt az, aki látott minket.
A következő nap vártam mikor lesz vége Ai óráinak. Kairi-ék nagy ívben elkerültek, nem akartak hallani rólam és ezt megértem. Vártam Ai-ra az egyetem előtt, de akkor felbukkant Haruna és újból mindent elrontott.
- Ai! - kiáltottam utána, de mindhiába. Elrohant. Otthagyta a földön a dolgait. Letérdeltem a táskájáért és a festménytartójáért, amely kicsatolódott. Kivettem belőle a festményt s szinte ledermedtem.
- Úgy tűnik a kis barátnőd véget vetett a kapcsolatotoknak - közölte Haruna, mire én rákiáltottam, hogy hagyjon engem békén és soha többé ne merjen a közelembe jönni. Nem tudom mitévő legyek. Szeretem Ai-t és nem akarom senki miatt elveszíteni.