Magyar helyszín és szereplők

Sziasztok!

Be kell vallanom, hogy nem igazán rajongtam, ha egy regény magyar helyszíneken játszódik, magyar szereplőkkel van telepakolva. De aztán egy-két kimondottan ígéretes, jó és zseniális könyvnek köszönhetően rájöttem, hogy meg lehet úgy is írni egy regényt, hogy magyar helyszínek és szereplők vannak benne.

Így az adott regényem kapcsán felmerült a kérdés, hogy legyen-e benne magyar helyszín vagy sem, hisz eleve más-más helyszíneken játszódik a történet. Először úgy véltem, hogy felesleges. Később viszont határozottan azon igyekeztem, hogy a regényembe belecsempésszek magyar helyszínt, és magyar nevekkel megáldott szereplőket is felvonultassak benne. Ennek egyéb oka is volt.

Igen ám, de a jól ismert helyek nem annyira fogtak meg. Nem mintha nem lenne probléma. Budapest, a mi fővárosunk. Jól csengő, igaz. Tele van mozgással, élettel, szmoggal, kialvatlan arcokkal, bulival, stílussal, design-nal, divattal, zajjal és sok egyéb mással. Ugyanez kb. Szeged, csak enyhébb szmoggal. Vagy ott van Szombathely, számomra egy város és falu keveréke. De ki hogy látja. Eger. Pécs. Balaton környéke. Fel lehetne sorolni számtalan helyet: hegyes-dombos-vidékies-városias-csendes-zajos stb. Ám nekem nem volt mindegy.

A regényem fantasy, misztikus vonalú. Ennek fényében szerettem volna valamit, ami részben igazi, részben kitalált. Nem volt könnyű, pedig a megoldás az orrom előtt volt, de sokáig nem akartam élni vele. A helyszín neve azonnal meg volt, amit csak később árulok el. Maga a helyszín, hogy milyen legyen az viszont jó ideig nem számított nekem, de aztán alapos átfontoltság után rájöttem, hogy talán érdekes lehet a választás. Nekem legalábbis az.

Magyar nevek. Na, ez a legnagyobb mélypont az én íráskorszakom alatt, hanem a második, amikor ihlethiányban szenvedek. Frász kerülget az olyan nevektől, mint a: Béla, László, Bence, Imre, Babett, Boriska, Gyopár, Jozefina stb... és csak ez néhány a sok közül. Őszinte leszek, a legtöbbször nem tudtam mit kezdeni a magyar nevekkel. Olyanokat kerestem, amik régiek, de különlegesek és valamennyire külföldön is megtalálható. Na, persze nem mind. Szerencsére nem csak magát a nevet szoktam nézni, hanem azok jelentéseit. Valamiért nagyon fontos számomra a név jelentése. Nekem két keresztnevem is van és bizonyára a sors (és anyukám döntése révén) akarta azt, hogy nekem ilyen keresztnevem legyen; az egyik: isten ajándéka; a másik: Krisztushoz tartozót jelent.

Ennek tudatában kerestem pár olyan nevet, amely megfelelő lett a szereplőimnek. Ugyanakkor annyira rákattantam erre a dologra, hogy a fantasy regényem mellett már teljes mértékben magyar szereplőkkel tarkított regényeket is előállítottam, persze ezek folytatása még várat magára.

De ha már keresztnevek, akkor legyen vezetéknév is. Az előbb említett magyar regényeimnek másik nagy problémája az volt, milyen vezetéknevet adjak a már meglévő keresztnevekhez. Nem akartam olyat, mint: Nagy, Vas, Török, Kis, Takács, Szabó, Vörös, Barna, Fekete stb... de persze akadtak kivételek is. Nem volt könnyű, de megoldottam, sőt, nagyon megszerettem a magyar szereplőimet. Ki hitte volna?

Bárhogyan is, de az eltelt évek alatt felülkerekedtem ezen a magyar aggályoskodó dolgon. Megbarátkoztam vele, mert tudom, hogy nem csak arra van szüksége egy magyar olvasónak, hogy külföldi helyszíneket és szereplőket képzeljen maga elé. Szerintem a többség (gondolom én!) szereti is, ha magyar a helyszín is és a szereplők is. Ennek tudatában foglalkozom a magyar regényeimmel. (Ha egyszer eljutok mindnek a végére).

xoxo 

Időtlen szerelem

Cím: Időtlen szerelem

Helyszín: tópart

Tárgyak: gyűrű, hegedű, hárfa, hamu

Érzelmek és fogalmak: szerelem, búcsúzás

Zene linkje: http://youtu.be/_Y-oY74S2FE

Harminc éve annak, hogy Románnal megismerkedtem, pontosan itt, ezen a szent helyen. A Holdfény tópart akkor is ugyanolyan csodás helynek számított, mint most így sok-sok év eltelte után. Román középkorú volt és híres hegedűművész. Az egyetlen, amit mindig hordott magával az a hegedűje. Én magam hárfáztam, de az igazi zenét Román által ismertem és szerettem meg. Ő sajátosan játszott. Amikor először hallottam őt zenélni a szívem és a lelkem egyé vált. A szellő, a madarak és a tó vize fodrozódása egyé vált az ő zenéjével. Román nem sokat beszélt, mindent még az érzéseit is a zenével fejezett ki. Még velem sem akart szóba állni. Mivel másképp nem tudtam volna a közelébe férkőzni, úgy döntöttem, hogy a saját zenémmel veszem rá, hogy így tegyen. A hárfámmal kiültem egy nap a tópart közelébe és játszani kezdtem rajta. Nem kellett sok idő, hogy Román felfigyeljen rám és amint ez megtörtént ő bekapcsolódott és együtt játszottunk tovább, míg a Nap eltűnt lassan a horizonton. Ekkor jött oda Román hozzám és ettől a naptól kezdve az életünk összefonódott, ahogy az égiek megírták. Boldogok voltunk annak ellenére, hogy sosem született gyermekünk. Boldogok voltunk, mert egymásra találtunk. Boldogok voltunk, amit együtt teremtettünk a zenével. Román öt év hosszú együttlét után egy csodálatos gyűrűvel ajándékozott meg, de tudtam, hogy házasságról szó sem lehet, hisz az felért volna a szabadság elzárásával. Román mindig is szabad lélek volt és ezt akkor sem vettem volna el tőle, ha ettől függött volna a közös jövőnk. A gyűrű mindkettőnk számára jelentette az egymáshoz tartozást. Román mindig figyelmes volt, sosem felejtette el az ünnepeket és amilyen jó zenésznek bizonyult ugyanolyan jó szakács volt. Karácsony vagy születésnap neki nem jelentett gondot. Szerettem, ahogy gondoskodik rólam és azokról, akik fontosak számára. Román a legszentebb dolgot a megismerkedésünk napját tartotta a legfontosabbnak, ilyenkor mindig kiültünk a tópartra és amíg a Nap le nem nyugodott addig a muzsika töltötte be a környéket. A szomszédaink, akik a közelben éltek imádták a muzsikáinkat. Románt mindig is szerették, de nem egy fellépést utasított vissza a közeli kisváros színházából és a nagyobb városokból is, amit sosem értettem és hiába szerettem volna tudni, Román nem volt hajlandó elárulni. Kíváncsiságom hajthatatlanságba fulladt. Mégis mikor felkutattam Román titkát a végén úgy éreztem nem kellett volna. Román nem véletlenül került a Holdfény tópart közelébe. Felejteni akart. Román házas volt. Gyönyörű felesége szintén hegedűművész volt, de nem olyan sikeres, mint Román. A szerelmet felváltotta a féltékenység és végül az asszony halálához vezetett, amit Román nem tudott feldolgozni. Mikor rákérdeztem Románnál feleségéről, elutasító volt és inkább elment, mintsem szembenézzen a múlttal. Nem tudtam mi fáj jobban: Román eltitkolt múltja, az elutasítása, vagy az, hogy nem tudtam kit szeret, engem vagy halott feleségét. Mindezeket később Román mondta el nekem levél formájában, amit a halála után kaptam meg. Román miután elment nemsokkal később autóbalesetben halt meg. Semmi esélye nem volt a túlélésre. Csak a hamva maradt meg nekem és az a levél, melyben szerelméről írt, ami nem volt más, mint a zene. A zene ölte meg a feleségét és végül őt is. A balesetben egyedül a hegedű volt az, ami épségben megmaradt. A hamvakkal együtt azt is hazahoztam. Tudtam, hogy Román továbbél a hegedűjében, de évek teltek el, amíg ezt egyáltalán fel tudtam fogni. Most csak a hárfa szól, a hangja messze száll, de én hallom Román fenséges dallamát. Ott cseng a fülemben, beleborzong a szívem. Román szeretett a maga módján. Én a mai napig szeretem őt, s még ha tudom is, hogy már csak a hegedűje az, ami összeköt vele, sosem fogom őt elfelejteni. Mégis úgy döntöttem ideje búcsút venni tőle. Román szabad volt, nem tehetem meg, hogy bezárom őt. Amint a hárfán az utolsó hang is elhalkult felálltam a helyemről, a hamvakat tartó urnát a kezembe fogtam és hagytam, hogy a szél felkapja és messzire elvigye. Ezután lassan elindultam, hátra sem néztem, de még így is éreztem, hogy Román ott hegedül a tópart mellett.