-->
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: démonok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: démonok. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. október 17., vasárnap

Ősi Vér - A Viadal szereplői 3. rész

 Egy kicsit megkésve, de... szóval, van egy kis időm, hogy folytassam a szereplők felsorolását, csak közben meg kellett keresni, hogy hol tartottam eredetileg.

Semyaza - Az Első Rend idején ezen a néven ismert. Édenben ő volt a démoni Hét Fivér legidősebb tagja, aki vezette fivéreit. Később Arkdémon lesz, de ugyanúgy vezetői pozícióban marad. Kedvenc karakter. A Harmadik Rend felbomlása után, ő lesz Gabriel mellett a másik mestere Christina Downernek. Viszont pár évre letűnik a térképről, és senki nem tud semmit. Egy kicsit előreugrottam az időben, de igyekszem tartani a tempót. Édenben Archer és ő egymás mellett készülhetett fel a Viadalra. Akkori mestere Klétus.
– Ezzel nem vagy egyedül – suttogta a szavakat Semyaza. Archer megrökönyödve nézett fel rá és még a kapirgálást is abbahagyta. – Anyámat Zaheerának hívták. Erős démonasszony volt, aki az Arkdémonok vezetője volt már igen fiatalon. Azt mondják, hasonló szépséggel büszkélkedett, mint Lilith – mosolyodott el büszkén, majd szomorúan folytatta. – Nem ismertem anyámat. A szülést követően még élt, de aztán történt valami, ami miatt elvesztettem őt. Így a sámánasszonyok neveltek, de nem sokkal később egy olyan családhoz kerültem, akik szerettek és védelmeztek, és akiknek később három gyermeke született, Abaddon, Asmodeus és Astaroth, három másikat, Beelzebubot, Gadreelt és Belialt pedig szintén magukhoz vettek, akiknek szüleit legyilkolták a Völgyszurdokban élők egy része, amikor megpróbáltak kitörni fogvatartásukból, de én voltam közülük a legidősebb, így lettünk a démoni Hét Fivér. Még úgy is, hogy tudták, én nem tartozom igazából a családhoz és a testvéreim sem vérszerintiek, de… elfogadtak és nem tettek különbséget. Mivel én voltam a legidősebb közöttük, én is vezethetem őket. Az én irányításom alatt élnek. Egyetlen döntésemet nem tartják helyénvalónak.

Michael - Az Első Rend idején az angyali Hét Fivér legidősebb tagja. Később pedig Arkangyalként fog előrelépni, de ugyanúgy megmarad vezérnek. Arrogáns, pökhendi, magabiztos, erős, bátor, rátarti, zárkózott, egyenes, és még sorolhatnám. Édenben ő és Lucifer voltak a legjobbak, mindenki felnézett rájuk. Vérszerinti fivérei Gabriel és Raphael. Gyűlöli a démonokat, még ha egy-kettővel kijön. A Féllényeket egyenesen megveti. Mindent megtesz annak érdekében, hogy porrá zúzza Archert. Az apja Kaelan, és anyja, Enid védelmezők voltak az Arkangyalok között. Erősek, tettre készek és felkészültek voltak. Ám, amikor a különleges lényeket támadni kezdte néhány Halandóból és Halhatatlanokból álló csoport, ők is odavesztek.

– Ne aggódjon, mester! – szólalt meg Michael, de mindvégig Archert figyelte. – Bármi is az, ami ellensúlyozná láthatatlan szárnyait, nem fogom hagyni, hogy magasra törjön. El kell érni, hogy megtörjön mindenki előtt és akkor a Pokol Királya belátja, hogy rossz tanítványra pazarolta ideje nagy részét.

Lucifer - Az Első Rend idején ő egy félig angyal, félig démon azaz Félvér születésű lény. Magyarázat: A Félvérek ezen keveredését később Korcsoknak titulálják. Magyarázat vége. Visszatérve Luciferre, ő és Michael barátok voltak Édenben, és Isten egyik kedvence. Igazság szerint, mikor Lucifer ábrázolása megtörtént a regény folyamán, sosem úgy akartam ábrázolni, ahogy általában teszik. És valamelyest könnyű is volt vele dolgozni. Utálom a skatulyákat, ezeket akartam levetkőztetni egy kicsit a regényben.

– Megbuktatni – suttogta a szót Lucifer, majd fejét az égre emelte. A lenge szellő belekapott fekete hosszú hajába és az arcába fújta. Michael feleszmélve a fiú hangjára megállt és feléje tekintett. Lucifer egy vastag törzsű fa előtt ült a fűben. – Nem vagyunk mi felhatalmazva erre – folytatta tovább. – Ő is ugyanolyan, mint mi. A szárnyait sem vehetjük el, akkora vétket még ő sem tett ellenünk. De mi vétkezni fogunk, ha megtesszük a Viadal napján. Egyikünknek sem lenne maradása.

Klétus - Róla talán már írhattam korábban, most így nem igazán emlékszem. Mire jó a memória? A Pokol Királyának három legfőbb katonája volt Édenben: Klétus, Agenor és Isua. Archer és Semyaza mestere. Ő volt a legerősebb, a király seregeinek első számú vezetője, az ő döntései is ugyanolyan mérvadóak voltak, mint a királyé. Palaszürke szem, hamvas barna színű, hullámos, vállig érő haj. Tagbaszakadt. Régi Rend. Asszonya: Klélia. Fiai: Kanut, Kiron. Lányai: Korália, Kalliszta.

– Talán mindig is ott volt közöttünk ez a fajta láthatatlan érzet, csak nem akartuk sokáig elfogadni – válaszolt erre Klétus. – Talán már az Ősiek között is létezett, de ők is úgy fogták fel, mint valami testvéri lázadás. És eme kötelék egyre csak szakad.

Agenor - szakállas, ragyogó ezüstszínű, göndör hajú, kékesszürke szemű, a Pokol Királya füle és szeme. Tagbaszakadt. Asszonya: Aglent. Fiai: Agaton, Aggeus, Azim, Ammon. Lányai: Azálea, Atália, Anka, Áfra. Régi Rend szülött.

– Már alig várom, hogy megtudhassam, miként döntenek sorsukról – sóhajtott fel Agenor. – Miközben figyeltem Michael és Archer harcát, a mi kettőnk viadala jutott eszembe.

Isua - fiatal, tettre kész, lényegre törő, határozott, az ő feladata az ifjoncok beavatása. Sötétkék szem, hamu fekete színű, rövid haj, magas, tagbaszakadt. Asszonya: Inana. Régi Rend.

– Még ne tegyünk le róla, királyom – mondta biztatóan Isua. – Lazarusz ugyan mindent megtesz, hogy szakadékot emeljen mindenki között, de nem hagyhatjuk, hogy eltiporjon minket.

Démoni Hét Fivér: Örültem neki, hogy a démonológiát nem tanultuk, lehet, megbuktam volna belőle. Fanyar vicc. Vagy mi. Szóval, nem volt könnyű kutatni, hogy melyik lenne a megfelelő a démoni Hét Fivérnek, és hogy mi legyen az elnevezésük. Mivel tudtam, hogy vannak Arkangyalok, így szerettem volna egy Arkdémonokból álló csapatot. Mikor megszületett az angyali Hét Fivér, akkor megszületett a démoni Hét Fivér is. Ahogy Sátánnak többféle neve, elnevezése van, így nem volt könnyű dolgom. Mindazokat, akiket kigyűjtöttem, egyre csak szűrtem kifele azokat, akik megalkothatják nekem a kis brigádot. Nem volt könnyű menet, ahogy az angyaloknál sem.

Semyaza

Abaddon

Asmodeus

Astaroth

Beelzebub

Gadreel

Belial

Angyali Hét Fivér: Ugyanazt tudom elmondani, mint a démoni Hét Fivérről. Főleg, hogy más-más vallásban mások szerepelnek Arkangyalokként. Nem baj. Megoldjuk. Azaz megoldottam.

Michael

Gabriel

Raguel

Uriel        

Ramiel

Raphael

Sariel

2017. június 3., szombat

Edana


Sziasztok!

A fent látható linkre kattintva eljuthattok a Pennát a kézbe blogra, ahol egy újabb gyakorlati feladaton lehet részt venni. Jó magam nemrég egy rövid történetet írtam a 4. képre.
A történetek beküldési határideje: június 8.
Beérkezett alkotások közzététele: június 9.
Eredményhirdetés: június 10.
Szóval, a 4-es képet választottam, nem éppen lett terjedelmes, kb. 1-1,5 oldal. :) Nem sok, de jelenleg ennyit tudtam most írni.
Most pedig ide a blogomba is közzéteszem e rövidke művem.



EDANA
Létezett egy világ, melybe születtem s éltem. Éltem abban a világban, melyet gyermekként ismertem. Ismertem minden rezdülését. A folyók sima, lágy ölelését. A szél könnyed lebegését. Az állatok hangjait. A mezők végtelenségét. Az emberek életét.
Létezett egy világ, mely titkos volt, mint a holdtalan éjszaka. Csak kevesen ismerték, s inkább szóba sem hozták. Egy világ, mely tele volt veszéllyel, véres küzdelmekkel, hátrahagyottakkal, megsebzett lelkekkel.
Jómagam léteztem mindkét világban, ám sokáig a másik, a sötét, a kegyetlen, a sivár nem mutatta meg magát. Nem tudtam, miért én vagyok az. Nem tudtam, miért üldöznek engem. Nem tudtam, kinek mire kellek.
Fiatal voltam, egyszerű, tapasztalatlan, gyermekien ártatlan. Mégis elragadtak onnan, ahová születtem. Onnan, ahová tartoztam. Onnan, ahol gyermek lehettem. Onnan, ahol azt hittem a családom él.
Démonok. Kik elragadják a lelkeket. Kik kísértik az embereket. Kik félelmet, háborút, pusztítást és vérengzést okoznak mindenhol, ahová csak elérnek. Démonok. Kiknek vére sötét. Kik ártatlanokat, fiatalokat, szüzeket ostromolnak. Kik megvetik az emberi lényeket. Démonok. Kik most engem akartak.
Engem, ki sokáig azt hitte, ember. Ki úgy élt s mozgott, mint egy ember. Ám csak félig voltam az. A szüleim, nem a szüleim voltak. A testvéreim, nem a testvéreim. Ők csak bábok voltak. Tudatlanok. Azok, akik arra voltak jók, hogy elfedjenek engem. Engem, akiért most eljöttek.
Anyám ember volt. De egy démonnal hált, kitől teherbe esett. S születtem én, ki anyja szépségét, vörös hajzuhatagát, borostyán zöld szemét örökölte. S születtem én, kinek apja démon, kinek lelke gonosz s mérhetetlenül kegyetlen. Kinek örököse voltam. Én, aki mindezt nem akarta.
Elragadtak. Fájdalmat okoztak. Kihasználtak. Megbecstelenítettek. Mégis, ezek után sem adtam fel. Harcoltam. Küzdöttem. Véremet adtam. Eltapostak. Meggyaláztak. Felülkerekedtem. Háborút szítottak ellenem. Megmérettettem. S végül győztem. De milyen áron?
Kiket ismertem, s kiket szerettem, meghaltak. Vérük a földdel vált eggyé. Láttam hamuszürke arcukat. Hallottam sikolyuk. Mind bennem él. Láttam a pusztítást, emberek százai halálát. Mindezt miattam, akiért a démonok eljöttek, s akit királynőjüknek fogadtak.
Létezik egy világ, melyben élek. Mely mindig is ott volt körülöttem. Léteztem egykor gyermekként, boldogan, vidáman, felhőtlenül. S létezek most, kietlen, lélektelen, zord s kegyetlen. Az arany korona a fejemre került. A királyi palást rám került. A trónt elfoglaltam. A démonok felett uralkodom. Magam is így hittem.
Ám a démonok engem uraltak. Báb lettem egy világban, melynek uralkodója én vagyok. Fogságba estem. Szabadulni nem tudok. Harcoltam valamiért, amit azelőtt sosem ismertem. Harcoltam magamért, s a legnagyobb bukásomat éltem meg. Lettem valaki, aki nem akartam. Változtam valamivé, melyet sosem ismertem. Ugyanazzá lettem, mint egykoron apám. S elvesztettem mindent, mi egykoron anyám volt.
Edana a nevem. A démonkirálynő. A rettegett. A mészáros. A becstelen. Megannyi név egyetlen léleknek, ki maga is ezek ellen harcolt egyszer. Már nincsenek előttem virágba borult mezők, annál is inkább vérben úszó harcterek. Már nincsenek előttem szeretteim, kiknek gyermeki éveimet köszönhetem, annál is inkább mások szerettei holtan, vérbe fagyva. Már nincsen az a kislány, ki egykoron voltam, mert a lelkemet átszőtte a démoni énem. Már nincsen hangtalan sírás, annál is inkább gúnyos kacaj, melyet győzelmeim mámorában élek meg. Már nincsen reggeli napsütés, csak a kietlen ridegség. Már nincsen éneklő madár, csak néma suttogás. Már nincsen szépség, csak rútság. S nincsenek ártatlan lelkek, csak haldokló, üres vázak, kik nekem engedelmeskednek. Nekem, aki maga is egy csupasz, élettelen test.
Edana a nevem. A démonkirálynő. Egy kegyetlen zsarnok, ki apja nyomdokaiba lépve, megfertőzött mindent, mi egykor szép s tündöklő volt. Ki egy utolsó reménysugarat vár az élettől, mely örökre elnyel s az utolsó tőrdöféssel szívemet állítja meg. Ki hangtalanul várakozik a halálra, a megbocsátásra, a fényre.

2013. augusztus 18., vasárnap

A fagyos pusztaság gyermeke

A fagyos pusztaság gyermeke


Már gyermekként arra tanítottak, hogy király legyek. A démonok királya, ki hatalmas seregek vezére és az Alvilág mindenható ura. Arra tanítottak, hogy pusztítsak, kihasználjam mások gyengeségeit, győzedelmeskedjek a Fényesség hazája fölött. Apámat a leghatalmasabb démonkirályt korán elvesztettem, így igen ifjú férfiúként vettem át helyét. Anyámat nem ismertem, bár azt pletykálták, hogy a Fényesség hazájából származott. Korán meg kellett tanulnom milyen királynak lenni, és ahogy nőttem nemcsak testileg erősödtem meg, elzártam minden más érzést, ami gyengíthet utam során. Azt az utat folytattam tovább, amit apám mutatott meg nekem. Démonkatonáimmal völgyeket égettünk fel, ostromoltunk városokat, sanyargattunk népeket. Féltek tőlem. Aki ki is állt ellenem, az meghalt még mielőtt kardot ránthatott volna. Sok mindent elértem királyként, sok mindent láttam és tapasztaltam, amíg egy nap egy jóslat be nem árnyékolta már akkor is sötét lelkemet. A jóslat szerint a fagyos pusztaság gyermeke egy vörös hajú emberi lény fogja okozni vesztem. Nem akartam hinni a jóslatnak, de ekkor emlékeztettek engem anyámra, aki szintén vörös hajú volt, és csak azért akarta elcsábítani apámat, hogy aztán megölhesse őt. Nem sikerült neki, de apám csak amiatt nem végeztette ki, mert velem volt várandós. Miután megszült, anyám meghalt. Így nem volt kérdés, hinnem kellett a jóslatnak, és minden vörös hajú nőt és férfit elfogattam és kivégeztettem anélkül, hogy bármit is tudtam volna róluk, vagy hogy tettek volna valamit ellenem. Ezután pedig felkerekedtem a seregemmel és a fagyos pusztaság felé vettem az utam. Amíg el nem értük a határt, minden mást elpusztítottam.
A fagyos pusztaság vitathatatlanul gyönyörű helynek számított és szokatlanul varázslatos. Mindent hó és jég takart, de ami igazi szépségét adta a tájnak az a fehér szirmokkal megáldott apró növény, amely még ilyen zord időben is megél. Ahogy végigpásztáztam tekintetem a helyen megláttam egy vörös hajú, mályva színű, vékony anyagból készült ruhájú fiatal lányt, aki a virágok között lépdelt. Hajában és a ruhája mellrészén is a fehér szirmokból álló virágok díszelegtek. Mindannyian, akik csak látni vélték őt megkövülten bámultuk. Mintha megérezte volna jelenlétünk, megfordult. Szépsége eltompította a táj fagyos jellegét, és mintha melegség költözött volna be szívembe, éreztem hogy nem bánthatom. A lány először csak nézett, de tekintete szokatlanul barátságosan fénylett, amely olyan volt, mint a halvány napsugár. Arca pirosas volt a hidegtől, de ennek ellenére nem fázott, és amikor elmosolyodott, szívem nagyot dobbant. Megrökönyödve néztem őt, aki ahelyett hogy menekülőre fogta volna, csak csendben állt ott. Még sosem láttam nála szebbet. A szél meg-meglebbentette vörös hajzuhatagát, mely össze-vissza tekeredett a nyakára és a derekára.
 – Ő az, uram – szólalt fel egyik hűséges katonám. – A jóslatból... a vörös hajú...
Ahogy ezt kimondta egész testemben megfeszültem. Ha ez igaz, akkor meg kell ölnöm. De hogy ölhetném meg, mikor se fegyvere, amivel megsebezhetne? Mégis miként ölhetne meg? A szépségével? De tovább nem kellett ezen gondolkodnom. A katonák zúgolódtak, ahogy egymásnak adták a hírt, miszerint a vörös hajú ismeretlen lány a gyilkosom. A következő pillanatban halk nyögés ütötte meg a fülem. A lány arcára meredtem, aki kikerekedett szemmel nézett rám, bőre elsápadt, térde megcsuklott, majd összeroskadt a hóba. Ekkor láttam meg az íjászt, aki kilőtte nyilát, s tudtam ezzel vége. Az íjászaim elég pontosan céloznak ahhoz, hogy valakit megöljenek.
Lassú léptekkel indultam a lány felé. A szél, mintha síró hangokat hallatott volna felkavarta körülöttem a havat és a virágszirmokat. Amint elértem a lány mozdulatlan testét, féltérdre ereszkedtem, s lassan egyik kezemet kinyújtottam feléje. Oly gyönyörűen feküdt a hóban, mintha csak aludna. A bőre ugyan sápadt volt, de bársonyosan puha, és az illata, mint a virágoké. Nem ismertem őt, azt sem tudtam kicsoda, mégis olyan érzés kerített hatalmába, ami még azelőtt soha. Még apám elvesztése sem okozott ekkora fájdalmat. Ahogy hozzáértem, a szemhéja megrebbent. Csodálkozva néztem bele azokba az arany szempárokba. Halványan elmosolyodott, pedig a nyíl okozta sérülés nagy fájdalmat okozhatott számára.
–  Hát eljöttél hozzám – szólalt meg bársonyos hangján a lány. – Eljöttél értem, ahogy a jóslat kívánta.
–  Hogy? – döbbentem le. Honnan tud a jóslatról? – Én a halálodat akartam.
–  Tudom – válaszolt rekedtesen, s az arcán megpihent kesztyűs kezemre helyezte saját kezét, mely erőtlen volt. – Eljön a démon, kinek szívét a fagyos pusztaság szülöttje olvasztja fel.
–  A fagyos pusztaság gyermeke, egy vörös hajú emberi lény fogja okozni vesztem – javítottam ki azonnal, de a lány megcsóválta a fejét.
–  Ha a szerelem életedbe kerülhet, úgy ölj meg – kérte. Ekkor másik kezemmel kirántottam a nyilat a testéből, mire ő felsikoltott, de sikolyát abban a pillanatban elnyomtam csókommal. Ezután karjaimba vettem és egyenesen a gyógyítóhoz vittem. Nem akartam a halálát. Ő se az enyémet.
Miután felgyógyult, elvittem őt birodalmamba, ahol királynővé lett s asszonyom. Amint megtörtént a nász, nemsokkal később örömhírrel szolgálhatott a bába, miszerint feleségem gyermeket vár. A jóslat mit sem számított már. Hisz én Kirin és asszonyom Hollisha egyek vagyunk.
Nem kellett sok idő és a fagyos pusztaság királya hadat üzent birodalmam felé, s fejemet akarta, mivel egyetlen lányát elraboltam tőle. Ekkor éreztem úgy, hogy becsaptak. Hollisha mindvégig szerelmét, hűségét és szavai igazát bizonygatta, de nem tudtam mit tegyek. Ugyanabba a helyzetbe kerültem, mint egykor apám. Ha megölöm, akkor gyermekem is meghal, ha viszont életben hagyom, akkor a jóslat valóra válik. Életben hagytam. A szobájába zárattam, egy tucat katona vigyázta őt, és a bába, aki mindvégig mellette maradt, amíg én Hollisha apja ellen vonultam.
A csata nem tartott sokáig. A fagyos pusztaság urát elfogtam, katonáit kivégeztem. Tudni akartam, hogy lányát milyen fondorlattal vette rá, hogy engem elcsábítson, de a király mindvégig lánya ártatlanságáról beszélt. Ha Hollisha hazudik, akkor életemmel játszom. Ám én is és a királynő is másként tudtuk a jóslat kimenetelét. Vajon mi az igazság?
Hollisha fiúgyermeknek adott életet. Ugyanolyan vörös haja volt, mint az anyjáé. Asszonyom meghalt a szülést követően. Egymagamra maradtam, mint egykor apám. Hollisha apját kivégeztettem. Fiamat pedig magam neveltem, ugyanúgy mint egykor engem a sajátom. Mindent megtanítottam neki és ő szorgalmasan fejlődött. Anyjáról viszont egy percig sem tudtam megfeledkezni. Nem tudtam meg igazából, hogy ki vagy mi hazudott, s ez rányomta bélyegét keserű lelkemre.
Végül a fiam elérte ama kort, hogy férfivá érjen. Nagy ünnepség folyt a birodalomban. Én magam a trónteremben üldögéltem egymagam. Nem akartam senkit látni. Az ünnepségek már nem voltak olyanok számomra, mint régen. Hiányzott a feleségem. Ugyanakkor gyűlöltem őt, amiért kétségek közt hagyott. A fiam Shyam jött felém. Külsőleg rám is hasonlított. Vörös haja hosszan elterült a hátán. Délceg és igen bátor férfivá érett. Büszke voltam rá, de legbelül sajnáltam, amiért anyja ezt már nem érhette meg.
Ahogy közeledett felém, úgy valami figyelmeztetett engem. Nem tudtam mire vélni, de már késő volt. Éles tárgy szúródott mellkasomba. Shyam rideg, nyílt tekintete mindvégig engem nézett. Kihasználta gyengeségem, megfáradt szellemem, és megtette azt, ami másoknak eddig kudarcba fulladt. A saját fiam ölt meg egyetlen tőrdöféssel. A jóslat tudatosult bennem. Hollisha annak adott életet, aki megölhet engem. Félig démon, félig ember. A fagyos pusztaság gyermeke, annak és a démonbirodalom örököse.