Sabaa Tahir - Szunnyadó parázs

Sabaa Tahir - Szunnyadó parázs című könyvét a mai napon 2019.09.15-én kiolvastam.

Végre egy olyan könyvsorozat, amelynek az első részét tarthattam a kezemben és olvashattam el. A közepe-vége felé már éreztem, hogy ennek lehet még folytatása, és amint kiolvastam, utánanéztem, és igen, van neki folytatása méghozzá 2 könyvben is.

A regény történetét Laia és Elias szemszögéből ismerhetjük meg, akik két különböző világban élnek, de a sors úgy rendeli, hogy találkozzanak. A történet, a cselekmény, a szereplők alaposan ki vannak dolgozva, lépésről lépésre halad mind a történet, mind a szereplők jellemvonásai. Az út, melyet megtesznek, tele van a legsötétebb érzelemtől kezdve egészen a reményig. Az első mondattól az utolsóig nekem egyetlen dolog járt a fejemben: kegyetlen. Kegyetlenül jó. Kegyetlenül szomorú. Kegyetlenül életteli. Kegyetlenül magával ragadó. Kegyetlenül dühítő. Kegyetlenül abszurd. Kegyetlenül különleges. És talán még lehetne sorolni.

A főszereplők által megismerhetünk más szereplőket is, akik közel állnak hozzájuk, vagy kevésbé közel, éppen megismerte, de talán bízhat benne, és ugyanakkor fontos pillanatokban vannak jelen. Sötétszirt katonai akadémián játszódik, de vannak még más helyszínek is, de a központi hely Sötétszirt. Már a neve sem épp kellemes. Az ott élők pedig nem kis életet élnek, vagy próbálnak élni. Születnek nehéz és keserves döntések. Az élni akarás a halállal szembe fordul. Egy világ, amely lehetne szebb is, ha akarná, vagy ha engednék. A gyűlölet, a düh, a kitartás, a félelem, a szorongás a kavargó érzelmek sokasága. Képes rá? Meg tudja tenni? Mi lesz a következménye? Megtörik? Meghal? Feladja anélkül, hogy tett volna valamit is? Mi lesz a következő lépés? Melyik utat választja?

A történet 3 részre van osztva. 1. rész: A rajtaütés.

                                                  2. rész: A próbák.

                                                  3. rész: Test és lélek.

Mind Laia, mind Elias életébe megvan a maga szépség és rútság. Célok, amiket el akarnak érni, de nem akármilyen áron. Faltam a sorokat és az oldalakat egyaránt. Kb. egy hétbe telt, hogy kiolvassam, de mindegyik fejezet, mindegyik rész maga volt a pokol. Egyrészt letehetetlen volt. Másrészt nehezemre esett folytatni, amikor csak arra gondoltam, mi jöhet még, ki lesz a következő, akit megbüntetnek, mi fog történni, ha rajtakapják valamelyiket stb. A vizuális képességnek megvan az a szépsége, bája, hogy magad előtt látod azt, amit olvasol, és sok esetben nemcsak látod, de átérzed a szereplők reakcióit, érzéseit, életét.

Mindig azt a részt vártam, mikor találkozik a két szereplő, de közbe meg örültem, hogy nem azonnal, és hogy a szerelmi részek nem egy átlagos tiniszerelmet mutatnak be. A tettek, az érzelmek ráébredése, a dolgok iránt érzett tudat, a lelkiállapot, amikor tettek, mondtak vagy másképp cselekedtek, mint amit elvártak tőlük mind olyan hangulatot varázsolt, amilyet talán mégsem szeretnél olvasni, de közbe meg akarod, és vele együtt tudsz érezni. És mégis teljesen jól van ez így. Végtelenül szomorú és szerethető. A szenvedés minden velejárója hatással van rád. A bűntudat és a lelkiismeret pedig a legerősebb tulajdonságot képes felerősíteni az emberben: az életet. Még akkor is, ha egész életedben elkísér mindaz, amit teszel, amit nem tettél, amit mondtál, vagy amit nem mondtál ki. Egyszóval: kegyetlenül fantasztikus könyv. Csak ajánlani tudom. 

Edana

Fantáziadús történetek - gyakorlati feladat

Sziasztok!

A fent látható linkre kattintva eljuthattok a Pennát a kézbe blogra, ahol egy újabb gyakorlati feladaton lehet részt venni. Jó magam nemrég egy rövid történetet írtam a 4. képre.

A történetek beküldési határideje: június 8.

Beérkezett alkotások közzététele: június 9.

Eredményhirdetés: június 10.

Szóval, a 4-es képet választottam, nem éppen lett terjedelmes, kb. 1-1,5 oldal. :) Nem sok, de jelenleg ennyit tudtam most írni.

Most pedig ide a blogomba is közzéteszem e rövidke művem.

EDANA

Létezett egy világ, melybe születtem s éltem. Éltem abban a világban, melyet gyermekként ismertem. Ismertem minden rezdülését. A folyók sima, lágy ölelését. A szél könnyed lebegését. Az állatok hangjait. A mezők végtelenségét. Az emberek életét.

Létezett egy világ, mely titkos volt, mint a holdtalan éjszaka. Csak kevesen ismerték, s inkább szóba sem hozták. Egy világ, mely tele volt veszéllyel, véres küzdelmekkel, hátrahagyottakkal, megsebzett lelkekkel.

Jómagam léteztem mindkét világban, ám sokáig a másik, a sötét, a kegyetlen, a sivár nem mutatta meg magát. Nem tudtam, miért én vagyok az. Nem tudtam, miért üldöznek engem. Nem tudtam, kinek mire kellek.

Fiatal voltam, egyszerű, tapasztalatlan, gyermekien ártatlan. Mégis elragadtak onnan, ahová születtem. Onnan, ahová tartoztam. Onnan, ahol gyermek lehettem. Onnan, ahol azt hittem a családom él.

Démonok. Kik elragadják a lelkeket. Kik kísértik az embereket. Kik félelmet, háborút, pusztítást és vérengzést okoznak mindenhol, ahová csak elérnek. Démonok. Kiknek vére sötét. Kik ártatlanokat, fiatalokat, szüzeket ostromolnak. Kik megvetik az emberi lényeket. Démonok. Kik most engem akartak.

Engem, ki sokáig azt hitte, ember. Ki úgy élt s mozgott, mint egy ember. Ám csak félig voltam az. A szüleim, nem a szüleim voltak. A testvéreim, nem a testvéreim. Ők csak bábok voltak. Tudatlanok. Azok, akik arra voltak jók, hogy elfedjenek engem. Engem, akiért most eljöttek.

Anyám ember volt. De egy démonnal hált, kitől teherbe esett. S születtem én, ki anyja szépségét, vörös hajzuhatagát, borostyán zöld szemét örökölte. S születtem én, kinek apja démon, kinek lelke gonosz s mérhetetlenül kegyetlen. Kinek örököse voltam. Én, aki mindezt nem akarta.

Elragadtak. Fájdalmat okoztak. Kihasználtak. Megbecstelenítettek. Mégis, ezek után sem adtam fel. Harcoltam. Küzdöttem. Véremet adtam. Eltapostak. Meggyaláztak. Felülkerekedtem. Háborút szítottak ellenem. Megmérettettem. S végül győztem. De milyen áron?

Kiket ismertem, s kiket szerettem, meghaltak. Vérük a földdel vált eggyé. Láttam hamuszürke arcukat. Hallottam sikolyuk. Mind bennem él. Láttam a pusztítást, emberek százai halálát. Mindezt miattam, akiért a démonok eljöttek, s akit királynőjüknek fogadtak.

Létezik egy világ, melyben élek. Mely mindig is ott volt körülöttem. Léteztem egykor gyermekként, boldogan, vidáman, felhőtlenül. S létezek most, kietlen, lélektelen, zord s kegyetlen. Az arany korona a fejemre került. A királyi palást rám került. A trónt elfoglaltam. A démonok felett uralkodom. Magam is így hittem.

Ám a démonok engem uraltak. Báb lettem egy világban, melynek uralkodója én vagyok. Fogságba estem. Szabadulni nem tudok. Harcoltam valamiért, amit azelőtt sosem ismertem. Harcoltam magamért, s a legnagyobb bukásomat éltem meg. Lettem valaki, aki nem akartam. Változtam valamivé, melyet sosem ismertem. Ugyanazzá lettem, mint egykoron apám. S elvesztettem mindent, mi egykoron anyám volt.

Edana a nevem. A démonkirálynő. A rettegett. A mészáros. A becstelen. Megannyi név egyetlen léleknek, ki maga is ezek ellen harcolt egyszer. Már nincsenek előttem virágba borult mezők, annál is inkább vérben úszó harcterek. Már nincsenek előttem szeretteim, kiknek gyermeki éveimet köszönhetem, annál is inkább mások szerettei holtan, vérbe fagyva. Már nincsen az a kislány, ki egykoron voltam, mert a lelkemet átszőtte a démoni énem. Már nincsen hangtalan sírás, annál is inkább gúnyos kacaj, melyet győzelmeim mámorában élek meg. Már nincsen reggeli napsütés, csak a kietlen ridegség. Már nincsen éneklő madár, csak néma suttogás. Már nincsen szépség, csak rútság. S nincsenek ártatlan lelkek, csak haldokló, üres vázak, kik nekem engedelmeskednek. Nekem, aki maga is egy csupasz, élettelen test.

Edana a nevem. A démonkirálynő. Egy kegyetlen zsarnok, ki apja nyomdokaiba lépve, megfertőzött mindent, mi egykor szép s tündöklő volt. Ki egy utolsó reménysugarat vár az élettől, mely örökre elnyel s az utolsó tőrdöféssel szívemet állítja meg. Ki hangtalanul várakozik a halálra, a megbocsátásra, a fényre.

A fagyos pusztaság gyermeke

A fagyos pusztaság gyermeke

Már gyermekként arra tanítottak, hogy király legyek. A démonok királya, ki hatalmas seregek vezére és az Alvilág mindenható ura. Arra tanítottak, hogy pusztítsak, kihasználjam mások gyengeségeit, győzedelmeskedjek a Fényesség hazája fölött. Apámat a leghatalmasabb démonkirályt korán elvesztettem, így igen ifjú férfiúként vettem át helyét. Anyámat nem ismertem, bár azt pletykálták, hogy a Fényesség hazájából származott. Korán meg kellett tanulnom milyen királynak lenni, és ahogy nőttem nemcsak testileg erősödtem meg, elzártam minden más érzést, ami gyengíthet utam során. Azt az utat folytattam tovább, amit apám mutatott meg nekem. Démonkatonáimmal völgyeket égettünk fel, ostromoltunk városokat, sanyargattunk népeket. Féltek tőlem. Aki ki is állt ellenem, az meghalt még mielőtt kardot ránthatott volna. Sok mindent elértem királyként, sok mindent láttam és tapasztaltam, amíg egy nap egy jóslat be nem árnyékolta már akkor is sötét lelkemet. A jóslat szerint a fagyos pusztaság gyermeke egy vörös hajú emberi lény fogja okozni vesztem. Nem akartam hinni a jóslatnak, de ekkor emlékeztettek engem anyámra, aki szintén vörös hajú volt, és csak azért akarta elcsábítani apámat, hogy aztán megölhesse őt. Nem sikerült neki, de apám csak amiatt nem végeztette ki, mert velem volt várandós. Miután megszült, anyám meghalt. Így nem volt kérdés, hinnem kellett a jóslatnak, és minden vörös hajú nőt és férfit elfogattam és kivégeztettem anélkül, hogy bármit is tudtam volna róluk, vagy hogy tettek volna valamit ellenem. Ezután pedig felkerekedtem a seregemmel és a fagyos pusztaság felé vettem az utam. Amíg el nem értük a határt, minden mást elpusztítottam.

A fagyos pusztaság vitathatatlanul gyönyörű helynek számított és szokatlanul varázslatos. Mindent hó és jég takart, de ami igazi szépségét adta a tájnak az a fehér szirmokkal megáldott apró növény, amely még ilyen zord időben is megél. Ahogy végigpásztáztam tekintetem a helyen megláttam egy vörös hajú, mályva színű, vékony anyagból készült ruhájú fiatal lányt, aki a virágok között lépdelt. Hajában és a ruhája mellrészén is a fehér szirmokból álló virágok díszelegtek. Mindannyian, akik csak látni vélték őt megkövülten bámultuk. Mintha megérezte volna jelenlétünk, megfordult. Szépsége eltompította a táj fagyos jellegét, és mintha melegség költözött volna be szívembe, éreztem hogy nem bánthatom. A lány először csak nézett, de tekintete szokatlanul barátságosan fénylett, amely olyan volt, mint a halvány napsugár. Arca pirosas volt a hidegtől, de ennek ellenére nem fázott, és amikor elmosolyodott, szívem nagyot dobbant. Megrökönyödve néztem őt, aki ahelyett hogy menekülőre fogta volna, csak csendben állt ott. Még sosem láttam nála szebbet. A szél meg-meglebbentette vörös hajzuhatagát, mely össze-vissza tekeredett a nyakára és a derekára.

 – Ő az, uram – szólalt fel egyik hűséges katonám. – A jóslatból... a vörös hajú...

Ahogy ezt kimondta egész testemben megfeszültem. Ha ez igaz, akkor meg kell ölnöm. De hogy ölhetném meg, mikor se fegyvere, amivel megsebezhetne? Mégis miként ölhetne meg? A szépségével? De tovább nem kellett ezen gondolkodnom. A katonák zúgolódtak, ahogy egymásnak adták a hírt, miszerint a vörös hajú ismeretlen lány a gyilkosom. A következő pillanatban halk nyögés ütötte meg a fülem. A lány arcára meredtem, aki kikerekedett szemmel nézett rám, bőre elsápadt, térde megcsuklott, majd összeroskadt a hóba. Ekkor láttam meg az íjászt, aki kilőtte nyilát, s tudtam ezzel vége. Az íjászaim elég pontosan céloznak ahhoz, hogy valakit megöljenek.

Lassú léptekkel indultam a lány felé. A szél, mintha síró hangokat hallatott volna felkavarta körülöttem a havat és a virágszirmokat. Amint elértem a lány mozdulatlan testét, féltérdre ereszkedtem, s lassan egyik kezemet kinyújtottam feléje. Oly gyönyörűen feküdt a hóban, mintha csak aludna. A bőre ugyan sápadt volt, de bársonyosan puha, és az illata, mint a virágoké. Nem ismertem őt, azt sem tudtam kicsoda, mégis olyan érzés kerített hatalmába, ami még azelőtt soha. Még apám elvesztése sem okozott ekkora fájdalmat. Ahogy hozzáértem, a szemhéja megrebbent. Csodálkozva néztem bele azokba az arany szempárokba. Halványan elmosolyodott, pedig a nyíl okozta sérülés nagy fájdalmat okozhatott számára.

–  Hát eljöttél hozzám – szólalt meg bársonyos hangján a lány. – Eljöttél értem, ahogy a jóslat kívánta.

–  Hogy? – döbbentem le. Honnan tud a jóslatról? – Én a halálodat akartam.

–  Tudom – válaszolt rekedtesen, s az arcán megpihent kesztyűs kezemre helyezte saját kezét, mely erőtlen volt. – Eljön a démon, kinek szívét a fagyos pusztaság szülöttje olvasztja fel.

–  A fagyos pusztaság gyermeke, egy vörös hajú emberi lény fogja okozni vesztem – javítottam ki azonnal, de a lány megcsóválta a fejét.

–  Ha a szerelem életedbe kerülhet, úgy ölj meg – kérte. Ekkor másik kezemmel kirántottam a nyilat a testéből, mire ő felsikoltott, de sikolyát abban a pillanatban elnyomtam csókommal. Ezután karjaimba vettem és egyenesen a gyógyítóhoz vittem. Nem akartam a halálát. Ő se az enyémet.

Miután felgyógyult, elvittem őt birodalmamba, ahol királynővé lett s asszonyom. Amint megtörtént a nász, nemsokkal később örömhírrel szolgálhatott a bába, miszerint feleségem gyermeket vár. A jóslat mit sem számított már. Hisz én Kirin és asszonyom Hollisha egyek vagyunk.

Nem kellett sok idő és a fagyos pusztaság királya hadat üzent birodalmam felé, s fejemet akarta, mivel egyetlen lányát elraboltam tőle. Ekkor éreztem úgy, hogy becsaptak. Hollisha mindvégig szerelmét, hűségét és szavai igazát bizonygatta, de nem tudtam mit tegyek. Ugyanabba a helyzetbe kerültem, mint egykor apám. Ha megölöm, akkor gyermekem is meghal, ha viszont életben hagyom, akkor a jóslat valóra válik. Életben hagytam. A szobájába zárattam, egy tucat katona vigyázta őt, és a bába, aki mindvégig mellette maradt, amíg én Hollisha apja ellen vonultam.

A csata nem tartott sokáig. A fagyos pusztaság urát elfogtam, katonáit kivégeztem. Tudni akartam, hogy lányát milyen fondorlattal vette rá, hogy engem elcsábítson, de a király mindvégig lánya ártatlanságáról beszélt. Ha Hollisha hazudik, akkor életemmel játszom. Ám én is és a királynő is másként tudtuk a jóslat kimenetelét. Vajon mi az igazság?

Hollisha fiúgyermeknek adott életet. Ugyanolyan vörös haja volt, mint az anyjáé. Asszonyom meghalt a szülést követően. Egymagamra maradtam, mint egykor apám. Hollisha apját kivégeztettem. Fiamat pedig magam neveltem, ugyanúgy mint egykor engem a sajátom. Mindent megtanítottam neki és ő szorgalmasan fejlődött. Anyjáról viszont egy percig sem tudtam megfeledkezni. Nem tudtam meg igazából, hogy ki vagy mi hazudott, s ez rányomta bélyegét keserű lelkemre.

Végül a fiam elérte ama kort, hogy férfivá érjen. Nagy ünnepség folyt a birodalomban. Én magam a trónteremben üldögéltem egymagam. Nem akartam senkit látni. Az ünnepségek már nem voltak olyanok számomra, mint régen. Hiányzott a feleségem. Ugyanakkor gyűlöltem őt, amiért kétségek közt hagyott. A fiam Shyam jött felém. Külsőleg rám is hasonlított. Vörös haja hosszan elterült a hátán. Délceg és igen bátor férfivá érett. Büszke voltam rá, de legbelül sajnáltam, amiért anyja ezt már nem érhette meg.

Ahogy közeledett felém, úgy valami figyelmeztetett engem. Nem tudtam mire vélni, de már késő volt. Éles tárgy szúródott mellkasomba. Shyam rideg, nyílt tekintete mindvégig engem nézett. Kihasználta gyengeségem, megfáradt szellemem, és megtette azt, ami másoknak eddig kudarcba fulladt. A saját fiam ölt meg egyetlen tőrdöféssel. A jóslat tudatosult bennem. Hollisha annak adott életet, aki megölhet engem. Félig démon, félig ember. A fagyos pusztaság gyermeke, annak és a démonbirodalom örököse.