Kislányként sokszor álmodoztam arról, hogy beutazom az egész világot, hogy különböző embereket és azok szokásait, kultúráit fogom majd megismerni. Képeskönyveket lapozgatva mindig arra az elhatározásra jutottam, hogy el kell jutnom minden olyan helyre, amely felér egy csodával. Ezért sem akartam átlagos kislány, diáklány és végül egyetemista lenni. Mindig kerestem az alkalmat, hogy új helyeket ismerhessek meg. Mindig kerestem azoknak az embereknek a társaságát, akik mellett nem unatkozhattam, és ők is ugyanazt a szenvedélyt hajtották: utaztak.
A listámon szereplő helyek végül apránként beértek. Néha hónapokig csak arra gyűjtöttem, hogy eljussak a kiszemelt országba, városba. Ilyen volt Párizs. A szerelem városa, ahogy szokták mondani. Mindig azt gondoltam, hogy a szerelem ebben a városban fog utolérni, vagy mellettem elrobogni. A tanulmányi ösztöndíjamnak köszönhetően megismerhettem a szeretett városom. Beszívhattam azt a levegőt, amely tele volt felüdüléssel, pezsgéssel, tettrekészséggel.
Az utazás alatt nem izgultam, sőt kimondottan élveztem, hogy egyedül nézhetek szembe az ismeretlennel, hisz hiába a sok olvasás, tanulmányozás, képeskönyvek és a net böngészése az országról és annak városairól, falvairól, megint másabb, amikor ott élhetsz.
A repülőtértől a kollégiumi szobámig, az egyetemen át az Eiffel-toronyig. Szinte csak álomnak képzeltem az egészet, mégis annyira, de annyira igazinak. Szerencsére a szobatársam egy belevaló vagány nőszemély volt, aki ha törte is a franciát, félszavakból is megértettük egymást. Ő mutatta meg a város összes nevezetességét, és mivel művészettörténelemért rajongok, ezért a legtöbb időmet - mikor nem az egyetemen töltöttem - múzeumokat, kiállításokat látogattam.
Ám nem a múzeum, de nem is az egyetem egyik folyosóján találkoztam azzal a férfival, aki első látásra lehengerelt a titokzatos tekintetével. Mint mindenki, aki úgy gondolta, hogy kora reggel vagy valamikor a délutáni órákban szívesen meginna egy csésze kávét, a legközelebbi kávézóba esik be. Én szinte zuhantam.Úgy gondoltam, hogy péntek délután mi sem lenne üdítőbb, ha meginnék egy csésze finom kávét és közben csak üldögélnék az ablak mellett és figyelném a járókelőket.
A terv addig stimmelt, hogy megérkeztem a kedvenc kávézómba, és épp be akartam nyitni, amikor az ajtó valamiért zuhanni kezdett a helyéről és a férfi, aki megakadályozta, hogy az ajtó bevágódjon a padlóra, azonmód felébresztette bennem az addig méltatlanul szunnyadó nőt.
A kis közjátékot két erős férfi szakította félbe, akik jöttek az ajtót a helyére illeszteni. Azóta se tudom, hogy miképp történhetett meg pont velem, de örültem neki annyi szent. Főleg, hogy Jean-Luc végig engem figyelt - egy sarokba húzódva ittam a kávém -, majd minden figyelmeztetés nélkül ott állt előttem. Kedves, elragadó, vicces és nagyon szimpatikus férfi, aki anyja által francia, apja által svájci-olasz származású volt.
A kávéház zárásáig csak beszéltünk, anélkül, hogy egymás szavába vágtunk volna, meghallgattuk a másikat. Minden péntek délután így telt, majd szombat reggelenként séta a parkban, minden nap pontban délben ott várt engem az egyetem előtt, elmentünk egy kis étterembe ebédelni. Figyeltünk a másikra. Jó érzés fogott el, amikor hallgattam őt, éreztem a közelségét, és tudtam, hogy nem kell tartanom semmi rossztól tőle. És bár tudtam, hogy talán a tanulmányi évem vége felé el kell majd válnom tőle, nem bántam meg egyetlen döntést sem vele kapcsolatban. Azaz érzés, hogy csak is rám figyel, hogy meghallgat, ahogy gyengéden átölel, megfogja a kezem és belenéz a szemembe... mind csak erősítette a vágyam, a szenvedélyem és a tudatom, hogy igenis kell nekem ez a férfi, még ha csak egy éjszakára.Jean-Luc azon az éjszakán az életem részévé vált. S még két és fél hónapig élvezhettük a napfényes vagy esős reggeleket, a délutáni kávézgatást, az ölelő karok szétválaszthatatlanságát, a suttogó szavakat, a parkban eltöltött időt és mindazt, amit csak egymástól kaphattunk meg.
Az elválás rossz volt, de kitartottam addig, amíg repülőre szálltam. Ha nem is minden nap, de felhívtuk egymást, üzeneteket váltottunk, video chateltünk. De már nem volt ugyanolyan. És amikor ritkábban beszéltünk, amikor készültem a vizsgákra és csak pár sort írtam neki, és ő nem válaszolt, akkor csak sejtettem, hogy ennek így kell lennie. Elfogadtam, pedig nagyon nehéz volt.
A vizsgák után úgy gondoltam, hogy megkezdem a jövőmet építeni, így elfogadtam egy múzeumi munkát Olaszországban, ami valamelyest közelebb vitt Jean-Luc egyik fontos helyszínéhez, hisz Milánóban született, de ő is, mint a szülei állandóan vándorolt egyik városból a másikba, egyik-másik országba. Milánóban csodás élni, másabb, mint Párizs, de ugyanúgy megvan a maga vonzereje. Itt is a megszokott ritmusomat éltem. Kora reggel futás vagy biciklizés a parkban, aztán irány a munka, délutánonként pedig kedvenc kávéházamba térek egy jó meleg cappuccinoért.
Ahogy egy péntek délután is, mikor már alig álltam a lábamon, a sok leltári munka kifárasztott lelkileg és testileg, és benyitottam végre a kávéház ajtaján, mire egy csattanást és egy "Jajj" felkiáltást hallottam. Ijedten és mozdulatlanul álltam és néztem, hogy kit találtam el, amikor is a legnagyobb döbbenet ült ki az arcomon. Jean-Luc volt az teljes pompájában... betört orral, amit a lendületemnek köszönhetett. Hupsz.
Akkor tudtam meg - persze miután Jean-Lucot ellátták a kórházban -, hogy a szülei több vendéglőt és kávéházat is üzemeltetnek Olaszországban, így Milánóban is. És eddig miért nem futottam össze vele? Jean-Luc elmondta, hogy miután én visszatértem kis hazámba, ő a családi vállalkozásban vette ki a részét, főleg, hogy ő az első szülött fiú - négy fiú- és három lánytestvér mellett -, és az apja nagyon is azt akarja, hogy egy nap ő vehesse át a családi vállalkozást. Nem volt barátnője, pedig nem egy nő akarta magának. Rám várt. Ahogyan én rá. Nem tudtuk, hogy eljön-e ez az idő, hogy tényleg együtt lehessünk, de azt hiszem, hogy a sorsunk nagyon is összefonódott azon a párizsi péntek délutánon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése