A legtöbben azt mondják, hogy az első találkozás sorsdöntő is lehet, hisz életed szerelme egyszer csak betoppan az életedbe, és örökké együtt lesztek.
Én valahányszor azt vártam, mikor toppan be az a bizonyos nagy és ellenállhatatlan szerelem, nem hogy nem bukkant fel, be se robbant az életembe. Így telt el az általános iskola, majd jött a gimnázium.
Sok barátra tettem szert, köztük voltak lányok és fiúk is. Mindenkivel meg tudtam találni a közös hangot. Viszont úgy hittem, itt se fogom megtalálni a szerelmet. Másodikba jártunk, amikor év közepén végül nyílt az ajtó és a tanár után nem csukódott be azonnal, hanem belépett rajta ő, Zack Davenport. Két évvel volt idősebb nálam. Szőke haj, tengerkék szem, magas, jóvágású és túlságosan szókimondó. Zackről annyit már akkor meg lehetett tudni, hogy egyik iskola követte a másikat, háromból ki is vágták, majd megbukott és hozzánk íratták be a szülei. A fiúk többsége tartott tőle, de voltak, akik benne látták a potenciált, hogy olyan társaságot tudjanak magukénak, aki előrelendítheti egy-egy lánnyal a kapcsolatát, felfigyelhetnek rájuk.
Zack az első naptól kezdve az agyamba vésődött, képtelenség lett volna nem rá gondolni. A "szia"-n kívül nem igazán hangzott el más. Nyár elejére feladtam, hogy valaha is a közelébe kerüljek. Zacknek ugyanis megmaradtak a régi haverjai, akikkel időnként lehetett látni, ehhez a társasághoz a fél osztály csatlakozott. Vágyódtam utána, de mivel sosem voltam népszerű, így nem igazán akartam hülyét csinálni magamból.
Amikor elérkezett a nyár és bezárta kapuit a gimi, a szüleimmel, a nővéremmel és annak pasijával felutaztunk kedvenc és talán egyetlen üdülőhelyünkre, a rusztikus tóparti nyaralónkba, mely három generáció óta a családunk tulajdona, sőt, talán mondhatni központja. Ugyanis ahogy bővült egyik-másik ágról a család, úgy bővült a ház is, így vált a 3 szobás, konyhás, nappalis, ebédlős házból, egy közel húsz szobás-fürdőszobás, 3 konyhás-ebédlős, talán a világ leghatalmasabb nappalijával rendelkező ház.
Apunak két bátya és két öccse mellett, van még egy nővére és egy húga. Anyunak pedig két bátya és egy húga. Mindannyian egyszerre érkeztünk gyerekestől, csomagostól, autóstól. A parkolót kétszer szélesítettük, hogy bőven elférjenek a kocsik a ház közelében, mely azóta kapott egy nyitott, lapos tető kocsibeállót is. Mindenkinek megvolt a maga szobája, soha nem cseréltük, így szerencsésebbnek éreztem magam, mert az én szobám a ház közepén helyezkedett el, az emeleten, kétszer akkora volt, mint a többieké, ahová nyugodtan becuccolhattam a gitárom, a zongorám és a dobfelszerelésem. A kilátás pedig gyönyörű éjjel is nappal is. És mint mindig az utolsó érkező a családból nem volt más, mint apám húga, Carlene, aki három éve elvált az előző férjétől, van neki egy nyolc éves lánya, Linette, és másfél éve titokban újraházasodott. Az új férjnek, Iannek három gyereke van az előző házasságából, és ma kerül sor a bemutatkozásra.
Apu nyitott ajtót, amikor meghallottuk a csengőt. Mindenki a nappaliban volt, ahol épp a legújabb póker partyt nyomtuk. Carlene csilingelő hangja azonnal megütötte a fülünket, és ahogy belépett szinte kivirult a nappali. Linette ugrándozva követte őt, majd az unokatestvérei közé rontott, akiket azonmód a padlóra gyűrt. Carlene új férje, Ian jóképű, magas, szőke hajú és kék szemű. Aranyosak voltak egymás mellett. Ian üdvözölt minket, majd jöttek a gyerekei: a szintén 8 éves lánya, Maggie, a 12 éves Ben és a 18 éves Zac. Zac, az osztálytársam.
Amikor Zac is mindenkit köszöntött és rám tekintett, mindketten döbbenten meredtünk egymásra. Carlene és Ian sem gondolták volna, hogy egy osztályba kerültünk, ami szintén meglepett, hisz ők voltak, akik beíratták a srácot a sulimba. Zacnek sem említették meg, hogy Carlene rokona ott tanul, mintha elfelejtette volna.
Nahát, összejött a család!
A vacsora után mindenki ismét nekiveselkedett a pókernek, de amikor már háromszor egymás után veszítettem, feladtam, és végül visszatértem a szobámba. Miután megfürödtem, még kimentem a teraszra, ekkor szembesültem a ténnyel, hogy a mellettem lévő szobát Zac kapta meg a testvéreivel együtt. Apu még az est folyamán beharangozta, hogy a következő nyárra meglesz a felújítás is és a bővítés is. Zac tényleg nem tudta, hogy én, mint az osztálytársa a mostohaanyja rokona. Nem sokáig beszéltünk, de már ennek is örültem, mégis vegyes érzéseim voltak ezzel kapcsolatban. Úgy akartam vele legalább egyszer beszélni, úgy szerettem volna a társaságában lenni, és most erre tessék, kiderül, hogy a családom tagjává vált már másfél éve, de eddig hallani sem hallottunk róla és a többiekről.
A nyaralás valamelyest jól telt. Esténként társasjáték, vagy póker. Délelőtt horgászás, úszás a tóban, vagy csónakázás. Esetleg egy hatalmas kirándulás a közeli erdőben és a hegyen. Délutánonként csavargás a közeli kisvárosban, grillparty, napozás és vadles. De hiába telt az idő, Zac és én megmaradtunk egyfajta osztálytárs-rokon-féle kapcsolatban. Amikor találkoztunk a konyhában, köszöntünk egymásnak, aztán mentünk a magunk útjára. Ebéd és vacsora együtt a családdal. És ha ki is mentem az erkélyre, nem sokáig volt kint a sajátján. Az utolsó héten viszont észrevettem, hogy se a dobbal, se a gitárral, de még a zongorával sem foglalkoztam. Rájöttem arra, hogy Zac nem lehet az a srác, akiről mindig is álmodoztam. Neki is és nekem is más az életünk, még ha egy családba is kerültünk.
Úgy tértem vissza a gimibe, hogy semmi sem változott. Zac ugyanazokkal lógott, mint eddig, újdonsült barátai, az én osztálytársaim már akkor nap megtudták, hogy egy családba tartoztunk, de úgy tettem, mint akit ez alig érdekel. Elfogadtam és kész. Így volt vele Zac is. Legalábbis ezt néztem ki belőle.
Karácsonykor ismét összejött a nagy család a tóparti házban. Carlene terhes Iantől, mindenki örült neki. Az ajándékozások megtörténtek és most Zac, Ben és Maggie is kapott ajándékokat, aminek úgy tűnt örültek. A tavasz beálltával a tóparti házban megkezdődtek a felújítások és a bővítések. Mire elérkezett a második nyarunk, így közösen, Zacnek, Bennek és Maggienek is külön szobája volt, aminek jobban örültek, mint a karácsonyi ajándékoknak. Zac viszont ekkor nem maradt sokáig, a haverjaival együtt elment szörfözni a tengerpartra. Ezt a többiek elfogadták. Én viszont így belevethettem magam a zenetanulásba, az új kották megírásába. Másfél hét után kaptuk a hírt, hogy Zac balesetet szenvedett, két bordája megrepedt, a bal karja eltört. Ian és apu mentek el érte, miután egy hétig volt kórházban megfigyelésen. Három hétig Zac szinte király életet élt a nyaralóban, mindenki ugrált neki, pedig maga is fel tudott kelni az ágyból, és még ha nehézkesen is, de lement a konyhába egy pohár vízért. Mire ismét visszatértünk a gimibe, már a gipsz is lekerült róla.
A gimi kezdetén valami megváltozott. Zac többször jött oda hozzám. Beszéltünk, először csak egyszerű dolgokról, mint az időjárás, vagy hogy új felnit vett az apjának, új tetováláson gondolkodik stb. Volt, hogy átjött egy-egy hétvégén: együtt tanultunk, készültünk a vizsgákra, moziba mentünk, vagy bevásároltunk a kis családnak, esetleg elmentünk a testvéreivel a vidámparkba, vagy az állatkertbe, vagy egyszerűen elmentünk sétálni, gördeszkázni, beültünk egy kávézóba és hasonlók. Jó volt és felszabadultabbnak éreztem magam. Zac sokat beszél ez tény, de örültem neki és órákig képes lettem volna hallgatni őt.
Miután végeztünk a vizsgákkal, tudtuk, hogy a családdal ez lesz az utolsó közös nyaralásunk. Új élet, főiskola vagy egyetem, tanulás mellett mit kellene dolgozni, most ezeken járt az agyam. Már a második hetet töltöttük a nyaralóban, amikor Zac bekopogott a szobám ajtaján. Beengedtem, mire az első megjegyzése az volt, hogy nagyobb a szobám az övénél. Protekció. Kiderült róla az is, hogy jól dobol és valamennyire ért a gitározáshoz is. Egy egész hétvégét töltöttünk zenéléssel, majd az erkélyen állva néztük a naplementét. Hajnalig csak beszéltünk, majd elmentünk aludni. Jobban mondva Zac ott maradt a szobámban és a kanapén húzta meg magát, míg én a saját ágyamban aludtam. A délelőtti órákban nem mentünk le a többiekhez, nem akartunk. Egy valamit viszont nagyon: egymást.
A nyár végéig kusza és zavaros volt minden. Zac és én összejöttünk. Ezt azonnal közöltük a családdal is, ők viszont nem ellenezték, amit mi nem igazán értettünk, de ők valamiért nagyon is tudták, hogy lesz köztünk még valami. Egyikük sem volt ellene. Viszont a nagy kérdés: ki hová megy egyetemre? Zac mérnöknek készült, én zongoratanárnak. Nemcsak ezt akartuk, hanem közös életet is kezdeni. Zac sosem szerette a nagyvárosi életet, de nem akart lecsúszni egy jól kínálkozó lehetőségről sem. Végül megtudtuk, melyik egyetemre vettek fel. Mindkettőnk bekerült a San José-i egyetemre, és mivel együtt akartunk élni, így albérletet kerestünk. Közös egyetemi évek, közös élet.
Nem mondanám, hogy minden tökéletes volt, nem is törekedtünk rá, mert úgy se akartunk tökéleteset, csak egyszerűt és azt is jót. Voltak súrlódások, amiket meg tudtunk beszélni. Ha össze is vesztünk, nem tartott sokáig. A legtöbb hétvégét együtt töltöttük, kirándultunk, felfedeztünk más helyeket. Lettek új barátaink is. A nyarakat félig a családdal, félig a barátokkal töltöttük, de volt olyan is, amikor csak kettesben elmentünk valamerre. Az egyetemet befejezvén mindketten sikeresen elhelyezkedtünk, új lakásba költöztünk. Négy év munka után pedig terhes lettem. Ekkor vettünk egy közös házat és terveztük a közös életünket a gyerekkel együtt. Négy gyermekünk született, de mindannyian abban a szellemben nevelkedett, amit mi kaptunk a családtól. Ők is megismerkedhettek unokatesókkal, a bővített tóparti házzal és mindazzal, amit korábban mi is megtapasztalhattunk.
Zacnek és nekem még jóval az első terhességem előtt pedig elkészült a közös tetoválásunk: "Ne engedj elmenni". Másnak furcsa volt, nekünk a biztos talapzat, hogy számíthatunk egymásra, megvárjuk a másikat, gondoskodunk egymásról. Ő volt számomra az első és egyetlen találkozás.
