Augusztus közepe volt. Az elmúlt két hétben vihar tombolt a kis tengerparti városkában, ahol már 35 éve élek. 5 éve is ugyanilyen vihar tombolt, sokan a mai napig nem feledik, köztük én.
Az a vihar nem egyszerű vihar volt, olyan erővel zúdult alá, melyet csak isten haragjának neveznek. Hirtelen, minden előrejelzés nélkül tört be és söpört végig, elzárva mindenkit a külvilágtól.
Két hétig tartott, mint most is, de utána az ég olyannyira tiszta volt, mintha kristály lenne, igaz, hagyott maga után annyi munkát, hogy az emberek hónapokig azon dolgoztak, hogy a romokat eltakarítsák, és helyreállítsanak mindent még a téli időszak előtt.
Az én életem során a városban ez volt az hatodik olyan vihar, amely emlékezetes volt mindenki számára. Az elsőt pont születésemkor éltem át, mikor anyámnál beindult a szülés. Senki nem volt otthon, a vihar két fát is a házra döntött, nem működött az áram sem. Anyám egyedül nézett szembe a szüléssel. Fiatal volt csupán, fiatalon esett teherbe. Az apám valahová északra nyargalt, mert tudta, hogyha marad, akkor örökre leláncolnák. Azóta se látták. Szóval, azon a szörnyű viharos napon megszülettem, és csak úgy neveztek: Viharhozó. Mintha én tehettem volna akkor, hogy azon a napon meg kell születnem. Ja, igen. Én voltam az egyetlen újszülött azon a napon.
A második vihar anyám esküvőjén történt: anyám összejött egy motoros fickóval, aki nem szerette a gyerekeket - vagy csak engem nem -, de mivel épp teherbe ejtette anyámat, úgy gondolták, jó buli lesz esküvőt tartani. Szóval, anyám, én, a vőlegény, anyám szülei, és a vőlegény haverjai motorokkal együtt lementünk a homokos strandra, de még mielőtt az igen elhangzott volna, a vihar is megérkezett. Persze egyből ment a találgatás, hogy mivel nem szerettem a vőlegényt, biztos én kértem a vihart. Az esküvő elmaradt, a násznép... hát, igen... a motorok egy része odaveszett, a díszlet odalett, és hát a vőlegény is lelépett. Anyám megint egyedül maradt, de már két gyerekkel.
A harmadik vihar anyám bátyjának temetésén köszönt be. A pap gyönyörű szertartásba kezdett, a fél város ott állt és együtt érzett a családommal. A nagybátyámat összvissz 2x láttam életem során, mindenki jobban ismerte nálam. Mindig azt mondták, hogy sokat utazik, keményen dolgozik... részben igaz is volt, nem tagadom, hisz több vállalkozást is vezetett, emellett 3x nősült, 3x vált el, 3 gyermeke született 3 anyától, akik rühellték egymást és minket. És természetesen a vihar lecsapott. Szó szerint belecsapott a közepébe... És persze megint én lettem a fekete bárány.
A negyedik vihar gimnazista korom utolsó évében történt egy péntek délutáni napon. A barátnőimmel együtt elmentünk vásárolgatni, filmet néztünk, beültünk egy kávézóba, ahol ráadásul az a helyes srác dolgozott, aki nem épp a jó magaviseletéért volt híres. Volt, hogy fél évre felfüggesztették, volt, hogy kitiltották bizonyos szórakozóhelyekről, mert a haverjaival randalírozott, és volt, hogy megbukott, ami miatt átkerült a mi osztályunkba. És onnantól kezdve valami elkezdődött. Valami, ami egy apró szikraként fogható fel, ami aztán kisüléssé, hanem felsüléssé alakult. Három hónapja volt már az osztálytársam, amikor Blake minden szó nélkül, váratlanul odaállt hozzám és megcsókolt. Hallottam a gúnyos kacajokat, a tapsvihart, a füttyszót... és ha már Viharhozónak titulálnak, akkor a csattanós vég sem maradhatott el úgy középtájon. Mint megtudtam, Blake meg akarta tudni, hogy én, mint viharhozó, tényleg képes vagyok hurrikánt hergelni. Lehet, egy figyelmeztető tábla se lenne elég ahhoz, hogy valaki közelebbről megismerjen. Sajnos a születésem körülményei bearanyozták az egész létem, de az a csók akkor is kitörölhetetlen lett számomra. Blake még aznap randira hívott, 3x kapott visszautasítást, de nem tántorodott el. Tetszett a hozzáállása és úgy gondoltam miért is ne. Belementem, hogy randizzunk. És mint mondtam, azon a bizonyos napon - amikor randiznom kellett volna azzal a bizonyos jóképű sráccal - Blake végül dolgozni kényszerült, én viszont úgy döntöttem, hogy a barátnőimmel betérünk a kávézóba. Blake szolgált fel, aminek én nagyon örültem. Miközben a barátnőim napi történéseit hallgattam, a szememmel követtem Blake-et, aki szintén engem figyelt. Már azok a lopott pillantások is arra sarkalltak volna, hogy villámokat gerjesszek. És mit ad isten, a villámok meg is érkeztek és a vihar robajszerű hanghatásokkal vegyítve letarolta a fél várost. A barátnőimnek még sikerült kimenekülni néhány más vendéggel és dolgozóval az épületből, de én és Blake ott ragadtunk a beszakadt mennyezet alatt, amit csak az erős, vaskos pult tartott meg. Fél napjukba telt, mire megtaláltak minket ázva-fázva - nem mintha nem lett volna esélyünk lelépni onnan, hisz akkora torlasz nem keletkezett a beszakadástól. A lényeg az volt, hogy arra a fél napra is, de egyedül lehettünk. Igaz, vacogtunk, de amint átöleltük egymást, már nem éreztük a hideget. Az a melegség, ami átjárta egész lényem, hogy végre találkozhattam valakivel, aki nem látja bennem a rosszat, a viharhozót, elmondhatatlan.
Az ötödik viharra igen hosszú ideig vártunk. Mintha elkerült volna minket hosszú időre, nem csapott le hirtelen, nem tombolt, ha esett is, nem okozott kárt semmiben és senkiben. 30 éves voltam. Blake-kel közös életet teremtettünk. A rossz fiú imázs még benne maradt, de jó értelemben. Ugyan sosem tudott megállapodni egy munkahelyen sem: volt kifutófiú, segédmunkás, rakodómunkás, fuvarozó és még sorolhatnám, de ennek ellenére mindig jól éltünk, nem aggódtunk semmi miatt. A város kis kápolnájában volt az esküvőnk, két évre rá megszületett a kislányunk, öt évre a kisfiunk és minden jól alakult. Én annak a kávézónak lettem a tulajdonosa, ahol a szerelmünk elkezdődött. Blake szívesen besegített az ottani munkába és a házi teendőkbe egyaránt, de tudtam, hogy valamilyen szinten szabad lélek, akit nem szabad elzárva tartani a külvilágtól. Azon a napon rossz előérzettel keltem fel, mert tudtam, hogy Blake ismét a tengerre megy dolgozni. Ismertem a csapatot, akikkel együtt dolgozott, de valamiért most nem akartam, hogy menjen. Kis vita is keveredett közénk emiatt, de Blake azzal nyugtatott, hogy ő a Viharhozó kedvese, nem érheti baj. Blake volt az egyedüli, aki felemlegette becenevem és a hozzátartozó történeteket, csak neki volt joga ehhez, a város többi lakója félt megszólalni is, ha rólam volt szó, mert ugyanakkor Blake odaadóan megvédett másokkal szemben. Engedtem neki. Hagytam, hogy elmenjen. Elvitte a srácokat a nagyihoz, én kikísértem a hajóig és addig figyeltem, amíg el nem tűnt a látóhatáron. Azon az éjjel a villámok egymásba futottak, pókhálószerűen fedték be a sötét eget. A vihar ideje alatt mindenki a menedékhelyekre vonultak el, anyám a gyerekeimmel, a testvérem és családja szintén az egyik óvóhelyre mentek. Én viszont maradtam a tengerpartra épült házunkban, és az erkélyem ablakából figyeltem az öblöt, ahol utoljára láttam a férjem. Az öbölben maradt csónakok, hajók és két jacht mind felborulva hullámzott a vad vízen. Akkor éreztem úgy, hogy imádkoznom kell, még ha Blake sose szerette az ilyesmit. Két hét. A gyerekeim ennyi ideig voltak anyám mellett, akit kis híján az őrületbe kergettek, mert a szüleiket akarták. Én mégis - tudva azt, hogy a gyerekek biztonságban vannak - a kikötő felé vettem az utam, ahogy vagy tíz másik asszony is. Mindegyikünk félt, rettegett, és reménykedett.
A Viharhozó - suttogták a hangok. A rég elfeledett sérelmeknek nem engedtem utat a kitörésre. Mert mindvégig ő járt a fejemben. Az ő szavai dobogtak a fülemben. A Viharhozó kedvesét nem érheti baj. Így telt el egy év, majd egy újabb és újabb, amíg már nem számoltam. Az akkori viharban három hajó ment ki a tengerre halászni, a három hajó legénységéből csak egyetlen egyet nem találtak meg: Blake-et.
Ennek 5 éve, és egy újabb viharral gazdagodtunk. A Viharhozó kávézó pedig kibírta a megpróbáltatásokat. Az egykori házunkat lezártam, a gyerekek nem érezték jól ott magukat, de eladni sem akarták, mivel azt az apjuk építette. Akadt, aki szívesen megvásárolta volna tőlem, de nem engedtem. A kávézó fölötti emeletet csináltattam meg hármunknak, amit a gyerekek is szerettek. Nem volt nagy igényük, mindig rendre elkészültek mindennel, besegítettek, amikor kellett és ha úgy adódott sokáig fennmaradhattak. De egy valamit sosem tudtam nekik visszaadni, és az az apjuk.
Amint a vihar elcsendesedett, az utcák ismét megteltek. Kár itt-ott volt, de nem nagy. Ám most nem volt kedvem kinyitni a kávézót. Valamiért úgy éreztem, ideje visszatérnem az öbölbe. A halászok igyekeztek rendbe hozni a dolgaikat, néhány gyerek egy kutyával futkározott a parton a törmelékek között. Mintha mindennapos dolog lenne egy-egy vihar. Apró mosoly jelent meg arcomon, miközben körbetekintettem, de hamar elkomorultam, amikor megpillantottam a távolban lévő házat. A vihar most sem tett benne kárt, ugyanúgy néz ki, mint amikor bezártam magunk mögött. Üres, mégis erős és masszív. Vissza akartam menni a lakásomba, amikor valakit megpillantottam a ház mellett. Érdeklődve vizslatta az épületet. Egy újabb vevő. Pedig még egy táblát is kihelyeztem nem eladó felirattal. Úgy döntöttem, magam oldom meg az ügyet. Ahogy egyre közelebb érkeztem a házhoz, a tekintetem meg-megakad a háttal álló idegennek, aki valamiért nem volt annyira idegen számomra. Csak néhány méter választott el tőle, amikor megálltam, mert a lábaim nem engedték, hogy továbbmenjek. Mert nem tudtam, hogy hallucinálok, vagy meghaltam és a mennyben vagyok. Megfordult. Kisfiús mosolya, vibráló tekintete és férfias arcvonala egyből felszaggatták a rég elnyomott érzéseimet. Látta rajtam az értetlenséget, a gyász okozta fájdalmat és a döbbenetet, mégis csak mosolygott, majd elindult felém.
- Nem megmondtam, hogy a Viharhozó kedvesét nem érheti baj - állt meg előttem és megsimogatta könnyektől maszatos arcom. Blake életben van. - És emlékszel, mit ígértem akkor a kávézóban?
- Sose felejts el - suttogtam rekedten. Nem is mertem volna megtenni.
Blake hangja, mosolya és ölelése az elmúlt 5 év fájdalmát enyhítette, de nem feledtette. A hajóbalesetben súlyosan megsérült, egy másik hajó talált rá, amint a vihar enyhült. Egy évig tartó kóma, emlékezetvesztés, hosszan tartó kórházi tartózkodás és végül a visszatérés. Blake nem tudta magáról, hogy kicsoda, de mindig ugyanarról álmodott: egy lányról, aki vihart hoz.
Blake visszatérése hatalmas vihart kavart a város lakóinál. A gyerekek azonmód rohantak a partra, amint anyám közölte velük a hírt. Ahogy nekünk, úgy Blake-nek is idő kellett, hogy feldolgozzuk a történteket. Nem hagytuk el a várost. Fokozatosan költöztünk vissza a partra, mégis a legtöbb időt a kávézóban töltöttük. Blake már nem ment vissza a tengerre dolgozni, mert nem akart még egyszer távol lenni a családjától, ám hajógyártó vállalkozása jól jött a városnak. 5 év kimaradt az életünkből, amit sosem tudunk bepótolni, de van még előttünk sok-sok év, amit együtt tölthetünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése