Remény vs. Feladás

2017.07.21., péntek
Szerintem az egyik leggyűlöletesebb dolog egy író életében, ha a gépe felmondja a szolgálatot.
Ez történt meg velem is.
Már nem először.
2x az asztali számítógép.
Most először a laptop.
És mindannyiszor azért fohászkodtam, bőgtem, szidalmaztam stb., hogy megmentsék a dolgaimat róla.
Türelmi időszak elkezdődött.
Hogy mikor lesz kész a gép?
Nem tudom.
Hogy rossz érzés?
Elmondhatatlan.
Hogy meg tudnak menteni róla mindent? Képek, dokumentumok, zene stb.
Nagyon remélem.
Nem az érdekel, hogy tudok-e netezni, twitterezni, vagy facebookozni. Nekem az a fontos, hogy minden meglegyen a gépről.
Írok. Ez nem olyan, mint az iskolapadban ülve leírni valaki más életét vagy történelem dogára készülni, jegyzetelni az érettségire. Ez az én életem. Egy olyan élet, amit szeretek, ami leköt, ami magával ragad, ami én vagyok.
És megint megtörtént az, amit mindig is el akartam kerülni.
Jelenleg is dolgoztam a fantasy regényemen, amikor beütött a géphiba. Az első ilyen alkalomnál a kezdetleges regényem egy része odalett. Ha most is ez történik én feladom. Sok évem van benne. Bízom abban, hogy minden oké lesz, de...  Dühös vagyok, mert a regény első könyve kész állapotban várja, hogy kiadható legyen.
Elegem van ebből. Képtelen vagyok másra gondolni. Mást se szeretnék csak azt, hogy lássam, hogy minden megvan, nem veszett el semmi.
Alig 3 éve van meg a laptop. Az első laptopom. És olyan, mintha cserben hagytak volna. Nemcsak regények, jegyzetek vannak benne, hanem családi képek is, amik fontosak számomra. Ha minden odalett én feladom. Hülyét tudok kapni.
Még csütörtökön használtam, péntek délután be akarom kapcsolni...  És semmi. És rohadtul dühít.
Ennyi. Kész. Most megyek olvasni, az talán lecsillapít.

Elmélkedések

"Mit tennél, ha a szeretett nőt, akivel le akarod élni az életed, elragadná őt valaki?"

"Létezik egy világ, ahol élsz, amit ismersz, és ami egy nap egyszerűen eltűnik. Létezik egy hely, rideg és sötét, melyben várod a fényt. Létezik valami, ami eddig a mélyben rejtőzött, és csak rád vár, hogy a felszínre törjön."

"A döntések, melyeket hozunk, a saját és mások életére is kihathat. Még akkor is, ha helytelen, ha tudjuk, hogy nincs visszaút, de mégis meg akarjuk tenni, mert valami vagy valaki igenis azt akarja, hogy megtegyük."

A regény címe

Sziasztok!

A szerkesztés mellett sokat tanakodtam a fantasy regény címén is. Mivel már volt egy címe azt úgy gondoltam, nem kell majd változtatni. Persze! Álmodtam egy szépet. Igen is kellett. Ahogy változott és nőtt a regény, úgy a cím sem volt már megfelelő. Kár érte, mert mindig így neveztem, de sebaj. Az öcsémet kérdeztem még a múltkor, hogy milyen címet adjak, és ő megadta a választ. Így van egy főcím, amely kiterjed magára a teljes regényre, és egy-egy alcím, ami megkülönbözteti majd őket.

A szerkesztés bejegyzés alatt már írtam, hogy le kell mondanom a két könyvet és legalább 3-4 könyvet kell összehoznom, mert túlságosan nagy a terjedelme a történetnek. És nem akarok senkit sem megrémiszteni. :)

Na már most az eredeti felállás szerint két könyv lenne, és annak már meg is van a címe és a mellérendelt alcímek is. Csakhogy a terjedelem miatt bővíteni kell a könyvek számát is, és azoknak se árt alcímet elővarázsolni. Szóval, megint egy nagy kérdőjel magasodik a fejem fölé. Imádom az ilyet. De végül is én akartam fantasy regényt.

xoxo

Szerkesztés

Sziasztok!

A szerkesztés az egyedüli dolog - az egyik a sok közül -, amit oly nagyon nem szeretek. A fantasy regényem szerkesztésén ügyködöm, de nagyon, már ezer éve. Most új formát kapott, mert a kiadó - ahol ki akarom adni - annak megvannak a saját paraméterei, és azokat próbálom követni. Kisebb-nagyobb sikerrel, de remélem, hogy pontos munkát végzek.

Az eredeti alakja A4-es volt, így lett belőle 1062 oldal. Poén, hogy ez mára alaposan megváltozott. Ugyanis a regényt két könyvben szeretném kiadni. Az első könyv összesen 430 oldalas lenne A4-ben. Igen, de csak lenne. Mivel a kiadó paramétereit kezdtem el használni, így az első könyv 923 oldalas lett. XD Ki fog ennyit elolvasni?

Úgyhogy az öcsém már jelezte nekem, hogy lehet, nem két könyvet kellene belőle csinálnom, hanem legalább hármat, hanem négyet. Ó, igen! Eleve trilógiát nem akartam belőle, de lehet, kénytelen leszek legalább három - jobb esetben négy - részre szétbontani. Ó, igen! Csakhogy a gond ott kezdődik, hogy így is elég nehéz volt behatárolni, hol legyen az első könyv vége és hol kezdődjön a második. Most mindent kezdhetek elölről.

Állandó hadban állok ezzel a regénnyel. Bővítettem a szereplőket, a történéseket, változtattam itt-ott rajta, fejezeteket tagoltam szét, tettem össze, vettem ki, adtam hozzá. Majdnem mindegyik szereplőnek alaposan kidolgoztam a külalakját és a belső tulajdonságait. Most meg jön a regény formai kerete, amitől kezdek kiőszülni. Pedig annyira szépen csengett, hogy 430 oldal. Persze A4-esben 430 oldal, de hát akkor is. Most viszont 923 oldal... szerintem senki nem veszi meg... sőt, azt ki is kéne olvasni.

A regény második könyve - a kiadó paraméterei szerint - kissé több, mint az első könyv: 1189 oldal. Hát még én is meggondolnám, hogy kiolvasnék-e ennyit vagy sem.

Szóval, paraméter ide vagy oda, sajnos nem két könyvből fog állni a regényem. Így még több munkám lesz vele, mert nem mindegy, hol fogom azokat kettéválasztani. Remek! Úgyhogy megint túlórázni fogok. Kedvenc elfoglaltságom. :D

xoxo

Prológus

Sziasztok!

A fantasy regényem elindulása előtt álmodtam egy álmot. Jobban mondva álmodtam valamit, amiről tudtam, hogy meg kell születnie. Ez az álom már a regény kezdetekor világos volt előttem, hogy magát a prológust adja meg.

A prológust volt a legkönnyebb leírnom, és egyszer sem változtattam rajta. Az egyedüli a regényemben, melyet változatlanul hagytam, nem írtam át, nem vettem belőle, nem adtam hozzá. Az, ahogy leírtam, az úgy is marad.

És a mai napig rácsodálkozom, hogy miként tudtam én abból az apró prológusból egy jól megtermett sztorit összeállítani. Olyan, mint egy mese csak a legrövidebb változattal. Ugyanakkor azóta sem álmodtam arról, hiába is szerettem volna, hogy könnyítsek az írásomon. Egyszerűen képtelen vagyok róla álmodni, pedig néha jól jönne.

Az, hogy mi történik a prológusban és mi történik a teljes regényben szintén alaposan összehozta nekem a szálakat. Az első leütésnél tudtam, hogy maga a sztori nem hétköznapi, nem lehet az, és hogy a terjedelme is talán meghaladja majd a 300 oldalt. Hát, igen! Szerettem volna én 300 oldalba mindent beletömöríteni, de sajna, inkább bővült.

A regény prológusa olyan, mint egy centrum, amely köré fokozatosan gyűlnek, szőnek, építenek, kapcsolódnak egymáshoz újabb szálak, szereplők, történések, folyamatok. Az egyik kérdés az, hogy a prológus által mennyi olvasót vonzok be ebbe a fantasy világba. Hisz a prológus majdnem olyan, mint a könyv szerzője, a könyv címe, a könyv fülszövege. Megragadhatja az embert, de az is lehet, hogy egyáltalán nem fogja érdekelni és vagy továbblapoz, vagy leteszi a könyvet.

Nekem tetszik a prológus. Érdekesnek tartom. De én az író vagyok, nem pedig az olvasó. Az olvasó dönti el, hogy akarja-e majd olvasni a könyvet, vagy sem. Én ebbe pedig nem szólhatok bele. Hisz jómagam olvasó is vagyok. Nem egy könyvet olvastam, volt, amit többször is. A legtöbbnél pedig mindig más fogott meg. Szóval, csak reménykedhetem abban, hogy a prológus is figyelemfelkeltő lesz.

xoxo

Regényem

1062 oldal, 25 fejezet összesen, ebből az első könyvre való 430 oldal, 13 fejezet. A végén még megérem, hogy készen lesz a regényem. :DSzeressem az ilyet!!! xoxo

Sziasztok!!!

2017.06.04., hajnali 2:04

Már magam is kezdtem kételkedni, hogy idáig eljutok. Pedig nem most kezdődött. 12 év. Ennyi időt szántam a fantasy regényemre. Kicsit hosszú. Egy részem örül, hogy hamarosan vége, de a másik részem nem éppen boldog. 12 év alatt számos más regényemet tettem parkoló pályára, pedig ha azokkal is foglalkozom, már lehet, kiadtam volna az egyiket.

Vegyes érzéseim vannak a regényemmel kapcsolatban. Imádom a történetet, imádom a szereplőket, imádom, ahogy alakulnak a dolgok benne, mégis olyan hosszúra nyúlt ez az egész.

Voltaképp mindig is arra vártam/vágytam, hogy végre valahára befejezettnek véljem. Igaz, hogy ketté szedem, de akkor is. Az első könyv úgy néz ki, hogy 430 körüli oldalas lesz. Persze még előtte újra átolvasom és megszerkesztem. A második könyvnek így is megvan a 90%-a, azt is még egyszer átolvasom, kipofozom és mehet a kiadóhoz.

Mindig is szerettem volna olyan írónő lenni, aki kb. 3-4 hét alatt végez egy regénnyel. Áldanám az eszem, ha a következő regényemmel nem túlóráznék ennyit. Sosem értettem, hogy tudnak összedobni egy közel 400 oldalas regényt ilyen rövid idő alatt, míg én szenvedtem... szenvedtem... írtam, de szenvedtem... örültem... megőrültem... ismét szenvedtem és közben írtam. Kb. így tudnám kifejezni a fantasy regényemmel kapcsolatos érzéseimet.

Amikor el kezdtem írni, tök jó volt minden. Jó történet, kifogástalan szereplők, imádni való helyszínek stb... Ezzel szemben mit csináltam? Mindig találtam benne kivetnivalót. Bővítés, írás, törlés, csere, névválasztás, küllem- és jellemábrázolás, kutatás, keresés, böngészés, írás, jegyzetelés, azt is kb. 3-4 éve, mert korábban nem lehetett volna, mert na és kész. Túl egyszerű volt az élet, hogy bonyolítsak rajta.

Néha úgy gondoltam feladom, máskor azt, hogy összecsapom és nem érdekel tovább, lesz, ami lesz alapon kiadom és pont. Lemondás. Olyan filmsorozatok és könyvek, melyek a természetfeletti dolgokkal foglalkozik, nem olvastam és néztem már jó ideje. Szórakozás? Esetleg havi 1-2 alkalommal mozi, de csak is olyan filmekre, melyek szintén nem a regényemhez hasonló. Úgy le vagyok maradva a könyvek terén, hogy már néha azt sem tudom, ki a legújabb bestselleres. (Hiába vannak olyan blogok, amelyben könyvajánlók sora épül fel, egyszerűen képtelen vagyok beleolvasni, mert tudom, hogy nem bírnám ki és ez idegesít.) Persze filmek terén voltak kivételek, mert mégis csak tudjak már róluk, meg a kíváncsiság, és közben úgy alakítottam a regényem, hogy a legtöbb esetben ne legyen ugyanolyan, mint a látottak. Remélem, ebben az egyben sikerült valamit alkotnom.

Odaát/Supernatural az első 3 évadot láttam, pedig nagy kedvenc sorozatom volt. Azóta elvétve hallok róla ezt-azt. Az egyik indokom az volt, amiért nem néztem tovább: kései időpont. Naná, hogy nem tudtam volna felkelni másnap, hogy menjek dolgozni vagy tanulni. A másik indokom: a saját regényem. Ismerem magam. Ha olvasok valamit, vagy látok valamit, azt véletlenül is beleépíthetem a regényembe, amit nem akarok és nem szeretnék. Így úgy vagyok vele, hogy amint a második könyvvel is végzek és kiadom, akkor folytatni fogom az Odaátot, persze, ha lesz időm rá. Egy csomó más sorozatot sem ártana bepótolni, amik azóta teljesen véget értek. Hah!

És hogy mit csinálok, amint teljes mértékben kész leszek a könyvekkel??? Elmegyek bulizni. Kitisztítom a fejem. Felveszem a ritmust. Próbálok élni. És közben már azon morfondírozok, melyik legyen a következő regény, amit tudnék folytatni. Vagy, veszek egy rakat könyvet és mást se csinálok, csak olvasok. De jó is lenne már.

A lényeg, hogy jelen pillanatban fáradt vagyok, kialvatlan vagyok stb. A terv: alszok kb. 3-4 órát, utána minden reggeli és egyéb nyalánkság nélkül belevetem újra, ismét, az elejétől kezdve a regényembe és meg sem állok a 340. oldalig. Remélhetőleg nem újabb 12 évre. :D

xoxo

Edana

Fantáziadús történetek - gyakorlati feladat

Sziasztok!

A fent látható linkre kattintva eljuthattok a Pennát a kézbe blogra, ahol egy újabb gyakorlati feladaton lehet részt venni. Jó magam nemrég egy rövid történetet írtam a 4. képre.

A történetek beküldési határideje: június 8.

Beérkezett alkotások közzététele: június 9.

Eredményhirdetés: június 10.

Szóval, a 4-es képet választottam, nem éppen lett terjedelmes, kb. 1-1,5 oldal. :) Nem sok, de jelenleg ennyit tudtam most írni.

Most pedig ide a blogomba is közzéteszem e rövidke művem.

EDANA

Létezett egy világ, melybe születtem s éltem. Éltem abban a világban, melyet gyermekként ismertem. Ismertem minden rezdülését. A folyók sima, lágy ölelését. A szél könnyed lebegését. Az állatok hangjait. A mezők végtelenségét. Az emberek életét.

Létezett egy világ, mely titkos volt, mint a holdtalan éjszaka. Csak kevesen ismerték, s inkább szóba sem hozták. Egy világ, mely tele volt veszéllyel, véres küzdelmekkel, hátrahagyottakkal, megsebzett lelkekkel.

Jómagam léteztem mindkét világban, ám sokáig a másik, a sötét, a kegyetlen, a sivár nem mutatta meg magát. Nem tudtam, miért én vagyok az. Nem tudtam, miért üldöznek engem. Nem tudtam, kinek mire kellek.

Fiatal voltam, egyszerű, tapasztalatlan, gyermekien ártatlan. Mégis elragadtak onnan, ahová születtem. Onnan, ahová tartoztam. Onnan, ahol gyermek lehettem. Onnan, ahol azt hittem a családom él.

Démonok. Kik elragadják a lelkeket. Kik kísértik az embereket. Kik félelmet, háborút, pusztítást és vérengzést okoznak mindenhol, ahová csak elérnek. Démonok. Kiknek vére sötét. Kik ártatlanokat, fiatalokat, szüzeket ostromolnak. Kik megvetik az emberi lényeket. Démonok. Kik most engem akartak.

Engem, ki sokáig azt hitte, ember. Ki úgy élt s mozgott, mint egy ember. Ám csak félig voltam az. A szüleim, nem a szüleim voltak. A testvéreim, nem a testvéreim. Ők csak bábok voltak. Tudatlanok. Azok, akik arra voltak jók, hogy elfedjenek engem. Engem, akiért most eljöttek.

Anyám ember volt. De egy démonnal hált, kitől teherbe esett. S születtem én, ki anyja szépségét, vörös hajzuhatagát, borostyán zöld szemét örökölte. S születtem én, kinek apja démon, kinek lelke gonosz s mérhetetlenül kegyetlen. Kinek örököse voltam. Én, aki mindezt nem akarta.

Elragadtak. Fájdalmat okoztak. Kihasználtak. Megbecstelenítettek. Mégis, ezek után sem adtam fel. Harcoltam. Küzdöttem. Véremet adtam. Eltapostak. Meggyaláztak. Felülkerekedtem. Háborút szítottak ellenem. Megmérettettem. S végül győztem. De milyen áron?

Kiket ismertem, s kiket szerettem, meghaltak. Vérük a földdel vált eggyé. Láttam hamuszürke arcukat. Hallottam sikolyuk. Mind bennem él. Láttam a pusztítást, emberek százai halálát. Mindezt miattam, akiért a démonok eljöttek, s akit királynőjüknek fogadtak.

Létezik egy világ, melyben élek. Mely mindig is ott volt körülöttem. Léteztem egykor gyermekként, boldogan, vidáman, felhőtlenül. S létezek most, kietlen, lélektelen, zord s kegyetlen. Az arany korona a fejemre került. A királyi palást rám került. A trónt elfoglaltam. A démonok felett uralkodom. Magam is így hittem.

Ám a démonok engem uraltak. Báb lettem egy világban, melynek uralkodója én vagyok. Fogságba estem. Szabadulni nem tudok. Harcoltam valamiért, amit azelőtt sosem ismertem. Harcoltam magamért, s a legnagyobb bukásomat éltem meg. Lettem valaki, aki nem akartam. Változtam valamivé, melyet sosem ismertem. Ugyanazzá lettem, mint egykoron apám. S elvesztettem mindent, mi egykoron anyám volt.

Edana a nevem. A démonkirálynő. A rettegett. A mészáros. A becstelen. Megannyi név egyetlen léleknek, ki maga is ezek ellen harcolt egyszer. Már nincsenek előttem virágba borult mezők, annál is inkább vérben úszó harcterek. Már nincsenek előttem szeretteim, kiknek gyermeki éveimet köszönhetem, annál is inkább mások szerettei holtan, vérbe fagyva. Már nincsen az a kislány, ki egykoron voltam, mert a lelkemet átszőtte a démoni énem. Már nincsen hangtalan sírás, annál is inkább gúnyos kacaj, melyet győzelmeim mámorában élek meg. Már nincsen reggeli napsütés, csak a kietlen ridegség. Már nincsen éneklő madár, csak néma suttogás. Már nincsen szépség, csak rútság. S nincsenek ártatlan lelkek, csak haldokló, üres vázak, kik nekem engedelmeskednek. Nekem, aki maga is egy csupasz, élettelen test.

Edana a nevem. A démonkirálynő. Egy kegyetlen zsarnok, ki apja nyomdokaiba lépve, megfertőzött mindent, mi egykor szép s tündöklő volt. Ki egy utolsó reménysugarat vár az élettől, mely örökre elnyel s az utolsó tőrdöféssel szívemet állítja meg. Ki hangtalanul várakozik a halálra, a megbocsátásra, a fényre.