2014 január - első újévi bejegyzésem

Nem sokat tudok foglalkozni a legtöbb blogommal, próbálok, de nem mindig sikerül. A legtöbb esetben is a verses blogomba írok, azt is olyankor, amikor vannak már újdonsült verseim. Az ok még mindig az első kiadásra szánt regényem, amit még mindig nem sikerült befejeznem.

Mivel újévet írunk, bár január vége felé járunk, elárulom, hogy tettem egy ígéretet magamnak szilveszter napján. Ez az ígéret annyiból áll, hogy még január vége előtt be kell végérvényesen fejeznem a regényem. Ennek ellenére nagyon elgondolkoztam azon, hogy talán az lenne a legjobb, ha pár részletet majd szemléltetnék a blogomon. Amit tudni érdemes a regényről és amit azt hiszem nem egyszer megírhattam, hogy a regény fantasy elemekkel tarkított, mitikus lényekkel fűszerezve. A címe egyenlőre titkos, ahogy maga a regény története és azok szereplői, de ezt is hamarosan felfedem.

Persze a címmel akadt egy kis bökkenőm. Ahogy írtam a regényt valahogy világossá vált számomra, hogy a cím talán mégsem megfelelő, ennek ellenére még azon a címen szerepel, a változtatás pedig 50-50%-on áll. Az öcsém szerint már rég be kellett volna fejeznem, de sajnos ez idáig nem sikerült. Mindig bővítettem és változtattam. Volt, hogy nem is tudtam írni és csak bámultam a képernyőt. A kifogásoknak vége. És nagyon remélem, hogy hamarosan kész leszek. Az öcsémnek ugyanis nagyon is igaza van, túlságosan elhúzom az egészet, de nem tudok mit tenni, a sztori egyszerűen adja magát. Bár igaz, ami igaz, lehet, hogy nekem tetszik, de nem biztos, hogy másnak is, így ezért is tervezem, hogy hamarosan - amit nem tudok még pontosan, hogy mikor - felteszek részleteket a regényből. Apró, kicsi részleteket. És még majd mellékelek egy fülszöveget, bár az még mindig nem az erősségem.

Igaz a blogomat nem sokan követhetik, de nem is követhetik, hisz sok mindent nem tartalmaz, mint másoknál. És nem jelentettem meg terjedelmes regényeket, csak részleteket. El kezdtem ugyan néhány regényt bele-bele írni, de nincs befejezve, mert mindig félbe hagytam. Nagy csalódás a részemről, sajnos ilyen vagyok. Ilyen esetben még mindig jobban terjeszkedik a verses blogom.:)

Nem pazarolva a szót/betűt, arra jöttem rá, hogy nem fogják olvasni a regényem, hiába lenne kiadva, ha valamennyit nem ismertetek belőle. Remélem ez hamarosan megváltozik. Addig is mindenkinek kellemes januárt!!! xoxo

Christin Dor

B.U.É.K!!!

Mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánok!!!

Merry Christmas Everybody!!!

Búcsúzás és újrakezdés

Nagyon régen írtam ide és most egy kisebb szösszenettel készültem. Remélem, aki olvassa tetszeni fog, de ha nem... majd hozok egy újat.:)
(Nem vagyok benne biztos, de ha jól rémlik, akkor a Pennát a kézbe küldtem volna. Bár az is lehet, hogy elküldtem. Már nem tudom, de elkészült.)

Voltaképp nem vártam mást, mint azt, hogy amit látok nem igaz és hamarosan felébredek az álomból. De az igazság az volt, hogy megtörtént aminek meg kellett történnie. Az egyetlen ember, akibe mélységesen szerelmes voltam és akivel alig egy éve szakítottunk oltár elé vezette azt, akit legnagyobb ellenségemnek tartottam. Ráadásul meghívót is kaptam az esküvőre, amire természetesen nem kellett volna elmennem, de azt hittem, hogyha ott leszek még meggondolhatja magát. Nem. Rám se nézett, sőt olyan vigyorral az arcán lépett ki újdonsült feleségével a templom ajtaján a vendégsereg elé, hogy rá kellett döbbennem ő sosem szeretett engem. Kegyetlen húzás volt tőle, ahogy az is, hogy az egykori jegygyűrűm ott csüngött felesége ujján.

Halványlila, mély dekoltázsú selyemruhába sétáltam végig a macskaköves utcán. Direkt olyan ruhát vettem fel, amely kiemelte nőiességem és karcsú alakom. Mindegy mit csináltam az eltelt három év alatt, amíg együtt voltam Dáviddal, mindegy hogy az ő hatására cselekedtem, neki ennyi nem volt elég. Végül belefáradtam és az lett a vége, hogy dobott engem. De én kitartóan mentem utána, míg ő már mással folytatta az életét.

Mintha az agyam egy része kikapcsolt volna csak akkor eszméltem fel, mikor a vasútállomáson várakoztam egy jeggyel a kezemben, amiről először azt se tudtam hogy hová szól. Végül megnyugtatóan vettem tudomásul, hogy legkedvesebb helyemre a Balatonra visz, ahol mindig feltöltődtem, mikor már otthon nem tudtam meglenni.

Azzal sem törődtem, hogy megbámulnak a körülöttem lévők. Amint megérkezett a vonat megvártam, hogy az előttem lévők felszálljanak, majd én is ezt tettem. Nagyon ritkán volt alkalmam vonaton utazni, főleg mióta megszereztem a jogsim és a saját autómmal járhattam ide-oda. Szerencsétlenségemre a fülkébe, ahová a jegyem is szólt már volt valaki. Egy férfi. Gyorsan bementem, köszöntem és leültem. Éreztem, hogy a férfi bámul engem, de én csak a vasútállomás téglaépítésű épületét bámultam. Fogalmam sincs hány percig várakoztunk mikor végül elindultunk, de a gyomrom szinte résnyire szűkült. Mindeközben Dávid járt a fejemben és egy pillanatig szorosan lehunytam a szemem és csak akkor nyitottam ki, mikor a vonat kürtje felharsogott, majd egyszeribe elindultunk. Éreztem, hogy megremegek és egy könnycsepp kiszökken a szememből, amit jól láthatóan a férfi is észrevett és mindjárt egy zsebkendőt nyújtott át nekem.

     – Akárki is zaklatta fel, nem érdemel egy könnycseppet sem – közölte olyan magabiztosan, hogy képtelen voltam visszafojtani mosolyom, majd hálás tekintettel nézve rá, elfogadtam a zsebkendőt.

Nem tudtam mit szólhatnék, így inkább csendben szipogtam néhány percig, miközben le sem vettem az egyre elsuhanó tájról a szemem. A hatalmas város képe elmosódni látszott a könnyfátyol előtt, de megnyugtató érzés is volt egyben, mert úgy hittem ez az emlékek végleges elmúlás ideje. Dávid már a múlté bármennyire is fáj. A szerelmünk talán nem is volt az igazi. Talán mindvégig olyan álomban éltem, aminek így kellett végződnie, hogy kirángasson a valóságba.

A nagy épületek látványa szürkének mutatkoztak előttem, de ahogy egyre inkább elhagytuk azokat, úgy a látkép lassan változásnak állt. Kisebb-nagyobb házak egymás mellett szorosan, majd egyre ritkábban fordultak elő. A távolban látni véltem annak a templomnak a tornyát, ahol nemrég esküdtek Dávidék. Reszkető sóhajjal gondoltam arra az iszonyatos órára. Miért kellett odamennem, mikor tudtam, hogy nem hagyja ott őt értem?

Féltve pillantottam az előttem ülő ismeretlenre, aki egy régi, kopottas könyvet olvasott. Sötétbarna haja enyhén hullámos volt, zöldesbarna szeme melegséget árasztott. Alakját egy egyszerű szabású velúrbőr zakó, alatta egy mélykék póló takarta. Biztosra vettem, hogy városi és egyetemista, de mivel nem láttam nála csak egy szürke színű kézitáskát, így arra gondoltam, hogy valahová talán látogatóba megy. Nem túl fiatal, se nem túl idős. Úgy véltem a húszas évei közepén járhat és kedvenc hobbija az olvasás. Dávid egy könyvet sem olvasott el még az egyetemi évei alatt sem. a jegyzeteit is más készítette el számára. Ezt nem szabad! Nem szabad összehasonlítanom két egymástól különböző férfit! Ismételten a tájat figyeltem és kissé felderített a látvány, amint füves területen lévő legelésző állatokat véltem felfedezni. Jobb szerettem ilyen tájat szemlélni utazásaim során, mint hatalmas betontömböket, amik még a Napot is eltakarják, mely most halványan fénylett az égen.

    – A mosoly jobban áll önnek – hallottam meg a férfi kedves hangját és kissé meglepődve néztem rá. – Kevesen tudják, de a mosoly gyógyír a lélekre – tette hozzá s maga is elmosolyodott, majd ismételten a könyvét bújta, mintha nem is mondott volna semmit.

Már másodjára szólt hozzám és valahogy az volt a meglátásom, hogy fel akar szedni. Gúnyos tekintettel mértem végig, majd a fákat bámultam, mely az őszies idő ellenére még mindig zöldben pompáztak. Lehet, hogy csak megjátssza a jófiút, mint Dávid! – figyelmeztettem magam. – Ne állj szóba idegenekkel! – hallottam szeretett nagyim hangját a fejemben és kénytelen voltam ismét elmosolyodni. A nagyi mindig óvott attól, hogy csak úgy megismerkedjek másokkal, de pont ő volt az, aki könnyedén beszélgetésbe tudott elegyedni olyanokkal, akiket nem is ismert és alig egy óra alatt már szinte a barátjának tekinthette őket.

Én nem voltam ilyen. Dáviddal is az egyik csoporttársam hozott össze, akit már akkoriban is gyönyörű nők vettek körül. Dávid egy-két alkalommal elvitt randira, de aztán mintha alábbhagyott volna az érdeklődése mindig kifogásokat keresett. Végül arra a döntésre jutottam, hogy velem van a gond. Életemben talán egyszer jártam fodrásznál, de akkor egy fiú kedvéért mindent meg akartam tenni, így a legtöbb spórolt pénzem a szépségápolásra és vadonatúj cuccokra ment el. Még a nagyim sem akart felismerni, amikor megváltozott külsővel tértem haza és akkor is rosszallóan nézett rám, amikor Dávidot bemutattam neki. Őrültség volt tőlem most már tudom, ahogy annak idején a nagyim is tudta. – Dávid is csak azt akarja – mondogatta mindig, amikor kettesben maradtunk egy kis időre. Én ezt másképp képzeltem, főleg mikor megkaptam a jegygyűrűt. Letekintettem a gyűrűs ujjamra, amin nemrég még ott virított a 14K-os fehérarany gyűrű búzavirágkék zafírral. Nem gondoltam egyszer sem a házasságra, de Dávid úgy tűnt nagyon is komolyan gondolja. A gyűrűt egy gyertyafényes vacsora alatt húzta fel az ujjamra és mindenféle ígéreteket tett nekem. Csak bámultam rá, mert még azután sem tudtam elhinni, hogy a menyasszonya lettem miután már fél éve jegyben jártunk. Mindig megcsodáltam az apró ékszert és reméltem, hogy az esküvőn is olyan boldog leszek, mint az eljegyzés estélyén.

    – Menyasszony volt, igaz? – szólalt fel ismét a férfi és szinte megkövültem a váratlan kérdéstől.
    – Mit foglalkozik vele? – fakadtam ki. Bosszantott, hogy ilyen átlátható vagyok számára.
    – Elnézést, de az, ahogy nézte a gyűrűsujját azt hittem a pasija dobta és...
    – Ehhez meg végképp nincs köze! – utasítottam rendre és már álltam is fel, hogy keressek egy másik helyet magamnak, amikor is megfogta a kezem. Döbbenten néztem rá, de nem tudtam elvenni a kezem az övétől, mely bilincsként kulcsolódott a csuklómra. Olyan meleg volt és erős, hogy beleborzongtam. Ki ez a férfi?
    – Bocsánat! – nézett a szemembe és én nem tudtam mit gondoljak róla. – Hasonló helyzetbe voltam én is nemrég és sokáig ugyanígy viselkedtem, mint ahogy most maga. Csak... gondoltam... megismerkedhetnénk az út alatt, ha nem gond.
    – Csak amiatt, mert ugyanaz történt velünk? – hökkentem meg, de aztán elhúzva a kezem kissé habozva szemléltem őt. Vajon jó ötlet? Felsóhajtottam, majd visszaültem a helyemre.
    – Örülök, hogy marad – nézett rám megértő szemekkel. Rábólintottam, bár magamban tartottam ettől az ismeretségtől. – A nevem Márk.
    – Réka.
    – Örülök, hogy megismerhetlek, Réka – válaszolt fáradhatatlan kedvességgel, ami egyszerre volt gyanús és jóleső számomra. – Megkérdezhetem, hogy merre járt ilyen szép ruhában?
    – A pasim esküvőjén – jegyeztem meg epésen, mire Márk kikerekedett szemekkel bámult rám, mint aki rosszul hall. – A felesége ujján pedig az én eljegyzési gyűrűm van.
    – Erre tényleg nem tudok mit mondani, talán csak annyit, hogy az expasija bolond és meg fogja bánni a döntését.

Meglepődve hallgattam Márkot, aki úgy beszélt Dávidról, mintha tudná, hogy ez lesz a vége. Vajon tényleg meg fogja bánni? És akkor mi lesz? Visszajön hozzám? Nem! Még egyszer nem esek bele ebbe a csapdába!

Mikor felültem a vonatra még nem gondoltam, hogy a könyvem mellett – amit már magam sem tudom, hogy hányszor olvastam el – más valakinek a társaságát is élvezni fogom. Csak egyszerűen el akartam hagyni a környéket, hogy valahol távol egy csendes kis zugban megleljem a békémet. Nem volt könnyű csak úgy mindent hátrahagyni, összecsomagolni és végül eldönteni, hogy messzire megyek. A gondok nem most kezdődtek, de csak most tisztáztam magamban azt, hogy nincs értelme őrölni a szerencsétlenségemet. Amint egyik megállóból a másikba mentünk a könyvet bújtam, mintha ezzel is elfeledhetném mindazt, ami történt. De nem sikerült. Ám, amikor a lány benyitott a kabinban gyönyörű, kivágott ruhában még a szívem is megállt egy pillanatra. Az a kínzó arc, a könnyes szem nagyon is ismerősek voltak számomra, ahogy az értetlenség nyomai is, melyet próbált palástolni.

Ahogy rám nézett és köszönt, tudtam, hogy egyedül szeretne lenni a magányában, de egyszerűen képtelen voltam elmenni és itt hagyni. Mindvégig a tájat próbálta figyelni, de közben valahol máshol vagy inkább más valakin járt a gondolata. Nem tudtam mitévő legyek, próbáltam szóba elegyedni vele és már szinte magamat néztem hülyének, amiért olyan sok ostobasággal győzködtem. Menyasszony volt. De valami történt, ami miatt ilyen zaklatottá vált. Tudom milyen érzés, ha a szerelmünk elárul és egy másikat választ. Amint ezt felhoztam neki szinte leüvöltött és igazat adtam neki, hisz nincs jogom beleszólni az életébe, de nem akartam, hogy olyasvalaki miatt eméssze magát, aki nem érdemli meg még azt sem, hogy a nevét kiejtsék.

Réka. Így hívják. Gyönyörű a neve, ahogy a nő maga. Lehet olyan huszonnégy éves. Búzaszőke haja szép kontyba fésülve. Almazöld szeme még fényesebbé vált, amint beletekintett a Napba. Egyszerű sminkje igazi természetét mutatta, amit mindig is szerettem a lányokban. Megdöbbentett a tudat, hogy képes volt az expasija esküvőjére elmenni. Vajon az a férfi ilyen ostoba, hogy Réka helyett más valakit vett el? És miért ment el az esküvőre? Kínozni akarta magát? Vagy azt hitte, hogy az a fickó visszamegy hozzá?

    – Na és maga merre tart? – szólalt meg kis hallgatás után. Örültem, hogy nem tartózkodik tőlem.
    – Ahogy már mondtam hasonló cipőben járok, mint te.. maga... – dadogtam.
    – Szerintem... tegeződjünk... végtére is nem lehet nagy korkülönbség köztünk – adta meg az esélyt Réka és ennek még inkább megörültem. Remegő kézzel tettem le magam mellé a könyvet. Eddig egy nő sem váltott ki nálam ilyesmit és tudtam, hogy ez nem lehet véletlen.
    – A barátnőm másfél éve dobott, mert megismerkedett egy másik pasival. És ahogy az lenni szokott olyannyira kijöttek, hogy a házasság sem volt akadály számukra, amit csak tegnap tudtam meg egy közös ismerősünktől, aki Londonból tért haza, hogy részt vegyen a jeles alkalmon – vallottam be minden feszengés nélkül. Erika meglepő arcán elmosolyodtam. – Miért ment el az esküvőre?
    – Én csak... – sóhajtott fel Réka, majd ujjait tördelve nézett ki az ablakon. Arca ismét szomorúvá vált és eldöntöttem, hogy valahogy megpróbálom feledtetni vele ezt a szörnyű napot. – … azt hittem, ha meglát, akkor meggondolja magát. De egy év alatt sem gondolta meg magát, nemhogy az esküvője napján. Furcsa volt őket látni, amikor tudom jól, hogy nekem kellett volna ott lennem, de...
    – De úgy érzed az életed másmilyen lett volna, ha az ő oldalán álltál volna abban a pillanatban – helyesbítettem.
    – Valami ilyesmi – hajtotta le fejét, majd kézfejével ismét eltörölt egy könnycseppet. – Azért is gondoltam másképp, mert Dávid elküldte a meghívót. Most már tudom miért.
    – Nem elég, hogy összetörte a szíved még ezzel is tetézte – szorítottam ökölbe a kezem, de ekkor valami furcsa gondolat ötlött eszembe. Dávid. Amikor értesültem barátnőm esküvőjéről, elolvastam a reggeli újság esküvői rovatát és csak az ő esküvőjéről írtak és... Dávid. Ez a név szerepelt Meli neve mellett. Az nem lehet vagy mégis?

Pár percig némán figyeltem Rékát, aki hallgatásba burkolózott az előbbi megjegyzésemet hallva. Vajon, ha elmondom, amire rájöttem, mit tesz? Kimegy és soha többé nem látom? Mit tenne, ha tudná, hogy a volt pasija az én barátnőmet vette el? Miért érzem úgy, hogy nem mondhatom el neki? Kétségek gyötörtek és lázasan gondolkoztam mit tehetnék ez ügyben. Réka szenved. Én már valamelyest túlléptem a Melivel való szakításom óta, de Rékában mély nyomokat hagyott Dávid. Mégis hogy történhetett ez meg? Miért azzal a nővel kellett találkoznom, akinek a volt pasija az én volt barátnőmmel kötött házasságot? Mindenféle gondolat járt a fejemben, köztük az is, amit sosem tettem meg és nem is értettem magam miért gondolok én ilyesmire. Miért csábítsam el Rékát? Csak azért, hogy később beszámolhassak róla a barátaimnak, akik azonmód Melinek is elmondanák? Tudatni akarnám Dáviddal, hogy amit tett ő és Meli ugyanazt megkapják csak egy kicsit másképp? Nem! Réka nem érdemli meg az ilyet! És én sem tudnék úgy együtt lenni valakivel, hogy közben azon tépelődöm vajon mit gondolna róla a volt barátnőm.

    – Az a könyv igen régi lehet vagy túl sokat olvastad? – szólalt meg a kínos csend után Réka. Egy pillanatra kibillentem a saját gondolataim árnyékából, majd a könyvre sandítottam, amit még Meli adott nekem az első közös karácsonyunkra. Akkor csak egyszer olvastam el és nem igazán tetszett, mert a szereplőt elhagyta a szerelme és hiába próbálta más nők társaságát élvezni, nem tudott felejteni és később öngyilkos lett. Miután Meli elhagyott a könyvet több tucatszor olvastam el, a lapok néhol elszakadtak, valamelyiket még egy kávéfolt is díszíti.
    – A múltam egy olyan része, amit még nem dobtam ki – jegyeztem meg keserűen és Réka bizonyára rögtön rájött, hogy miről is beszélek.
    – Ezek szerint még te sem felejtetted el őt – válaszolt halkan Réka és egymásra néztünk. – Valamit el kell mondanom.

Érdeklődve néztem rá. Réka meglepő dolgot kezdett el mesélni nekem. Miután megtudta, hogy ki Dávid újdonsült barátnője a közösségi oldalon felkutatta az adatlapját és alaposan átnézte. Réka maga sem gondolta, de mialatt beszélgettünk valahogy ismerősnek tűntem számára és végül rájött, hogy egy közös képen szerepeltem Melivel. Azt a képet végül törölte az adatlapjáról. Így már én is elmondtam neki, hogy sejtésem lett arról a beszélgetésünk alatt, hogy Dávid – akinek nevét az újságban olvastam – az a férfi, akivel Réka egykor együtt volt, de azt nem árultam el neki miket gondoltam utána. Hirtelen Réka elnevette magát és nekem is jókedvem lett ettől. Rékának most a nevetés adta a szemeibe toluló könnyeket.

Egyikünk sem értette miért sikerült így az életünk ezen szakasza, de mindketten örültünk neki, hogy vége lett és valami újba kezdhetünk. Az utazás utolsó percében is egymást hallgattuk, de már nem csak az elmúlt szerelmeinkről beszéltünk, hanem saját magunkról, arról mit szeretnénk elérni az életben és hová akarunk eljutni.

Mire leszálltunk a vonatról a Nap már a horizontot érintette. A friss levegő a közelben húzódó Balaton vizének illatával keveredett. Ahogy egymásra néztünk Réka szomorúságát már nem láttam, de én éreztem a saját szorongásom. Réka értelmes, gyengéd és humoros teremtés, akiről már most tudni véltem, hogy számomra nemcsak barátként lenne fontos. De tudtam, hogy ez most nem lehetséges. Réka még talán sokáig Dávidért fog sírni és én nem akarom felzaklatni azzal, hogy együtt is megpróbálhatjuk a felejtés útján elindulni.

Ahogy elnéztem Márk kedves, megértő tekintetét lelkem sóhaját hallottam végig. Márk nem tolakodott, még ha egyszer-kétszer olyan pontot érintett, amivel a szívemet szúrta. Furcsa, de arra gondoltam miután már felszabadultabban beszéltünk egymással, hogy bárcsak hamarabb ismertem volna és bárcsak tovább tartana ez az egész, ami elkezdődött. Valahogy lelkem legmélyén éreztem, hogy a mi kialakult kapcsolatunk nem itt ér véget. És reméltem, hogy amint túl leszek a Dávidon, Márk még mindig szabad lesz és talán ő elfogad olyannak, amilyen vagyok. De félek reménykedni vele kapcsolatban.

Miután elköszöntünk egymástól, Réka taxiba ült, én viszont a könyvemmel és a táskámmal a kezemben elindultam a családi nyaraló felé, amely közel helyezkedett el a Balatonhoz. Minduntalan Réka járt a fejemben. Nem ismertem Dávidot, de ismertem Melit. Ha Dávid olyan, mint ahogy azt gondolom, akkor megérdemlik egymást Melivel. A Melivel eltöltött évek elködösítettek, nem vettem észre, hogy akivel élek nem úgy szeret, csak a látszat volt csupán. Miután a köd elpárolgott, úgy én is visszatértem önmagamhoz. Letekintettem a kezemben lévő könyvre, fanyar mosollyal vetettem búcsút neki, és amint kidobtam a legközelebbi szemetesbe már mentem is tovább az úton. Már ekkor tudni véltem, hogy Rékára érdemes várni és mindent meg fogok tenni, hogy mi együtt lehessünk.

A fagyos pusztaság gyermeke

A fagyos pusztaság gyermeke

Már gyermekként arra tanítottak, hogy király legyek. A démonok királya, ki hatalmas seregek vezére és az Alvilág mindenható ura. Arra tanítottak, hogy pusztítsak, kihasználjam mások gyengeségeit, győzedelmeskedjek a Fényesség hazája fölött. Apámat a leghatalmasabb démonkirályt korán elvesztettem, így igen ifjú férfiúként vettem át helyét. Anyámat nem ismertem, bár azt pletykálták, hogy a Fényesség hazájából származott. Korán meg kellett tanulnom milyen királynak lenni, és ahogy nőttem nemcsak testileg erősödtem meg, elzártam minden más érzést, ami gyengíthet utam során. Azt az utat folytattam tovább, amit apám mutatott meg nekem. Démonkatonáimmal völgyeket égettünk fel, ostromoltunk városokat, sanyargattunk népeket. Féltek tőlem. Aki ki is állt ellenem, az meghalt még mielőtt kardot ránthatott volna. Sok mindent elértem királyként, sok mindent láttam és tapasztaltam, amíg egy nap egy jóslat be nem árnyékolta már akkor is sötét lelkemet. A jóslat szerint a fagyos pusztaság gyermeke egy vörös hajú emberi lény fogja okozni vesztem. Nem akartam hinni a jóslatnak, de ekkor emlékeztettek engem anyámra, aki szintén vörös hajú volt, és csak azért akarta elcsábítani apámat, hogy aztán megölhesse őt. Nem sikerült neki, de apám csak amiatt nem végeztette ki, mert velem volt várandós. Miután megszült, anyám meghalt. Így nem volt kérdés, hinnem kellett a jóslatnak, és minden vörös hajú nőt és férfit elfogattam és kivégeztettem anélkül, hogy bármit is tudtam volna róluk, vagy hogy tettek volna valamit ellenem. Ezután pedig felkerekedtem a seregemmel és a fagyos pusztaság felé vettem az utam. Amíg el nem értük a határt, minden mást elpusztítottam.

A fagyos pusztaság vitathatatlanul gyönyörű helynek számított és szokatlanul varázslatos. Mindent hó és jég takart, de ami igazi szépségét adta a tájnak az a fehér szirmokkal megáldott apró növény, amely még ilyen zord időben is megél. Ahogy végigpásztáztam tekintetem a helyen megláttam egy vörös hajú, mályva színű, vékony anyagból készült ruhájú fiatal lányt, aki a virágok között lépdelt. Hajában és a ruhája mellrészén is a fehér szirmokból álló virágok díszelegtek. Mindannyian, akik csak látni vélték őt megkövülten bámultuk. Mintha megérezte volna jelenlétünk, megfordult. Szépsége eltompította a táj fagyos jellegét, és mintha melegség költözött volna be szívembe, éreztem hogy nem bánthatom. A lány először csak nézett, de tekintete szokatlanul barátságosan fénylett, amely olyan volt, mint a halvány napsugár. Arca pirosas volt a hidegtől, de ennek ellenére nem fázott, és amikor elmosolyodott, szívem nagyot dobbant. Megrökönyödve néztem őt, aki ahelyett hogy menekülőre fogta volna, csak csendben állt ott. Még sosem láttam nála szebbet. A szél meg-meglebbentette vörös hajzuhatagát, mely össze-vissza tekeredett a nyakára és a derekára.

 – Ő az, uram – szólalt fel egyik hűséges katonám. – A jóslatból... a vörös hajú...

Ahogy ezt kimondta egész testemben megfeszültem. Ha ez igaz, akkor meg kell ölnöm. De hogy ölhetném meg, mikor se fegyvere, amivel megsebezhetne? Mégis miként ölhetne meg? A szépségével? De tovább nem kellett ezen gondolkodnom. A katonák zúgolódtak, ahogy egymásnak adták a hírt, miszerint a vörös hajú ismeretlen lány a gyilkosom. A következő pillanatban halk nyögés ütötte meg a fülem. A lány arcára meredtem, aki kikerekedett szemmel nézett rám, bőre elsápadt, térde megcsuklott, majd összeroskadt a hóba. Ekkor láttam meg az íjászt, aki kilőtte nyilát, s tudtam ezzel vége. Az íjászaim elég pontosan céloznak ahhoz, hogy valakit megöljenek.

Lassú léptekkel indultam a lány felé. A szél, mintha síró hangokat hallatott volna felkavarta körülöttem a havat és a virágszirmokat. Amint elértem a lány mozdulatlan testét, féltérdre ereszkedtem, s lassan egyik kezemet kinyújtottam feléje. Oly gyönyörűen feküdt a hóban, mintha csak aludna. A bőre ugyan sápadt volt, de bársonyosan puha, és az illata, mint a virágoké. Nem ismertem őt, azt sem tudtam kicsoda, mégis olyan érzés kerített hatalmába, ami még azelőtt soha. Még apám elvesztése sem okozott ekkora fájdalmat. Ahogy hozzáértem, a szemhéja megrebbent. Csodálkozva néztem bele azokba az arany szempárokba. Halványan elmosolyodott, pedig a nyíl okozta sérülés nagy fájdalmat okozhatott számára.

–  Hát eljöttél hozzám – szólalt meg bársonyos hangján a lány. – Eljöttél értem, ahogy a jóslat kívánta.

–  Hogy? – döbbentem le. Honnan tud a jóslatról? – Én a halálodat akartam.

–  Tudom – válaszolt rekedtesen, s az arcán megpihent kesztyűs kezemre helyezte saját kezét, mely erőtlen volt. – Eljön a démon, kinek szívét a fagyos pusztaság szülöttje olvasztja fel.

–  A fagyos pusztaság gyermeke, egy vörös hajú emberi lény fogja okozni vesztem – javítottam ki azonnal, de a lány megcsóválta a fejét.

–  Ha a szerelem életedbe kerülhet, úgy ölj meg – kérte. Ekkor másik kezemmel kirántottam a nyilat a testéből, mire ő felsikoltott, de sikolyát abban a pillanatban elnyomtam csókommal. Ezután karjaimba vettem és egyenesen a gyógyítóhoz vittem. Nem akartam a halálát. Ő se az enyémet.

Miután felgyógyult, elvittem őt birodalmamba, ahol királynővé lett s asszonyom. Amint megtörtént a nász, nemsokkal később örömhírrel szolgálhatott a bába, miszerint feleségem gyermeket vár. A jóslat mit sem számított már. Hisz én Kirin és asszonyom Hollisha egyek vagyunk.

Nem kellett sok idő és a fagyos pusztaság királya hadat üzent birodalmam felé, s fejemet akarta, mivel egyetlen lányát elraboltam tőle. Ekkor éreztem úgy, hogy becsaptak. Hollisha mindvégig szerelmét, hűségét és szavai igazát bizonygatta, de nem tudtam mit tegyek. Ugyanabba a helyzetbe kerültem, mint egykor apám. Ha megölöm, akkor gyermekem is meghal, ha viszont életben hagyom, akkor a jóslat valóra válik. Életben hagytam. A szobájába zárattam, egy tucat katona vigyázta őt, és a bába, aki mindvégig mellette maradt, amíg én Hollisha apja ellen vonultam.

A csata nem tartott sokáig. A fagyos pusztaság urát elfogtam, katonáit kivégeztem. Tudni akartam, hogy lányát milyen fondorlattal vette rá, hogy engem elcsábítson, de a király mindvégig lánya ártatlanságáról beszélt. Ha Hollisha hazudik, akkor életemmel játszom. Ám én is és a királynő is másként tudtuk a jóslat kimenetelét. Vajon mi az igazság?

Hollisha fiúgyermeknek adott életet. Ugyanolyan vörös haja volt, mint az anyjáé. Asszonyom meghalt a szülést követően. Egymagamra maradtam, mint egykor apám. Hollisha apját kivégeztettem. Fiamat pedig magam neveltem, ugyanúgy mint egykor engem a sajátom. Mindent megtanítottam neki és ő szorgalmasan fejlődött. Anyjáról viszont egy percig sem tudtam megfeledkezni. Nem tudtam meg igazából, hogy ki vagy mi hazudott, s ez rányomta bélyegét keserű lelkemre.

Végül a fiam elérte ama kort, hogy férfivá érjen. Nagy ünnepség folyt a birodalomban. Én magam a trónteremben üldögéltem egymagam. Nem akartam senkit látni. Az ünnepségek már nem voltak olyanok számomra, mint régen. Hiányzott a feleségem. Ugyanakkor gyűlöltem őt, amiért kétségek közt hagyott. A fiam Shyam jött felém. Külsőleg rám is hasonlított. Vörös haja hosszan elterült a hátán. Délceg és igen bátor férfivá érett. Büszke voltam rá, de legbelül sajnáltam, amiért anyja ezt már nem érhette meg.

Ahogy közeledett felém, úgy valami figyelmeztetett engem. Nem tudtam mire vélni, de már késő volt. Éles tárgy szúródott mellkasomba. Shyam rideg, nyílt tekintete mindvégig engem nézett. Kihasználta gyengeségem, megfáradt szellemem, és megtette azt, ami másoknak eddig kudarcba fulladt. A saját fiam ölt meg egyetlen tőrdöféssel. A jóslat tudatosult bennem. Hollisha annak adott életet, aki megölhet engem. Félig démon, félig ember. A fagyos pusztaság gyermeke, annak és a démonbirodalom örököse.

Korhű regények

http://irokhaakarok.blogspot.hu/2013/07/vendegironk-christindor-irasa.html

A Pennát a kézbe blogra felkerült a korhű regényekkel kapcsolatos kis írásom. Ott is el tudjátok olvasni.:) Mindenkinek előre is kellemes hétvégét kívánok!!!

Christin Dor

Korhű regények

Ez egy újabb feladat volt számomra. Korhű regények ábrázolásáról kellett írnom. Hamarosan felteszik a Pennát a kézbe blogra is. Remélem tetszik, amit összeállítottam. Próbáltam rövid lenni.:)

Mitől függ a hitelesség, a korhű ábrázolás? Mire kell figyelni?

A korhű regények számomra nagyon közel állnak hozzám. Szeretem, mert csodás történeteket, lebilincselő szereplőket mutatnak be és egy olyan környezetet biztosítva vele, amivel a fantázia mozgatórugójává válik. Páratlan szépségű, magával ragadó és tagadhatatlanul megközelíthetetlen.

Lehet igaz történeten alapuló, történelmet felvonultató és lehet fiktív, magunk által kitalált helyszínen játszódó, kitalált szereplőket formáló, kreált történetet elmondó. Az előbbinél fontos a hitelesség és a korhű ábrázolás, aminek előnye, hogy megismerhetünk egy olyan korszakot és benne élt emberek életét, amelyet talán csak a történelem könyvekben olvashattunk, azt is röviden. Ám itt is fellelhetőek olyan hézagok, melyeket aligha ismerhetnek még maguk a történelem kutatók is, így azok kitöltésére a fantázia ad lehetőséget, de azt is mértékkel. Az utóbbinál valamelyest elrugaszkodhatunk a megszokottól, de figyelni kell arra, hogy valamennyire hiteles maradjon. Nekem ez fekszik a legjobban. Nem annyira kötött, mint az előző, de nem is annyira szabad. Van mozgástere, ugyanakkor ha kell, visszahúz.

Az ábrázolásnál meg kell figyelni az akkori kor jellegzetes frizuráit, a ruhákat, a viselkedési szabályokat, a beszédmódot, lehetőség szerint, ha van rá mód ezek után könyvtárakban is érdemes utána nézni vagy filmekből is nyerhetünk ihletet, de ha már nagyon muszáj felkereshetünk olyan szakértelemmel bíró embereket is, mint például divattervező. Itt az adott kor épületeit, stílusirányzatát is alaposan meg kell ismerni. Figyelni kell arra, hogy melyik országban mikor érvényes például a romantika vagy a reneszánsz. Mettől meddig tartott a lovagi kor, a királyságok, hercegségek, birodalmak. Kik voltak akkor az uralkodók, milyen törzsek éltek abban az időben. Milyen hagyományoknak, vallásnak éltek. Miképp viszonyultak egymáshoz az emberek. És az egyfajta hierarchiai rendszert is szemügyre kell venni, ki hová tartozik, alá-fölé rendeltségi viszony, ki tartozik magasabb vagy alacsonyabb pozícióba. Na ez számomra kissé magas mérce, de általában megoldom. Miként éltek és dolgoztak akkoriban az emberek. Hogyan nevelkedtek s neveltetik saját gyermekeiket. Mit tartottak helyénvalónak és mit nem. Nagyon sokféle szempontot tartok fontosnak és kevésbé fontosnak, de mindig mérlegelek, hogy még véletlenül se legyen az, hogy valamit kihagyok.

Nekem fele-fele arányban sikerül megoldanom ezeket a helyzeteket, de többszöri átolvasás után van, hogy találok hibákat azokban a regényeimben, melyek a régi időkben játszódik. Amihez nem igazán vagyok hozzászokva az az emberek közötti magázódás, főleg családon belül. Sokszor estem abba a problémába, hogy nem figyeltem oda és a párbeszédek mind tegező viszonyban álltak egymással, de mára már valamelyest belerázódtam. Amit igazán szeretek az a múlt és a jelen megjelenítése egy azon könyvben. Nem tudom miért, de a legtöbb alkalommal ragaszkodom ahhoz, hogy a regényeimben ne csak a múlt, de a jelen is közreműködjön. Itt nagyon kell figyelni: mikor lép egyik a másikba, de semmi esetre sem szabad összekeverni, mert abból aztán nehezen lehet kigubancolódni.

Mitől válhat élővé, hihetővé egy történet, melyet az író csak elképzelhet, s csak utánaolvasással alkothat meg? Miképpen lehet megragadni egy kor hagyományait, kultúráját, sajátosságait? Melyek azok az alapvető stílushibák, melyeknek elkerülésére figyelni kell, mondjuk egy olyan történet kapcsán, mely az 1800-as években játszódik?

Amikor úgy döntök, hogy régi időben írom meg a regényem, akkor mindig nyomozni kezdek, hogy a megadott korban milyen stílusirányzat uralkodott, mennyire tudom úgy formálni, hogy ne vegyek el belőle, de ne is tegyek hozzá olyat, ami már nem odaillő. Ilyen téren azért egy kissé különc vagyok, mert szeretem a stíluskeveredéseket, így ha egy régi időben játszódó történet romantikus, de szükségét érzem, hogy legyen benne egy kis dráma, egy kis krimi, akkor csavarok rajta. Előnye, hogy érdekesebb szemléletű lesz a regény, hátránya, hogy olyan is belekerül, ami talán akkoriban még nem is volt.

Az elképzelés, hogy az 1800-as években írnom kellene az elsődleges, amit eldöntök az évszám mellett, hogy hol játszódjon. Általában Anglia a meghatározó hely, ahol többnyire a romantikus vonalak megteremtésén dolgoznék, de nem maradhatna el a misztikus és a dráma övezte forma sem. Valamiért nagyon vonzódom Anglia felé, talán mert olyan múlttal rendelkezik, ami számomra is csábító. Ugyanakkor Amerika sem maradhat el például egy gyönyörű indián történettel, vagy egy farmeréletet megspékelve egy csipetnyi szenvedéllyel. Ám, ha magyar viszonylatban gondolkodnék, akkor mindenesetre olyan helyszínt keresnék, amely alig ismeretes az emberek számára, de tele van érdekességekkel, melyet a regénybe be lehet illeszteni. De ami nagyon fontos az a beszéd és a viselkedés. Akkoriban nem úgy viselkedtek és beszéltek az emberek, ahogy mostanában, így egy kissé körültekintően kell eljárni.

A hagyományokat és a kultúrát nagyon tisztelem. Ezért ha van rá lehetőségem a regény megkezdése előtt alapos kutatásba kezdek, mert nem akarok hibázni. Ezt a részét nagyon szeretem, mert több mindennel megismertetem magam és néha meglepődöm, hogy miket fedezek fel. Nagyon jó barangolni a neten olyan dolgok után, ami pontosan le is van írva és ami elég érdekes ahhoz, hogy lekössön és tanuljak belőle. Természetesen könyvekből sem árt tudakozódni, így az információgyűjtést is megkönnyítem. De ha van egy elképzelésünk miszerint egy bizonyos hagyományt is bele szeretnénk szőni a történetünkbe, mert úgy gondoljuk megéri beleírni és számunkra lenne értéke, de az talán akkoriban nem annyira volt népszerű, vagy épp még nem jelent meg, esetleg már feledés homályába veszett, hagyjuk érvényesülni a dolgokat és majd meglátjuk mit hozunk ki belőle.

A stílushibákat jobb elkerülni, de sosem lehetünk biztosak benne, hogy mikor tévesztünk és ezt észrevesszük-e időben vagy sem. Ilyen a beszédhelyzet vagy a szóhasználati hibák. Az ismétlések elkerülése érdekében többszöri átolvasás javasolt. A volt magyar tanárom szerint sose jó, ha egy teljes mondatban szóismétlés van, vagy a következő mondat ugyanazzal kezdődik, amivel az előzőt elkezdtük vagy befejeztük. A párbeszédeknél különösen nem jó. Tapasztalat. A legtöbbször használt szavakat, mint például a mondta, válaszolt, szólt, felelt szavak helyett próbáljunk mást találni vagy bővítsünk rajta, ha tudunk. A mondatszerkesztésnél arra ügyelek, hogy összefüggő és érthető legyen. A bonyolult mondatok sem mindig jók, főleg ha az olvasó többszöri átolvasás után sem tudja mi mit akartunk ezzel közölni. Persze mi könnyen vagyunk, hisz tudjuk miről van szó. Ennek ellenére szeretem túl bonyolítani a regényeim és ezzel együtt a saját helyzetem.

Magam is sokat tanulok, keresgélek, gyűjtök. A legkönnyebb az, ha veszünk egy füzetet és leírjuk, ami fontos, mert idővel hasznossá válhat.

A kérdés már csak az: mire kell figyelni, hogy mindez sikerüljön és az olvasó át tudja élni a történetet, képes legyen elhinni, hogy ez a történet tényleg abban a korban játszódik, melyet az író meg szeretne eleveníteni a sorok által?

Amikor írni kezdtem, magamnak írtam. Nem érdekelt, hogy más mit gondolhatna arról, hisz ami nekem jó és tetszik, azt mások úgy is fogadják el. Persze nem minden esetben van ez így, ezt én is belátom. Ha az író bele tudja magát élni a helyzetbe, a szereplőkbe, a konkrét helyszínen és időben, akkor az olvasót is meg tudja győzni arról, hogy az igaz, valóságos, az érzések ugyanúgy megtalálják őt is, felkelti az érdeklődését és még azt sem bánja, ha mindez csak képzelet szülte alkotás. Voltam már olyan helyzetbe, hogy olvastam egy könyvet és szinte beleszerettem a helybe, ahol játszódik, el tudtam képzelni, hogy létezhet az a kis város. De amikor utánanéztem, rájöttem, hogy nem létezik, de nem bántam meg, hogy elolvastam a regényt és nem csalódtam az íróban sem, amiért egy kicsit megtévesztett.

A lényeg, hogyha írunk is egy bizonyos korban játszódó történetet, engedjünk a határoknak, a képzeletnek, de tartsuk be azt, hogy mindenki számára valóságos maradjon.

Néhány kedvelt régi időkben játszódó regény, amelyeket szívesen olvastam, olvasok és tudok ajánlani: Jane Austentól a Büszkeség és balítélet, Értelem és érzelem, Emma; Sidney Lawrence-től A kalóz asszonya; Linda Lael Millertől a Vágy és végzet; Mary Jo Putney-től a Porcelán menyasszony, Vihar és rózsák, Különös találkozás; Victoria Holttól a Mellyn úrnője, A kísértetház asszonya, A titokzatos asszony, A hetedik holdtölte, Ördög a lovon, A diadalmas oroszlán, A szerelemgyerek; Gayle Callentől Az úrnő testőre, Jegyesek; Amanda Quicktől A gonosz özvegy; Jennifer Blake-től az Éjféli valcer, Győztes ölelés, Sötét színjáték, Vihar és ragyogás; Daphne du Mauriertől A francia kalóz szeretője. (Ez utóbbi filmben is jó)