Kőváros - Tündérkeresztanya - Egyetlen vágy

 

KŐVÁROS

TÜNDÉRKERESZTANYA

-

Egyetlen vágy

Kötelék. Végigsimítottam a jobb karomon, mely ékes bizonyítéka annak, hogy három éve megköttetett az életem. Megpecsételődött. Átruháztam magam egy férfinak. Az ablakon beszűrődő napfény megcirógatta a bőröm, és halványan elmosolyodtam. „Ó! Héliosz, drágám! Ne feledd! A köteléket másképp is meg kell ám pecsételni. Ugye tudod, hogy mire gondolok?” – hallom tündérkeresztanyám csilingelő hangját. Az a bizonyos nászéjszaka. Hisz feleségül mentem egy fiúhoz, aki több esetben is megmentett a haláltól. Akiért a szívem megdobbant, ha csak megláttam. Akiért olyan vonzalmat éreztem, ami már szinte megmagyarázhatatlan.

Az esküvő, vagy szertartás után összeestem, elsötétült a világ. Majd felébredtem egy hatalmas selyemtakarókkal és párnákkal között egy olyan szobában, ami megfelelt egy lakosztálynak. Akkor is fényesen ragyogott a nap befelé, a falak fehéren és aranysárgán vakítottak. Hunyorogtam. Észhez tértem. Minden egyes emlékem az életemről a helyén volt. Sehol egy vakfolt. Mindenre emlékeztem. A szökésemre. A villám okozta sérüléseimre, amit Bojána tett helyre. A fájdalomra, majd a megnyugvásra. Utána jött a ködfelhő, és azt hittem, így kell leélni az életem. Arra keltem, hogy alig várom az első bálom, szinte a régi, önfeledt gyerekkoromba csöppentem. Aztán táncba vitt a fiú, akit egyszerre tartottam ismeretlennek és ismerősnek. Héliosz.

Menekülni akartam. Esélyt akartam adni magamnak egy jobb életre. Három éve azt hittem, megkaptam. Mikor a szertartást követően elájultam, magamhoz térve, ő jött be először hozzám. Mosolygott, kedves és figyelmes volt. A megszokott farmert és fekete pólót felváltotta a fehér ing, a hozzátartozó nyakkendővel, fekete mellényt és nadrágot viselt, és a rendezett haj, ami kifogástalan külsőt kölcsönzött számára. Ő maga készített nekem reggelit is, amit tálcán hozott be nekem. Elmondta, hogy elájultam a szertartás után, és hogy idehozott a közös otthonunkba. Figyelmessége elkápráztatott. Együtt reggeliztünk, majd megvárta, amíg elkészülök. Egy gyönyörű virágos ruhát adott át nekem, aminek nagyon megörültem. Azt mondta, nem kell aggódnom, már védve vagyok mindenkitől. Boldog voltam, ugyanakkor maradt bennem egy kis félsz is. Mi van, ha meglátnak ilyen ruhában? De hamar gyorsan magamra kaptam, és már kint is voltam a hosszú, díszes folyosón. Mi ez, hanem egy kastély – vigyorogtam magamban.

Héliosz körbevezetett a folyosókon, a hatalmas csarnokokon, és közben bemutatta a festményeken szereplő alakokat, akik a felmenői voltak. Gyönyörű volt mind. A képcsarnok között volt egy, amit fekete színű anyaggal fedtek el. Azt mondta, egy évben csak egyszer fedik fel mindenki számára, mert akkor emlékeznek meg hőn szeretett királyukról, Ozminról és királynőjükről, Déliáról. Kíváncsi voltam rájuk, de nem akartam megsérteni őket. Héliosz megmutatta a téli kertet, a gyönyörű szép parkot, ami a kastély körül terült el.

– Nem is tudtam, hogy Kővárosnak van egy kastélya – hüledeztem, de ekkor szorongás lett úrrá rajtam. – Kővárosban vagyunk még?

– Természetesen – bólintott rá mosolyogva. – Ez a családom egykori otthona. Azért nem láthatta senki, mert Bojána egykoron eltűntette mindenki szeme elől. Itt biztonságban vagyunk. Még nem tudjuk, hogy mi vagy, és szeretnénk megóvni téged. Megérted ezt?

– Igen, csak olyan furcsa ez az egész – motyogtam idegesen, de ő azonnal átölelt, mint egy védelmező. – És olyan furcsa, hogy van egy férjem. Nem bántad meg?

– Ha megbántam volna, már harcolhatnánk egymás ellen – nyilatkozta, és én valamiért elmosolyodtam ezen.

– Ékám megtudta már? – kérdezek rá.

– Igen, és nem tetszett neki – felelte jámboran. Feltekintettem rá. – Ne aggódj miatta! Nem tehet semmit. Bojána elintézte, hogy egy darabig ne háborgasson senki.

– Héliosz – fogom meg a kezét. – Olyan más vagy. Ez a ruha, az én ruhám…

– Ne gondold, hogy behódoltam – vetett ellen a gondolataimnak. – Ez az otthonunk. Le van védve minden külső támadástól. Mert számítani lehet, hogy Ékám nem hagyja annyiban a dolgot.

– Jó, de nekem akkor is furcsán nézel ki – dünnyögtem. – Valamiért jobban állnak rajtad az egyszerű ruhák.

– Ezen, ha gondolod, változtathatok – vigyorgott, és kezdte kigombolni a mellényét. Én riadtan tettem a kezem a kezére, hogy megállítsam. Ez a mozdulat csak arra volt jó, hogy elpiruljak zavaromban, mert egyből a nászéjszakát juttatta eszembe. Még meg sem történt, de már alig vártam. Még jobban elpirultam a gondolatra. Megrezzentem, amint megéreztem Héliosz tenyerét az arcomon. Ő csak mosolygott, majd lehajolt és megcsókolt. A második csókunk – gondoltam mosolyogva. – Lemaradtál az esküvői csókról – biggyesztette le a száját, és én erre felnevettem, majd visszacsókoltam, hogy most ő lepődött meg rajta.

Az egész napot együtt töltöttük. Megtudtam, hogy csak egy teljes éjszakát aludtam át, így nem kellett attól tartanom, hogy éveket kellett rám várnia, hogy felébredjek. Örültem, hogy nyugalom és béke uralja az életem, de aggódtam. A szüleim azt sem tudhatják, merre vagyok. Mit gondolhatnak rólam? És mit tervezhet Ékám? Tervez egyáltalán valamit? Ami meglepő volt számomra, hogy az egész kastélyban nem volt személyzet. Héliosz azzal magyarázta, hogy csak akkor jelennek meg, ha szükséges. Így, amikor ebédelni és vacsorázni készültünk, a konyhában felbukkant a fél-tündér szakácsnő és kísérete. Finom ételek kerültek az ebédlőasztalra. Egyik ámulatból a másikba estem. Vajon meddig fog tartani ez a varázslat? Akkor valamiért nem érdekelt ez a kérdés.

A vacsora után viszont elfogott a pánik. Remegve tekintettem a franciaágyra. Azt se tudom, mit kell ilyenkor tenni. Az idegesség csak fokozódott, amint Héliosz belépett a szobába. Mint egy herceg – gondoltam megszeppenve. Héliosz határozottan lépett oda hozzám, de az érintései, az ölelései gyengédségről árulkodtak. Olyan volt, mint egy álom. Mégis annyira valóságos volt, amikor egymás karjaiban pihentünk meg. Soha életemben nem tapasztaltam hasonló élményt. Elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy mindezt másvalaki oldalán tapasztaljam meg. És akkor még nem tudtam, hogy mi vár rám valójában.

Még a tizennyolcadik születésnapom előtt megfogant bennem a közös életünk gyümölcse. Nem sokáig váratott minket, az biztos. Viszont amennyire boldog voltam a hírtől, hogy kisbabám lesz, olyannyira váltam elveszetté és reménytelenné. Hisz magam is fiatal voltam még, és elsősorban nem arról álmodtam, hogy férjhez megyek és családot alapítok. Héliosz boldog volt, ez mind az arcán és a szemében is megmutatkozott. Büszke apukaként alig várta már az újszülött érkezését. Sokat beszélgettünk, nem hanyagolt el, mégis úgy éreztem magam, hogy üres vagyok. Betudtam a terhességnek. Amikor viszont nőtt a hasam, és a kisbaba is mocorogni kezdett, úgy éreztem, teljessé váltam az álmaim nélkül is. Beletörődés. Talán. Bojána fokozatosan figyelte az állapotom, de nem tiltottak el semmitől. Így, ha ahhoz volt kedvem, hogy órákat sétáljak a kertben, akkor megtehettem. Mire elértem a hetedik hónapot, a fél-tündérekből álló személyzet rendre visszatért a kastélyba. Mintha pár századot ugrottam volna visszafelé az időben. Kissé zavart, hogy már nem vagyunk egyedül Héliosszal, de mindezt magamban tartottam.

Eltökéltem, hogy a kisbaba szobáját én rendezem be, így le tudtam magam foglalni. Héliosz is besegített, így megint olyan volt számomra, mintha csak ketten lennénk. Mire elkészült a babaszoba, beléptem a kilencedik hónapba. Maga a terhességgel nem volt gondom, a szüléssel annál inkább. Még olyan kérdéssel is bombáztam Bojánát, hogy „ki fog repülni belőlem?”, vagy „eleve szárnyakkal születik majd?”, „a tündérek is normális ütemben fejlődnek, vagy átugranak pár évet a fejlődési szakaszban?”. Azt hiszem, Bojána várta leginkább, hogy megszülessen a kisbaba.

Nem gondoltam volna, hogy egy elvarázsolt helyen lehet vihar, de a sötét felhők, amik összegyűltek, nem éppen ezt igazolta. Héliosz és én egy-egy fotelban üldögéltünk a kandalló előtt. Ő iszogatta a borát, én simogattam a hasam, és közben a tüzet figyeltem.

– Eddig nem tettem fel a kérdést, de a tündérek milyen erővel rendelkeznek? – fordultam feléje.

– Attól függ, hogy a család melyik ágából örökölnek – magyarázta kellemes hangján. – A kisbaba miatt kérded?

– Még azt sem tudom, hogy fiú vagy lány – válaszolok komoran. – A szobát is csak azért festettem zöldre, mert az mindkettőnek jól áll. Vagyis remélem.

Héliosz rám mosolygott és hosszasan elnézte a hasam. Kissé elpirultam, hisz a fehér pamut hálóing valamelyest áttetszőre sikeredett a tűz fényében.

– Gyönyörű vagy – néz a szemembe, és én elmosolyodva tekintek le a hasamra. – Valami aggaszt?

– Ékámról lehet tudni valamit? – harapom be a szám szélét.

– Ne foglalkozz vele – feleli könnyedén. – Ő az én dolgom. Nekem kell megvédenem téged és a gyermekünket.

– Nem bántad meg? – tettem fel a bugyuta kérdést. Héliosz letette a boros poharat a kis asztalkára, majd letérdelt elébem, megfogta a kezem és megcsókolta, majd a hasamra is nyomott egy puszit.

– Egy napját sem bánom – nézett rám fénylő tekintettel. Felemelkedett és megcsókolt. Még mindig bizsergek tőle. Elmosolyodtam. – Tudom, hogy fiatalok vagyunk, de elég érettek ahhoz, hogy közös életünk legyen, és vállaljuk a gyermeket. Hidd el, nekem is furcsa, hogy apja lehetek egy gyermeknek. Főleg úgy, hogy az édesanyját épp csak megismertem.

Nem tudtam erre mit mondani, mert a szemeimben könnyek gyűltek. Megsimogatta az arcom, csókot lehelt az arcomra, majd felállt és felém nyújtotta a karját. Csodálattal néztem fel rá, megfogtam a kezét, és felálltam a kényelmes fotelból. Ekkor villám hasított át az égen és én megdermedtem. Héliosz mosolyogva tekintett le rám, de aztán összeszűkült szemmel figyelt.

– Szibilla – szólított a nevemen, de ekkor megragadtam a karját.

A terhesség utolsó fázisáról csak elvétve hallottam, viszont Bojána lelkiismeretesen elmondta a velejáró dolgokat. A hirtelen jött fájdalomhullám, az eltávozó magzatvíz és az idő, hogy a baba megszülethessen. Csakhogy még arra sem volt idő, hogy feljussak a szobámba. Héliosz segített mindenben. Mert hiába kiáltott Bojánáért és a többi személyzetért, senki nem jött. A baba viszont úton volt. Héliosz segédkezett, egy pillanatra láttam rajta a rémületet, hogy neki kell levezetnie a szülést, de aztán mindent úgy csinált, mintha született szülész lenne.

Négy óra vajúdás után a kislány már a mellkasomon feküdt, Héliosz pedig reszketve takart be minket. A vihar csak ezután kezdett csillapodni, ahogy nálam a fájdalom, ami sokáig elviselhetetlennek tűnt. Héliosz óvatosan simogatta meg kislányunk kezecskéjét, ami elveszett a tenyerében. Mosolyogtunk, boldogok voltunk.

– Délia – suttogta a nevet Héliosz és én erre felfigyeltem. Sosem beszéltünk gyereknevekről, sem fiúról, sem lányról. Délia. Mintha ezzel a kimondott névvel megpecsételte volna a kislányunk sorsát. Tetszett a név, de szomorúságot és bánatot éreztem felőle. Miért pont egy egykori királynő után nevezzük el őt?

– Délia – mondom ki a nevet, és a kislány arcán apró mosoly jelent meg. Értem. Szóval, tetszik neki. Akkor miért legyen kifogásom ellene? – Gyönyörű kislány.

– Olyan, mint az édesanyja – jegyezte meg büszkén Héliosz.

– Nem éppen így terveztük, igaz? – pihegtem.

– Sosem a tervek szerint alakul az életünk – válaszolta kimérten, és a szívem elszorult, mivel a fiatalságomat a balettnek akartam szentelni. Rátekintettem a lányomra, éreztem az illatát, hallottam a lélegzését, és tudtam, hogy nem lehetek önző vele szemben. Ő nem tehet arról, hogy elvették az álmom. És tudtam, hogy nem kérhetem meg, hogy folytassa, amit én egyszer elkezdtem. Neki saját útja van. Ezt már akkor megéreztem.

– Köszönöm, Héliosz – néztem a férjemre csillogó szemekkel. – Köszönöm, hogy mindvégig mellettem voltál.

– Én köszönöm, hogy vagytok nekem – feleli örömtelien, majd óvatosan a karjába vesz és felvisz a szobánkba. Ez a túlzott figyelmesség és kedvesség mindig jellemezte őt, de valamiért úgy érzem, hogy más áll a háttérben.

Kötelék. Valahányszor eszembe jut, mindig arra gondolok, hogy mi lett volna, ha egyszerűen nemet mondok, ha akkor este ellököm magamtól és kiszaladok a szobából, vissza a táncparkettre. Mi történt volna, ha másképp cselekszem? Ha nem állok meg az erdőnél és érintem meg a villámot, mely megfagyott általam. És a ma esti vihar sem lehetett véletlen, hisz mióta itt élek, csak Héliosz által volt eső, mely táplálta a földet. Mit tervezhet Ékám? Egyáltalán tervezett bármit is? És mit tervez Héliosz? Miért vagyunk elszigetelve mindentől és mindenkitől? És miért nevezte el a lányunkat Déliának?

Egy ideig még a karjaimban altattam a kislányomat. Nehezen váltam meg tőle. Héliosz viszont úgy gondolta, hogy ideje pihennem és a kislánynak a saját szobájában a helye. Vágyakozva néztem utána. Vajon milyen anya leszek? Annyi kérdés halmozódott már fel bennem. Délia is tündér? Vagy ő is fél-tündér? Hisz a mai napig nem tudtam meg, hogy én mi vagyok. Héliosz azóta dolgozik ezen, mióta feleségül vett, de eddig nem tudott bizonyítani semmit. Nem hiszem, hogy ne tudná ő, vagy Bojána. Tudniuk kell, hogy mi vagyok. Ha nem tündér, akkor mégis micsoda? Még a szülés sem fárasztott ki annyira, mint azok a megválaszolatlan kérdések, amik a fejemben zsugorodtak össze. Elaludtam. És vele együtt álmodtam.

***

Mikor kinyitottam a szemem, egy apró, két év körüli kislány barna fürtökkel, hatalmas őzike szempárral és rózsaszín pofival nézett rám. Megilletődve néztem a kislányra. Gyönyörű. A bőre hófehér és puha. Megérintett és a szívem lüktetni kezdett.

– Anya – mutatott rám, és én értetlenül meredtem a csöppségre. Lassan felültem az ágyon és körbenéztem. A szoba mit sem változott. Ragyogó napsütés. Csiripelő madarak hangjait hallottam odakintről. Mi folyik itt? Hisz nemrég szültem. Hová lett a kisbabám? Ismét letekintettem a kislányra.

– Délia? – kérdezem.

– Anya! – huppant bele az ölembe és szorosan átölelt.

Ekkor nyílt az ajtó és Héliosz lépett be mosolyogva, csillogó tekintettel, frissen borotváltan, fess öltözékben.

– Jó reggelt, édesem! – szólalt meg lágyan, majd leült mellém az ágyra, megtapintotta a homlokom, mintha lázat mérne. – Szerencsére elmúlt a lázad. Örülök, hogy a nátha sem fog ki rajtad.

– Náthás voltam? – értetlenkedem, mire ő felnevetett, majd magához vette a kislányt.

– Anya még egy kicsit fáradt lehet – puszilta meg a kislány arcát. – El se hiszem, hogy megnőtt. Nemrég még kisbabaként a karomban tartottam. Nemsokára betölti a két évet. Ugye, kishercegnőm?

– Két év? – ocsúdtam fel. Hová rohant el ennyire az idő, és miért nem emlékszem az eltelt két évre?

– Bojána azt mondta, még pihenned kell – közölte Héliosz kedvesen. – Nagyon megijesztettél minket. Nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű megfázás miatt hetekig fogod nyomni az ágyat.

Mégis miről beszél? – értetlenkedem magamban. Hetek? Hisz nemrég szültem. A kislánynak egy naposnak kellene lennie, nem két éves formának.

– Jól vagyok – bólogatok, majd ösztönösen megérintem a kislányt, aki megfogja a kezem. – Ugye, nem fertőző? – kaptam el a kezem.

– A nátha? – nevetett fel Héliosz. – Egy kicsit tüsszögtünk, de ennyi. Te viszont nagyon belázasodtál. Bojánának főtt is a feje rendesen, mikor készítette neked a gyógynövényes főzeteket.

– Köszönöm – mondtam egyszerűen.

– Gyere a papához! – állt fel a kislánnyal együtt és én bizonytalanul tekintettem fel rájuk. A férjem és a kislányom. Miért érzem, hogy valami nem stimmel ezzel a képpel? Nem tűnhetett csak úgy el két évem az életemből. Nem emlékszem a gügyögésére, az első szavára, az első lépésére, és mindarra, ami megtörténhetett volna. Elvették ezeket az emlékeket is, mint akkor, amikor villámcsapás ért?

– Mennyi az idő? – kérdeztem rekedtes hangon.

– Hamarosan ebédidő – nézett rám Héliosz, szemében megértés lapult.

– Csatlakozhatok hozzátok? – kérdezek rá óvatosan.

– Erre várok hetek óta – mosolygott rám Héliosz, majd a kislánnyal együtt kiment a szobából.

Összerándult a gyomrom. Hirtelen ledobtam magamról a takarót. Nincs vér. A fehér hálóruha helyett most pillangós van rajtam. Miért nem emlékszem? Miért telt el ennyi idő? Mi történt velem? Az utolsó emlékem, hogy megszültem a babát, Héliosz felvitt a szobánkba, majd a kislányt átvitte a saját szobájába, mondván ne zavarjon és pihenjek. Miért gondolják, hogy hülyének nézhetnek? Kikeltem az ágyból, megtapogattam a hasam, de ugyanolyan vékony voltam, mint terhesség előtt, és nem éreztem szülés utáni fájdalmat. Az ablakhoz mentem, ahonnan ráláttam a kertre, amit a kertészek rendeztek. Miféle hely ez? Miért nem érzem biztonságban magam? Miért érzem úgy, hogy csak egy báb vagyok?

Szédülni kezdtem, de erőt vettem magamon. Valami nem stimmel sem a hellyel, sem a gyerekkel, de még a férjemmel sem. Talán meghibbantam, de tudom nagyon jól, hogy az emlékeim között nem szerepelnek az anyaság első hetei, hónapjai. Hamarosan két éves lesz a lányom, és nem tudtam megélni ezeket az éveket. Délia. Mintha ez a név egy átok lenne. De miért gondolom ezt a saját lányomról? Ki kell derítenem, hogy mi történik velem. Nem hagyhatom, hogy ismét elvegyenek éveket tőlem. Héliosz tett velem valamit? Pedig olyan kedves és odaadó. Miért tenne rosszat velem? „Dönts helyesen.” – jutottak eszembe apám szavai. Vajon a szüleim látták már az unokájukat? Egyáltalán tudják, hogy nagyszülők lettek? Játszanom kell – döntöttem el végül. Mint mikor szerepet kaptam. Igaz, nem fogok táncolni, de kihívásnak érzem, hogy rájöjjek mindarra, ami velem történik. Nem élhetek bezárva. Ettől akartam megmenekülni. Ezért akartam elszökni.

Bementem a fürdőszobába, megfürödtem, majd amint felvettem egy gyönyörű mintás ruhát, lementem ebédelni. Héliosz mosolyogva üdvözölt. Mindig mosolyog, ha meglát. Ez is egyfajta terelés lehet a valódi szándékáról. Délia örömmel bújt hozzám és én átöleltem, mint aki soha életében nem ölelte még a gyermekét. Valamit elvettek tőlem. Meg kell tudnom, hogy mi az. Vissza akarom kapni az életem. Éreztem egy lüktetést a jobb karomon, és észrevettem, hogy Héliosz a bal karját figyeli, mintha megérzett volna valamit. Kötelék. Hát ez lenne az, amiről egykoron beszélt Bojána. Csak harccal válhatunk szét. Összenéztünk a férjemmel és mámorosan elmosolyodtam, mint aki átlátott rajta. Felvettem a kislányt a karomba, megcsókoltam annak édes arcát, becézgettem, majd odaléptem a férjem elé és hosszasan a szemébe néztem.

– Örülök, hogy vagy nekem – simogattam meg jobb kezemmel az arcát, majd feléje hajoltam, és megcsókoltam.

Igen, azt kellett mondanom, amit hallania kellett. Sajnos az érzéseim semmit sem változtak irányába. Szerettem őt és szerettem a lányunkat is. Tudom, hogy tettek valamit velem, de hogy mennyi köze van Héliosznak ehhez, még nem tudom. Csak reméltem, hogy semmi. Mégis éreztem, hogy csak áltatom magam. Viszont úgy kell csinálnom mindent, hogy Déliának ne ártsak vele.

– Fújj – hallottuk meg Délia hangját és mindketten felnevettünk.

– Elnézést – simogattam meg a haját.

Az ebéd kellemesen telt. Déliát én etettem, aminek nagyon örültem, és minden erőmmel azon igyekeztem, hogy ne sírjam el magam, mert még ilyen dolgok sem rémlettek fel bennem. Ki volt mellette két éven keresztül, amíg én aludtam? Milyen hosszan aludhattam, miután megszültem őt? Vagy végig ébren voltam, csak nem emlékszem rá?

– Van valami programotok mára? – érdeklődöm.

– Sétakocsikázás a parkban – feleli Héliosz. – Délia nagyon szereti.

– És estére? – kérdezem meghitten. – Úgy érzem, mint aki ezer éve nem mozdult ki. Még egy közös vacsorának is örülnék a téli kertben.

– Amennyiben jobban érzed magad, lehet róla szó – vélekedett.

– Akkor rád bízom, hogy mi legyen az esti programunk – majd ekkor elszégyelltem magam. – Bár nem kellene magára hagyni a kislányt.

– Bojána vigyázhat rá – vetette fel.

– Nem akarom őt se terhelni – válaszoltam komoran.

– Pár óra neki édes mindegy – felelte Héliosz, majd folytatta az evést. Igaz is. Mennyi idősek lehetnek a tündérek? Talán halhatatlanok?

Nem firtattam tovább a közös programot. Minden percemet, órámat Délia társaságában töltöttem. Miután megebédeltünk, Héliosz előállíttatta a sétakocsit, és mindannyian beszálltunk. A friss, üde levegő lecsillapította az idegességem és az aggódásom. Délia csicsergése a madarakról elvonta a figyelmem a saját problémámról. Emlékszem, hogy kisbabaként milyen apró volt, most meg kész hölggyé változott. Nem akarok kihagyni újabb éveket. Meg kell akadályoznom, hogy ez megismétlődjön. Mit nem mond el Héliosz?

Egy kisebb csillogó tó mellett álltunk meg. Piknik a vadvirágok között. Délia nagyon imádta. Szinte úgy éreztem, hogy megint teljessé váltam. Héliosz kérte a kislányt, hogy ne menjen a tó közelébe, és Délia hallgatott rá. Elég hamar megtanult járni, bár még voltak bizonytalanságok. Azt szerettem, mikor a karjaimba vetette magát, mert olyankor megint magamhoz ölelhettem és puszilgathattam.

– Szeretlek, kincsem – mondtam neki és ő nevetett. A kacaja gyógyír volt a lelkemnek. – Mondd, Héliosz? Tudom, butaságnak hangzik, de ő most akkor tündér?

– A szárnyai majd csak tizenhárom éves korában jelennek meg – jegyzi meg, de amint ránézek, tudom, hogy tréfál. Hangosan felnevetett.

– Ne nevess ki! – ámultam el.

– Nincsenek szárnyai – válaszolta komoly arccal. – Ez miattam van, amiért Ékám elvette tőlem az enyémet.

– Ó! – biggyedt le a szám, majd ismét a kislányomra tekintettem. – Olyan nagy már.

– Lassan el kell döntenünk, hogy ki legyen a tündérkeresztanyja – felelte.

– Úgy tudtam, azt az égi áldás adja meg – néztem rá.

– Azért akadhatnak kivételek – válaszolja magabiztosan. – Az égi áldással az a baj, hogy nem biztos, hogy nekünk tetszene a kiválasztott keresztanya.

– Bojánáról sokáig nem is tudtam – emlékeztem vissza. – Akkor találkoztam vele, mikor Ékám megvette nekem a báli ruhám.

– Ilyen, mikor a tündérek nem támogathatják a keresztlányukat – közli morogva.

– Héliosz – nézek rá. Ő rám néz. – Szeretném azt az égi áldást. És biztos vagyok benne, hogy neked is és Déliának is lesznek szárnyai.

– Mit gondolsz, mi történt a szárnyaimmal? – tette fel epésen a kérdést.

– Levágták – mondom ki őszintén.

– Leégették a hátamról – felelte dühösen. – Sosem térhetnek vissza a hátamra. Nincs gyógyír rá.

Megrökönyödve néztem rá. Eddig ezt nem is tudtam. A lányomra tekintettem.

– Mi van akkor, ha nem lesz tündérkeresztanyja?

– Olyan nem lehet. Mindenkinek van. Nekem is volt, amíg meg nem ölték.

– Kegyetlenség – suttogom. – De mégis? Volt rá példa, hogy valakinek nem adatott meg?

– Nem tudok róla – rázza meg a fejét, majd közelebb ül hozzám. Együtt figyeljük Délia lépéseit, amint viaskodik a lepkével. Héliosz átkarolta a derekam és magához vont. – Mit szólnál egy színpadi előadáshoz?

– Az nagyon tetszene – nézek rá meglepetten. – Akkor el kell hagynunk a kastélyt?

– Nem kell félned – simogatta meg az arcom. – Melletted leszek.

A vállára hajtottam a fejem. Szeretnék bízni benne, de nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Annyira szerettem volna, hogy mindaz, amit látok, az nem fog elmúlni soha. De mi van, ha ismét elalszom? Megint évek fognak eltelni? Letekintek a jobb kezemre. Az egyetlen dolgot tudom csupán, hogy meg kell tudnom, mi történik valójában. Szeretném biztonságban tudni a lányom, és ahhoz az kell, hogy ne aludjak át éveket.

– Kérdezhetek valamit? – szólalok meg kis hallgatás után.

– Mondd, szerelmem – suttogta a fülembe. Megborzongtam. Szerelmem.

– Miért adtad azt a nevet a lányunknak?

– Tiszteletből. Délia királynő csodálatos ember volt. A történtek ellenére mindenki hűen szerette.

– Ugye nem lesz baja a lányunknak? Ugye nem kell tartanunk Ékámtól?

– Nem lesz bajotok, megígérem – ölel át és arcon csókol. Felsóhajtok. Miféle szerepet akarok én eljátszani? Miért nem mondom meg, hogy mit gondolok? Miért nem küzdök ellene? – Maradj velem mindig – mondta végezetül és én nem értettem a szavait.

Ismét a jobb karomra néztem. Lehet, hogy megérezte a megingásomat? Lehet, hogy mindvégig csak az én sorsommal foglalkozott? De akkor miért nem mondja el őszintén az igazat, hogy mi történt, hogy ki vagyok valójában?

***

Héliosz betartotta az ígéretét. Bojána eljött, hogy vigyázzon a kislányunkra. Kaptam egy szép estélyi ruhát, a férjem is átöltözött, majd a hintóval útnak indultunk. Az ablakon keresztül láttam, hogy a védőfal elhalványodik, és amint átléptünk rajta, máris Kővárosba érkeztünk. Semmi sem változott. A nő a szürke és a barna árnyalataiban öltözködtek, a gyerekek viszont már kékben és rózsaszínben ékeskedhettek.

Annak ellenére, hogy este tíz óra volt, sokan voltak az utcán. Csak reméltem, hogy a kastélyban töltött idő ugyanúgy telik, mint a városban. Kissé ideges voltam, így behúztam a függönyt. Héliosz csendben figyelte a környéket a másik ablaknál. Nem szólt hozzám. Elmélyülten hallgatott.

– Volt valami változás azóta, hogy eljöttünk innen? – kérdezem.

– Ahogy láttad az előbb is, nem igazán történt változás – válaszolt anélkül, hogy rám tekintett volna. – Ékám erős jellem. Nem törik meg könnyedén. Tudja, hogy védve vagyunk, csak az alkalmat keresi. Nyílt téren nem fog támadni, főleg nem a színházban.

– Ékám tud a kastélyról, igaz?

– Persze, csak nem tudja megközelíteni.

– Legyél velem őszinte, Héliosz! – kértem szépen.

– Az őszinteséggel csak megbántanálak – rándult meg az arcizma, ahogy ezt kimondta.

– Értem – feleltem, majd az összekulcsolt ujjaimat figyeltem.

– Ha értenéd, nem ellenkeznél – vetette oda erélyesen. Feltekintettem rá, ő egyenesen a szemembe révedt. – Tudom, hogy vannak kérdéseid. Hidd el, sokat gondolkoztam azon, hogy elmondjam neked az igazat, vagy sem. Próbálok helyesen cselekedni, ahogy tőlem telik.

– A kötelék nem azt jelenti, hogy támaszai vagyunk egymásnak? – mutatom felé a jobb karomat. Nem akarok szerepet játszani. Ahhoz már túl gyenge vagyok.

– Azt jelenti, amíg élünk, együtt kell maradnunk – válaszolt ridegen, amin meglepődtem. Miért ilyen elutasító?

– Nem bízol bennem?

– Magamban nem bízok.

– Olyan zavaros minden – néztem rá kétségbeesve. – Nemrég házasodtunk össze, majd megfogant a kislányunk, és mikor nemrég felébredtem… – elfordítom a fejem, a számat összeszorítom.

– Az események nem mindig kedveztek nekünk – feleli gyengéd hangon, ami meglep engem. Próbálok erőt venni magamon, nagy levegőt veszek, és ismét a férjem arcába nézek. Ő viszont megint csak a kinti világot kémleli. Miért hiszem azt, hogy amit titkol, tényleg fájdalmas lehet a számomra? Biztosra veszem, hogy csak megjátssza azt, hogy nem tud az eltelt két évemről. Érzem, hogy történt valami, miután világra hoztam a kislányom. És hogy annak a viharnak köze lehet hozzá. Héliosz hamarosan elmondja nekem. Tudom. Bíztam benne.

A színház, melyben egykor én magam is felléptem nem egyszer, elszorította a szívem. Az emberek sorra áramlottak befelé az ajtón. Héliosz egy pillanatig sem engedett el maga mellől. De amit észrevettem, hogy mindenki meghajolt előtte. Miféle hatalma lehet az én férjemnek? Miért tisztelik ennyire? Mindenki, aki csak előttünk volt, hirtelen félreállt és utat engedtek nekünk. Döbbent arckifejezések, sápítozó asszonyok, egymás között suttogó emberek. Lehet, hogy hírét vették a szökésemnek a bálról? De az elég rég történt, szóval, azóta találhattak volna más témát is. Vagy az olyan érdekes, hogy Ékám féltestvéréhez mentem feleségül, miközben az a fiának szemelt ki?

Döbbenten léptem át a küszöböt. A vörös és a fekete színek uralkodtak, ezüst lámpások adtak világítást. Jóval másabb, mint amire emlékeztem. Megilletődve néztem Hélioszra, aki finoman megszorította a kezem, mintha ezzel szeretne bátorítani. Majd folytattuk az utunkat a harmadik emeleti szintre, ahol a leggazdagabbak foglalhatták el páholyaikat. Köztük voltunk mi, akiket két sötétkék kabátos úriember kísért el egészen a helyünkig. Érdeklődve léptem be a helyiségbe, ahol csak két bíborvörös fotel várakozott. Az összes többi páholyban voltak öten-hatan. Ahogy előre léptem, Héliosz kissé visszarántott.

– Engedd meg, kérlek! – nézett rám, majd a kezemet a szájához emelve, rálehelte csókját. Mégis mi a fene folyik itt?

Héliosz kihúzta magát és a páholy végébe ment, és amint megállt, látni véltem, hogy mindenki felállt a helyéről és tapsolni kezdtek. Ez meg mégis mit jelentsen? Ezután félig megfordult és a kezét felém nyújtotta. Kissé megilletődve indultam feléje, idegesen néztem körbe, és amint megfogtam a kezét, éreztem, hogy valami egészen felfoghatatlan történik. Újabb tapsvihar. Mindenki engem figyelt és éljenzett.

– Éljen a király! Éljen a királynő! – harsogták, és én rémülten tekintettem Hélioszra. Mégis mióta lennék én királynő? Az üdvrivalgás betöltötte az egész termet, a fülem is csilingelt tőle. Héliosz közben a fülemhez hajolt, és csak annyit mondott:

– Köszöntsd a népedet!

Mintha ebbe születtem volna bele, automatikusan feltartottam a kezem és királynőhöz méltóan üdvözöltem mindenkit. Ez még nagyobb éljenzést váltott ki belőlük. Miután abbamaradt az éljenzés, Héliosz a helyemre kísért, ekkor vettem észre a korona díszítést a háttámlán, és tudatosult bennem, hogy nem szimpla fotelek vannak itt, hanem trónszékek.

Alig tudtam levegőhöz jutni, hiába foglaltam helyet. Héliosz még utoljára a színpad felé tekintett és kézfejével intett, hogy elkezdhetik a műsort. Értetlenül néztem rá még akkor is, amikor helyet foglalt mellettem. Ő csak a karfára helyezte a kezét, hogy a tenyere felfelé mutatott, mintha invitálna, és én óvatosan belehelyeztem a saját tenyerem. Ujjaink összefonódtak, és mindketten megéreztük a kötelékünket az alkarunkon. Nem fájt, hanem édesen lüktetett. Bizalom. Bíznom kell benne, és akkor megnyílik előttem. Ezután mindketten a színpad felé fordultunk, és a bíborvörös függöny fellebbent.