Kőváros - Tündérkeresztanya - Egyetlen kiút

 

KŐVÁROS

TÜNDÉRKERESZTANYA

-

Egyetlen kiút

Mintha kitépték volna a szívemet. A színházi előadás első felvonása maga volt az öröm és a bánat egyszerre, hisz balett táncosok vették birtokukba a színpadot, és szinte letaglóztak. Kecsesség és báj. Erő és szenvedély. Minden mozdulatra, melyet egykor eltanultam az oktatóim által, bennem élt és szívesen lerohantam volna közéjük, hogy én magam is megmutassam, még nem felejtettem el mindezt. A könnyeim lassan gördültek le az arcomon, de egy pillanatra sem vettem le róluk a tekintetem. Gyönyörködve és ámulva néztem azt a csodát, melyet a nézőknek teremtettek. Mosolyogtam. Magamban hálát adtam az égnek, hogy ismét láthatok egy ilyen nagyszabású műsort. Fel se merült bennem az, hogy egykoron mindezt Ékám elvette tőlem.

Ám, ahogy a történet a felvonásokkal együtt haladt előre, úgy a szívem kezdett megdermedni. Egy fiú és egy lány találkozása a hídnál. A megmentő, aki kimenti a fuldoklót. A bál, ahol együtt keringőznek, majd a szökést követő titkos szertartás, mely örökre összekötötte őket. A boldog önfeledt órák, a mesébe illő tündérmese, és a meghitt kötelék, amiről azt hitték, örökké tarthat. Majd a boldogságuk gyümölcse megszületik, és már teljes lehetne a kettejük története, amikor egy rejtélyes erő elnyeli a lányt álmában. Az utolsó felvonás pedig azzal zárul, hogy a fiú harcol a sötétség ellen, megütközik az ellenséggel, megvédelmezi a családját, és végül győztesen kikerülve a harcból, királlyá válik. Karjában a gyermekével mégsem tud ennek örülni, hisz szeretett hitvese mély álomba lett zárva, és csak arra vár, hogy felébredjen.

A súlyos függöny elzárta előlem a színpadot, de a sötétséget nem tudta. Tudtam, hogy valami történt velem, de azt nem, hogy mi. Héliosz nem mondta el, helyette színpadra vitette, hogyha egy nap felébrednék, megtudhassam az igazat saját magamról. De vajon ez az igazság? Megtámadtak volna azok után minket, hogy megszültem a kislányom? Miféle varázslat szükségeltetett ahhoz, hogy mély álomba merüljek? Miféle gonosz hatalom ért el minket? Némán meredtem magam elé, majd a függöny ismét széthúzódott, és önkéntelenül felálltam, hogy megtapsolhassam a színészeket. De vajon a taps tényleg nekik szólt, vagy Héliosznak, amiért ezt így szépen elrendezte nekem? A színészek örvendeztek, hisz a királynőjük – amiről szintén elfelejtett szólni a férjem – volt az első, aki megtapsolta őket, és csak mosolyogtam, mintha természetes lenne. Héliosz is felemelkedett a trónról és együtt tapsolt velem, de éreztem, hogy engem figyel a szeme sarkából. Miért nem mondta el az igazat? Miért így kellett megtudnom? Ha az ő szárnyait leégették a hátáról, az én lelkemet a pokolra taszították.

Egymás felé néztünk. Üresség. Talán ez jellemez minket a leginkább. Nem tudta, hogyan mondja el? Hányszor adták elő ezt az egészet? Miért nem voltál velem őszinte, Héliosz? Elfordítottam a fejem és letekintettem a „népemre”. Hogy lehetnék királynő, amikor sokáig azt sem tudtam, hogy álomvilágban ragadtam? Arra keltem, hogy a kislányom közel két éves. Nem élhettem meg azokat a napokat, hónapokat vele, amit Héliosz eltöltött mellette. Ki segített neki a kislányunk nevelésében? Talán Bojána? Vagy a szüleimet kérte meg erre a feladatra? Annyi mindenről lemaradtam, és most meg kellett tudnom, hogy királynő lettem, miközben aludtam. Ha fel tudnám cserélni a királynői mivoltomat az elvesztett anyaságommal, akkor megtenném. Vajon egy tündér visszaadhatja az elvesztett időmet?

***

Már a hintóban ültünk és csendben hallgattuk, ahogy a kerekek megnyikordulnak a kövek alatt. Egyikünk sem tudta, mit mondhatna a másiknak. Másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy elmenjek innen, és magammal vigyem a kislányom, hogy biztonságban tudhassam. Lehet egyáltalán biztonságos hely ebben a világban? Mit tettem, hogy azzá váltam, ami nem akartam? Balettosként játszottam királynőt, de sose vágytam arra, hogy azzá legyek. Nem igazán éreztem magam jól abban a szerepben, ahogy a mostaniban sem.

– Ki tette ezt velünk? – kérdeztem rá vészjósló hangon.

– Ékám – válaszolt tömören. Nem hittem neki.

– Mennyi hazugságot akarsz még magadba fojtani? – néztem rá dühösen.

– Azt gondoltam, hogy biztonságban vagyunk – nézett rám keserűen. – Túlságosan bíztam abban a védelemben, amit felállítottam. A vihar az ő műve volt.

– Tudtad, hogy amikor felébredek és meglátom a lányunkat, mit fogok gondolni – mondtam ki megkínzott hangon. – Mégis el akartad hitetni, hogy beteg voltam, és…

– Mert igen is az voltál! – csattant fel. – Hiába védettem le a szobátokat, valaki bejutott hozzád, amíg én Ékám ellen küzdöttem.

– De hisz nem változott semmi – mondtam ki az első gondolatom. – Minden ember azokat a ruhákat hordta, amiket Ékám rájuk erőltetett. Te lettél a király…

– Igen – néz rám kemény tekintettel. – És számomra nem jelent többet, mint a családom, akiket meg akarok óvni. Ékámot nem tudtam teljesen legyőzni. A város egy része az enyém lett, de ő még mindig él és uralkodik a többiek fölött.

– Akkor is elmondhattad volna – válaszoltam szomorúan. – Főleg, hogy mindvégig azt hittem, meghibbantam.

– Nem tudom, miként szabadultál ki az álomfogságból, de örülök, hogy visszatértél közénk – felelt erre gyámoltalanul. Az arcába néztem. Láttam a fájdalmát és a keserűségét. Min mehetett keresztül, amíg én aludtam? Ékám valakivel szövetkezhetett, és az a valaki elnyomott engem. Mert egyedül hogy lett volna képes megtámadni minket? Szerencsére a lányunknak nem esett baja, ez az egyetlen dolog, ami vigasztalt.

– Újra megtörténhet? – kérdeztem rá aggódva.

– Nem tudom – rázta meg a fejét. Láttam rajta a vívódást. Biztosra vettem, hogy amikor nem tudott felébreszteni, féltett engem is és a lányomat is. Mégis a kastélyban maradtunk. Nem keresett másik helyet, ami biztonságosabb lett volna, mert talán nincs is olyan. – Mikor nem találtam sehol Déliát, úgy döntöttem, megnézem, hogy a te szobádban bújt-e el. Nem egyszer találtam rá ott és csak téged figyelt. Mikor el kezdett beszélni, az első szava az „anya” volt. Majd feltette az első kérdését: mi történt anyával? Akkor elsírtam magam – nevetett fel keserűen. – Ő pedig azt mondta: ne félj apa, anya vissza fog térni hozzánk. Sokat kell még álmodnia. Bíztam benne, hogy egy nap így lesz – nézett rám könnyes szemekkel, de tartotta magát. – És mikor megláttalak, azt hittem… nem hittem volna, hogy valaha felébredsz. Rögvest úgy viselkedtem veled, ahogy nem kellett volna. Talán amiatt, mert Bojána kérte ezt.

Bojána. Még a tündérkeresztanyámat sem ismertem meg igazán. Valamiért gyanakodni kezdtem rá, főleg, hogy Déliára felügyel. Vajon neki meg van a hatalma ahhoz, hogy mély álomba taszítson valakit?

– A színpadi műsor azért kell, mert még mindig nem tudom, hogy ki altatott el téged – közli reszelős hangon.

– Mit gondolsz, egy ilyesmi műsor majd kideríti számunkra, hogy ki tette azt a szörnyűséget velünk? – horkantam fel a képtelenségen.

– Nem tudtam mást kitalálni, hisz szárnyak nélkül nem vagyok teljes tündér – veti oda szárazon. Elgondolkodva néztem őt. Mégis le tudott védeni egy akkora helyet, mint a kastély, védőfalat emelt fel, és végül király lett. Lehet, hogy Bojána segített neki? Miért lettem hirtelen féltékeny?

– Nem akarok királynő lenni – jelentettem ki merészen.

– Tudom – mosolygott el halványan. – Én sem akarok király lenni, de felelősséggel tartozom a családomnak.

– A családodnak, azaz nekem és a lányunknak, vagy tévedek?

– Ékám megfosztotta apámat a tróntól, anyám börtönben élt a halála napjáig, viszont engem meghagyott hercegnek.

– Ékám a saját anyját börtönbe vetette? – értetlenkedem.

– Anyánk ismerte a fiát – húzta el a száját. – Meg akarta győzni, hogy nem jól cselekszik, és mindaz, amit hisz, az nem apánk gondolatai. Apánk nem úgy akart felemelkedni tündérként, hogy elnyomja az embereket.

– Mégis ez történt Ékám által – szúrtam oda. Héliosz bólintott, majd kitekintett az ablakon.

– Ékám tudta, hogy örökös nélkül maradhat, ezért sem akart megölni – folytatta a mesélést. – A húgának sem született gyermeke, így én voltam az, akit át kellett volna formálnia. Mikor a sokadik ellenállásba kezdtem, rabláncra vert mindenki előtt és megmutatta, hogy vele nem lehetnek engedetlenek.

– A szárnyaid – suttogom.

– Felperzselte – nyögte ki, és megborzongott. Szívem szerint mellé ültem volna, de tartottam magam. – Persze egy évre rá Ékámnak mégis született egy fia, és mivel engem megfosztott a szárnyaimtól, már nem is akart megölni. Minden egyes napom kínszenvedés volt. Ha te ott lettél volna, a jégszirmokkal enyhíthetted volna a sérülést.

– Jégszirmok? – pislogtam.

– Ez az egyik képességed – néz rám kedvesen. – Annyit már te magad is tudhatsz, hogy megfagyasztod a vizet, megdermeszted a levegőt és egy pillanatra lelassítod a teret. Egy érintés, és megfagy minden.

– Mint a karjaid – lepődtem meg rajta. Bólintott. – Tudod már, hogy mi vagyok? Én is tündérnek születtem?

– Először azt gondoltam, hogy igen – felelte őszintén. Nem hazudott. Tudtam. Idegesen néztem rá, nem mertem megszólalni sem. – Aztán arra következtettem, hogy csak az egyik szülőd lehetett tündér. Követtem a családfád, de zavaros.

– Miért?

– Mert az apád részéről embernek kellene lenned, míg anyád részéről tündérnek.

– Anyám tündér? – hökkenek meg.

– Nem – válaszolt nyugodt hangon. – Három generációt átugrott, és benned csak pislákolt a lángja, így nem hittek valódi tündérnek. Jobban mondva fél-tündérnek.

– És apám részéről? – kérdeztem rá kelletlenül.

– Az ő családfáját bonyolultabb volt felderíteni – sóhajtott. Összevontam a szemöldököm. – Sőt, ami azt illeti… épphogy voltak nyomok.

– Miféle nyomok?

– Az apád szülei, nagyszülei és dédszülei mind agyagbábok voltak.

Hogy mi? A szemem fájdalmasan kikerekedett a döbbenettől. Agyagbábok?

– Ilyesmi csak akkor fordul elő, ha a szellemi lénynek nincs saját teste – közölte szemrebbenés nélkül. Csak bámultam a férjemet, nem tudtam, hogy megőrült, vagy én hasadtam ketté.

– Miről beszélsz? Ismertem a nagyszüleimet. Hús-vér emberek voltak – tiltakoztam a kijelentése ellen.

– De sosem töltöttél velük hat óránál többet, igaz? – tette fel a kérdést.

– Mivel távol éltek – mutattam rá.

– Egy agyagbáb csak hat órát tud fennmaradni, aztán újra formába kell önteni, majd ki kell égetni – magyarázta, mintha csak tanár lenne. Egy ideig csak néztem a két kezemet. Én is agyagbáb volnék? – Még mielőtt beleütnél a hintó falába, hidd el, nem vagy az. Apád egy kétezer éves szellemi lény. Úgynevezett testet öltött elementál.

– Az meg mi a bánat? – dörrentem fel.

– Szellemi lénynek tartjuk őket számon – néz rám, és szemében látom az igazságot. – Apád egykoron hatalmas fejedelem volt, aki vérrel és halállal szerzett meg mindent. Sokan féltek tőle. Aztán megjelent a képbe Ozmin, a tündérkirály. Tíz évébe telt, míg legyőzte és rabláncra verte a fejedelmet. Ozmin végül békét hozott a népének. Délia pedig teherbe esett, és megszülte elsőszülött gyermekét, egy kislányt. Csakhogy a szülést követően Délia mély álomba zuhant. Mire felébredt, eltelt tíz esztendő. Sokan emiatt hitték őt őrültnek, hisz nem tudta elfogadni, ami vele történt.

– Elvettek tíz évet az életéből – felelem elfúló hangon. Úgy, mint tőlem is elvettek közel két évet. A mellkasom megsajdult, mintha ki akarnák tépni a szívem. Héliosz átült mellém és szorosan magához ölelt. – Mi történt velük? Bojána nekem azt mesélte, hogy egy Rajnald nevezetű alak támadta meg őket, amiért egymás ellen viaskodtak.

– Ez igaz, de valójában az apád volt az, aki a háttérben mozgatta a szálakat – felelte együtt érzően. Reszketve engedtem ki a sóhajom. – Hogy apád már akkor is rendelkezett elementál képességekkel, azt nem igazán tudom, de egy rövid feljegyzés szerint valaki elzárta az erejét, hogy emberként éljen s haljon. Csakhogy elementálként sosem halhatott volna meg. Fenn tudta magát tartani. Hogy mi volt a célja?

– Átvenni az uralmat a tündérek fölött.

– Megtalálni azt, aki elzárta az erejét, hogy kiteljesedhessen.

– Ki zárta őt el? – kérdeztem rekedtes hangon, majd feltekintettem Hélioszra.

– Délia és Ozmin lánya – válaszolt. Kérdőn néztem rá, mert nem tudtam, kire céloz.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy én lennék a lányuk? – húzódtam el tőle.

– Ahogy egykoron Délia átaludt tíz évet, te átaludtál ezer évet – mondta ki, és én reszketni kezdtem a gondolatra. Mégis miről beszél? – Túl nagy erő kellett ahhoz, hogy apád erejét elnyeld.

– Most mondod, hogy Délia és Ozmin lánya vagyok, de közben az apámat apámnak mondod – szállok vitába.

– Apád szellemi lényként maradt fenn – mondta következetesen. – Ezer év telt el, míg újra testet tudott formálni magának, feleségül vett egy olyan tündért, akinek se ereje, se élethossza. Eközben rád lelt és megölt téged. Legalább is ezt gondolta. De amint elvette az életed, megfogantál anyád méhében. Új testben térhettél vissza, hogy ismét beteljesítsd a sorsod.

– Miféle sorsom? – kérdeztem könnyek nélkül.

– Amire én nem vagyok képes – fogta meg a jéghideg kezem. Inkább aludtam volna tovább, mintsem felébredjek és ilyesmi sületlenségeket halljak a férjemtől. Héliosz látta rajtam a zavarodottságot, de nem ölelt át, nem nyugtatott meg. Olyasmik hangzottak el a hintóban, amiről álmodni sem mertem.

***

Mikor a hintó megállt, bukdácsolva léptem le róla. A lábaim remegtek. A testem elgyengült, de tartottam magam ahhoz, hogy nem ájulhatok el. Most nem. Azok a történetek, amiket a férjem mondott el nekem, hihetetlennek és bántónak véltem. Nem akartam tudomást venni róla. Mégis rettegek, hogy mindez igaz.

Héliosz érintése csepp volt a pohárban. Elrántottam tőle a karom. Hitetlenkedve meredtem rá, majd a lovászra, és a szobalányra. Mondja valaki, hogy mindez csak egy rossz álom! – kértem magamban. Nehéz volt a levegő. Sajgott a tüdőm. Nem tudtam, honnan merítettem erőt, de rohanni kezdtem befelé a kastélyba, a loggiák árnyékán keresztül egészen a csarnokokon át, ahol a családi portrék sorakoztak, s a végén ott várakozott a fekete lepel, amit én is éreztem legbelül. Egy rántással letéptem a sötét fátylat, és térdre rogytam.

A hatalmas festményen Ozmin király és felesége, Délia királynő szerepelt gyönyörű, ünnepélyes öltözékben, míg közöttük ott ült ő, aki a szerelmük gyümölcse volt: Arlett. Az arca, a szeme, a haja, de még a testtartása is pontosan megegyezett a sajátoméval. Azt gondoltam, hogy amikor azt mondta Héliosz, hogy újra leszülettem egy másik testben, akkor nem emlékeztethet egy egykoron élt lány testére. Mégis olyan volt, mintha a tükörképemet láttam volna viszont. A mellkasom szorított, majd élesen felsikoltottam, hogy körülöttem minden jéggé fagyott.

– Anya! – hallottam meg a kislányom vékony hangját, és a lélegzetemet visszafojtva görnyedtem előre. Reszkettem. Dühös voltam. Mégis a lányom hangja visszatérített a valóságba. Behunytam a szemem. Nem lehetek itt. Ez nem én vagyok. Nem vagyok királynő, sem ezer éve szunnyadó lélek. Nem vagyok tündér, sem ember. Akkor mégis mi vagyok?

Megrezzentem, amint megéreztem a kislányom finom, meleg kezecskéjét az arcomon. Feltekintettem rá. Már azt hittem, hogy újabb évek teltek el, de nem. A kislányom még mindig kisgyermek. Éreztem a szeretetét, tenyerének lágyságát és azt a melegséget, amivel betakart. A jég felolvadt, helyette virágszirmok vettek körbe minket.

– Délia – suttogtam a nevét.

– Anya – mondta, majd átölelt. Finom virágszirom illata volt. Elmosolyodtam. Annyira törékeny és ártatlan. Nem engedhetem, hogy baja essen.

Feltekintettem Árlettre, aki egyenesen rám nézett. Ismerem őt. Ő én vagyok. Nem születtem újjá. Csak találnom kellett valakit, aki új életet ad. Apám nem tudott megölni Árlettként, hisz ugyanabban a testben születtem le. Ezer évem volt arra, hogy felkészítsem magam az új életemre. Tudtam, hogy rám talál és megfoszt az akkori létemtől, de már azt is tudtam, hogy hol és mikor térhetek vissza. Letekintettem a lányomra. Megsimogattam az arcát. Veszélyben van. Érzem. Nincs biztonságban.

– Gyere velem! – fogom meg a kezét és mélyen a szemébe nézek.

– Elmegyünk? – kérdezett rá. Túlságosan okos gyermek.

– Igen – felelem mosolyogva. – Velem tartasz?

– Hová?

– Ahová szeretnéd.

– Apa is jön? – kérdezte kíváncsian és meghasadt a szívem.

– Ő a király – válaszolom kedvesen. – Nem tudna velünk jönni. Ráadásul nem is engedne el minket.

– Mégis el akarsz menni – felelte. Hogy lehet valaki ennyire okos?

– Mert nem vagyunk biztonságban – közlöm vele és megpuszilom a homlokát. – Apának nem lesz baja. Várni fog ránk. De ha maradunk… ha maradok, akkor nem fog tudni megvédeni minket.

– Szárnyak nélkül nem képes fenntartani a védelmet – válaszolja megfontoltan.

Elnéztem a kislányom gyönyörű arcát. Önzőnek éreztem magam, hisz menekülni akartam valami elől, ami én vagyok. Közben meg fájdalmat okoznék két olyan embernek, akiket mélységesen szeretek. Nem tehetem ezt. Visszakozni kezdtem. Ismét rátekintettem egykori önmagamra. Tudtam, hogy aki a szülést követően mély álomba juttatott, az saját magam volt. Meg kellett erősítenem a saját és a férjem lelkét. Amíg én önmagammal viaskodtam álmomban, addig a férjem küzdött a valóságban Ékám ellen. Nem hagyhatom magára. Ahogy a lányomat sem.

– Szibilla? – szólalt meg a hátam mögött Héliosz.

Lassan felálltam és megfogtam a kislányom kezét. A férjem felé fordultam. Kétségbeesve tekintett rám. Tudtam, hogy nem akart rosszat. Azt is tudtam, hogy szeret engem is és a lányomat is. De addig sosem lesz nyugtuk, amíg én a közelükben vagyok. Hatalmam van. Olyasmi hatalom ez, aminek nem szabadott volna megszületnie. Ekkor láttam meg Bojánát, aki aggódva tekintett felénk. Nem ismerem őt. Nem tudom, hogy valójában kicsoda, és mit akar. Nem tudom, hogy van-e célja. De azt tudom, hogy ő segített a kötelék megkötésében. Letekintettem a jobb karomra, majd mosolyogva néztem le a lányomra, aki csak bólintott.

Héliosz megkönnyebbülten figyelte, ahogy odasétálunk hozzá, majd átöleljük egymást.

– Ígérem, hogy megvédelek titeket – suttogta a fülembe a férjem.

– Szeretlek – mondom ki őszintén. Héliosz csak mosolygott rám, majd a karjába emelte a kislányunkat.

– Sajnálom, hogy nem mondtuk el neked – szabadkozott Bojána.

– Megértem – válaszoltam halkan. Magamban viszont még mindig viaskodtam.

Héliosz átkarolt egyik karjával és csendben elindultunk a lakosztályunk felé. Mindvégig arra gondoltam, hogy talán nem helyes elszöknöm, hisz csak szomorúságot okoznék vele. A lányom közel két évig csak figyelt engem, amíg én aludtam. Mégis olyan nehéz volt dönteni a maradás mellett.

***

A napok és a hetek váltották egymást. Készülődtünk Délia születésnapjára. Minden percét élveztem, hisz a díszletet, a tortát és a menüt is közösen választottuk ki. Bojána is besegített, így pár csettintés alatt kitakarította a termet.

Még nem tudtam megemészteni mindazt, amit a férjem mesélt rólam, de már felfogtam. Az életem nem tudom, mikor borult fel, de szerettem volna, ha a bizonytalanság helyett boldogság járna át minket. Ennek ellenére a nagy készülődés alatt is egykori önmagamra tudtam gondolni. Hisz boldog voltam a jelenben is. Addig a pontig, amíg Ékám fel nem tűnt az életemben. Amíg a szüleim meg nem változtak. Sokszor gondoltam arra, hogy amit Héliosz mondott az apámról, az pusztán kitaláció. Hisz ismertem az apám, sosem bántott, nagyon szeretett és sokat nevettünk, hülyéskedtünk. Vajon tényleg olyan, amilyennek Héliosz mondta? Egyszer sem mertem megkockáztatni, hogy elhagyjam a kastélyt és magam járjak utána, mert Árlett emlékeiben ismertem azt a fejedelmet, aki végül megfosztott a létemtől.

Erőt kellett vennem, hogy végigcsináljam a lányom szülinapját. Fél-tündérek, tündérek és emberek gyermekei jelentek meg a díszes teremben. Olyanok, akiket részben ismertem, vagy egyáltalán nem találkoztam velük. Héliosz mindenkinek bemutatott, de még ez sem oldotta a feszengésem. A lányom szülinapján örülnöm kellett volna. Boldognak lenni, amiért nem vagyok valamiféle álomvilágban. És ha tényleg álomvilágban élek? Mi van, ha Héliosz valójában maga a gonosz, akiről Ékám beszélt? Mi van, ha nem is született lányom? Mi van, ha ez a kastély csak egy börtön? Egy illúzió.

– Minden rendben van, kedvesem? – állt meg mellettem Héliosz.

– Lemaradtam az első szülinapjáról – mondtam mélabúsan.

– Bár vissza tudnám adni az elvesztett időket – öleli át a vállam és magához von, miközben elnézzük a lányunk mosolygós arcát, és halljuk édes kacaját, amint felnyitja az ajándékait.

– Sajnálom, amiért így viselkedem – néztem rá, de ő megértően megcsókolta a halántékom. Észrevettem, hogy a szívem már nem dobbant meg sem az érintésére, sem a csókjára. Biztos csak feszült vagyok – mondogattam magamnak. Hisz mialatt azt néztem, hogy Délia sorra az ajándékai között válogat, a saját szülinapjaim jutottak eszembe a szüleimmel és a nagyszüleimmel. Agyagbábok. Miért gondolom azt, hogy mindez nem lehet igaz? Meglehet, hogy nem sok időt töltöttem a nagyszüleimmel, de sosem éreztem, hogy csak bábok lennének. Kezdett megfájdulni a fejem.

Délia kinyitott egy apró selyembe burkolt dobozkát és rácsodálkozva vett ki belőle egy aranyló szárnytollat ábrázoló nyakláncot. Döbbenten meredtem az ékszerre, hisz ugyanilyet kaptam a szüleimtől az utolsó együtt töltött szülinapom alkalmából. Pontosan ugyanúgy fénylett, mint Déliáé. Az ide-oda libegő ékszer elkápráztatott mindenkit, különösen a lányomat, akinek Héliosz segített feltenni a nyakára. Páratlan volt. Mégis elkapott egy régi érzés, ami sajgássá változott. Friss levegőre vágytam. Menekülni akartam. Éreztem, hogy fulladok. Nagy levegőt vettem, és lassan visszanyertem az önuralmam. De a fájdalom nem múlt el. Rátekintettem a lányomra és a férjemre. Ők boldogok voltak. Olyan, mintha én nem tartoznék közéjük.

Az egyik fél-tündér kislány átadta Déliának az ajándékot, és a papírdobozból egy pár rózsaszín balett cipellő került elő. A szívem kalapálni kezdett. Miért érzem magam szomorúnak a lányom szülinapi partiján, ha közben egy pár cipellőért vágyakozva tekintek? Miért lenne fontosabb számomra az egykori álmom, mint a lányom? Nem értettem magam. Egy pillanatra kizökkentem, mert a férjem tekintetével találkoztam. Érzem, hogy kezdek meginogni. Mégis miért? Olyasmire vágyom, amit megtiltottak nekem. Családom van. Délia a gyermekem. Én meg viaskodom az érzéseimmel.

A tündérkeresztanyámat kerestem a szememmel. Segítségre van szükségem. Meg kell találnom azt az egyensúlyt, ami nem billent ki engem. Félek, hogy megint elájulok. Félek, hogy ismét egy álomvilágba kerülök. Árlettként ezer évig aludtam. Igaz volna? Annyira szürreális ez az egész.

Egy pillanatra behunytam a szemem. Nem gondolhatok sem a régi Árlettként élt életemre, se arra az életre, amit el akartam vágni, amikor leugrottam a hídról. Mindezek csak tétovázásokra és bizalmatlanságokra ösztönöz. Feleség vagyok a férjem oldalán. Királynő vagyok a királyom oldalán. Anya vagyok egy kislánynak. Nem cselekedhetek másként. Nem akarom őket elveszíteni. És a tekintetem ekkor találkozott a tündérkeresztanyáméval. Mintha olvasott volna a gondolataimban. Mintha tudná, min mennék keresztül. Tudom, hogy segíteni fog.

Délia késő este úgy aludt el a karjaimban, mintha csak erre vágyott volna. Mindennek nagyon örült. Mindenkinek megköszönte, hogy eljöttek a szülinapi partijára. Miután a vendégek távoztak, az ajándékokat kezdtem rendezni, majd jött Bojána és még két szobalány, akik segítettek felvinni a lányom szobájába azokat.

– Gondterhelt vagy – közölte észrevételét tündérkeresztanyám.

– Te is az lennél, ha megtudnád, ki is vagy valójában – vetem oda szárazon.

– Dühös vagy.

– Csak csalódott. Tudtál rólam?

– Nem – felelte elnézőn. Csípőre tett kézzel néztem rá. – Mikor egy tündérkeresztanya megkapja az égi áldást, hidd el, nem visszakozhat még akkor sem, ha a szülők nem éppen fogadják el. A születésed alkalmából meglátogathattalak, de utána hosszú évekig semmi. Szerinted, nekem ez jó volt így? És még panaszkodni sem tudtam senkinek.

– Miért, kinek panaszkodtál volna?

– Az égieknek.

– Azok kik?

– Magas rendű lények, akik nem szólnak bele senki életébe, csak kiválasztanak egy megfelelő személyt egy gyermek részére – magyarázta.

– Ha tudtál volna rólam, mit tettél volna? – kérdeztem rá.

– Semmit nem tudtam volna tenni – válaszolt, és egyáltalán nem éreztem azt, hogy kételkednem kellene benne.

– Olyan furcsa ez az egész – horgasztottam le a fejem. – Volt egy álmom. Majd jöttek a rémálmok, most pedig nem találom a helyem. Úgy érzem, nekem itt nincs keresnivalóm. Ez az egész olyan, mintha csak egy illúzió lenne.

– Nem tudom, hogy mi történt veled, amíg aludtál – fogta meg a kezem, és rám mosolygott. – De többé egyikünk sem enged el téged. Ha kell, minden éjjel felpofozlak, vagy teletömlek koffeinnel.

– Koffeinnel is kínoztak már embert? – nevetek fel.

– Még nem, de egy próbát megér – bólint rá, majd mindketten elnevetjük magunkat. – Ne félj, aranybogaram! – mondta végezetül. – Héliosz harcolni fog érted, ha alszol, ha nem. Neked sem szabad feladnod.

– Mondd csak, tündérkeresztanya – nézek körül a teremben, majd suttogásra váltok. – Vissza lehet kapni az elvesztett időt?

– Nem, mert olyasmit vesz el tőled, amit nagyon szeretsz – válaszolja kimért hangon. Ezek szerint vissza lehet kapni, de valamit adni kell cserébe.

– Mondjuk az erőmet – vonom meg a vállam, mint aki kész arra, hogy ettől megszabaduljon. Bojána úgy nézett rám, mintha fejbe verték volna.

– Azzal meggyengíted magad – felelte elhűlten. – És Héliosz sem tudna akkor megvédeni.

– Lemaradtam a lányom első két évéről – mondtam nyomatékosan.

– És ezzel együtt kell élned – veti ellen az ötletem Bojána, majd magamra hagy.

Nem értettem őt, de ő sem érthet meg engem. Vissza akartam kapni azt, amit elvettek tőlem. Még akkor is, ha nagy árat kell érte fizetnem.

***

Kötelék. Végigsimítottam a jobb karomon, mely ékes bizonyítéka annak, hogy három éve megköttetett az életem. Feleségül mentem egy fiúhoz, aki több esetben is megmentett a haláltól. Akiért a szívem megdobbant, ha csak megláttam. Akiért olyan vonzalmat éreztem, ami már szinte megmagyarázhatatlan. Aztán a fiúból férfivá lett, majd királlyá.

Fél éve annak, hogy visszatértem közéjük, megünnepeltük a lányom második szülinapját, miközben próbáltam elhitetni magammal, hogy jól vagyok. Visszanéztem a franciaágyra, és a selyem párnán lévő díszdobozt bámultam, melyet a férjemtől kaptam nemrég a házassági évfordulónkra. Három éve mentem hozzá feleségül, de ez az első évfordulós ajándékom tőle. Legalábbis számomra az első, mert kézzel fogható és szemmel látható. Héliosz elmondta, hogy minden ilyen alkalommal egy-egy ékszert vett nekem, amit megmutatott, de nem éreztem igazán, hogy azok az enyémek. Mégis elfogadtam azokat is. Ahogy sok mindent az életemben.

Az egyik szobalány mondta, hogy a férjemnek el kellett mennie a kastélyból. Jómagam pedig csatlakoztam a kislányomhoz, aki élénken fogadott engem a reggeliző asztalnál. Hüledezett a gyönyörű ékszertől, melyet Héliosztól kaptam, majd csendben együtt megreggeliztünk. A reggelit követően Déliával órákig játszottunk, majd jött az ebédidő, és végül az alvás ideje. Elnéztem a kislányom arcát, aki még álmában is csak mosolyogni tudott. Megpusziltam, majd kimentem a szobájából.

A személyzet szintén pihenni tért. Bojána sem volt a közelben. Így egyenesen a csarnokba mentem az egykori király és királyné festményéhez. Elnéztem Árlett személyét. Egykoron ő voltam, mégis olyan nehéz volt elfogadni. Vajon most is csak álmodok? Nem. Ahhoz túlságosan valóságos minden.

– Bárcsak… – szólaltam meg, de mivel tudtam, mit akarok kimondani, hamar elharaptam a szót, és csak néztem magam elé. Biztos, hogy ezt akarom? Miért hagynám elveszni mindazt, amim van? Mi lesz, ha megteszem? És mi lesz, ha nem? – Bárcsak visszakaphatnám mindazt, amit elvettek tőlem. Ha van rá mód, hogy ez megtörténjen, égiek, szellemek, vagy bárki, aki hallja a kérésem, kérlek, tegyétek meg, amit kérek. Meg akarom őket védeni, de úgy nem tudom, ha mindig elbizonytalanodom. Ha nem bízom meg bennük, akkor mit sem ér az egész védelem. Szeretem őket, de ez túl sok nekem. Ha legalább egy kis töredékét visszakaphatnám mindabból, amit valaki, vagy valami elvett tőlem. Felajánlom az erőmet is, csak biztonságban tudhassam a családom, és végre boldog lehessek.

– Elég vegyes kívánságlistát állítottál fel egyetlen használható mértékkel – hallom meg Bojána hangját a hátam mögött. Megfagyott a levegő körülöttem. Érzem, hogy baj van. Miért van itt? Hogy kerül ide? Azt hittem, nincs a kastélyban. – Ártatlan, mint egy takaros kis bárány. Önző szíved nem tudja, mi az elég. Aranybogaram.

– Ennyire jól ismersz? – kérdezem, de nem fordulok hátra.

– Több, mint ezer éve ismerlek – sóhajtotta. Megrökönyödve nézek a festményre. – Ó, igen! Már akkor is a te tündérkeresztanyád voltam.

Újabb tőrdöfés a szívembe. És mindezt ennyi idő elteltével kell megtudnom. Majd ahogy elnéztem Árlett arcát, úgy eszembe villantak az akkori emlékeim, és felsóhajtottam. Igaz minden egyes szó.

– Csak akkor a neved… Eulália volt – felelem, és felé fordulok. – Miért csak most jöttem rá? – mosolygok keserűen. – Te voltál a szüleim szószólója, a védelmezőjük, és a bizalmasuk.

– Verhetetlen voltam mindegyikben – mondta magabiztosan.

– Héliosz itt van a kastélyban, igaz? – kérdezek rá.

– Elhitettem vele, hogy Ékám zavart keltett a városban – vont vállat. Ökölbe szorult a kezem, és ő csak mosolygott. – Ne tedd fel magadnak a kérdést, hogy miért. Felesleges.

– A hatalom miatt, gondolom – szögeztem le rögvest. Mi másért lenne ilyen? – Nemrég még azt mondtad nekem, hogy nem tudtál rólam.

– Elég sok időmbe telt, hogy most itt álljunk egymással szemben.

– Te küldtél az álomvilágba?

– Elvégre régebben álmokat szőttem az emberek fejébe – húzta el a száját.

– Mégis gondoskodtál a lányomról – nézek a szemébe.

– Valahogy el kellett érnem a férjed bizalmát – mondta fancsali képet vágva. Harag lobbant bennem, és ő ezt csak fokozta a nevetésével.

– Mire kellett neked a kötelék, ha az erőmet akartad? – mutattam fel a jobb karom.

– Arion nem illet a képbe. Héliosz pedig igazi herceg volt már akkor is. Igaz, azt hiszi, hogy a szárnyait leégették a hátáról, ami csak egy roppantul jól sikerült illúzió volt – mondta büszkén. Megrökönyödve néztem rá. Héliosznak mégis megvannak a szárnyai? Bojána kacagása fülsiketítő volt, visszhangzott az egész csarnokban.

– Mire vártál, mondd? – nézek rá hitetlenkedve. – Ezer évig mélyen szunnyadtam. Te voltál, aki a fejedelemnek ismét testet adott?

– A fel nem tett kérdésedre a válasz: igen, megölhettelek volna ezerféle módon – mondta kaján vigyorral az arcán. – De azzal nem nyertem volna el a hatalmad. A feltett kérdésedre a válasz: nem. Nem én adtam testet a fejedelemnek, azt maga érte el. Hélioszt pedig félre kellett egy kicsit vezetnem, hogy ne lássa át az igazságot.

– Ezt meg hogy érted?

– Délia embernek született az tény, de elementálok voltak az ősei, akik lemondtak a hosszú életről és elzárták az erőiket, hogy ne fenyegessenek mást, ha esetleg valaki fel akarná őket használni gonosz célra. Mikor Árlettként megszülettél, mindannyian tisztában voltunk, hogy mi vagy valójában. Azzal, hogy elementál véred keveredett tündér vérrel, az őseid pecsétje feltört. Alig akartam elhinni, hogy olyasmi erő van a közelemben, ami több, mint a tündérek ereje. Déliát magam küldtem az álmok világába. Tíz éven keresztül azt próbáltam elérni, hogy megszerezzem az erőd. Csak a balgaságomnak tudhatom be, hogy nem voltam kellően körültekintő. Erővel akartam megszerezni, helyette ezer éven át érezhettem a fagyos börtönödet. Miután a fejedelem sikeresen megölt téged, kiszabadultam.

– És most, hogy bizonytalanságba taszítottál, elérted, hogy ne higgyek a férjemben, hogy olyasmire vágyjak, ami…

– Amit most megkaphatsz – tárta szét két karját. – Mit kívánni mertél, legyen hát jussod. S, amit elvettek tőled, most visszakaphatod. Az elvesztett időt kérted, cserébe azt adod át, mely létednek ereje. Az alkunak nagy ára van, aranybogaram.

Szédülni kezdtem. Nem akarom ezt. Nem akarok ismét évekig aludni.

– Anya? – hallottam meg Délia álmos hangját. Bojána megrettenve fordult hátra.

– Mit keresel itt, Délia? – kérdezte értetlenkedve Bojána.

– Anyát keresem, mert azt álmodtam, hogy elhagyott – pityergett.

Döbbenten néztem a lányomra, aki hálóruhában és mezítláb ácsorgott előttünk.

– Semmi baj, angyalom! – futottam feléje, és a karomba zártam. Nem akarom elhagyni. Nemrég kaptam csak vissza az életem. Mit is gondoltam? De ekkor a lábaim elgyengültek és térdre estem. Szerencsére Déliát meg tudtam tartani.

– Jól vagy, anya? – kérdezte csodálkozó hangon. – Sápadt vagy. Megint aludni térsz?

– Nem, jól vagyok, minden rendben – szabadkoztam, de tudtam, hogy semmi sincs rendben. Kívántam valamit, amit Bojána most teljesít. Megtévesztett minket, és én belesétáltam a csapdájába.

–Amikor Árlett voltál, úgy akartam tőled elvenni az erőd, hogy harcoltam érte, és meglett az eredménye. Rájöttem, hogy önszántadból kell átadnod nekem az erőd. És így válok a világ leghatalmasabb elementáljává.

Kinyújtottam feléje a kezem és a maradék erőmmel jégfalat emeltem közénk.

– Ugye tudod, hogy ezzel nem állítasz meg? – nevetett fel boszorkányosan.

– Mi történik, anya? – kérdezte riadtan a lányom.

– Én kis Déliám – simogattam meg a haját, miközben láttam az áttetsző bőröm. El fogok tűnni? Szellemmé fogok változni? Vagy visszatérek az időben, és mindez nem fog megtörténni? Szörnynek éreztem magam. A régi érzéseim erősebbek voltak a szeretetnél. Vajon Héliosz emlékezni fog rám? Tudni fogja, mit tettem? Gyűlölni fog érte? Tudom, hogy képes megvédelmezni a lányunkat, de azt nem tudom, hogy Bojána mit tesz vele. Lehet, hogy őt is el fogja tüntetni? Akkor viszont Délia egyedül marad. Védtelen lesz. Rátekintettem a lányomra. Látta, hogy mivé válok. – Vigyázol a papára, ugye?

– Igen – mosolygott piros arccal, könnyeit visszatartotta. – És rád ki fog vigyázni?

– Ne aggódj miattam, és kérlek, bocsáss meg, amiért ezt tettem veletek. Segíts apádnak. Ő jó ember.

– Visszajössz hozzánk?

– Nem ígérem – néztem rá szomorúan. Miért akartam őket elhagyni? Miért nem tudok küzdeni ellene? Mi lesz velük, ha én nem leszek jelen? Miért gondoltam, hogy jót cselekszem? – Egyet viszont te ígérj meg nekem. Vigyázol magadra, erős és bátor kislány leszel. Nagyon szeretlek titeket.

– Ne felejts el minket – simogatta meg az arcom és egy könnycsepp legördült az arcomon, amit már nem érzékelt a bőröm. – Várni fogunk rád.

Mintha tudná, hogy mi lesz velem. Sírni támadt volna kedvem, de lassan elhalványult minden.