Versenybe szálltam:) - Emlékszem

http://irokhaakarok.blogspot.hu/2012/07/tortenetalkotas-szavakbol.html

Harmadszor is megpróbáltam egy kisebb történettel. Remélem valamelyest sikerült. Eléggé el vagyok foglalva a kiadni váró regényemmel, így csak akkor van időm blogra, amikor épp úgy adódik. Főleg a vers blogom az, amin meglátszik, hogy dolgozom valamit is.:) De most ezt hagyjuk! A linkre kattintva elolvashatjátok, hogy mit is írtam. Nem mondok semmit, hogy miről szól.:) Valahogy úgy éreztem most újra megpróbálkozhatok az írással ebben a formában és az igazság az, hogy versenyezni elég jó dolog. És itt nem csak arról van szó, hogy hanyadik helyet érsz el, hanem hogy megismerjék az írásaim, mégha így verseny által is. Úgyhogy a hajnalom mással sem telt, mint egy kis történetet összerakni. Na jó azért nem maradtam fenn sokáig.:) De jó érzés újra írni, főleg egy kissé elrugaszkodni attól, amiben eleve benne vagyok. Na mindegy! Nem spilázom túl. Olvassátok el a történeteket, mert az enyém mellett vannak jobbak is és szerintem lesznek is.:) Szép nyarat kívánok mindenkinek!!! xoxo

Emlékszem

Emlékszem, még ha homályosan is. Akkortájt hideg, kora őszi nap volt. Csak egy-két óra választhatott el a sötétségtől, amit a ködfelhőtől már nem láthattam. Megborzongtam, ahogy egyre közeledtem felé. A csupasz talpam alatt megnyikordult a móló öreg deszkái. A szél meglebbentette hófehér hálóingem. Még ez sem tántorított el attól, hogy elérjem őt. Őt, aki háttal állt nekem zsebre dugott kézzel.

Idegesen néztem a hátát. Kedvenc zakóját vette fel, hozzáillő nadrággal és cipővel. Homokszőke haját megborzolta a szél és én elmosolyodtam. Szerettem a haját simogatni, és ő mindig elszenderedett az érintésemtől.

Megálltam. Csak egy-két centi választott el tőle. Éreztem a dohányszagot, ami megcsapta orrom, de valamiért most nem undorodtam tőle. Felsóhajtottam. Sóhajom megremegett, ahogy kezemmel kinyúltam feléje. A szívem egy pillanatra megállt, ahogy ujjaim hozzáértek a selymes hajhoz. Az érintésemre azonnal reagált és lassan megfordult. Aranybarna tekintete melegen tekintett rám, mégis volt benne valami, ami zavart engem.

Amikor először találkoztam ezzel a tekintettel nemcsak az emlékeimbe véste magát, hanem a szívembe is, amely azonnal megtelt a legkülönlegesebb szerelemmel, amit valaha is éreztem. Mindössze öt évvel volt idősebb nálam, de korához képest igen tapasztalt és változatos életszemléletű volt. Ahogy engem is úgy mindenki mást a környezetemben levett a lábáról.

A köd körülölelt minket. Csak egymást láttuk benne. Egyik kezével kinyúlt felém és megsimogatta az arcom. Elmosolyodtam. Hát mégis igaz lenne? Még mindig szeret?

- Miért vagy itt? - kérdezte tompán, majd látva a remegésem levette zakóját és rám terítette. Mindig odaadó társként viselkedett.

- Olvastam a leveled - feleltem a kérdésére. Ő értetlenül nézett rám, majd szorosan behunyta a szemét. - Mondtam már neked, hogy gyönyörű a kézírásod? - dicsértem őt.

Mindig is dicsértem őt, mert sokkal ügyesebb és okosabb fiú volt, mint azok, akiket ismertem. De amit a leginkább szerettem benne az a költői énje. Mindig meg tudott lepni egy-egy gyönyörű verssel, amit nekem szánt. Csak nekem. Kivéve egy levelet, amit nem nekem írt, hanem az unokahúgomnak. Egy szerelmes levél, melyben megvallja érzéseit és azt, hogy nem tudja viszonozni az én érzéseimet bármennyire is szeretné. S az addig eltöltött hat hónap, melyet együtt éltünk meg csupa hazugság volt. Mindig is őt szerette nem pedig engem.

- Őt vártad - mondtam halkan. Megrökönyödve nézett rám, de nem szólt semmit. Közelebb léptem hozzá, majd szorosan hozzábújtam. Nem lökött el magától. Testének melege azonnal átmelegített. Jó érzéssel töltött el közelsége, mégis szomorúan néztem magam elé.
Ekkor vettem észre a móló oldalához kikötött csónakot. A szigetre mentek volna. Együtt. Caleb és Sonia el akart menni. Titokban. Felnéztem a férfira, akit szerettem, s aki nem tudta viszonozni érzéseim.

- Szeretlek - suttogtam, majd a kést, amit addig rejtve magamnál hordoztam, és amely már egy életet kioltott, most Caleb oldalába döftem.

Caleb kikerekedett szemmel bámult rám miközben ereje elhagyta, s ekkor még mélyebbre toltam a kést. Ő csak bámult rám értetlenül. Ajka remegett, de hangja elcsuklott. Még mielőtt teljesen elernyedt volna odavonszoltam a csónakhoz, és ahogy erőmből tellett, lassan belefektettem. Még utoljára egymás arcába néztünk. Láttam, ahogy lelkének fénye kialszik, s szemhéja örökre lecsukódik. Még egy ideig elnéztem Caleb kedves arcát, majd zakójával betakartam testét. Nem akartam, hogy megfázzon a hidegben. Még egy utolsó csókot nyomva ajkára, eloldoztam a kötelet és a csónakot ellöktem a mólótól. A csónak egyre csak távolodott, beleolvadva a sötétség ködébe. Ezután a kezemben levő késre néztem, mely Caleb és Sonia vére keveredett. Ismét megborzongtam. A véres kést a vízbe dobtam s lassan visszafordultam otthonom felé.

A sötétség leple alatt tértem vissza a szobám melegébe, s amint lefeküdtem ágyamra, álom jött a szememre. Caleb nevetését hallottam a távolban, éreztem ahogy derekam átöleli és egy forró csókkal köszönt. Kezem fogja és együtt sétálunk a harmatos réten. Megállunk a közeli dombtetőn, ahol minden reggel megcsodáljuk a napfelkeltét. Az aranyba öltöztetett vidék azonnal újult erővel szolgáltat felénk. Körülöttünk a környék szinte éledezni kezdett.

Ahogy minden egyes reggel most is a domb tetején szemlélem a felkelő nap ragyogását. Új nap virradt az életemben, ahogy mindenki máséban is. Egy új nap, mely sokaknak árnyékként nehezedik lelkére, de nekem a világosságot hozta el.

Szavak, amiket választottam: móló, szerelem, viszonzatlanság, levél, kés, csónak.

Ami késik, nem múlik...

... szokták mondani. Régóta nem írtam a blogba, de nem azért, mert nem volt mit, hanem mert nem akartam felesleges postokkal bővíteni a blogot. Sok ideje annak, hogy regényeket írok, kezdtem el írni, és mindig írtam, magamnak meg mondogattam, hogy hamarosan kész leszek. De nem így lett. Anno. De most az a helyzet, hogy az írás nagyon is belendült nálam, így ugyan dátumot nem mondok, hogy mikor, de most már biztos, hogy kész leszek.

Fantasy regényemnek egy bökkenője volt csupán az elmúlt pár év alatt, hogy most jött el az ideje annak, hogy kibontakozzon, hogy megmutassa magát. Valamelyik nap az öcsémmel beszéltem erről. Elmondtam neki, hogy most érzem igazán azt, hogy ennek a regénynek most kell megszületnie. Jó 6-7 éve kezdtem neki három regénynek. Kettő ebből fantasy, a harmadik romantikusabb szálú. Címet még nem írok, mert mint maga a regény történetet úgy a cím is titkos és csak akkor fedem fel, amikor teljes egészében végeztem vele. A két fantasy közül nem az kerül elsőként kiadatásra, amit először terveztem, hanem a másik. Időként hiába tervezek előre, nem mindig úgy sül el a dolog. Na, de mindegy!

Azért nem haladtam ezidáig velük, mert mindhármat egyszerre írtam, plusz jöttek melléjük még jó sok más regény is, amik mostanáig kezdetleges formában vannak. Amire rájöttem, hogy türelmetlenség lett volna részemről, ha összecsapom a regényeim, így kis ideig csak jegyzeteltem, amit sosem díjaztam, mert mindig egyszerre akartam mindent leírni, de aztán rájöttem, hogy ez mégis csak nagy segítség.

Visszagondolva nem bánom, hogy ennyi időt vett igénybe a regény írása, mert a történet kiforrott, a szereplők karakterei külsőleg és belsőleg felépítve, a helyszínek rögzítve az évszámokkal együtt és én magam is felnőttem az írónői posztra. Remélhetőleg.:)

Ezek a regények megéltek jó pár furcsaságot, főleg amikor a számítógép felmondta a szolgálatot. Ez nem először fordult elő és tavaly szintén történt egy hasonló eset és akkor azt hittem mind a regényeimnek, mind nekem végem van. Lekopogom százszor, hogy szerencsére nem így történt!!! Nincs annál rosszabb, mint egy készülőben lévő, egy majdnem kész regényt elveszteni valami miatt, aminek nem szabadna megtörténnie. De ugyanakkor az elmentésekkel is volt probléma, főleg amikor 2 perc helyett 10 perc volt az elmentési idő és amikor jött egy kisebb áramszünet... na az aztán betett nekem is és a regénynek is. Nem jó erre visszagondolni. Volt, hogy egy egész fejezet eltűnt emiatt és mindet újra kellett írnom, de úgy, hogy közben alig emlékeztem valamire is, amit addig leírtam.

Ezért sem akarom annyira elszólni már magam, hogy körülbelül mikor leszek kész, mikor küldöm el a kiadónak stb... Egyértelmű, hogy meg kell harcolnom mind a regényeimmel, mind a géppel, hogy normálisan menjen minden.:) De sebaj!!! Kosnak lenni jó, tüzön-vizen-levegőn át küzdöm magam a cél felé. Most pedig megyek, mert írnom kell. Legközelebb már csak akkor jelentkezem, amikor kész lesz a regényem a bemutatásra.

xoxo

Christin Dor