2023.B.Ú.É.K.2024

 

Közeledve és távolodva

 https://youtu.be/vP4Yu_WA-RM?si=fckzdbUkW9DrbKUA

Mindegy minek nevezem, vagy nevezik.

Hangulatfüggő.

Számomra legalábbis.

A Szilveszter másoknak bódulat, mámor, petárda és tűzijáték. Megint másoknak rémálom, vagy unalom, vagy a sokadik már megint egy éjszaka.

Nem ez a lényeg.

Közeledünk egy új évhez, azaz a 2024-hez.

Távolodunk egy régi évtől, azaz a 2023-tól.

Mire feleszmél az ember, már nyakunkon lesz 2025.

Hogy telt az év?

Milyen volt a Szilveszter?

Buliztál?

Nem. Sosem szoktam. Életemben nem voltam szilveszteri buliban. Talán nem is leszek.

Lelkes állatvédő? Mit nevezünk annak? Én magam is egy-két alkalommal elmentem egy városi tűzijátékot megnézni, vagy ha jól rémlik augusztus 20-án is nem egyszer még jóval a húszas éveimben és annak előtte. Egyszer kutyamentesen. Egyszer meg pont kutyákkal. Nem voltak oda érte. Maga a látvány szép, de a hangját én sem bírom. Ez van. A gond az, hogy sokan nem tartják be azt, hogy Szilveszterkor kellene lövöldözni, nem előtte egy héttel, vagy néhány nappal. De ez sem érdekel már különösebben. Mert szitkozódhatok én, amikor otthon vagyok a kutyáimmal, macskáimmal, nem hinném, hogy bárkit meghatna. Vigyáznom kell rájuk, minden azon múlik, hogy mit teszek meg annak érdekében, hogy őket ne érje gond. Elég nehéz. Tavaly Szilveszter előtt pár nappal kezdtek neki tűzijátékozni, és nem számítottam arra, hogy az akkor fél éves macskám szó szerint eldőlt az oldalára, mert annyira bepánikolt, tehetetlen és dühös voltam. A felkészülés ellenére azért adódhatnak gondok. Amik most sem hiányoznak. Még van hátra két nap Szilveszter estig. Jól el leszek.

Na! De! Mindenkinek B.U.É.K!!!

Ott tartottam, hogy mire feleszmél az ember ismét eltelik egy év. 35 év múltam. Nem egy év van a hátam mögött, az utóbbi pár év, köszönhetően mindennek, ami jött 2020-tól összefolyik, így nem tagadom olyan, mintha átléptem volna egyszerre három évet is az életemben.

Átélés. Megélés. Felismerés. És ami még jön. Vagy semmi sem jön. Mások is lehetnek abban, hogy igen eltelt egy év. De mi volt abban az egy évben? Mit csinált? Kikkel volt? Hol volt? Miről maradt le? Néha olyan, mintha elég sok mindenről lemaradna az ember. Jönnek az információk jobbról-balról, dolgozik a nap 8 órájában, vannak, akik ennél is többet. Teljesen mindegy, hogy irodista, gyári dolgozó, vagy ügyvéd, vagy valami más. Az a lényeg, hogy sokszor úgy elmegy egy év felettünk, hogy mire elérünk a végére, nem azt kérdezzük, hogy igen, jön a következő, hanem hogy hamarosan 2025...2030... és így tovább. Mintha egyik nap a másik után jönne anélkül, hogy benne lennénk. Csak van, aztán ellapozzuk.

Jelenleg így érzem az elmúlt 15-20 évemet. Nemrég még tanultam. Nemrég még vizsgáztam. Nemrég még azt terveztem mi leszek, ha nagy leszek, és most itt vagyok 2023. év vége felé. Szóval, nemcsak az a baj, hogy ki mikor kezd el petárdázni, hanem, hogy egyszer csak vége lesz annak az évnek, amiben nemrég voltunk. Nemrég volt 2023. január 1. Nemrég volt 2022. december 31. Mindjárt itt van 2024. január 1. És még nem múlt el 2023. december 31. Mégis olyan, mintha ma lenne, mert annyira telik az idő, hogy amikor meg az a nap eljön, már nem gondolkozunk azon, hogy december 31.-e van. Van és kész. Aztán ez is elmegy.

Tudom, hogy katyvasz az egész, de a káoszban megtanultam észrevenni azt, amit keresek. Ha rend lenne, már bajban lennék. Ja és az ígéretek. Sosem tartottam magam sokáig az ígéretekhez, fogadalmakhoz. Egy idő után megkopik nálam a dolog. Jó ideje annak, hogy utoljára ígéretet tettem.

Viszont ebben az évben Luca napjától kezdve 25.-ig bezárólag minden nap egy-egy papírfecnit égettem el, amin férjjelölt-nevek szerepeltek. És kibírtam kíváncsiság nélkül. Csak az utolsó papírfecninél néztem meg a nevet. Jót röhögtem. De ez mellékes. Eddig sosem próbáltam, és most kíváncsi voltam, kit hoz ki. Meglepett, de tényleg vicces volt. A nevet nem árulom el. Az megmarad nekem. Egy biztos, talán jövőre is kipróbálom.

Ismételten B.U.É.K-ot, legyen szép évetek, jó egészséget, minden bú és rossz kerüljön titeket. Csak öröm legyen részetek.

xoxo

Versek 2023. augusztusából

 https://christindormesei.blogspot.com/2023/12/elhagyott.html

https://christindormesei.blogspot.com/2023/12/megbantad.html

https://christindormesei.blogspot.com/2023/12/szived-valasztottja.html

Ritkán adatik már meg, hogy verseket írok. Ez volt az utolsó három vers 2023. évben, augusztus hónapban.

Voltak olyan éveim, ahol ontottam magamból a verseket. Már jó ideje ez megkopott, és ez látszik is a blogban.

Meglehet, hogy a bloggerkedés már nem olyan, mint annak idején, mikor a többség elkezdte, de hiszem és gondolom, hogy vannak még, akik szívesen olvasnak blogokat.

Ugyanakkor a blogírást sosem adtam fel, nem akartam törölni, vagy ideiglenesen bezárni, mert legalább ennyi maradjon fent, amit itt össze-vissza alkotok. Nem mondom, hogy nem volt eszembe, de letettem róla.

Nem vagyok nagy versíró.Vannak szép verseim, és kevésbé szépek, vannak rímesek, és vannak rímtelenek. Mikor mi jutott eszembe, vagy mit éreztem. Lelkes voltam, vagy sem. És így tovább.

Nem hiszem, hogy decemberben írok verseket, és azt se garantálom, hogy a következő év majd jobb lesz, mert eddig sem volt az.

Szóval, az elhagyott, megbántad, szíved választottja amolyan szokásos témájú verseim. Van, hogy csak eszembe jutnak sorok, és akkor végigzongorázom, hogy meddig lehet írni, aztán meg van, hogy egy-egy kép, zenei világ, vagy valami teszi függővé, hogy írjak-e verset, vagy sem.

Amúgy, aki szeret verseket írni, de nem meri megkockáztatni, hogy mások előtt felfedje, ne foglalkozzon vele. Főleg a rosszindulatúakkal. Ha verseket írsz, tetszik neked, szereted csinálni, és boldog vagy tőle, akkor írd ki magadból, és ha úgy gondolod, mutasd meg akár a világnak is. Ezért jó ez a blogolás. Valaki úgyis rátalál, és talán elolvassa. Lehet, hogy elsőre nem fogja érteni, de az is lehet, hogy szeretni fogja. Kinek mi.

Ennyi lettem volna mára.

xoxo

2023. december

 A december az a hónap, amit sokan szeretnek, vannak, akik csak elviselik, megint mások, akik sehogyan sem állnak hozzá. A karácsonyi készülődés gyerekként az egyik legjobban várt elfoglaltság. Szép ruha, dekor, ajándék. Az utóbbi években viszont ez alábbhagyott. Amolyan ez is megvan hónap lett. Még egy nappal kevesebb lett hónap lett. Hamarosan itt a nyár hónap lett. És még sorolhatnám.

Volt olyan karácsonyom, amikor nemcsak a karácsonyi díszek voltak fenn, hanem a Halloweeni díszek is fent voltak még. Az ajtómon már pár éve Mikulás, rénszarvas és hópihe ablakdísz van felragasztva. Szóval ilyen téren az ajtó örök ünnepi hangulatban van. De csak az ajtó.

Most ha ránézek a kandallóra, azt kell mondjam, tényleg csak a csoda segíthetné át a Mikulást, ha be akarna térni hozzám. Ami nem fog megtörténni, mert felnőttként rossz gyerek énem van, de a Mikulás csokit mindig szívesen elfogadom. Meg a szaloncukor, ami régebben szalonnacukor is volt. Csak bötű kérdése.

So, itt a december, 2023. év vége hamarosan és kezdődik egy új év, egy másik januárral. Még csak 9.-e van, de tudom, hogy hamarosan petárdázni kezdenek, mert olyan nincs, hogy csak 31.-én szabad tűzijátékozni. Ugyan! Mit gondol a jó nép! Azt!

Voltaképp a szeptemberrel kezdődik, és egészen márciusig tartó hangulatom van, ami most ebben az évben is befolyásolt jó pár olyan tényező, dolog, amit rohadtul nem írtam fel "a mit kérsz karácsonyra?" listámra. Vissza kellett térnem a mantrázásra, hogy a belső énemet le tudjam nyugtatni, de ez a dolog kiégett, szóval, lehet, hogy vissza kell térnem egy kicsit a sportoláshoz, ami ugye nem nagy dolog, de hideg van, lustaság van, és már megint mit akarok, mindjárt itt van a bejgli.

Ünnepi hangulatomhoz hozzátartozik, hogy karácsonyi dalokat csak nyáron szoktam énekelni, dúdolni, viszont a rock, főleg The Gazette szól, mint karácsonyi ének, mármint karácsonykor. Most erre mit mondjak? Karácsonyi műsorok nincsenek, tv sincs, maga a készülék megvan, de másfél évig nem volt bekapcsolt állapotban, így megszűnt a sok-sok alig tudom kiválasztani csatornalista, és egy szobafestésnek köszönhetően még maga a készülék is le lett szerelve a mennyezetről lelógó sok kábelről, és így még mindig csak a kábelek lógnak a semmibe, várva azt, hogy gazdi egyszer hátha tv-t akarna nézni. De nem fog. Még. A készülék meg a nagy ruhásszekrénybe van betéve. Nem betépve, csak betéve.

Tök jó látni egyébként, hogy más feldíszíti a házát, de ilyen téren örülök, hogy nem Amerikában vagyok, mert azon házdíszek, amik ott vannak... hát mire azt leszedi a nép... rénszarvas a tetőn, hóember az ajtó mellett, krampusz a másikon... amúgy bírom, nagyon giccs, és jól mutat, de nem olyannak, aki lehet még jövő karácsonyra is fent hagyja. Mekkora lenne már. Biztos vagyok benne, hogy van olyan ember, aki annyira imádja ezt az ünnepet, hogy egész évben ki van világítva mindenféle világítós kütyükkel.

Miközben nézegettem a karácsonyi képeslapokat, egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy kinek mit jelenthet az a szó, hogy: béke.

Áldott és békés.... szeretet és békesség.... stb....

Ez a szó egyszerre szomorú és örömteli. Mert vannak, akik tudják mi az, hogy béke, békesség. Mások sajnos nem. És megint mások csak szeretnék, ha a béke tényleg békét jelenthetne a szívében, a lelkében, a világon.

És ugyebár béke, békesség nemcsak a szeretet ünnepén van, hanem az év 365/6 napján... még szerencse, hogy 2024-ben lesz egy plusz napunk erre. Szóval, ha valaki nem is a szeretet ünnepén találja meg önmagában és a világban a békét, békességet, akkor azon az egy napon, 2024. február 24.-én legyen szíves megtalálni, rálelni, és megélni. Egyébként jó tudni, hogy tényleg nem 29.-én van a szökőév napja, hanem 24.-én, valahogy ezt elfelejtették megemlíteni a suliban. Vagy csak én tudtam másként. Nem tudom. Na mindegy.

Úgyhogy karácsonyig és szilveszterig még van idő, igaz nem sok. És amint elmúlik éjfél megkezdődik 2024. év és egy másik január. Addig is jó díszítgetést, sütést, főzést, takarítást, nosztalgiát, és egy-egy ölelést.

xoxo

2021. májusa

 

Azért tudtam értelmes képeket is csinálni, az ott egy galamb, ott épp repül, elrepült.

Az autós képek utazás közben izgalmasak. Alig, vagy épphogy éles képek. Párszor pedig a kanyarokban közelebbről is megismerkedhetem az ablakkal. Koppanásig.

2022. áprilisa

https://youtu.be/P2bfpsm9tIY?si=EIv83DMul0zEOYJ_ 

A felkelő nap. Mindig más arcát mutatja. Mindig változatos. És mindig le kell fotózni, na jó nem mindig, de a legtöbbször igen.

Annyi kép készült az elmúlt pár évben csak erről a nézőpontból/perspektívából, hogy csodálom, még mindig nem untam meg. Lehet más meg a naplementét örökíti meg állandóan. Nem tudom.

A tuja és a bokor nélkül sajnos már másabb, szóval, ez amolyan nosztalgia is.

Amint beszerzek egy jobb gépet, mert jelenleg a teló csak ilyen minőséget produkál, akkor majd lesz tisztább, élesebb, főleg, ha nem sérül a kamera része. :) Igen, néha adódik egy pont az életemben, mikor valamin le kell vezetni a feszkót. Nem szép dolog, de ilyen megátalkodott vagyok.

Képzelet, motívum, karakter, leírás, és egyebek

Lehet már foglalkoztam a témával. De az is lehet, hogy nem. Na mindegy. A lényeg, hogy nem nézek most utána, hogy igen, vagy nem.

Kezdetben, mikor a legelső regényemet/regényeimet kezdtem el írni, és az nem az Ősi Vér volt, akkor nem igazán hagyatkoztam másra, csak a képzeletre. Helyszínek, szereplők, képkockák, párbeszédek, jellemek, történések, bármi.

Aztán néhány blogban észrevettem, akik írtak regényeket/fikciókat, hogy képeket tűznek az adott karakter mellé. Ez először meglepett, de aztán én is rákattantam a dologra, úgyhogy a későbbieknél már alkalmaztam is.

Előnye, hogy sok esetben az adott karaktert, amit kitaláltam, hasonló képeket próbáltam felkutatni. Hátránya, hogy a képzelet elkopik, és erős támasz marad az adott fénykép. Na már most, amit elképzelek karaktert, főszereplő/mellékszereplő az okés, de mikor próbálok hozzávetíteni egy képet valakiről, az már nem igazán. Mivel a képzelet által kreált karakter az nem a fényképen látott férfi/nő. Ami azt jelenti, hogy egy adott regény szereplőit amennyiben el tudja képzelni az ember, az már önmagában jó, és ez mindenkinél más, viszont, ha az adott karakterekhez hozzátársulnak olyan képek pl.: színészek, énekesek, focisták, celebek, nem celebek, akkor a kitalált karakter az adott képhez igazodik az olvasónak. Nem mindig, főleg, aki nem hagyja befolyásolni azt, hogy ő miképp gondolja az adott szereplőt el. Én mint írói palánta ugyanebbe a hibába estem, hisz eleve olvasó is vagyok a saját vagy mások regényeinek. Így van, hogy egy adott regény borítóján lévő páros nem biztos, hogy megegyezne azzal, akit/akiket én elképzelek olvasás közben. Remélem, nem vagyok bonyolult. Ez körülbelül olyan, mint mikor megfilmesítenek egy regényt, és az adott szereplők nem egyeznek az általad elképzelt szereplőkkel. Vagy valami ilyesmi.

Volt rá példa, főleg az Ősi Vérnél, hogy megvolt az adott karakter, ki volt dolgozva a jellem és a küllem, aztán szembe jött egy fénykép és wao.... ez kell.... ez az én emberem.... passzol stb.... Volt olyan is, hogy 3-4 kép is megtetszett és pont az adott karakterhez passzolt, így sokszor gondban is voltam, hogy melyik legyen a dominánsabb. Volt, hogy az egyiknek a haja, a másiknak az arca, a harmadiknak a szemszíne tetszett, és így tovább. Montázs. A hogyan képzelnéd el? játék.

Viszont azt is észrevettem, hogy van, hogy pont egy fénykép, legyen az személy, háttérkép, csendélet, festmény, tárgy, bármi, majdnem bármi, ad löketet a továbbíráshoz. Sok esetben nálam egy fénykép nem az adott dolgot láttatja/mutatja. Olyan, mint mikor látsz egy képet, vagy le akarsz rajzolni valamit/valakit és mást mutatsz, mást látsz benne, mást rajzolsz le, mint amit valójában látsz. Kissé faramuci, vagy minek nevezzem. Viszont az írás megy tovább. Van mikor nem, de a legtöbbször igen. Ez olyan láss a kép mögé, vagy mit ábrázol pontosan, avagy mit gondolt a költő/festő?

Például sosem jártam Japánban, mégis az Ősi Vér nagy része ott is játszódik. Ehhez jött segítségemre a későbbiek folyamán a Google térkép, és azokat a pontokat jártam be, főleg Tokiónál, ahol körülbelül játszódik a történés. Előtte viszont a jól ismert animék segítettek elképzelni egy adott helyszínt.

És ha már animék, akkor van, hogy annyira megtetszett egy adott karakter, akár a hajszíne, a szeme állása, vagy a karaktere, hogy felvillant előttem egy regénytervezet, vagy egy már adott regényhez tartozó szereplő további alakulásához segített. Ugyanez vonatkozik a régi hiedelmekre, legendákra, történetekre, elmesélésekre, régi mesékre, sztorikra. Mindben van valami, ami löketet adhat a továbbíráshoz, vagy egy karakter fejlődéséhez, esetleg rájövök arra, hogy valami nem okés, valami még hiányzik, vagy pont jó, esetleg letérhetek az útról. Ősi Vérnél ez akár Lilith esete, a Pokol Királya, vagy helyszínként maga a Pokol leírása stb.

Például van egy adott szakma, orvos, tűzoltó, építészmérnök, tanító stb. és tudom, hogy a szereplőimnek, főleg, ha nem egy fantasyról beszélünk (a vámpír vámpír, a vérfarkas vérfarkas), akkor valaminek lennie kell, és mikor megvan, hogy a drága mivel foglalkozzon, egy kicsit lestrapálom magam azzal, hogy ez mind szép és jó, de én magam ebbe a szakmába sosem dolgoztam, még a közelében sem voltam. És akkor hogyan tovább? Jó, nem azt mondom, hogy bele kell merülni, de ha pont olyan a szereplő, akinek az adott életéhez szorosan társul a szakmája, hivatása, hobbija, akkor ja... valahogy ebbe bele kellene képzelni magunkat. Ilyenkor jönnek a filmek, sorozatok, különböző komolyabb vonalú könyvek, és amennyiben kutatómunka is kell, akkor marad az internet, és valahogy összehozom a néha összehozhatatlant. Ezt hogy kell elképzelni? Nagyon sehogy. Na jó, pl.: a Sorsháló 2. főszereplő pasija, Lengyelnek Viktora tűzoltó volt, és szerintem annyit elárulhatok, hogy a hivatása nemcsak a múltjában lesz jelen. Főleg, hogy maga a tűzoltóság és maguk a tűzoltók adott szituációkban lesznek, és én, mint írói palánta, aki egyben irodai dolgozó, aki munka- és tűzvédelem alatt csak bólogatok, hogyan kell eloltani egy tüzet, főleg a készülékkel.... ja.... folyt.köv... Vagy ott van az Ősi Vérben Isabelnek Delaney-ja, aki kutatóorvos.... na annyit konyítok a kutatáshoz, meg az orvostanhoz, mint a tűzoltáshoz, semmit, szóval drága szakavatott regényem szereplője komolyan kutat, és amikor felmerül a DNS és társai, akkor agyamnak egy zuga felkészült a megoldásra. És nem egyszer rágtam már át magam azon a részen, de még mindig van kérdőjel bennem. Még szerencse, hogy nem mostanában folytatom a könyvek kiadását.

Ugyanez vonatkozik a diákokra, mármint azon regényeim szereplőire, akik diákok, gimnazisták. Én nem voltam gimnazista, csak középsulis, pont elég volt, megvolt, jó volt, ennyi volt. Viszont azért mert kivonultam a suliból, mert megszereztem anno a kékséget, azaz a bizit, még nem árt tudni, hogy a mostani diák/tanuló hogyan öltözködik, viselkedik, hova jár, mit csinál stb. És itt is jönnek képbe bizonyos helyszínek. A valósággal meg nem egyező, de valóságnak tűnő helyszínek. Jól megfogalmaztam. Pl.: szórakozóhelyek, és egyebek. A Sorsháló 1-ben és 2-ben ilyen helyszínek vannak. Próbálok olyan elnevezéseket találni, ami még véletlenül sincs a valóságban, nehogy valaki felháborodjon, mert biztos hasonlít, vagy mert ilyen nevezetű hely már van. Nem kevés idő kinyomozni, hogy van-e vagy nincs. Eddig legalábbis olyanokat írtam bele, amikről tudomásom nincs. Ez valamiért nekem nagyon fontos. Azt hiszem a helyszínekről viszont már korábban írtam, szóval nem ismételném meg magam újra.

Motívumok a regényekben. Hozzunk egy példát. A halál motívuma. Az Ősi Vérben elég sok a halál, szóval van, hogy kegyetlen voltam s leszek. Nem azért, mert konkrétan az akarok lenni, hanem azért, mert a regény e nélkül nem működik. Bemutatni, jobban mondva leírni egy ember vagy halhatatlan halálát nem egyszerű, főleg, hogy nemcsak annyit írok, hogy az megölte amazt, ez meghalt az által stb., hanem van egy egyfajta leírása, hogy miképp. Olvastam már néhány olyan regényt, ami nem a romantikához volt köze, de nem is volt az a brutális, elfajzott olvasmány. Viszont filmeknél, főleg akció, thriller, horror, dráma, na ott azért voltak s vannak olyanok, amik hűűűű lasagne azanyje, és hát na.... szóval, filmben látva, és hasonlót produkálni írásban nem ugyanaz. Mert a látvány önmagáért beszél, hisz látod, mi lesz az áldozattal, vagy a gyilkossal, ugyanakkor ezt úgy leírni, hogy ne legyen szájba rágós, ne legyen túlzó, hanem hiteles, na.... néha igen van benne munka.

Csúnya, ronda, vulgáris kifejezések, szavak. Azt hiszem erről már egyszer írtam valamikor korábban. Ja. Az Ősi Vér amolyan tiszta jellem, alig található benne csúnya szó, nem úgy, mint a Sorsháló 1-ben. Ez az első olyan regényem a többi mellett, ami kimondottan a brutalitásra, a valós erőszakra is épül. Szóval nincs benne kegyelem, nincs benne báj, kecsesség, meg légvonal, sem finomkodás. Mikor el kezdtem írni, nem gondoltam volna, hogy mindaz, amit leírtam, az igen nagy kérdőjel a mai napig bennem. Ugyanis persze tudvalevő, hogy a világ tele van erőszakkal, verbálisan, nonverbálisan, és így tovább. Kimondottan olyan regényt akartam és akarok, ami ezt is mutatja. Ebben a regényben a finomkodás az amolyan öngyilkos jelleg. Mikor leírtam, hogy mi történik a Marusek Alexszel, akkor egy kicsit elgondolkodtam, hisz akár a későbbiek folyamán olyan is olvashatja, aki jóval érzékenyebb a témára, fiatal stb. Viszont, ahogy már írtam, nem finomkodhatok benne, mivel a regény megköveteli a történésekhez, a szereplőkhöz. És mégis bennem van a mai napig, hogy nem túloztam-e benne. Ami azt illeti talán, de az is lehet, hogy nem, mégis úgy döntöttem, hogy a regénynek ez a vulgáris világa megmarad. És itt visszatérve a halál motívumához, itt is, mint az Ősi Vérnél sok esetben gondolkoztam azon, hogy ki mikor és hogyan.

A halál motívuma mellett jelen van mindjárt az elvesztés fájdalma, annak feldolgozása, és minden olyan gondolat, ami akár bosszúhoz is vezethet. Mindezek leírása nem egykönnyű számomra. Ahhoz, hogy leírjam bele kell élnem magam. Ez olyan, mint mikor valaki néz egy filmet, és annyira beleéli magát, hogy akár sír is alatta. A halál, a szerelem, és minden olyan érzelem, ami azzal társul, hogy szavakba öntsd, az olyan, mint mikor kiadod a lelked, a lényed azon részét, amit talán sikeresen elnyomsz magadban. Szóval, nem egyszer írtam már úgy le fejezetet, hogy basszus alig láttam a könnyeimtől, összeszorult a torkom, görcsben volt a gyomrom, és akár remegtem is, mert dühös voltam, mert szomorú voltam, mert tudtam, hogy le kell írni, mégsem akartam, de mégis úgy lett.

Amikor tudom, hogy eljött az idő az egyik szereplőmnek, akkor tudom, hogy megváltoztathatnám a dolgok menetét, de az élet sem ilyen. Az életben is vannak, akiket elveszítünk, akiket nem látunk viszont, és ez nem maradhat el egy regényből azért, mert íróként ezt megtehetnénk. Én nem teszem meg. Sokszor fáj, ha egy szereplő útja véget ér, persze nem azt mondom, hogy mindegyik szereplőé, mert vannak azon rövid ideig tartó szereplőim, akik csak ezért vannak egy-egy fejezetben. Ugyanakkor hozzájuk tudok kötődni, és olyan érzés, mintha elárulnám őket azzal, amilyen véget szánok nekik.

Szóval, az eddigi írói éveim alatt, a felgyülemlett regények/regénytervezetek arra várnak, hogy befejezzem őket, kiadjam őket és polcra tegyem őket. Ez is egyfajta vég egy regénynek. Hisz az utolsó fejezet, az utolsó mondat, az utolsó pont az, ami bezárja mögöttük a kaput. És ugyan bármikor újra lehet olvasni a történetet, de mindig odajutunk az utolsó pontig, hogy vége.

Talán emiatt is húzom halasztom az Ősi Vér utolsó könyvének befejezését. Mert tudom, hogy az az utolsó, és amint befejezem, nincs tovább. Igaz, hogy eddig csak az első könyv jelent meg belőle a hatból, és már jó ideje a többinek is kiadásra kellett volna kerülni, de addig amíg az utolsó résszel nem végzek, addig megmarad az asztalfióknak. Ahogyan a többi is.

Ennyi lettem volna mára.

xoxo

2020-as rajzok

 

Törékeny dolgok

 

2020 téli képek

 

Gyertyafény és Árnyék

 

Malackodás

 

2023 ősz

 

Sorsháló 2 - Egyetlen szikra - figyelmes olvasás

 https://youtu.be/dmh2Mit7hvM?si=MP3IGkRytWCt-Cnx

Miközben Within Temptation - Bleed Out teljes albumát hallgatom már sokadjára, közben ismét el kezdtem olvasni a Sorsháló 2 - Egyetlen szikra című regényem.

És most, hogy elértem ahhoz a részhez, hogy Lengyel Viktor hazatér a szülői házba, és az anyjával beszélget, menet közben megnéztem a szereplőket, és lőn... van egy húga!!!

Akiről persze nem tettem említést, még úgy sem, hogy egyáltalán mi van vele.

Phfff.... rég volt, hogy ilyen későig fennmaradtam.

Igaz, nemcsak ezzel a regénnyel foglalkoztam. Pedig ezen a héten szabadságon is vagyok, de csütörtökön csak tapogatóztam, hogy melyikkel lenne érdemes folytatni, péntek délután pedig neki is láttam az egyiknek, mire aztán eljutottam a Sorsháló 2-höz. És már hajnali fél egy. Mondanám, hogy korai jó reggelt, de még nem aludtam, ezért is ocsúdtam fel, hogy Viktornak van egy húga. Baszki.

Igaz, ahogy ránéztem a névre, egyből el kezdett kattogni az agyam, hogy akkor hogyan vezessem be a sztori közbe, miközben az anyjával beszélget a drága, szóval... még egy ideig fennmaradok.

Hát igaz, ami igaz, mióta nincs a Nuuvella azóta nem igen írogattam, ha elő is vettem a regényeket csak bambán néztem egyiket-másikat, meg a sorokat.

Túlzás lenne azt mondani, hogy bírom én ezt, de nem olyan, mint amikor suliba jártam. Ott megadtam a módját, szakítottam időt, többet, mint a tanulásra... hehe...

De most valahogy vonz az ihlet. Olyan rég volt. De tényleg. És ez a WT album is rásegít. Egy bajom van. Be kell szereznem egy új fülhallgatót, mert ami van, valamiért nem fogadja el a mobilom, szóval az éjszakai zenehallgatásnak egy ideje lőttek. Nézegettem ilyet-olyat-amolyat... van is egy kedvenc, de az a kérdés, hogy most a fülhallgatóval van-e probléma, vagy a mobil zakkant meg a gazdája mellett.

Ráadásul nem szeressem eme nyomott időt, tomboló szél, utána hideg eső... ma is szépen elázott az ember lánya, mert elment bevásárolni gyalog... igen, ilyen, mikor valakinek nincs kocsija, se jogsija. Már egy ideje gondolkozom azon, hogy jó lenne belevágni, de olyan sok a figyelmetlen ember... a végén még valaki a szélvédőre tapadna... na jó, ambícióm nincs hozzá, amúgy meg bennem van az a kép, mi van, ha elütök egy állatot... szóval, még kivárom a sorom.

So, elmélyülten olvasom a regényt, és bővítem azt, amit kihagytam, jobban mondva javítom.

Visszatérve, inkább áttérve az Ősi Vérre, megint átolvastam az utolsó 6. könyvet, és a végére érve arra jutottam, hogy... miért vannak nekem jegyzeteim, ha nem használom? Olyan sárga kihúzások vannak benne, hogy öröm nézni, milyen mikor nem tudod merre járt az agyad, és mit írtál korábban.

Aztán van egy sokadik boszorkás sztorim, amit nemrég kezdtem el, ha jól rémlik, akkor 7 oldalt sikeresen letudtam benne.

Aztán gondolkodom a zombis-mutánsos regényeimen, igen, több is van, csak máshol játszódnak, és valahogy össze kellene hozni, hogy egy ütemben mozogjanak.

És erre beadja a YouTube The Gazette - Ugly című zenéjét. Imádás van.

Mi van még?

Ja igen, visszatérve a Sorsháló 2-höz... eszembe villant (imádom ezeket a villanásokat, sűrűn vannak) és azon gondolkodám, hogy ugyanabba az évbe kellene történnie, mint a Sorsháló 1, de lehet, hogy az meg nem lenne jó. Na mindegy, ezen még rágódok, mikor eljön az ideje.

Skillet - Whispers In The Dark

És zárom soraim.

Majd még jelentkezem.

Ennyi voltam mára.

xoxo

Kőváros - Tündérkeresztanya - Egyetlen remény

 

KŐVÁROS

TÜNDÉRKERESZTANYA

-

Egyetlen remény

Nagy csattanással szakítottam át a falat, ráestem az ágyra, melyről legurulva értem földet. Nem gondolkoztam, csak felpattantam a törmelék közül és ismét jégszilánkokat vetettem be Bojána ellen, aki csak kacagott a próbálkozásaimat látva. Régen meg se fordult a fejembe, hogy így tudok valaki ellen küzdeni. A tündérkeresztanyám mindezt az ösztönt felkorbácsolta bennem. Árulás volt minden szava és tette. Tudta valójában, hogy kik a szüleim, főleg az apám. Arról is tudott, hogy én mit rejtek magamban. Átverte Hélioszt, aki megélte szárnyai elvesztését, pedig mindaz csak illúzió volt. Most viszont a kettőnk erejéből talán egy még hatalmasabb erő él a lányunkban, aki már most készen állt megvédeni saját magát. Mindaz az álom, amit valóságként éltem meg, pedig ott élt a tudatomban. És félek, hogy most is csak álmodom.

Ekkor viszont Bojána megsebesítette a karomat, mely vérezni kezdett, és valahogy az volt a meglátásom, hogy mindez nagyon is megtörténik. Vérzek. Érzem a vérem illatát. Az alhasamban lévő fájdalom pedig nem múlt el. Nemrég úgy hittem, hogy évekig aludtam, majd azt, hogy éveken át messze éltem a családomtól és normális életet élek. Bojána elhitette velem, hogy ember vagyok és az életem rendes kerékvágásban van. Csakhogy valami történt, és visszatértem. Oda ahová tartozom.

– Miért nem elégszel meg a saját erőddel? – kérdeztem dühösen. Érzem, hogy kezdek fáradni. Délia nem sokáig tarthat ki, mégis csak egy csecsemő. Nekem kell megvédenem a lányomat. Bojána felhorkant a kérdésemet hallva. Mindketten megkapaszkodtunk a legközelebbi tárgyba, amit elértünk, mert alattunk Héliosz és Ékám megremegtették a falakat, és a tűz egyre jobban terjedt felfelé.

– Tudod te, mit jelent tündérkeresztanyának lenni? – kérdezett vissza pökhendin. Megvontam a vállam, mire megvillant a szeme. – Csak arra vagyunk jók, hogy teljesítsük mások kívánságait és álmait. Viszont, ha nem tesszük, vagy valami balul sül el, akkor megorrolnak ránk, majd elfelednek minket, ezzel is csökkentve az életerőnk. Elegem lett, hogy egy poros tárgy voltam, akit ha levettek a polcról, megdörzsöltek, és várták a csodát. Egy frászt!

– Csakhogy sem én, sem Héliosz nem elég neked, szükséged van Déliára is – szögeztem le remegve.

– Nem számítottam arra, hogy Héliosz találkozik veled, de örültem, hogy így lett – felelte ravasz mosollyal az arcán. – Hálásnak kellene lenned érte.

– Azzal háláljam meg, hogy átadom a lányom? – szisszentem fel.

– Nem – rázta meg a fejét. – Azzal, hogy meghalsz!

Kinyújtotta a karját és vörös lándzsák jelent meg, amik felém hasítottak, de szerencsére még idejében felhúztam a jégfalat, majd ebből a falból jégdárdákat képeztem és feléje irányítottam. Ezután kiléptem a fal mögül és magamba szívva a kinti villámok energiáit, egyenesen Bojánára irányítottam a haragom. Menekült. Én viszont azon nyomban a lányom kiságya mellé álltam, a karomba fogtam és egy pillanatig magamba szívtam a babaillatát.

– Sajnálom – suttogtam visszafojtott hangon. – Még egyszer nem hagylak el, ígérem.

Épp megfordultam, amikor Bojána tűzerővel tért vissza, de én és a lányom jégködbe burkoltuk magunkat, és eltűntünk előle. Hallani véltem a sikítását.

Az egyik szalonba teleportáltunk, Délia vigyorogva nézett rám, és én megcsókoltam a homlokát. Nemrég született és már fenyegetik a létét. Emlékszem a második születésnapi partijára, majd arra, hogy elbúcsúzom tőle. Mintha ténylegesen megtörtént volna. Belenéztem a hatalmas szemeibe, és tudtam, hogy nem hagyhatom cserben.

– Hová rejtselek? – tanakodtam. Nem maradhat a kastélyban, de nincs senki, akire rábízhatnám. Ekkor hallani véltem egy kattanást. A kandalló szétnyílt és fél-tündérek jelentek meg a bejáratánál. A szakácsnő volt az a segédeivel együtt.

– Asszonyom – hajolt meg előttem. – Héliosz úr meghagyta nekünk, hogy amint tudjuk, menekítsük ki önt és a lányukat. Viszont Bojána megelőzött minket. El kellett rejtőznünk. Kérem, jöjjenek erre. Van egy alagútrendszer, ami összeköti a kastélyt Kővárossal.

– Vigyék a lányomat – siettem elébe és átadtam a gyermeket. A szakácsnő csak bámult rám. – Tudom, hogy biztonságban lesz. Azt is, hogy maga jó lélek. Kérem, vigyázzák őt. Ha el is érik a várost, ne mutatkozzanak. Nem tudom, hogy Ékám emberei tudhatnak-e erről az alagútrendszerről. De most siessenek. Nekem még segítenem kell a férjemnek.

A szakácsnő nem tudott vitába szállni velem, mert toltam hátrafelé a folyosószerű helyiségbe, és amint bezártam a kandallót, egy pillanatra pihegve bámultam magam elé. Azt ígértem a lányomnak, hogy többé nem válunk el, most mégis átadtam egy fél-tündérnek. Tudom, hogy jól cselekedtem.

Újabb robaj és a kastély falai kezdtek leomlani. Fekete füst terjengett körülöttem. Felrémlett előttem a színházi előadás, ahol megtudhattam, hogy mi történt velünk, mikor mély álomba zuhantam, és évek teltek el, mire ismét felébredtem. Azt mutatta meg, hogy miként harcolt a férjem azért, hogy megvédje a családját, s hogyan lett belőle király. Ez az a nap. Hisz nekem most aludnom kellene, míg Héliosznak egyedül kell szembenéznie az ellenféllel.

Árlettként nagyobb hatalmam volt, tudom, mert emlékszem rá. Ahogy arra is, hogy már akkor magamtól kellett megtanulnom az erőm használatát, hisz nem volt senki, aki ebben segített volna. Nem tudtak elnyomni, mint akkoriban, és most itt vagyok, hogy a férjem mellett harcolhassak. Nagy levegőt vettem, majd kivonultam a szalonból.

***

Héliosz folyamatosan védekezett és támadott. Izzadságcseppek gyöngyöződtek a homlokán és a halántékán. Minden erejét a karján lévő kötelékből és különböző amulettekből, varázskövekből nyerte. Ékám elszánt arcán nem lepődtem meg, de azon egy kicsit igen, hogy apám is jelen volt, közvetlenül mellette állt.

Az, hogy Héliosz kövek segítségével akadályozza meg Ékám és apám bejutását a kastélyba, csak arra ad következtetést, hogy Bojána igazat mondott a szárnyaival kapcsolatban. Még mindig úgy hiszi, hogy nincsenek. Bojána illúziót keltett, míg Ékám bevetette ellene az erejét. De miért nem tették meg valójában? Miért hagyták meg a szárnyait? Miért hitették el vele, ha valójában leégethették volna? Tartottak volna valamitől? Tudták azt, hogy nélküle nem születhet le egy hatalmasabb erő?

Ékám és apám mellett megmutatkozott Bojána is. A két férfi arca megnyúlt a csodálkozástól, hisz megtudták tőle, hogy én és a lányom megléptünk. Ahogy kiléptem az árnyékból, úgy ezek az arcok nem csak megnyúltak a döbbenettől, hanem elsápadtak a nem várt fordulaton.

– Héliosz!!! – kiáltottam a férjem nevét, majd széttártam a karom és hatalmas jégörvényt kezdtem el formálni, mely elnyelte a tűz, a hamu, és a villámok erejét is.

Héliosz meglepődve tekintett hátra, s ekkor elrugaszkodott Ékámék közeléből, akikre rázúdítottam az erőmet. Az energiaszintem megingott és kénytelen voltam megtámaszkodni az egyik oszlopnál. Héliosz mellettem termett és magához ragadott.

– Hallottam, hogy küzdesz valakivel – mondta ki ingerülten. – Hol a lányunk?

– A szakácsnővel van – mosolyogtam rá halványan. – Biztonságban. Megbízom benne.

– Ritka manapság a bizalom, de benne még én is bízom – bólint rá. – Azt hittem…

– Mit hittél, Héliosz?

– Hogy apád az álmok völgyébe küldött.

– Így volt, de visszatértem – feleltem, és belékapaszkodva a fekete felhő felé tekintettem. Vajon tényleg az apám küldött oda, vagy én magam idéztem elő? – Bojána elárult minket.

– Mit gondolsz, ki tudsz tartani, amíg megszabadulok tőlük? – nézett rám aggódva. Meg se lepődött azon, amit mondtam. Bizonyára, mikor Ékám és az apám megjelent, akkor Bojána sem lapult meg. Héliosz nem tudott minket védeni a tündérkeresztanyámtól, mert közben Ékámékkal küzdött.

– Nincs mitől tartanod, Héliosz – feleltem kedvesen.

– Szárnyak nélkül nem sok hasznomat veszed – vetette oda szárazon.

– Illúzió, Héliosz – néztem a gyönyörű szemébe és az egyből elkerekedett. – Csak illúzió. Bojána bocsátotta rád, amikor Ékám… elhitették veled, hogy leégették a szárnyaid. Illúzió csupán.

Héliosz megremegett, keze ökölbe szorult. A tenyerében ott voltak a varázskövek. Mindvégig abban a hitben élt, hogy elvesztette a szárnyait, vele együtt pedig az erejét. Vajon képes megtörni az illúzió keltette falat? Képes ismét a szárnyai révén harcolni?

– Akkor ezt a harcot egyedül vívom meg – megfogta a tenyerem és egy rózsakvarcot helyezett bele. Mégis mit akar ezzel?

De már nem tudta véghezvinni a tervét, mert Ékám és az apám áttört a fekete ködön, és támadni kezdtek minket. A lángok körülvettek. Az omladozó falak elzárták előlünk a menekülő utakat. Bojána kíváncsi tekintettel, győzelmi mosollyal az arcán figyelte, hogy a két férfi megállás nélkül pusztít.

Egymásra tekintettünk Héliosszal, és elmosolyodtunk. Megcsókoltuk egymást. A karunkon lévő kötelék aranysárgán ragyogni kezdett, s tudtuk, hogy még van egy utolsó reményünk. Az egymásba vetett hitünk, és a szerelem, ami összekötött minket még akkor is, ha csak rövid ismeretség útján jött létre. Boldogság lett úrrá rajtam. Héliosz szeme ezüstösen ragyogni kezdett, és hirtelen, a szárnyai kiszabadultak a béklyóból. Csodálatosan festett. Majd mindketten önkéntelenül kinyújtottuk a kezünket, és a kötelék elemi erővel csapott le a három alakra.

***

Kőváros. Egy kis város, melyet egykoron tündérek és emberek laktak. Királyuk és királynőjük volt. Mindenki békességben és szeretetben élt. De valami legbelül sötét energiát kovácsolt. Valakik többet akartak, mint amit valaha kaphattak volna. S ezért megbomlasztották a lakók közötti bizalmat, irigységet és gyanakvást ültettek el beléjük. Mikor pedig magát a királyi családot is elérte ez a fajta borzalom, a tündérek megszűntek létezni az emberek számára. Velük együtt éltek, de senki nem tudta, hogy valójában természetfelettiek. Végül valaki megelégelte ezt a tűrhetetlen állapotot, s az emberek szemét felnyitotta, megváltoztatta a gondolkodásukat, s elvette álmaikat. Béklyóban éreztük magunkat. Vagy legalábbis egy része annak tudta be. Ahogy annak idején én is.

Most viszont fellélegezhetünk, és megpróbáljuk közösen felépíteni mindazt, ami a mienk. Tíz év telt el. Az emberek és a tündérek szabadon élhettek. Tudtuk, hogy nem maradhatunk védtelenek, hisz lehetnek külső fenyegetések, de a belső széthúzást, az egymás iránt érzett feszült helyzetet megbékítettük. Hisz a város mindig is létezett azok számára is, akik több, mint az átlagember. Az emberek pedig már nem féltek azoktól, akik természetfeletti hatalommal bírnak.

Héliosz felé tekintettem, aki az utolsó ádáz ütközet után király lett, ahogy az álmomban is. Az oldalán pedig én lehettem a királynő, amit még ennyi év távlatából is furcsának éreztem. Ékám, az apám, és Bojána a végletekig kitartottak, de a kettőnk erejével nem voltak képesek felvenni a harcot. Legyőztük őket. A követőik viszont elmenekültek, köztük az anyám is, aki ellenszenvet táplált irányunkban. Nem tudta elfogadni a történteket, és valahogy az volt az érzésem, hogy sosem fogja. Viszont egyikük sem kockáztatott egy csatát a kővárosiak felé.

A lányom, Délia gyönyörű kislánnyá cseperedett, mindkettőnk természetéből és erejéből örökölt valamit. Először azt hittük, hogy az emberek majd tartani fognak tőle, de Délia békét és nyugalmat áraszt mindenki felé, így nehezen hittük el, hogy valaki is megpróbálja őt megtámadni, vagy elvenni tőlünk. Héliosz viszont nem csak emiatt féltette őt, hanem azért is, mert pár év és belép a kamaszkorba. Már most sok vele egykorú fiú hódolt neki, úgyhogy van miért főnie a fejének.

Annak örülök leginkább, hogy megérhettem az összes fontos eseményt a lányom életében. Ő vált a koronahercegnővé, amit komoly feladatnak tekint, ennek ellenére szerettük volna, ha a gyermekkorát megéli. Ugyanabban az iskolába járt, mint annak idején én is. Sok barátai lettek tündérek, fél-tündérek és emberek közül. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire mesébe illő életünk lesz.

Délia születése után két évvel megszülettek az ikrek: Linasz és Kanut. Mindannyiukat ugyanúgy szerettük, védelmeztük és taníttattuk. Már kész legénynek számítanak és ugyanolyan sármosak, mint az apjuk.

– Csodálatosak – jegyezte meg mellettem Héliosz. Kissé meglepve tekintettem fel, mert az előbb még a fiúkkal játszott. Különös volt őt látni a férjemként, a királyként és tündérként. Még mindig le tud nyűgözni a mosolyával és a csibész tekintetével. Igaz, azért a kezdetleges őszhajszálak már megjelentek a halántékán, de még mindig nagyon vonzó.

– Hihetetlen számomra, hogy ennyi idő eltelt – sóhajtok fel.

Miután győzedelmeskedtünk Ékámék fölött, elmentünk a lányunkért, közben zajlottak a helyreállítások, a beavatások a két világ között, majd a koronázás, és mikor magunkhoz tértünk, meséltem neki arról, hogy miket éltem át az álomvilágba zárva. Mintha tudta volna, Héliosz elmondta, hogy az Ékámmal folytatott harca során félig maga is járt az álomvilágban, mert tudta, hogy valahogy vissza kell hoznia engem. Ezzel kockáztatta azt is, hogy elbukhat Ékám ellen, de szerencsére nem így lett. Mindketten hálásak voltunk a sorsnak, hogy nem alakult másképp a történet. Viszont a második terhességemig voltak bennem fenntartások ezzel kapcsolatban. Sokszor rémálmok gyötörtek, riadtan keltem fel, mert nem tudtam mennyit aludtam, és hol ébredtem fel. Héliosz végig mellettem volt, és kitartott, amíg ez az állapot el nem kezdett múlni. Az ikrekkel való terhességem alatt mindez már a múlté lett. Miután viszont megszültem a kis hercegeket, újból előtörtek a félelmeim. Mégis úrrá lett rajtam a belső erőm, és nem engedtem többé a félelmeimnek, a kételyeimnek és mindannak, ami megmérgezhette a lelkem.

– Hogy érzed magad? – fogta meg a kezem, szemében aggódás vegyült.

– Minden rendben – mosolyogtam rá őszintén. – És te?

– Úgy érzem, hogy egy időre visszavonulnék a feladatoktól – vallotta be. – Hamarosan Délia a helyemre léphet.

– Azért annyira ne szaladjunk előre – tiltakoztam. – Ez a tíz év is úgy röppent el felettünk, mintha egy évbe sűrítettek volna mindent.

Annyi bizonyos volt számomra, hogy elementálként tovább fogok élni, mint Héliosz, és ez kezdett megrémiszteni. Viszont az Ékám ellen elszenvedett sérülései végett szüksége volt a gyors felépüléséhez a véremre, így magamban mégis abban bízok, hogy ez meghosszabbította a tündéréveit. Felnéztem rá, és magamban hálát adtam, hogy van nekem. Erős támaszom volt eddig is, és sokáig szeretném, ha egymás mellett maradnánk. Megsimogattam a bal karját, melyen a kötelékünket hordozza. Éreztem, hogy engem figyel, és egy pillanatra elfeledtem mindent, amikor megcsókolt.

– Mindig veled leszek – suttogta, s tudtam, hogy a kötelékünk által ismét megérezte a kusza érzelmi világomat. Hozzábújtam és ő átölelt. Együtt figyeltük tovább, ahogy a gyerekeink a többi gyerekekkel játszanak, míg a közelben szülők, nagyszülők, a kastély lakói és városiak egyaránt jelen voltak.

Árlettként mindezt nem élhettem át. Az álmok világában való ide-oda csapongás sok mindent feltárt a régi múltamból és önmagamból. Tudtam, hogy Árlett is hasonló életet szeretett volna magának, imádott jégkorcsolyázni, utazni a szülei által kijelölt udvarhölgyeivel, szerette a tündérkeresztanyját, aki a legtöbb alkalommal elkísérte őt és megtanított pár csínyt, amivel megtréfálhatott másokat. Árlettként is csodás életem volt, amíg el nem vették tőlem. Viszont most itt vagyok, és örülök minden pillanatnyi boldogságnak…

– Árlett! – hallottam meg tündérkeresztanyám hangját és megfordultam. – Már megint elkalandoztál.

– Mondd csak, tündérkeresztanya – szólaltam meg komoly arccal. – Neked van valami kívánságod? Mindig az enyémet lesed.

– Mert ez a dolgom – mosolygott negédesen Eulália.

– De csak van valami, amit szeretnél – győzködtem. Eulália elhúzta a száját, majd az égre tekintett. A szeme tele volt reménnyel.

– Olyasmire vágyom, ami nekem nem adatott meg – mondta végül, de még mindig az eget nézte, mintha keresne ott valamit. – Olyasmi, ami egyedülálló és végtelen. Ami örök.

– Mégis mi lenne az? – tűnődtem el rajta.

– Egy ígéret – mosolyodott el, és most rám nézett. Akkor kirázott tőle a hideg, mert olyasmit láttam a szemében, amit azelőtt soha. – Egy kötelék.

– Miféle kötelék? – vontam össze a szemöldököm.

– Amit, ha én nem is érhetek el, de valaki elérheti – vont vállat.

– Ezt még mindig nem tudom, mit jelent – zsörtölődtem.

– Az élet kifürkészhetetlen, aranybogaram – felelte könnyedén. – Annyi kívánságot hagytam már jóvá, hogy néha eltűnődöm, mit adhatnék még.

Egy pillanatig csak néztem őt. Magányosnak tűnt, de valahogy távolinak is. Furcsa érzés kerített hatalmába, ami azelőtt sosem.

– Mi az a kötelék? – kérdeztem rá.

– Egy szertartás keretén belül megköttetett pecsét – mondta mosolyogva. – Általában azok szokták kérni, akik sosem akarnak elválni egymástól. Ez egy olyasmi kötelék, amit a halál sem választhat el. Kísérteties.

– Sosem hallottam arról, hogy tartanának hasonló szertartásokat – gondolkodtam el rajta. – Még apa sem említette. Ez olyasmi, mint az esküvő?

– Olyasmi, aranybogaram – felelte, majd hátrasimította aranyszínű haját.

– Tiltott dolog? – kérdeztem kaján vigyorral az arcomon. Eulália felhorkant erre, és én felnevettem. – Csináltál már hasonlót?

– Csak láttam néhányszor, de elég könnyű – válaszolt és rám kacsintott.

– Miért akarsz ilyesmi köteléket?

– Bonyolult lenne elmondanom. És nem szeretném, ha emiatt támadás érne téged. Inkább felejtsd el.

– De, Eulália! – dobbantottam a lábammal.

– Az előbb te magad mondtad, hogy tiltott dolognak számít – jelentette ki, és erre egy kicsit meglepődtem.

– Ezzel a kötelékkel visszahozhatom anyát az álomvilágból? – érdeklődtem. Hamarosan tíz éves leszek, apám alig van az életemben, anyám viszont egy támadásnak köszönhetően mélyen alszik.

– Ha vissza lehetett volna őt hozni ezzel a módszerrel, apád már megtette volna – válaszolt komoran. – Ez a fajta kötelék erős és megmásíthatatlan. Olyan szerelmeseknek való, akik valamiért nem lehetnének együtt. Akiket el akarnak tiltani. Ha valaki így köti hozzá magát egy másik személyhez, mindent érezni fog, ami vele történik, mindenről tudni fog, átérzi a fájdalmát, az örömét, a bánatát, mindent. Egyesek szerint viszont méreg. És ha a szerelem el is múlik, a kötelék fennmarad.

– És ezt a fajta köteléket mivel kötik meg? – kíváncsiskodtam.

– A legtöbb alkalommal, vérrel – közölte. – De van más módszer is. A lényeg, hogy mindkét félnek akarnia kell.

– Ez a kötelék akkor is megköttetik, ha mondjuk valaki vért ad egy másik személynek, mert az súlyosan sérült? – kérdeztem rá kissé félénken.

– Erről még nincs tudomásom – húzta el a száját, egyik kezét a csípőjére helyezte. – Miért? – nézett rám gyanakodva.

– Találkoztam valakivel, aki megsebesült – vallottam be. – És elég súlyos volt az állapota. Azt mondta, leégették a szárnyát, így nem sok esélye van arra, hogy megmentse a családját, akiket elragadtak.

– Te meg miről beszélsz? – kerekedett ki a szeme.

– Néhány napja történt – magyaráztam. Nem tudtam, miért mondom el neki. Megbíztam benne. – A kastély istállójában rejtőzött el. Kérte, hogy ne mondjam el senkinek.

– Mi történt pontosan? – kérdezett rá hűvösen.

– Láttam a sérülését és… a véremet adtam, hogy felgyógyuljon – haraptam be a szám szélét, mint aki rosszat tett. Eulália pislogott, mint aki nem egészen érti, miről beszéltem az előbb.

– Ki volt az? – kérdezett rá.

– A neve, Héliosz – feleltem, és éreztem, hogy elpirultam.

– Héliosz? – ismételte meg a nevet megsemmisítően.

– Miért? Ismered talán?

– Ha nem tévedek, már pedig nem szoktam, akkor Rajnald királynak volt egy fia, akit Héliosznak hívtak. De én úgy tudtam, hogy Rajnald és Héliosz korántsem voltak jóban, sőt, amikor a királyt legyőzték, Héliosz megpróbálta átvenni az uralmat a birodalma fölött, de a nép nem engedte. Aztán valami történt, mert egész egyszerűen eltűnt.

Megrökönyödve tekintettem rá.

– De attól, hogy a véred által felgyógyult még nem jelentheti a kötelék teljességét, ha csak…

– Ha csak nem kívántunk valamit.

Eulália elsápadt, ahogy én is. A bal karomra tekintettem és különös dolgot láttam a bőrömön, amit a tündérkeresztanyám is észrevett…

Megszédültem. A szívem szaporán dobogni kezdett. Elnéztem a nevető, játszadozó gyerekeket. A vendégsereg színes ruhákban. A nap fényesen ragyogott. Forgott velem a világ, de tartottam magam. Körbetekintettem, majd lenéztem a bal karomra. Hitetlenkedve emeltem fel a fejem és nem messze tőlem megláttam a férjem a gyerekeink társaságában. Mosolyogtak. Nevettek. Mégis a bánat mardosott legbelül.

Behúzódtam az árnyékba, és amint nem látott senki, elteleportáltam. Meginogva érkeztem meg a csarnokba, ahol minden festmény alatt virágok sorakoztak fel, de én csak Árlett arcmását láttam magam előtt. Miért érzem úgy, hogy elárultak? Mit tettem, hogy egyik csapás a másik után jelenik meg az életemben? Egyáltalán csapás ez? Szeretem Hélioszt, bízom benne és annyi öröm ért minket az eltelt tíz évben. Most mégis hasogat a szívem. Összerogyott a térdem, amikor is megéreztem Héliosz erős karjait. Magához vont, de nem szólt semmit. Éreztük egymás érzéseit. Szinte lüktetett bennünk. Ez lenne az a kötelék, amit már jóval korábban megköttettünk.

– Te vagy Rajnald király fia? – szólaltam meg remegve.

– A leszármazottja – felelte. – Jobban mondva, az újjászületése.

– Mi történt akkor?

– Miután téged mély álomra ítéltek, a fejedelem engem sem kímélt, hisz meg akartalak menteni tőle és Euláliától. Meglehet, hogy az apád legyőzte Rajnaldot, de nem hagyhattam, hogy te is odavessz általuk. Sikertelen volt a próbálkozásom. Tudtam, hogy a véred és a kívánságunk örökre összekötött minket, de az új testünk új életet és új emlékeket adott. Miután a béklyó lehullt rólam, és minden kezdett helyreigazodni, akkor kezdtek el derengeni azok a régi emlékek Árlettről és az egykori önmagamról. Valahogy éreztem, hogy te is emlékezni fogsz ránk.

– Eulália megdöbbent, mikor megtudta, hogy annak idején mit tettem, de Bojánaként miért hagyta jóvá a köteléket?

– Ezen én magam is rágódtam. Bizonyára meg akarta tudni, hogy az a kötelék, amivel egykoron egymáshoz rendeltük magunkat, megvan-e még.

– Meglehet.

– Azt gondolod, elárultalak.

– Csak nem akarom, hogy mindez egy szemvillanás alatt eltűnjön.

– Ezt nekünk kettőnknek kell tudnia – felelte és szorosan átölelt. – Mindaz, ami egykor velünk történt, nem történhet meg újra. Tudom, hogy akkoriban csak segíteni akartál, de napokig ápoltál, titokban tartottad a kilétem. Talán valahol legbelül tudtad, hogy ki lehetek, de nem mentél az apádhoz. Majd a véreddel meggyógyítottál. Talán így volt elrendelve. De ha fel akarod bontani ezt a köteléket, meg lehet tenni. Van rá módszer.

– Nem – fordultam meg és belenéztem a szemébe. – A férjem vagy. A gyerekeim apja. Az, hogy ezer éve mi történt, nem szabad hagynunk, hogy kettőnk közé álljon. Amikor a bálról elszöktünk, tudtuk, mit akarunk. Vállaltunk mindenféle kockázatot. Bojána talán így akarta jóvátenni az egykori hibáját, de az is lehet, hogy tényleg így akarta megtudni, hogy a kötelék fennmaradt-e. Egy biztos. Ígéretet tettünk egymásnak mindkét életünk során.

Héliosz mosolyogva simogatta meg az arcom, és most én voltam az, aki megcsókolta őt. A régi és az új emlékeink is közösek lettek. Egykoron elvettek tőlünk mindent, most mégis boldogan simulunk egymás karjaiba. Ezt a boldogságot, bármeddig is tartson, nem szabad hagynunk elveszni. A kötelékünk több ezer éve is fennmaradt. Az életünk végre teljessé vált. Bár tudjuk, hogy lesznek olyanok, akik ellenünk fordulhatnak, de bízunk egymásban, és mindabban, amit közösen felépítettünk. A karjainkon lévő kötelék ismét megerősödött, s tudtuk, hogy örökké együtt leszünk.