Amanda Quick könyvei után egy Anne Stuart regény akadt kezembe, kb. 3-4 nap alatt kiolvastam. Anglia. London. Társaság. És a feledhetetlen romantikus-szívderítő-kacagós szerelmes történetek.
Miranda Rohan és Lucien de Malheur történetét meséli el, elég szépen felépítve, humor, szarkazmus és titokzatosság keverékével. Majdnem olyan, mintha egy Amanda Quick könyvet olvasnék, de még sem az, mert Anne Stuartnak is van írói képessége. A Bosszúálló a Rohan-ház sorozat 3. része. Igen, megint bele tudtam választani. De kimondottan élveztem a sorokat olvasni, és remélhetőleg nem hallotta senki, amikor nagyokat nevettem rajta. Főleg kései órában. Izgalmas, szinte habzsolja az ember az oldalakat, amíg el nem jut a végére. A vége. Na igen. Itt viszont voltak gondjaim, mert olyan gyorsan lezárult és nem az oldalszám miatt. Én még olvastam volna, szerettem volna tudni, hogy mi történik, de egyik esemény követte a másikat, egyik dolog jött a másik után... mégis úgy érzem, hogy még kellett volna egy-két oldal, de ez csak az én észrevételem, amúgy sajnálom, hogy így is hamar végeztem vele. Szeretem, amikor az írók meg tudják velem kedveltetni a szereplőiket, Miranda és Lucien esetében sem volt másként. Az első oldaltól az utolsóig imádtam őket, és jókat derültem. Rózsaszín. Evezőlapát. És a kusza érzelmi viharok. Persze vannak más szereplők is benne, akiket bele-belecsempészett a történetbe, de nekem Miranda és Lucien volt a középpontban. Persze a mellékszereplők is érdekesek voltak. Anne Stuarttól amúgy ez az első könyv, amit olvastam, nem emlékszem, hogy valaha is olvastam volna tőle bármit is, de megfogott. Szeretem az ilyen könyveket, főleg amikor az ember már ki van éhezve az olvasásra. Jó lenne egyszer elbújni a külvilágtól, egy ablaknál ülni és csak olvasni, amíg a szemem bírja, persze instant kávéval, teával és némi édességgel körítve, no meg tengermorajlástól áhítattal fűszerezve.
