KŐVÁROS
TÜNDÉRKERESZTANYA
-
Egyetlen emlék
Az erkélyen állva egy bögre tea kíséretében
kémlelem a csillagos égboltot és a hatalmas holdat, mely most fényesebben
ragyogott, mint eddig valaha. Hírt hozott. Érzem a zsigereimben, a tudatom
alatt. Különös éjszaka volt ez, egyszerre szomorú és örömteli. Megborzongok,
pedig kellemes az idő. A távolban ciripelő bogarak, és egy bagoly adta tudtomra,
hogy nem vagyok egyedül. Pedig minduntalan arra törekedtem, hogy senki ne
zavarjon.
Az igazság az, hogy hét éve annak, hogy
lemondtam korábbi életemről és egy másik úton indultam el. Egyik utazás a másik
után. Tengerpart, sivatag, hegyvidék, nekem egyre ment. Csak menni és menni.
Látni és tapasztalni. Érezni és boldognak lenni. De vajon megérte? Feláldoztam mindent, hogy ilyen életet éljek. Két
éve viszont megállapodtam a Wisconsin államban lévő Woodboroban. Számomra egy
csendes, erdős területen elterülő faházban élek, mely nyugalmat és békét
áraszt. Korábban csak motelek és szállodák adtak „otthont”. Ugyanakkor saját magam csapom be és áltatom azzal, hogy
megleltem mindazt, amit szerettem volna. Hisz hiába az otthon, egy ház, ami
biztonságot ad, ha mindezért olyan dolgokról kellett lemondanom, mint a
szerelem, a házasság, vagy a boldogság.
De
tényleg én akartam lemondani róla? A hosszú évek alatt annyit
tudtam magamról, hogy árvaként nőttem fel, leérettségiztem, majd egy kávézóban
kezdtem dolgozni, hétvégente pedig gyerekfelügyeletet vállaltam. Az életem
valamikor felborult egy autóbalesetben, amit csak én éltem túl. Amnézia, amiből
sosem gyógyultam ki, csak részleges emlékeim vannak, azok is halványan
derengenek. Mégis boldognak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Sok barátom
volt, akikkel hébe-hóba megittunk egy kávét, vagy elmentünk moziba, esetenként
még bulizni is eljártam velük. Ám valami hiányzott, és egy nap ezt megtaláltam,
amikor néhány barátnőmmel elmentünk egy téli estén a kivilágított, befagyott
tóhoz, ahol mindenki korcsolyázott. Sosem korcsolyáztam még, és féltem tőle. De
amikor felvettem a jégkorcsolya cipőt és azt gondoltam, hogy az első
próbálkozásom egy pofára eséssel kezdődik, tévedtem. Mint aki a jégre
született, siklottam, táncoltam, pörögtem és közben azt éreztem, hogy szabadnak
születtem. A barátaim csodálkoztak a jégtánc tudásomat látván, én sem hittem
volna, hogy képes lehetek rá. Felszabadultnak éreztem magam. És furcsa mód
szomorú. Mintha még mindig hiányzott volna valami.
A következő télnél is befagyott a tó, de most
csak néztem a korcsolyázó embereket. Figyeltem őket, főleg a szerelmes párokat.
Olyan meghitten ölelték és vigyázták a másikat, hogy belesajdult a szívem. Én
is erre vágytam. Hogy valaki átöleljen és szeressen. Mikor pedig úgy döntöttem,
hogy hazamegyek, felfigyeltem egy alakra a tó fölött átívelő híd egyik
lábazatánál. Kíváncsian néztem őt, és mintha ő is engem nézett volna,
megborzongtam tőle. Ugyanakkor nagyon imponált, hogy valaki talán érdeklődhet irántam.
Akkor még nem volt merszem megtenni az első lépést, hisz azt reméltem, hogy ő
fogja.
Napok teltek el, és minden nap ugyanott láttam
őt. Nem mozdult, csak nézett engem, mintha arra várt volna, hogy elinduljak
feléje. A tél utolsó heteiben még mindig be volt fagyva a tó, és egy nyugodt
éjszakán, mikor senki sem volt a környéken, magamban korcsolyáztam. A
gondolataim elrepítettek egy másik világba, és azt hittem, semmi sem tud majd
kizökkenteni, de amint feltekintettem, hirtelen fékezni kezdtem. Elestem.
Majdnem nekimentem annak a férfinak, akivel napokig csak egymást fürkésztük
itt, de egyikünk sem volt hajlandó nyitni. Ő csak némán állt előttem, arca
kifürkészhetetlen volt, tekintete tele szomorúsággal és valami megfoghatatlan
érzés kerített hatalmába. Majd minden szó nélkül felém nyújtotta a karját.
Habozva néztem az erős kezet, majd megfogtam, de abban a pillanatban
ledermedtem, hisz a kezem átsuhant az övén. Szellem. Tényleg egy szellemmel szemeztem napokig? Ő csak nézett engem, majd
felálltam magamtól. Valahogy ismerősnek tűnt a személye, de nem gondoltam
volna, hogy láthatok valaha egy szellemet. Frusztráló volt először, de aztán
rájöttem, hogy nincs mitől tartanom. Nem tudtunk beszélni. Én állandóan
csacsogtam neki, és ő csak hallgatott. Vajon
hallja is, amit mondok neki, vagy csak úgy tesz?
A kíváncsiságom nagyobb volt. Szerettem volna
tudni, hogy ki a férfi. Mivel szellemként jelent meg előttem, és úgy tűnt, csak
én láthatom, így arra következtettem, hogy valamikor meghalhatott. Így
felkutattam az összes halálesetet a környéken, főleg azokat, amik a tónál
történtek. Hét évvel ezelőtt egy férfi belefulladt a tóba. Öngyilkosságnak
tudták be. Se család, se barátok, de még egy szeretett nő sem, aki
megsirathatta volna.
Sokáig nem találkoztam vele, hisz a tavasz
közeledtével, a tó is kiolvadt fogságából. Valamiért úgy éreztem, hogy többet
meg szeretnék tudni, mint a nevét, vagy a halálának időpontját. Ám hiába
akartam felkutatni a múltját, mintha senki sem ismerte volna. Érthetetlen volt
számomra, hisz hiába volt megadva a neve az újságcikkben, ha semmi nyom nem
maradt utána. Ezért magát az újságírót kerestem fel, hátha többet tudhat, de
vesztemre, ő is csak annyit ismert, amennyit leírt az újságba. Akkor sem
értettem, hogy miként tudhatták meg a személyazonosságát, ha közben senkit nem
találok, aki valóban ismerhette volna. Egy idő után abbahagytam a kutatást. Csak
egyetlen embertől tudhatom meg az igazat, és az maga a szellem. Nem értettem,
miért érdekel ennyire. Talán mert én magam is egyedül érzem magam, hiába
vesznek körbe a barátok. Ám úgy tűnt, már többet nem is találkozom a
szellemmel. De amikor egy délutáni napon, a hídon sétáltam, meglepetésemre pont
azon a helyen találtam rá, ahonnan leugrott. Mellé álltam és csak néztem a
csillogó tavat. Innen nézve nem volt félelmetes. Inkább hívogatónak tűnt.
– Milyen volt meghalni? – kérdeztem rá
óvatlanul. Nem is értettem magam, hogy miért erről kérdezem őt, de ekkor sem
felelt. –Bizonyára féltél, hisz tudtad, mit teszel. Nem tudom az okát. Ezért
mutatkozol itt az emberek között, hátha valaki átvezet a túloldalra? Hülyének
fognak nézni az emberek, ha látnak magamban beszélni – nevettem el magam.
– Neked milyen szabadnak lenni? – tette fel az
első kérdését, és én döbbenten fordultam feléje. Eddig nem szólt semmit, majd
feltesz egy egyszerű kérdést.
– Remek érzés – mondtam ki őszintén. De a mosoly
lehervadt az arcomról. – Olykor mégis úgy érzem, hogy hiányzik valami. Tavaly
télen léptem először jégre, sosem korcsolyáztam még előtte, mégis gyönyörű
volt, és olyan volt számomra, mintha mindig is ezt csináltam volna. De még most
is hiányzik valami. Úgy érzem, sok mindenről lemondtam az életemben, hogy
szabad lehessek. Szerinted ez jó?
– Neked kell tudnod a választ – felelte
közömbösen.
– Te azért haltál meg, hogy szabad légy, vagy
azért, mert nem volt más kiút? – kérdezek rá. A kérdés még számomra is sértőnek
hatott.
– Ki akart itt öngyilkos lenni? – kérdezett
vissza és rám nézett. Miért érzem úgy,
hogy ismernem kellene? A kérdésemre csak részben kaptam választ. Talán
mégsem akart öngyilkos lenni, de meghalt. Ha viszont azért nem tud továbblépni,
mert megbánta a tettét, akkor érthető, hogy miért van még mindig itt.
– Keresel valakit? – kíváncsiskodtam.
– Te is keresel valamit – szögezte le. Elhúzom a
szám.
– Egy baleset következtében a legtöbb emlékem
odalett – vallom meg neki.
– És melyik a jobb? – néz rám. – Emlékekkel vagy
anélkül élni?
Ezen eltöprengtem. Magam sem tudtam volna
megmondani, hogy valójában melyik a jobb.
– Már elfogadtam, hogy nem emlékszem sok
mindenre, mert az utazásaim révén sok más emléket összegyűjtöttem – közöltem
mosolyogva.
– Mégis hiányolsz valamit az életedből –
válaszolta, hangja mintha gúnyosabb lett volna. – És melyik a kedvenc emléked
az utazásaidról?
Éppen válaszolni akartam, amikor elakadt a
lélegzetem. Melyik is lenne az? Van
egyáltalán olyan? Kutattam az emlékeim között, de egyet sem leltem, ami
ismerős lett volna, sőt, mintha nem is történt volna semmi. Hová lettek az emlékeim?
– Ha majd emlékezni fogsz valamire, mondd el
nekem – felelte könnyedén és rám mosolygott. Szédítő a mosolya. – Várni fogom.
A
szívem nagyot dobbant, és a szellem eltűnt előlem. Emlékek. Miféle emlékeim vannak nekem? És ami a
legszörnyűbb, hogy nem emlékeztem semmire, mit csináltam azon a napon, csak
arra, hogy beszéltem egy szellem férfival.
***
Újabb napok teltek el, majd már csak azt vettem
észre, hogy közeledünk a nyárhoz. Jó ideje annak, hogy megint nem láttam a
szellem férfit. Vajon azért, mert már
átkelt a túloldalra, vagy azért, mert megsértettem? Mindeközben fényképek
százait nézegettem a szobám ágyán, és bár valamit én készítettem, és valamin én
is szerepelek, mégsem éreztem, hogy átéltem volna. Nem emlékeztem semmire,
pedig mosolyogtam, örültem, és jót szórakoztam a barátaimmal. Lehet, hogy az egykori amnézia kiterjedt
volna a legfrissebb emlékeimre is? Hülyeség. Ilyen nincs. De akkor miért érzem
idegennek a barátaim arcát, a sajátomat és mindazt, amit át kellett élnem?
– Ki vagyok én? – tettem fel hangosan a kérdést,
majd vártam, mintha elébem tárná valaki is a választ. Nevettem saját magamon.
Összeszedtem a képeket, majd elraktam mindet a virágmintás dobozkába, amit
aztán visszahelyeztem a ruhásszekrényem mélyére. Bizonygattam magamnak, hogy a
szellem miatt van. Túl sokat foglalkoztam egy olyan emberrel, aki már nem él,
és akiről nincs több a nevénél. Elszomorított a tudat, hogy be akarom csapni
magam.
Hogy egy kicsit kikapcsoljam az agyam, sétálni
mentem az éjszakába. Ugyan elkerültem a tó környékét, de végül valami belső erő
arra késztetett, hogy ismét keressem fel azt a helyet. Senki nem volt a
területen. Kihalt volt minden. A híd magányosan várakozott. Vajon hányan lettek itt öngyilkosok?
Eszembe jutott egy másik eset: egy fiatal lány jóval a férfi halála előtt halt
meg. Szintén öngyilkos lett. Róla csak annyit olvastam, hogy balett táncos
volt, és nem bírta elviselni a könyörtelen nyomást. Az ismerőseim közül senki
sem balettozott. Hébe-hóba lehetett hallani, hogy a városnak van egy balett
iskolája, de sokan nem járnak oda, így már a bezárást fontolgatják.
Megálltam a híd előtt, és letekintettem a
mélységbe, mely most sötét és rideg volt. Mégis annyira magával ragadó
jelenség. Eltűnődve néztem a tükörképem, majd az apró hullámokat, a
csillagokat, melyek visszatükröződtek róla, és elmosolyodtam.
– Késő van – jegyezte meg a férfi szellem és én
mosolyogva néztem feléje. Valamiért örültem, hogy felbukkant.
– A szellemek sem alszanak, ahogy elnézem –
vetettem oda csípősen.
– A szellemek nem képesek sem az alvásra, sem az
álmodásra – vallotta meg. – És csak egyetlen emlékük marad meg.
– Egyetlen emlék? –értetlenkedtem. A férfi a tó
felé tekintett és én megborzongtam. – Úgy érted, a halálod napjára emlékszel,
de minden másra nem?
– Ilyen, mikor valakit megfosztanak az álmaitól,
az életében bekövetkezett szakaszaitól, és mindattól, ami egykoron jellemezte –
felelte, de hangja nyugodt volt, ahogy az arca is.
– Akkor ez azt jelenti, hogy újra éled?
– Nem. Csak elfogadjuk, és együtt élünk vele.
– Mégis meddig? – kérdezek rá.
– Amíg át nem léphetünk a túloldalra – vonta meg
a vállát.
– Hét éve haltál meg itt – mondtam ki a súlyos
szavakat.
– Mások még ennél is tovább bírják – mosolyodott
el.
– Tehetek valamit érted? Hisz nem lehet véletlen,
hogy mi ketten találkoztunk.
– Az, hogy megláttál, az lényegtelen. Nem te
lennél az első, aki szellemet lát. Csak éppen nem állnak le vele beszélni.
– Jó, de nem találtam senkit, aki a
hozzátartozód lenne, vagy a barátod – duzzogtam. – Az újságíró sem tudott
többet mondani, mint amit leírt.
– És ez téged miért zavar? – kérdez rá üres
tekintettel.
– Mert biztos, hogy fontos voltál valakinek –
felelem.
– Ha fontos is voltam valaki számára, lehet, már
rég elfelejtett engem – mondta epésen. Mintha tudná, hogy így is van. Lehet,
hogy volt valakije, aki elfeledte őt.
– De így nem fogsz továbblépni – magyarázom.
– Hét éve vagyok szellem – válaszolja
mosolyogva. – Mit gondolsz? Miért akarnék én továbblépni? Azok, akik valaha
ismertek és továbbléptek, helyettem is meghozták a döntést. Minek átlépni egy
ismeretlen világba, ha itt jól érzed magad? Igaz, hogy csak bolyongsz, bambulsz
a semmibe, felteszed magadnak a kérdést, hogy megérte-e, majd jön a dilemma,
aztán megint itt állok a hídnál. Örök körforgás.
– És ez neked elég? – hitetlenkedtem.
– Másnak ennyi is elég – válaszolt határozottan,
majd a szemembe nézett. –De vannak, akik mindig hezitálnak. Keresik önmagukat.
Azt gondolják, ha változás következik be az életükbe, akkor valamiről
lemaradnak, valami elkerüli őket, valamiről vagy valakiről le kell mondania.
– Ez szomorú – borzongtam meg.
– Van, hogy az álmaikat kergetik – lépett előre
és két kezét a hideg burkolatra fektette. – Nem érdekli őket, ha fájdalmat
okoznak másoknak. De van, hogy neki okoztak fájdalmat, amiért döntés elé
állították. Egy választás elé, amit lehet, nem is akart meghozni.
– Most magadról beszélsz, vagy arról, aki közel
állt hozzád? – kérdeztem rá minden megfontolás nélkül.
– Is-is – válaszolt, majd csendben elnézte a
sötét tó felszínét. Egy pillanatig úgy gondoltam, ideje távozni, de aztán
odaálltam mellé és én is megérintettem a hideg követ.
– Megbántad? – szólaltam fel kis hallgatás után.
– És te? – kérdezett vissza és rám nézett. A
szemében volt valami félelmetes felismerés. Hogy
érti azt, hogy én is megbántam? – Talán hagynod kellene, hogy az életed
végre révbe érjen, és akkor nem foglalkoznál egy magam fajta szellemmel. Csak
összezavar a dolog.
– Miért nem akarod, hogy foglalkozzanak veled?
– Mert fájdalmas lenne.
Ezt nem igazán értettem, de ekkor mindketten a
híd szélén álltunk és én riadtan kapaszkodtam belé. Mégis mit jelentsen mindez? Hogy kerültünk ide? Mit akar ezzel
megmutatni?
–
Emlékszel már? – ragadta meg a könyököm és én rémülten tekintettem rá. Mire kellene emlékeznem? Majd
elengedett, és levetette magát a hídról. Nem volt hangja a csobbanásnak, de
láttam, hogy elnyeli a sötét komorság. A felszín mégsem vált zavarodottá, sima
volt, mint mikor be volt fagyva. A csillagok sem ragyogtak fel benne, ahogy
magamat sem láttam viszont. „Ha majd emlékezni fogsz valamire, mondd el nekem.
Várni fogom.” – emlékeztem vissza a szavaira. Ekkor megcsúszott a lábam,
kibillentem az egyensúlyomból, de sikeresen hátratántorodtam, és nagyot estem.
Szerencsére nem a tóba zuhantam, mert nem tudom, hogy képes vagyok-e az
úszásra.
***
Hajnalodott mire visszaértem a lakásomba, és
hetekig csak azon rágódtam, hogy mire kellene nekem visszaemlékezni. Mikor úgy
döntöttem, hogy elég a siralmas állapotból, a postaládában a sok levél, újság
és számla között rátaláltam egy meghívóra. Balett műsor, az utolsó fellépés.
Kíváncsivá tett, hisz arra a lányra emlékeztetett, aki balett táncosként
levetette magát a hídról. Nem tudtam, hogy helyes-e odamenni, de mire
elérkezett a hétvége, már egy csinos estélyi ruhában, kisminkelve,
parfümillatba burkolva, gyönyörű hajkoronával a fejemen álltam a hatalmas
állótükör előtt. Még sose öltöztem így ki. Ámultam a mesébe illő ruhától. És
legbelül örültem, hogy részt veszek egy ilyen estén.
A színház fél órára volt a lakásomtól, így
gyalog indultam útnak. Aki csak jelen volt az utcán, mindenki megcsodált,
összesúgtak, néhány férfi még bókolt is, mialatt elmentem mellettük. A szívem
vadul vert. Reméltem, hogy minden rendben lesz. De hiányoltam a társaságom. Egy szellemet mégse vihetek magammal –
korholtam le magam. Idegesen fordultam be a sarkon és láttam, hogy elég sokan
várakoznak. Örültem, hogy nem egyedül kell végignéznem a műsort. Buta gondolat
volt a részemről, hisz a társulásnak ez az utolsó fellépése, biztos voltam benne,
hogy nem lehet nekik könnyű.
Mikor odaértem a sor végére, a hátam mögött is
megjelentek páran, majd hallani véltem egy zörgő hangot, és félig
hátrafordultam.
– Ott jönnek – suttogták az emberek. Kíváncsian
néztem a fehér hintót, ami begördült az utcába, majd a bejárattól nem messze
megállt. Láttam, hogy nyitják az ajtót, és kilép egy makulátlan külsejű férfi,
majd a kezét nyújtja, és ekkor kiszáll mellé egy gyönyörű asszony. Mintha
valami királyi fenségek lennének. Mindenki hüledezve nézi őket, majd amikor
elindulnak, a sor kettészakad, előreengedve a párt, akik aztán eltűnnek az
ajtónál.
A színház nem túl nagy, de nem is szűk, mindenki
kényelmesen elfért. A jobb oldali páholy sor egyikébe kísértek, odaszólt a
meghívó, ami kissé meglepett. Már felkészültem arra, hogy mások is lesznek
mellettem, de üres volt a páholy, amikor beléptem. Helyet foglaltam, ahogy
mindenki más. Beszélgettek, a vörös függöny összerántva, és már alig vártam a
jelenetet.
Már éppen belenyugodtam, hogy egyedül leszek,
míg mások a párjukkal, vagy családjaik társaságában jelentek meg, amikor nyílt
mögöttem az ajtó. Megfordultam és meglepődve néztem a férfit, aki belépett
rajta. Mintha szellemet láttam volna. Ismerős volt az arca, de a jelleme
tartózkodásra figyelmeztetett.
– Ó, elnézést! – illetődött meg a férfi. – Azt
hittem, egyedül leszek.
– A meghívóm – mutattam fel az aranyszínű
meghívót.
– Akkor, ha nem gond, én helyet foglalnék ön
mellett – válaszolta cinikusan, és meg is tette.
Épp szólni kívántam volna, mikor hangos
tapsvihar vette kezdetét, és ekkor feltekintettem a középső sor legfelső részén
elhelyezkedő páholyra, ahol az a pár jelent meg mosolyogva, akiket nemrég
láttam kiszállni a hintóból.
– Kik ők? – kérdeztem remegve, mert nagyon
ismerősnek tűntek.
– A király és a királynő – vetette oda maró
gúnnyal.
– Micsoda? – néztem a férfira, és elkapott
valamiféle szorongás. – Amerikában mióta lett királyi család?
– Maga hol élt eddig? – nézett rám nagy
szemekkel, én meg elhűlve tekintettem fel a királyi párra. Biztos csak egy másik ország királyi párja – gondoltam hirtelen. –
Ozmin király és Délia királynő. Szeretett lányuk, Árlett a főszereplő a ma esti
előadásnak.
Olyan ismerősnek hatottak a nevek, hogy a szívem
egy pillanatra megállt a lüktetésben. Miért
érzem úgy, hogy alszom? Mi van, ha mindez csak álom? Sose hallottam erről a
királyi párról, most hirtelen felbukkannak egy olyan kis városban, mint
Woodboro. Ekkor a vörös függöny fellebbent és a táncosok sorra elözönlötték a
színpadot. Árlettet azonnal felismertem, hisz ragyogott, amint megjelent, és a
nézőközönség éljenezte őt. Egy hiszékeny szerelmes lányról szólt a történet,
aki beleszeret egy rang nélküli fiúba, és megszökik vele, de a lány vőlegénye
utánuk ered és megállítja őket. Választás elé állítják a lányt, majd a két ifjú
egymás ellen harcol, s végül a herceg meghal. Menekülniük kell, de a lány
rájön, hogy amit tettek, az bűn. Ráadásul a királyi család ellen fellázad a nép,
és a hercegnő kénytelen visszatérni otthonába, ezzel is elárulva a szerelmét,
aki a lázadók közé áll és harcba bocsátkozik a nemesekkel. Végül a fiú megöli a
hercegnőt, majd hogy lemossa a bűnt magáról, öngyilkos lesz a több száz éves
kőhídnál.
Beleremegett a szívem. Gyönyörű és szomorú volt
egyben. Csodálkozva néztem, ahogy a táncosok megelevenednek a színpadon és a
történetet úgy mesélték el, hogy az mélyen megérintse az embert. Amint vége
lett az előadásnak, a királynő felállt a helyéről és tapsolni kezdett, utána a
király, majd sorra mindenki. Megilletődve tekintettem fel a királynőre, akinek
szeméből egy könnycsepp gördült le, s amely fokozatosan jégvirággá alakult,
amin még inkább meglepődtem. Hogy lehet
ez? Hová kerültem? A királynő rám nézett. A tekintete szomorú volt, az
arcán kedves mosoly, ami még inkább felzaklatott. Mintha bele akarna látni a lelkembe,
egyre jobban azt éreztem, hogy el kell mennem.
– Mi a baj, kisasszony? – zökkentett ki a
mellettem ülő férfi.
– Semmi – hebegtem. – Nem is mutatkozott be. Ez
tapintatlanság – jegyeztem meg.
– A nevem, Ékám – mosolygott rám, hogy a vérem
megfagyott az ereimben. – És önt, kisasszony, miként nevezhetem?
– A nevem… – kezdtem volna, de a ráncok
összeszaladtak a homlokomon. Mi a nevem?
Miért nem emlékszem a saját nevemre? – A nevem… – próbáltam meg újra, de
hasztalanul. Emlékek. Semmi sem jutott eszembe.
Hirtelen felpattantam és kirohantam a páholyból.
A folyosót olyan hosszúnak éreztem, hogy már a tüdőm sajgott. Mintha valamit
elvettek tőlem, rohantam kifelé. A lépcsőn lefelé az emberek komor tekintettel
bámultak rám, és amint kirontottam az ajtón, szinte fuldokolva néztem körül.
Minden ismeretlen lett számomra.
Megpördültem, az emberek hitetlenkedve
figyeltek, mintha valami rosszat tettem volna. Majd amint megpillantottam a
szellem férfit, rohanni kezdtem felé, de az csak el-eltűnt a szemem elől. Mint,
akit üldöztek. A szívem ritmustalan dobogása zakatolt a fejemben, a tüdőm egyre
jobban fájt, és a levegő is egyre inkább zordabbá vált. A szellem férfi már a
híd előtt állt, s közben sűrűn havazott. De hisz már május vége van. Hogy havazhat ilyenkor? Sírni kezdtem. A
férfi szellem kinyújtotta felém a karját és én csak rohantam. Olyan távolinak
tűnt, de amint elértem, egy pillanatig egymás arcába mosolyogtunk.
– Héliosz – mondtam ki a nevét, s olyan
boldogságot éreztem, mint eddig soha. Hirtelen eltűnt előlem, ahogy a hídkorlát
is, és már csak a csillogó víztükröt láttam. Majd ekkor zuhanni kezdtem és a
jeges tó vizébe estem.
A testem azonmód megdermedt. Körülöttem
jégszilánkok sora nőtt egymásba, eltakarva előlem a világot. Segítségért
akartam kiáltani, de éreztem, hogy még a hangszálaim is megfagytak.
Feltekintettem, a felszín fölött ott láttam a szellem férfit. Héliosz. Ismerős,
mégis küzdök ellene. De hirtelen a jobb kezemet kinyújtom felé, és mintha csak
erre várt volna, kaján vigyorral az arcán, beleugrott a vízbe. A jégszilánkok
darabokra hullottak körülöttünk, ő némán átkarolt engem és csak néztük egymást.
Mi történt velünk? Hová kerültünk? Mi
változott meg?
Héliosz kedvesen közrefogta az arcom és
megcsókolt. A tüdőm már nem fájt, a szívem lassú dobogása hullámköröket
gerjesztett körülöttünk, s tudtam, hogy rátaláltam az elvesztett emlékeimre.
Mikor az ajkaink elváltak, könnyes tekintettel néztem rá. Miért felejtettem el, hogy ki vagyok? Miért hagytam cserben a
szerelmem? Ő mégis vár rám. Érzem. Látom a tekintetében. Hogyan tudnék visszatalálni hozzá? Bárcsak
vele lehetnék.
Ekkor fuldokolva tértem magamhoz. Az erkélyajtó
kivágódott és a szél meglebbentette a súlyos függönyöket. Megrökönyödve néztem
a sötétséget, a viharfelhő elfedte a kinti világot, a villámok fényáradatai
veszélyesen cikáztak az ablak előtt. A mennydörgés szerű robaj viszont nem
kívülről, hanem közvetlen belülről hallatszódott. Lerántottam magamról a takarót,
és amint kiszálltam az ágyból, összegörnyedtem a fájdalomtól. Lenéztem magamra.
Hófehér hálóing volt rajtam, a ruhaanyagot viszont vér fedte. És hallani véltem
egy síró hangot. Először csak álltam és a padlót bámulva hegyeztem a füleim.
Nem akartam elhinni, amit az előbb hallani véltem. A sírás viszont egyre
keserűbbé vált, és a szívem megdobbant.
Nem érdekelt a fájdalom, csak az, hogy átjussak
a másik szobába, ahonnan a sírás hallatszódik. Amint a folyosóra értem, láttam
a tüzet, éreztem a füstöt, és hallottam, hogy valakik lent harcolnak egymással.
Sietve szaladtam a mellettem lévő szobába, és ahogy beléptem, a kezem
meglendült és jégszilánkok záporoztak a baldachinos ágy mellett álló alak felé.
Felsikoltott. Ismerős volt a hang, és szomorúan vettem tudomásul, hogy ki akart
ártani a gyermekemnek, aki védőpajzsot emelt fel maga köré. Ilyen kicsiny
gyermek, és máris meg kell magát védenie.
– Kapsz egy esélyt, hogy eltűnj innen anélkül,
hogy bajod esne – figyelmeztettem, de erre Bojána felkacagott.
Mindenre emlékszem. Elszántan küzdöttem, hogy
azzá váljak, amivé lenni akartam, hogy aztán győzelmet arassanak felettünk. Az
elvesztett álmomat használták fel arra, hogy megzavarjanak, összekuszálják az
érzéseimet, és kételkedjek mindenben és mindenkiben. Azt hitték, megtörhetnek,
s talán ez így is lett volna, ha nem érzem azt a szerelmet Héliosz iránt, ami
visszarántott az álmok völgyéből. Ő most is küzd Ékám ellen, míg nekem
harcolnom kell magamért és a lányomért, hogy aztán a férjem oldalán felvegyem a
harcot az ellenséggel.
Bojána tekintete vörösen izzott. A gyermekemet
látva, tudtam, hogy sosem én, vagy Héliosz voltunk a fontosak az ellenségnek,
hanem Délia. Még egyszer nem hagyom elveszni mindazt, amit adott az élet. Mert
ha most választanom kell, akkor igen is a családomat fogom választani. És ő
tudta ezt. Nem tudta megakadályozni, hogy visszatérjek, és most szemtől szembe
kell megküzdenünk egymással. Elismerem, hogy rászedett, de nem vagyok hajlandó
küzdelem nélkül feladni. Sőt, egyáltalán nem vagyok hajlandó feladni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése