Az már egy ideje észrevehető, hogy telnek az évek, de már itt is van február. Nemrég még karácsony volt. Most meg a korai tavasz és beköszönő tél keveréke játszódik. Egyik nap csúszkálsz az úton, a másik nap meg azt nézed, hogy rügyeznek a fák. Na mindegy.
Eltelt egy hónap az újévből. Igen, ez volt tavaly is, meg azelőtt is. Egy kicsit összeszaporodtak a munkai dolgok, de igyekszem magam kirángatni a mókuskerékből. Hogyan? Sehogy.
Na jó, még nem tudtam magam rávenni, hogy el kellene olvasni legalább egy 200-300 oldalas regényt, de rajta vagyok. Csak még nem döntöttem el, hogy mit olvassak. Ezen még agyalok.
Ma viszont végre megtaláltam a kabbala nyakláncom, amit valamikor 9. vagy 10. osztályos koromban vettem szülinapomkor, amikor az osztály elment Ópusztaszerre... pont akkor, amikor a szülinapom volt. Nem vagyok benne biztos, de azt tudom, hogy osztálykiránduláskor akadtam rá, egy kis piros köves, nyitható szívmedállal ellátott nyakláncra. Mindig azt viseltem, nagyon ritkán vettem le, kivéve fürdéskor, mert hát bizsuról van szó. Nagyon szerettem, és már jó pár éve annak, hogy nem találtam sehol. Pedig ott volt az, csak más ékszerekkel együtt bújt meg hosszú időre. Azt hittem, elvesztettem, és most, hogy kutattam, persze nem miatta túrtam át a ház egy részét, hanem más miatt, amit nem találtam meg végül, de megtaláltam a nyakláncot. Még a vizsgáimon is rajtam volt, ezért is kabbala nyaklánc.
Már jó ideje nem viselek ékszereket, pedig annak idején mindig minden ujjamon egy-két gyűrű, a kabbala nyaklánc, néhány karkötő volt rajtam. Az elmúlt pár évben összvissz pár alkalommal hordtam valamilyen ékszert. De most hogy megtaláltam kedves nyakláncomat, ezért kötelességem visszaaggatni a nyakamba, ha 1. végre meglett, 2. nagyon hiányzott, 3. szegényt kicsit rendbe kell hozni.
Nemrég el kezdtem nézni Jason Momoa On The Roam sorozatát, és abban a 3. részében elhangzik az "alkotás" szó. Nem gondoltam volna, hogy érdekelni fog a sorozat, de nagyon megfogott, a fényképezés, Jason és baráti köre, és minden, amit megmutat a világnak. De az "alkotás" szóval enyhén szólva is megérintették a szívem és a lelkem.
Alkotás. Alkotni. És végig azon filóztam, hogy mit jelentett nekem régen az alkotás. Mikor suli után odaültem a számítógép elé, hogy el kezdjek egy regényt, vagy folytassam az előzőt? Mikor papírt és ceruzát ragadtam és skicceltem? Mikor terveztem, hogy milyen lenne az a ruhabolt, amiben a saját ruhamárkámat tudom majd árulni? Mikor csak elmerengtem dolgokon, és egyszer csak eszembe villant egy tervezet, amit azonmód le kellett írnom? Mikor random csak rajzoltam valamit, mert az nekem jól esett és tök jó volt, még akkor is, ha sosem volt tökéletes és profi? Mikor verseket kezdtem el írni? Mikor mindent lefotóztam, ami érdekelt, vagy ami nekem tetszett?
Mit jelent alkotni? Mit jelent számodra az alkotás? Maradandót alkotni? Vagy csak relaxálás céljából alkotunk? Szeretjük azt, amit alkotni akarunk, vagy csak azért csináljuk, hogy tegyünk valamit, vagy azért, mert más pont azt csinálja, és te le akarod másolni, ki akarod próbálni?
Mit tennél, ha elveszne az alkotási vágyad? Mi hozná vissza? Vagy végleg elásnád magadban? Mi van, ha nem értékelik? Mi van, ha senki nem kíváncsi rá? Abbahagyod? Másfelé fordulsz? Vagy csinálod tovább, mert neked benne van a lelked és a szíved? Mert ez vagy te?
Érzelmileg nagyon hullámzóvá váltam az eltelt évek alatt, és stressz alatt ez csak fokozódik, sőt, a legrosszabbat tudja kihozni belőlem. És mikor észrevettem magamon, hogy már az sem foglalkoztat, az sem érdekel, egyáltalán nincs ínyemre, hogy alkossak, azaz írjak, rajzoljak, vagy kipróbáljak új dolgokat, akkor rájöttem, hogy hibádzik valami, de nagyon.
Mi gátol? Gondolom saját magam. Mert egyetlen akadály van ilyenkor, és az saját magunk. A felismerés pedig okés dolog, de hogy utána sem tudtam mit kezdeni a helyzettel, az már komolyabb kérdéseket vetett fel bennem. Mi lehet a probléma? Imádok írni. Megteremteni egy szereplőt nem kis munka, és odafigyelés. Voltaképp velem együtt fejlődtek, aztán bumm... elválasztottam magam tőlük. Kiléptem abból a történésből és nem tudok visszalépni. A szereplőim pedig arra várnak, hogy befejezzem a történeteiket.
Mégis hogyan? Hogyan fejeződjön be egy történet, ha maga az író válságba került, és nem tudja a kiutat? Mindez csak rinya lenne? Nem. Biztos nem jó író. Meglehet. Sose ezzel a részével foglalkoztam. Sosem akartam megfelelni másoknak. Az írásaim engem tükröznek, még akkor is, ha a szereplőim által vannak felruházva.
Viszont eléggé elhanyagoltam az írást is, a rajzolást is, a szereplőimet is, és minden mást is. Ezért is hiányzik maga az alkotás. Ezért is könnyeztem meg az On The Roam 3. részét. Mert erről beszéltek. Az alkotás az ember életében szerintem nagyon fontos, és amikor valami mindezt gátolni kezdi, legyen az bármi, akkor az alkotás és az alkotó között szakadék kezd keletkezni.
És hol a híd? Mert ha van szakadék, kell lennie hídnak is. Ezt kezdtem el visszaépíteni azzal, hogy el kezdtem pötyögni a blogba. Igazság szerint ilyenkor elképzelem magam egy félköríves hatalmas erkéllyel, hatalmas ablakokkal teli helyiségben, ahol az ablak előtt van egy íróasztal tele mindennel, ami szükséges az íráshoz, az ablakon keresztül beszűrődik a napfény, hallom a madárcsicsergést, és az sem tántorít el, ha már beesteledett, mert gyönyörű a telihold. Viszont nem az ablaknak vagyok háttal, hanem a bejárati ajtónak. Így ülök egy kényelmes fotelben törökülésben. Egyébként a félköríves helyiség a legtöbb regényemben megjelenik, mert az nekem egy szívbéli dolog. Egy álom. És milyen jó lenne megvalósítani.
Szóval, elkezdődött a február. Farsangi készülődés. Kavalkád övezi ezt a hónapot. Milyen jó lenne egy álarcos bálba elmenni ilyenkor gyönyörű korabeli ruhában, finom csipkézett álarcban, divatos frizurában, és... emlékszem, mikor az angol és a bécsi keringőt tanultuk annak idején a szalagavató bálra... mindig attól féltem, hogy rálépek a táncpartnerem lábára, ami sikerült is. Jó volt, és hiányzik az, hogy bálozzak. Nem vagyok egy kecses nőszemély, de amit a bál alatt megköveteltem magamtól, azaz egyenes hát és próbálj ne a lábra koncentrálni. Viszont menyasszonyi ruhában csárdást járni... hát azt aligha szeretném újra próbálni, mert ami a próbákon nem történt meg, az megtörtént a bálon, beleakadt az alsószoknya a cipősarokba és örültem, hogy még így is megúsztam pofára esés nélkül. Ezt az apróságot nem vették észre, de én igen, mert nem egyszer akadt bele a ruha széle, és ez kissé kellemetlen volt számomra, mert mindig azon agyaltam, hogy csak ne szakadjon el a ruha, csak a következő lépést meg tudjam csinálni, és így tovább.
Na, ennyi lettem volna mára.
xoxo
