Kőváros - Tündérkeresztanya - Egyetlen esély

 

KŐVÁROS

TÜNDÉRKERESZTANYA

-

Egyetlen esély

A balett volt az egyetlen dolog az életemben, melyet sosem akartam feladni. Mindig törekedtem arra, hogy jobb és jobb legyek, de ha hibáztam sem adtam fel. Az életem viszont felfordult, a kis világom darabokra hullott, ráadásul megismerkedtem az állítólagos tündérkeresztanyámmal, akit azelőtt sose láttam, nem is hallottam róla. „Ó! Ne félj, kedvesem! A szüleidet mélyen elaltattam altatóporral. Nem hallanak meg semmit. A falakat is levédettem, hogy könnyebben tudjunk beszélni.” – még mindig dobolt a füleimben Bojána szavai. Megtettem.

Soha nem szöktem el otthonról, de most késztetést éreztem arra, hogy megtegyem. A szabadságomat és az álmomat ugyan elvették, de nem dönthetnek fölöttem. Ha maradok, azzal elfogadok mindent, amit Ékám akar. Ha elszököm, talán egy szebb és jobb élet várhat rám valahol távol. Ha elfognak, akkor talán még az irgalom sem kegyelmez számomra.

Kőváros nem nagy város. A buszmegálló pedig nem volt messze a házunktól. Csak a legszükségesebb dolgaimat vittem magammal, de amint befordultam a sarkon, megtorpantam. Két férfi állt ott, ugyanolyan sötétzöld fazonú öltözékük volt, mint azoknak, akik Ékámot kísérték a parkban. Ékám nem hülye. Biztosra veszi, hogy szökni próbálok. Vagy Hélioszt keresteti velük? Még három másik buszmegálló volt a városban, de mindegyiknél járőröztek. Taxira hiába is gondolok, csak egy hívásukba kerül, és máris elkapnának az őrök. Vonat a kései órában már nem jár, így arról is le kellett mondanom.

Emberek, fél-tündérek és tündérek. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni mindazt, amit Bojána mesélt. Ékám, mint egy nagyravágyó fél-tündér. Héliosz, mint egy szárnyaitól megfosztott tündér. És ott van tündérkeresztanya, aki szintén tündér. Vajon én is az lennék? Felhorkantam a képtelen ötletre. Mégis hogyan lennék én tündér? A szüleim emberek. Láttam őket megsérülni, vérezni, és a sebgyógyulás sem azonnali volt. Régebben talán elhittem volna magamról, ha tündér lennék, de így aligha. Nincsenek szárnyaim, hacsak meg nem fosztottak tőle, mint Hélioszt.

– Ne fáraszd magad képtelenségekkel – motyogom magamnak, mialatt egy fal mellett rátalálok a menekülési lehetőségemre. Ki látott már biciklivel menekülő embert vagy tündért? Tudom, hogy a lopás bűn, így minduntalan azt hajtogattam magamnak, hogy csak kölcsönbe vettem. A gazdája majd később visszakapja.

Biciklivel sem volt könnyebb dolgom, hisz a legtöbb helynél őrök voltak, de szűk, kis utcákba sem akartam betévedni, nehogy elkapjanak. A sötétség valamelyest kedvezett, a közvilágítás pedig most eléggé tompa volt, amit nem igazán sajnáltam. Szerencsére a bicikli sem volt berozsdásodva, úgyhogy csak a kerekekkel ne legyen gond. A legtöbb út tiszta volt, egy lélek sem volt kint ilyenkor. Pedig régebben ekkortájt is mászkáltak az emberek. Ennek ellenére óvatosan haladtam. Nem hagyhattam, hogy észrevegyenek. Vajon képes leszek kijutni? Szerencsére a városnak van egy földútja, amit sikeresen meg tudtam közelíteni. Régebben itt tanyák voltak, amiket elbontottak. Vagy egykori tündérházak voltak erre? – tanakodom. Megrázom a fejem. Ha nem figyelek, akkor észrevehetnek. Így is elég kényelmetlen lenne számomra, ha biciklivel kapnának el. Szinte magam előtt látom a szánakozó szempárokat.

Gondoltam arra, hogy elmegyek a hídhoz, de az túlságosan feltűnő lett volna, és nem akartam bajba sodorni Hélioszt. Miért akarom megvédeni? Csak azért, mert kimentett a tóból? Jobban belegondolva ő maga is azt mondta Ékámról, hogy elvette a szárnyait. Bizonyára fájdalmas lehet, amikor egy tündérnek levágják a szárnyait. Vajon milyen lehet egy tündérszárny? Olyan, mint a mesékben? Fáradtan állok meg a poros úton. Nem tündérmesében vagyok. Annál sokkal rosszabb – figyelmeztetem magam. Héliosz pedig már rég elmehetett innen, ha már egy évvel ezelőtt megakadályoztam a tervét. Biztosra veszem, hogy valaki segíthet neki a szökésben. Vajon neki sikerül?

Körbenézek a mező és az erdő közötti területen. Magányosnak és elveszettnek éreztem magam, pedig nem egyszer voltam errefelé egyedül. Szeretném átölelni a szüleim, látni a mosolyukat és önfeledten élvezni az élet adta lehetőségeket. Miféle boldogság várhatna rám, ha elhagyom az otthonom és a családom? Mit gondolnának rólam? És mit tenne velem Ékám? Nem fordulhatok vissza. Most nem. Tovább kell mennem.

Rátettem a pedálra a lábam és épp indultam, amikor a lánc szétszakadt. Már csak ez hiányzott! A tündérek tudnak biciklit javítani? Mert én emberként nem. Azt mindig apu csinálta. Szomorúan vettem tudomásul, hogy még szökni sem tudok rendesen. Mégsem adhatom fel egy szakadt lánc miatt. Egy odvas fa mellé helyeztem a biciklit, majd gyalog útnak indultam. Tudom jól, hogy a földút végén lesz egy kanyar, ahol köves út vár, majd a következő faluba vezető útvonal. Mivel sokat kirándultam a szüleimmel, így a gyaloglás meg se kottyant volna, ha nem kezd el szakadni az eső. Mégsem menekülhettem be sehova, mert azzal csak az időmet pazaroltam volna. És bármikor rám találhatnak. Ezt nem akartam megkockáztatni.

Az eső viszont nem ijesztett meg. Nem egyszer ért el minket vihar, amikor a szüleimmel kirándulni voltunk. Sosem féltem, mert ők mellettem voltak. Mi fog történni velük, ha elmegyek innen? – jött a hirtelen gondolat és megdermedtem. Csak remélem, hogy Ékám nem fogja őket bántani, hisz eddig hűen követték őt, nem álltak ellen, mint én. Talán egy nap belátják, hogy Ékám rossz, és mindaz, amiben hittek, csak szomorúságot okoz. A tündérek képesek befolyásolni az embert? Vagy tündérport használnak erre a célra? Lehet, hogy öntudatlanul viselkedtek eddig is? Nem. Biztos vagyok benne, hogy nem kényszeríthették őket. Tudatmódosítást még hajthattak végre rajtuk, ha létezik ilyesmi módszer a tündérek között. Biztosra vettem, hogy a szüleim nem tudnák eljátszani a szerepüket, miszerint ridegen kell viselkedniük felém. A balett előadásokon általában jó szerepeket játszottam, de két alkalommal is felkértek arra, hogy gonoszt is alakítsak. Nem igazán szerettem, de végül meg tudtam ragadni a lényeget. Akkor is sikereket értem el. A szüleim rácsodálkoztak, hogy mennyire hitelesen tudtam eljátszani a gonosz szerepét. Vajon tényleg az lennék? Mindenki kedvesnek, szerethetőnek és vidám lánynak tartott. Lehet, hogy másképp gondolják? Egy pillanatra megálltam és visszafordultam. Az eső és az erdő elfedte előlem a város apró fényeit, még a templomtornyot sem látni. Hiányozni fogok nekik? Vagy örülni fognak, amiért már nem okozok galibát számukra?

Hatalmas dörgés rémisztett meg. Vajon az időjárást tudják befolyásolni a tündérek? Miféle hatalommal rendelkezhetnek? Héliosznak is volt hatalma, amíg tündérként élt? Miért gondolok folyamatosan rá? Nem akarom, hogy közöm legyen hozzá. Újabb dörgés, majd sorozatos villámcikázások jelentek meg az égen. Ez természetes vagy természetfölötti? Felnéztem a sötétszürke égboltra. Majdnem olyan színben pompázik, mint Héliosz tekintete. Elmosolyodtam. Látni véltem az égen egy fénylő pontot. Mintha éreztem volna. Mintha engem akart volna. Kinyújtottam a kezem feléje, és abban a pillanatban a mennydörgő robaj kíséretében vadul felém csapott. Egy apró érintés, ami egész testemet átjárta. Nem ijedtem meg. Nem tántorodtam meg. Nem futottam el tőle. Hagytam, hogy a fénynyaláb megérintse az ujjaim, és akkor történt valami. Valami felfoghatatlan. Ahogy a villám hozzáért az ujjaimhoz, egy pillanatra ledermedt körülöttem az idő, az esőcseppek lassú léptekkel haladtak a föld felé. Apró, kis szikrák bizsergették az ujjaim, miközben elnéztem a hatalmas jelenséget, és ekkor lassan a szikrák megfagytak a levegőben, ahogy az esőcseppek is, majd amint a fénynyalábot elérte a jeges fuvallat, az hirtelen szikrázó jégcsappá dermedt. Megilletődve néztem a lehetetlent. Ez mégis hogy lehetséges? Én tettem volna? Én fagyasztottam volna meg ezt a hatalmas erőt?

– Szibilla!!! – ordított egy férfihang. Nagyon ismerősnek tűnt. Olyasvalaki hangja ez, akit nemrég ismerhettem csak meg.

A következő pillanatban robbanásszerűen szakadt szét a megfagyott villám. Ereje végigsöpört a területen, és én ismét ugyanazt az ismerős érzést éreztem, mint akkor ott a tó felszíne alatt.

***

Kinyitottam a szemem. Szinte újult erővel ébredtem fel. Boldogság lengte körbe az egykori rózsaszín szobám szürke falait. Úgy éreztem magam, mint aki teljesen kialudta magát. Nagyot nyújtóztam. A reggeli napfény elkápráztatott. Hamarjában kipattantam az ágyból, széthúztam a függönyt, és megcsodáltam a gyönyörű reggelt.

– Szibilla? – jött be anyu, és én örömmel fordultam feléje. – Jól vagy?

– Jó reggelt, anya! – ugrándoztam feléje, majd szorosan átöleltem, hosszasan megpusziltam az arcát és csak vigyorogtam.

– Jó reggelt – néz rám furcsán. – Minden rendben? Nem vagy fáradt? Jól érzed magad? Nincs lázad?

– Ilyen jó időben hogy lenne már lázam – nevettem fel, majd hirtelen a szekrény felé fordulok, ahol a gyönyörű, kék báli ruha várakozott. Egy pillanatra éreztem egy kis megingást, de aztán mosolyogva néztem anyámra. – Elfelejtettem, mikor lesz az első bálom. Ugye ma este?

– Igen – rebegte anya idegesen, majd megköszörülve a torkát, hamar gyorsan komoly arcot vágott. – Nem gondoltam volna, hogy az én lányom már ilyen fiatalon feledékeny lesz.

– Majd csak utánad! – viccelődtem vele. Ő viszont csak nézett rám, megsimogatta az arcom, majd kivonult a szobámból.

Ismét a ruhára néztem. Megérintettem az anyagát. Bárki is készítette, finom munkára vall. Alig várom, hogy felvegyem. Tudom, hogy már felpróbáltam egyszer… felpróbáltam volna? Az órára nézek. Nincs időm arra, hogy magamra vegyem, még ugyanúgy be kell mennem az iskolába.

Hamarjában elkészültem, majd lementem reggelizni. Apa kíváncsian nézett engem, anya idegesen szürcsölte a kávéját.

– Ugye nem izgultok ti is a bál miatt? – kérdeztem rá. – Már alig várom. Olyan, mint egy álom. Csodaszép a ruha is. Kár, hogy ma suliba kell mennem.

Csacsogtam. A szavak kifogyhatatlanná váltak a számban. Apa bólogatott, hümmögött, majd azért megjegyezte, hogy reméli, minden rendben fog zajlani a bálon. Anya magára lötykölte a kávét, és sebtében eltűnt a fürdőszobába.

– Minden rendben van veled, Szibilla? – érdeklődött apa.

– Csak a bálon járnak a gondolataim – csiripeltem. – Ráadásul a bál után végre el kellene döntenem, hogy hová menjek továbbtanulni. Van valami javaslatod számomra?

– Dönts helyesen – mondta ki, és én rábólintottam. Bár egy pillanatra megint meginogtam. „Dönts helyesen.” De miért is kellene helyesen döntenem? Felettébb érdekes, ahogy egyik cikázó gondolat a másik után jön. Láttam apu arcán az aggódást. Bizonyára nem szeretné, ha kicsi lánya szívét elrabolná egy herceg. Őt is átöleltem, megpusziltam az arcát, majd elköszöntem tőle is és anyutól is, aki addigra már átöltözött.

Mindenki, akivel csak találkoztam, hibbantnak nézhetett, mert végig csak vigyorogtam. Nem is értettem magam, hisz sosem mosolyogtam ennyit. Legalábbis nem emlékszem rá. Egy pillanatra megállok az iskola bejáratánál. Furcsa érzésem támadt. Mintha valamit elfeledtem volna. Vajon a bál miatti izgalom okozza ezt nálam? Nagy levegőt vettem, majd széles mosollyal az arcomon bementem az épületbe.

Az órák alatt a többiekkel jókat beszélgettem. Valamiért az volt az érzésem, hogy ezt már rég nem csináltam. Nem tudom, miért vagyok ennyire összezavart, de igyekszem nem rágondolni. Jó volt újra a suliban lenni, a tanárok ékes szavait hallani, az olvasó klubban részt venni, és a menzán repetázni. Nem értettem a viselkedésem, de minduntalan a bálra tudtam koncentrálni. Néhány első bálozós lánnyal még beszéltem is, hogy kinek milyen ruhája van. Nagyon vártam már a nagy napot.

A sulinak vége. Délután két óra. Négyre eljön a fodrász, a kozmetikus és a manikűrös. Szinte már ott állok a táncparkett közepén és várom a táncpartnerem. Már-már lebegtem, és a testem önkéntelenül táncra perdült, majd hirtelen elcsuklott a bokám, de még meg tudtam kapaszkodni a kőhíd szélébe. Idegesen néztem körül. Aki csak a közelben volt furcsán nézett rám, én meg szégyellve fordultam el, és néztem le a tóra, mely csillogott a napfényben. Apró hullámok fodrozódtak a felszínen, és lassan elkomorultam. Nem értettem, mi lelt engem. Az egyik pillanatban boldogságot érzek, a másikban félelmet, majd jön a harag. Mi történik velem?

Péntek van, de olyan, mintha kihagytam volna napokat. Egyáltalán nem rémlik fel semmi az elmúlt egy hétből. Sőt. Olyan, mintha köd képződött volna az elmémben.

– Biztos csak a bál miatt – suttogom magamnak, de nem tudtam meggyőzni magam.

– Jól van, kisasszony? – érdeklődött egy férfihang és az irányába fordultam. Megilletődve néztem fel a magas, középkorú férfira. Elmosolyodtam. Ékám volt az, a város vezetője.

– Igen, jól vagyok, köszönöm szépen – felelem olyan jámboran, hogy a szívem összefacsarodik. – Csak rosszul léptem az előbb. Egy kicsit elvagyok, mert ma este lesz az első bálom, és… nagyon izgulok.

–  Az helyes – mosolygott rám. Furcsán hidegnek és számítónak hatott a mosolya.

–  Elnézést, nem akarom feltartani – léptem hátrább.

–  Ezt elejtette – nyújtott felém egy könyvet.

–  Nahát! – örvendezek, és elveszem a könyvet, amit már nem egy alkalommal olvastam ki. – Azt hittem, otthon hagytam. Köszönöm szépen! Látja, a bál elvette az eszem, már gondolkodni sem tudok.

– Semmi baj – válaszolt kedvesen. – Remélem, tetszeni fog önnek a ma esti bál.

– Már most nagyon tetszik – felelem, de a szívem hevesen tiltakozik ellene. Mégis mi bajom van? – Ön is ott lesz, ugye?

– Én vagyok a házigazda – válaszolja negédesen. Kiver tőle a víz. Miért kerülget a frász tőle?

– Ideje mennem, mert nem szeretnék elkésni – mondom ki a szavakat, de legbelül valami arra ösztönöz, hogy ne menjek el a bálba. Kezdek megijedni saját magamtól.

– Vigyázzon magára – felelte illedelmesen a férfi, meghajolt, majd a négy testőr felé indult.

Olyan ismerős számomra a jelenet. És miközben azt nézem, miként távozik, a könyvet a mellkasomhoz szorítom. Miért érzem, hogy valami nem stimmel körülöttem? Miért érzem azt, hogy valamit elfelejtettem megtenni? Miért nem akarok már elmenni arra a bálra, amikor egész nap mást se akartam? Lenézek a kezemben lévő könyvre. Ezt biztos, hogy nem cipeltem magammal a suliban. Mégis hogy került ide ez a könyv? Olyan, mintha korábban már elvesztettem volna. Végigfuttattam a dombornyomott betűkön az ujjaim.

– Hadinger Erhard – suttogom a nevet. Hirtelen egy áramszerű vonulat csapta meg az ujjaim, amitől teljesen lezsibbadt a fél karom. Ez meg mégis mi volt? Megrázom a kezem, miközben elindulok hazafelé.

***

A tükörben néztem meg magam. El se hittem, amit láttam. Mint egy hercegnő. Kivirultan, szépen kisminkelve, gyönyörű ékszerekkel ékesítve. Mintha ezer éve nem viseltem volna ilyesmiket. Csodálatosnak találtam magam. Mindenki kitett magáért, amiért nem győztem dicsérni őket és megköszönni a munkájukat. Megpördültem a ruhában és ismét belenéztem a tükörbe. Végigsimítottam a kezemmel a ruhaanyagon, majd nagy levegőt vettem és kifújtam. Izgultam. Hisz még azt sem tudom, hogy ki lesz a táncpartnerem. Egyáltalán lesz olyan? Arion – villant be az agyamba. Ismerős egy név. Nem lehet, hogy ő a táncpartnerem? Mintha valaki megjegyezte volna. Vagy mégsem? Elmerengtem a néven. Biztos, hogy hallottam már valahol, és hogy fontosnak tűnt. Aztán vállat vontam. Sose tudtam elképzelni, milyen lehet egy bál. Amikor ilyesmiről olvastam, csak a csillogás és a varázslat jutott eszembe. Filmekben már megint más. Filmek – tanakodom. Mikor láttam én utoljára filmet?

– Gyönyörű vagy, Szibilla – szólal meg az ajtóban apa. Megfordulok és meghajolok. Ő csak figyel engem, nem mosolyog. Várakozón tekintek rá.

– Nagyon jól nézel ki, apa – mondom őszintén. Régen láttam apát így kiöltözve. Lehet, ezért is feszeng annyira.

– Vár ránk a hintó – közli kissé erélyesen.

– Hintó? – csillant meg a szemem. Mintha tényleg hercegnő lennék.

A szüleim csinosan felöltözve indultak kifelé a bejárati ajtón, míg én idegesen követtem őket. Az utcára lépve, elámultam. A hintó hófehér volt, aranyvirágok díszítették az ajtót és a tetőt. Négy fehér ló volt befogva elébe. Varázslatosnak véltem. Mint egy tündérmesében. Tündérmese. Vajon én is tündér vagyok? Szinte úgy érzem magam, mint… mint kicsoda? Megrázom a fejem, majd hagyom, hogy felsegítsenek a hintóba. Amint anyuék is beültek, a hintó elindult. Az utcai fényáradat, mintha másabb lett volna: csillogóbb.

– Hát ez veszett jó – bököm ki, mire megtorpanva néztem a szüleimre. Felnevettem. – Mármint csodálatos! Annyira gyönyörű ez az egész. Anya, neked is volt bálod?

– Nem, Szibilla – válaszolja tömören. Kissé elkomorulok, mert anya is és apa is úgy mondta ki a nevem, mintha vadidegen lennék a számukra. Lehet, hogy rosszat tettem?

Sokáig ez a kérdés nem foglalkoztatott. A tájat kémleltem. A város melletti erdőbe mentünk, az apró kövek csak úgy pattogtak a kerekek alól. Előttünk három kocsi is kanyarodott az úton, mögöttünk jött még egy tucat másik. Fel se tudtam fogni. Olyan gyorsan eltelt a mai nap, hogy mire észbe kaptam, már a báli ruhámban ültem.

A mosolyom szétterült az arcomon, amint a hintó befordult a régi kúria elé, és segítettek kiszállni belőle. A többi lány is a szüleikkel érkeztek. Mindenki integetett a másiknak, majd sorra bevonultunk az előtérbe, utána pedig a hatalmas, fényes, arany színben pompázó táncterembe. A csillárok ezüstösen ragyogtak és virágformát ábrázoltak. Tökéletes. Ékám, mint a házigazda kedvesen fogadott minket, majd sorra minden szülőt és első bálozót köszöntött, köztük minket is. Nem tartott különösebb nagy beszédet, csak jókívánságokkal halmozott el bennünket, és végül a zene felcsendült.

A szülők a táncparkett kívül álltak meg, mi a tizenöt lány pedig belül. Egy másik ajtónál meglebbent a vörös függöny, és a fiúk sorra érkeztek: jóképűek, daliásak, és nagyon úriemberek. Ekkor bevillant egy kép egy farmernadrágot, fekete pólót és acélbetétes bakancsot viselő fiúról, akinek arca homályos maradt előttem. Ki lehetett ő? Ismerem talán? Találkoztam már vele? Megráztam a fejem és mindezt a lámpaláznak tudtam be. Láttam, hogy a fiúk lassan a táncpartnerük elé állnak, míg én várakozva várom a sajátomat. Egy pillanatra megingok, hisz tizenötnek kellene lennie, de csak tizennégy jött be. Értetlenül néztem a szüleim felé, majd a házigazdára, aki a bejárati ajtót szemlélte, amikor is feltűnt a jóképű idegen. Magas, szálkás testalkatú, sötétszőke hajú és szürke szemű fiú, aki amint belépett a táncterembe, mindenki hüledezve figyelte. Egy pillanatra úgy rémlett fel előttem a közeledő fiú, mint aki farmerban, fekete pólóban és bakancsban van. Pislogni kezdtem, és ismét látni véltem a felém közeledő fiút frakkban. Visszafojtott lélegzettel néztem a szemeibe, a szívem kalapált és nem a felcsendült zene ritmusára. A keringő elkezdődött, és a fiú olyan kecsesen vont a karjaiba, hogy ájulni volt tőle kedvem. A mosolyom hervadhatatlannak tűnt, míg a fess úriember arca komoly, de a szeme pajkos csillogása elárulta. Úgy éreztem magam, mint aki rátalált a hercegére.

– Gyönyörű vagy – suttogta a fülembe. – Örülök, hogy nem esett bajod.

– Miért, történt velem valami? – nézek rá kérdőn. – Bár igaz, egy kicsit izgultam, hogy mi lesz a bálon. Ugye tudod, hogy nem szabad megvárakoztatni egy lányt az első bálján?

– Úgy tűnik, egy kicsit túltoltam az emlékvesztő port – morogja.

Furán nézünk egymásra, majd a fiú, hogy elterelje a gondolataim, felveszi a ritmust, és szinte siklunk a fényes parketten. A ruhám ide-oda himbálódzik, megpörget, eltávolodunk egymástól, ismét összesimulunk, és ez annyira mámorossá tesz, hogy kezdek szédülni. De egy pillanatra sem enged el, pedig a táncpartnerek már váltottak, csak én nem tudok másokkal táncolni. Nem enged.

– Meg fogjuk sérteni őket – mondom ki halkan, hogy figyelmeztessem az etikettre.

Nem tetszik neki, megpörget, majd átad egy másik fiúnak, ő pedig táncba vitt egy másik lányt. Hiányérzetem támadt. Mindvégig őt kutatom a tekintetemmel, nem akarok mással táncolni. Még négy másik fiúval is eljárom a keringőt, amikor ismét a partnerem karjaiban landoltam.

– Jobb lenne egy időre felfüggeszteni ezt a csereberét – vallom be őszintén.

– Tetszik a javaslat, ugyanis az egyik lány rálépett a lábfejemre – mondja szigorú arccal. – Nem túl kellemes.

Nevetni akartam, de tudom az illemet. Egy ideig csendben táncoltunk, de hallottam, hogy a zene hamarosan a végéhez közeledik. Mintha a partnerem is ezt érezné, valahogy másképp irányít és mire feleszméltem, már a táncparketten kívül, a folyosón folytattuk tovább.

– Elvesztetted az irányt – közlöm mosolyogva, de ekkor a fiú megpördít, és egy ajtó felé lök, amit hamar gyorsan kinyit, majd mindketten a sötétségben találjuk magunkat. Egy csettintést hallok és halvány, aranyló színben világító gömbök jelentek meg az orrom előtt. – Mégis mi ez? – hőkölök hátra.

– Ne félj! – fogja meg a karom. – Emlékszel rám? Héliosz vagyok.

– Héliosz? – értetlenkedem a név hallatán. – Úgy tudtam, Arion a táncpartnerem.

– Papíron az volt – von vállat a fiú, de ekkor elcsitít és a fény is eltűnik körülöttünk. Hallom a lépések zaját, majd az ajtó nyitását.

– Itt nincsenek – közli egy férfi, majd becsukja az ajtót.

– Nem látott meg bennünket? – kérdezem meglepve.

– Varázslat – feleli könnyedén a fiú. – Kis mennyiségben tudom alkalmazni. Nem sok időnk van. Nem emlékszel semmire?

– Kellene valamire? – nézek rá bárgyún. – Köztünk volt valami?

A fiú arca megnyúlt a csodálkozástól, majd megcsóválja a fejét. Míg én érzem, hogy az arcom lángokban áll.

– Ismerős az arcod, de nem tudom, honnan – válaszolok zavartan. – Találkoztunk már?

– A hídnál – feleli halkan és közelebb lép hozzám. – Ott találkoztunk először. Úgy volt, hogy itt hagylak a francba, de ahhoz túlságosan erős a köztünk lévő kötelék.

– Kötelék – mondom ki a finom szót. – Miféle kötelék? – hördülök fel.

Ekkor Héliosz két tenyerébe vette az arcom és forrón megcsókolt. A pillanatnyi döbbenet és bénultság hamar eltűnt, mert önkéntelenül is a nyaka köré fontam a karjaim. Soha életemben nem csókoltak meg, így nem is tudtam elképzelni, milyen is lehet. Fenomenális. Apró tűzijáték gyúlt a hasamban, ami végigrobogott a gerincemen, egészen a tarkómig. Egy örömkönnycsepp buggyant ki a szemem alól, amikor éles fájdalom nyilallt belém. Héliosz szorosan magához ölelt, pedig a fájdalom elviselhetetlen volt. Ujjaimmal belemartam a karjaiba, hogy próbáljam csillapítani a kínt, de ekkor arra lettem figyelmes, hogy jéghideggé vált. Riadtan emeltem rá a tekintetem, és ekkor tudatosult bennem, hogy megfagyasztottam a két karját.

– Látom, valami felrémlett benned – szisszent fel.

– Mit tettem? – néztem rá könnyes szemekkel. – Hívnom kell segítséget.

– Ne! Megoldom – mondta elfojtott hangon. – A szárnyaim nélkül kissé nehéz, de Bojánának hála egy kis tündérport még el tudok készíteni.

– Tündérpor? – hebegtem.

Ekkor tekintettem le a tenyerében lévő jégbe fagyott könnycseppekre, amiket akkor gyűjthetett be, mikor megcsókolt engem, és én örömömben sírni kezdtem. Héliosz behunyta a szemét, koncentrált, majd a tenyerében a jéggömbök tűzvörössé váltak, felforrósodtak és mindkét karjára átterjedt, így engedve ki a jégbörtönéből.

– Ez képtelenség – sápítottam. Hogy csinálta?

– Mindenki, aki fél-tündér vagy tündér meg tudja tenni – közölte szomorúan, majd közre fogta az arcom a két tenyerével. – Jó magam is meg tudnám tenni, de Ékám elvette tőlem a szárnyaim.

– Elvette a szárnyaid – mondom ki halkan, és hirtelen összerándultam, mert a fejembe nyilallások ezrei hasítottak bele. – Mintha villámok cikáznának a fejemben – panaszkodom.

Héliosz egyik tenyerét gyengéden a homlokomra tette, és ekkor kábult melegség jött rám. Csodálatos volt a karjában annak ellenére, hogy miket tapasztaltam eddig. A legtöbb dologra nem emlékszem, de felrémlett bennem a híd és a srác a laza öltözékében.

– Te voltál ott a hídon – nézek rá meglepetten. – Amikor beléptél a táncparkettre, felrémlett előttem egy fiú furcsa öltözékben, és… most már tudom, hogy te voltál az. De még mindig nem igazán tudom, hogy mi történik körülöttem.

– Mondtam, hogy ne késs a bálról – mosolygott le rám, majd elvette a tenyerét a homlokomról. – Ékámnak az a terve, hogy hozzáad a fiához. Arion viszont ki van ütve. Ennek ellenére velem kell jönnöd. A tündérkeresztanyád egy szertartás által hozzám köt, így nem leszel kitéve Ékám játékainak.

– Bojána – rémlett fel a név. Mégis léteznének tündérek? – Mi az, hogy hozzád leszek kötve?

– Látom, a dacosság nem múlt el nálad, sőt, még jobban kiütközik – mosolyog pimaszul, majd átkarolva a szobában lévő kandallóhoz vezet. Megkeres egy rejtett helyet a kandallópárkányon és az egyszeribe elfordult. Titkos kijárat. Mint egy gyerek, úgy megörültem a látottaknak. – Mennünk kell. Bojána már vár.

– Mi lesz a szüleimmel? – kérdezem félénken.

– Velük később foglalkozunk – válaszolt határozottan, majd megfogta a kezem.

Belenéztem a sötét alagútba, éreztem a finom és meleg tenyeret a kezem alatt, és döntöttem. Valamiért biztonságosabbnak ítéltem meg, hogy Héliosszal távozom innen, mintsem maradjak. Eljött értem, mint egy herceg és titokban kimenekít erről a helyről. Egyszerre volt izgalmas és mesébe illő. Beléptünk az alagútba, mögöttünk a kandalló visszatért a helyére, mi pedig elindultunk a szűk folyosón.

***

Tündérkeresztanya. Bojána gyönyörű nő volt. Hosszú, hullámos, szőke haja ragyogott a gyertyafények közepette. Kékeszöld szeme csillogott, amint meglátott minket. Hamar gyorsan elébünk állt, engem szorosan magához ölelt, míg Hélioszt csak vállon veregette.

– Szerencsés utatok volt? – kérdezi, de egyáltalán nincs aggódás a hangjában. A szeme is furcsán fénylett.

– Igen – bólint rá Héliosz. – Nem tudtak követni.

– Készen álltok? – fordult felénk Bojána egy kis oltár mögül.

– Kötelék – szólalok meg és most mindketten rám néznek.

– A te érdeked, aranybogaram – mondta ki baljóslatúan Bojána. – Ha nem cselekszünk, Ékám megszerez téged a fiának. Így is dühös, amiért Héliosz jelent meg a bálon, nem pedig a fia.

– Miféle kötelék ez? – értetlenkedem. – Házasság?

– Miért, mit gondoltál, drága szívem? – tette csípőre a kezét. – Héliosz kimentett a tóból, megmentette az életed a villámcsapástól, és most elhozott a bálról, mert nincs más esélyed. A szökési kísérleted kudarcba fulladt. Ki látott már tündért biciklivel elszökni? Képtelenség!

Héliosz kuncogni kezdett, míg én bambulva néztem magam elé. „Ki látott már biciklivel menekülő embert vagy tündért?” A kérdés nagyon ismerős volt a számomra. Mintha én tettem volna fel saját magamnak.

– Még nem teljesen nyerte vissza az öntudatát – vette komolyra a szót Héliosz.

– Értem – húzta el a száját Bojána. – Szibilla! Nézz rám, kérlek! – felnéztem rá és ő folytatta. – Nem kell ezt tenned, ha nem akarod. Mi nem akarunk ártani neked. De Ékám és a követői már igen. Ami az erdő mellett történt, az mindent megváltoztatott. Héliosz sem akarta ezt, hidd el, hisz ő is arról a szabadságról álmodozik, amiről te magad is. Elvették az álmaid. Megszabják, hogy miként öltözz és viselkedj. Ugyanakkor mindez csak arra jó, hogy megtörjék az olyanokat, mint amilyen te vagy.

– Miért, milyen vagyok? – tettem fel a kérdést. – Tündér?

Bojána és Héliosz nem válaszoltak, csak figyeltek. Nem emlékszem bizonyos dolgokra, így a legtöbb évem is kimaradt, de az álmokról és a szabadságról szőtt álmaim valahogy olyan ismerősek, érzem őket, hogy vannak, de elzárták előlem. Feltekintek Hélioszra. Ő nem lehet rossz, igaz? Ő jót akar nekem, igaz? Ő meg fog védeni, igaz? De mégis kitől vagy mitől védene meg? Ékámtól? A szüleimtől? Önmagamtól?

– Mit kell tennem? – fordulok Bojána felé, aki elégedetten nyugtázta a dolgot, hogy benne vagyok a dologban. Az oltárra mutatott.

Héliosz volt az első, aki a bal karját az oltárra helyezte, én követve a mozdulatait, a jobb karomat helyeztem az övé mellé. Bojána egy vörös fonalat vett elő és összefonta a karjainkat. A gyertyák egyre fényesebben izzottak. Mi vár rám? Mi lesz velem? Ki vagyok én? És ki valójában Héliosz?

– Két lélek, két test összefonódása ez a jelkép – szólalt fel Bojána. – Összetartoztok, mint égen a csillag. Ti vagytok egymás napfénye és sötétsége. Támasza és mentsvára. A sorsotok örök. Minden kezdettel egyre erősebb. Minden végzettel egyre gyengébb.

Bojána ezek után egy fehér gyertyát helyezett az összefont karjaink fölé, és a gyertyaviasz sisteregve landolt a bőrünkre és a fonálra. Amint az olvadt viasz rácseppent a fonálra az ujjunk végénél, lassan kúszni kezdett a kanyargós útvonalakon, amíg el nem érte a könyökhajlatainkat. Ekkor fellobbant a tűzvörös láng. Mindketten szenvedtünk, ujjaink egymásba kapaszkodtak, hogy kibírjuk, miközben Bojána a szertartás közepette, tündérport szórt a lángokba.

– A szívetek és a lelketek összekapcsolódik. Mint reggel az éjszakával. Mint nap a holddal. A vér, mely bennetek lüktet, ismét egyesül. Az erő, mely bennetek van, megvéd mindentől. Ti vagytok a múlt, a jelen s a jövő. Egy kapocs az emberek és a tündérek között. A jóság és az igazság útja kísérjen titeket. A sorsotok immár ismét megpecsételtetett.

Ahogy az utolsó szó is elhagyta Bojána száját, a vörös láng köddé vált, a fonál beleégett a bőrünkbe, majd elhalványult és nem maradt utána semmi.

– Egy gyűrűvel is megelégedtem volna – köhögök a füst miatt.

– Van, ami régimódinak számít a tündérek világában is – mondta erre Bojána az orrát felhúzva. Összenézek Héliosszal.

– Elcseszett hagyományok – morogja Héliosz, miközben átmasszírozza a karját.

– Ezek az elcseszett hagyományok képesek megvédeni titeket, aranybogaram – csücsörített a szájával Bojána. – Ritka manapság a köszönöm, de szívesen.

– Köszönjük – veti oda egyszerűen Héliosz.

– Most akkor mi férj és feleség vagyunk? – bököm ki.

– Nálunk ezt köteléknek nevezik – duzzog tündérkeresztanya. – Megbántad? A tündéreknél nincs hivatalos válási procedúra. Azt általában lerendezik maguk között.

– Mégpedig? – vontam fel a szemöldököm.

– Harcolnak a végsőkig – vetette oda közönyösen. Megint ránézek Hélioszra.

– Hagyomány – feleli, ezzel is megerősítve Bojána állítását. Örülök.

– Tudnom kellene, hogy miféle hagyományai vannak a tündéreknek? – érdeklődöm, de egyáltalán nem vagyok humoromnál.

– Hidd el, még ők se tudják sokszor, hogy mik vannak és mik nincsenek – zsörtölődött Héliosz. – Elvégre vannak hagyományok, amiket szépen felrúgtak. Mint azt, hogy nem mutatkozhatunk emberek előtt.

– Én is tündér vagyok? – teszem fel végre a kérdést, ami valamiért már korábban is foglalkoztathatott, de nem tudom, hogy mikor.

– Mondjuk úgy, hogy igen – válaszolt óvatosan Bojána. Kérdőn néztem rá, majd Hélioszra.

– Még mi sem tudjuk pontosan, hogy mi vagy – nézett rám Héliosz, és én már nem is lepődtem meg semmin. – Ez a szertartás azért is kellett, hogy Ékám ne tehesse rád a kezét. Ha úgy érzed, akaratod ellenére kötöttelek magamhoz, akkor kihívsz egy párbajra.

– Ó! Héliosz, drágám! – szólt közbe izgatottan Bojána. – Ne feledd! A köteléket másképp is meg kell ám pecsételni. Ugye tudod, hogy mire gondolok?

Héliosz arca vörössé vált, míg én kikerekedett szemmel bámultam a nőre. Most a nászéjszakáról beszélt? Héliosz köhintett párat, miközben káromkodott egyet. Bojána pedig úgy vigyorgott, mintha beszedett volna valamit. Zavart, hogy alig tudok magamról valamit. „Úgy tűnik, egy kicsit túltoltam az emlékvesztő port” – emlékszem vissza Héliosz szavaira. Miért vette el az emlékeimet? Valami történt velem, amire nem szabadna emlékeznem? Ha ezt tette velem, miért hagytam, hogy összekössem vele az életem? Ezekre a kérdésekre már aligha kaphattam volna választ, mert a következő pillanatban elsötétült minden.