Írni és élni hagyni - önmagad lenni

Ha az írói szakmát tanulni lehetne, akkor már annak idején jelentkeztem volna...

De! Ezt szerintem nem lehet csak úgy tanulni. Én például nem tudnám, mert olyan lenne számomra, mintha megkötöznének.

Érezni. Beleélni magunkat. Rágondolni. Álmodni róla. Ismerni a szereplőket, a helyszíneket. Elképzelni. Továbbgondolni. Formálni. Írni és élni hagyni... khm... önmagad lenni.

Sosem kaptam válaszokat, visszaigazolást. Egyszer-kétszer megpróbáltam egy-egy személynek a véleményét kikérni, de vagy eleve nem foglalkozott vele, vagy az idő nem engedte számára, hogy megtehesse. Szóval, nem vagyok az a szerencsés típus, aki mindezt megkaphatta volna. Kivéve az öcsémtől, aki szintén művészi beállítottságú. Ezen a téren csak mi ketten vagyunk fekete bárányok a családban.

Szóval, kis világom rejtett zuga sokáig elzárt volt. Aztán megpróbáltam a blogolást, semmi sikerélmény, ám a verses blogom szépen gyarapszik. ❤😂

Nem adtam fel. Persze voltak más blogok, amiket már nem használok, nem foglalkoztam vele. De mindegy is!

Ihlet. Egy nagyon fontos momentum az íráshoz. Ahogy a képzelet is. Na ennek a párosítása sem mindig törekszik arra, hogy pontosan egyszerre működjön. Amikor meg megvan a hatás, akkor lehet, hogy nem vagyok gépközelben. Volt, hogy iskolai órák alatt alig vártam, hogy valamit lefirkanthassak, persze nem mindig sikerült, főleg, ha kiment a fejemből a gondolat, mert a helyét átvette egy másik.

Zene. Mostanában bajban vagyok a zenehallgatással, mert amint zenét nyomok be, akkor tuti, hogy az írás nem fog zavartalanul menni, mert olyankor meg táncolhatnékom van. Vegyesen hallgatom, mikor milyen a lelkivilágom. Régebben, ha mérges voltam, akkor persze jöhetett a rock. Most viszont, ha nyugodt vagyok, akkor hallgatok rock zenét. Általában megesik az is, hogy a rock után pop zenét vagy egy kiadós remixet hallgatok meg, vagy ami épp adódik. Szóval, a zene lassan már nem segít az írásban, hanem épp ellenkezőleg, koncentrációhiányt okoz.

Olvasás. Vannak még könyvek, amik még mindig váratnak magukra, de néha a kezembe akad egy-egy regény, amit ha lassan is, de ki tudok olvasni. Annak idején azért ennél jóval több könyvet faltam, nem érdekelt, ha késő este, de olvassak. Na ja!

Írás. Felemelő tudna lenni, ha végre a kezemben érezhetném a saját könyvem, az első regényem. Lehet annyira várom, hogy amikor odakerül a sor, akkor meg elmúlik a varázs. 😱😲😶😭 Szerettem volna részleteket bemutatni a készülődő regényemből, de mindig meggondoltam magam. Valamiért nem éreztem azt, hogy ezt meg kell tennem, pedig volt rá példa, hogy el kezdtem írni a blogba, de aztán mindig kitöröltem. Talán, mert tartok egy kicsit mások véleményétől, nem tudom. Voltaképp az öcsémen kívül más nem is olvasta... ja, de... én. 😉😇😆😢 Mily megható!

Jelenleg az újraolvasás tart/tartana (ha nem blogolnék feleslegesen), ami egész jól megy... eljutottam a 33. oldalig, ami a 2. fejezet kezdődik... 💣💔💘😓 Mert megint blogolok, mert megint zenét hallgatok (Lesley Roy) és... igen magától nem fog a végére érni.

Fantasy regény.

A szereplők többségében vámpírok, vérfarkasok, angyalok, démonok, boszorkányok és emberek. Megszámlálhatatlan szereplő. Egy-két alkalommal megpróbáltam összeszámolni, de a végéig sem értem. És már nem is próbálkozom. Tudom! Tudom, hogy fantasy és különleges lények... tudom, hogy sok ilyen regény készült az elmúlt... 30-50 évben... kb... és talán keveset is mondtam. Tudom, hogy az ilyen szereplőkkel teletűzdelt regényben a történet se mindegy, hogy mi. Felkelti az érdeklődést az olvasókban?

A történet mondhatni áll egy fő cselekményszálból, és mint falevélen az erezet áll néhány mellékszálból. Én igazából szerettem volna leegyszerűsíteni, de a fantázia egy olyan világ, amellyel vitába szállni nem lehet. Még akkor sem, ha rákényszeríted magad. Legalábbis nekem nem sikerült és mindent, amit lehetett beleírtam a regénybe.

A helyszínek számomra különlegesek. Amikor megálmodtam a prológust, tudtam, hogy hová kell helyezni a történetet. Ennek ellenére vannak olyan helyszínek, amelyek félig-meddig fantázia, és vannak valós helyszínek is.

Nem törekszem a tökéletességre. Az én regényemben is lehetnek hibák (és nem csak egy elmaradt vesszőhibáról lehet szó), amelyeket maga az olvasó fog felfedezni, aki eldönti, hogy tetszik neki vagy sem, hogy érdekes vagy sem. Olvasóként már megtapasztaltam, hogy nem létezhet egyforma könyv. Ha mégis, akkor nem azért, mert így akar a másik író még jobbat írni. Én legalábbis sosem olvastam ugyanolyan történetet, igaz, az elmúlt időszakban nem igazán foglalkoztam az olvasással.

Azt tudom, hogy számomra ez a regény nagy kihívás volt és még az is, mivel még nincs befejezve. Igen fiatalon kezdtem hozzá, sok változtatás, bővítés, javítás vette kezdetét, ahogy egyre jobban közeledtem a 30-hoz. Tudom, nem a kor számít, főleg ha valaki íróként akar bemutatkozni egy ország előtt... vagy először maradjunk még a megyénél.

Hm... az igazsághoz még hozzátartozik, hogy szerettem volna ebből a regényből kihozni egy könnyed, csajos, kis olvasmányt (kb. 300 oldalra gondolok a kis szóra). Ám az érzelmi hangulatomnak hála és a történet vonulatának köszönhetően ez megváltozott.

A regény eddigi állása szerint hat könyvből tevődik össze (6 - ez egy bűvös szám). Az újraolvasás mellett a könyvborító és a fülszöveg megalkotása folyamatban. Már most úgy érzem, hogy a szeptemberi hónapom másról se fog szólni.

Hát jelenleg ennyi! xoxo

Catherine Banner - Ház az éj peremén

Ezt a könyvet most olvastam ki (2017.08.28.)

2017.07.29-én voltam a könyvtárba. Három könyvet kölcsönöztem ki: kettő, amit már korábban is olvastam, és egyet, amely a Ház az éj peremén.

Azt kell mondanom, hogy lenyűgözött. Először a borító tetszett meg, vele együtt a cím és a szerző neve, majd a fülszöveg. A fülszövegnek is az első szava: Castellamare.

Egy szigetről, annak lakóiról, egy odaérkező orvosról és annak családjáról szól, akik különböző korokat élnek meg, más-más szemszögből láttatva mindezt:

• a két világháború
• a gazdasági válság
• a fasiszta fenyegetés
• az új és modern világ kihívása

A fülszöveg miatt egy kicsit tartottam tőle, de ennek ellenére egy csodálatos könyvről van szó.

Eleve imádtam a sziget legendáit és babonáit. Az emberek hitét, mely Szent Agátával csak erősebb.

Imádtam a tájleírást, el tudtam magam előtt képzelni az embereket és a tájat, ahol élnek, a házakat és mindent, ami körülveszi őket.

Titkok, szerelmek, rejtélyek, mind-mind összetartja őket. Van, aki szabadulna a szigettől, mert világot akar látni, mert nem érzi magát ott jól, és van, aki visszatér, hogy a szerelmével lehessen, akit hosszú évekig nem láthatott. Van, aki a sors és a hivatása által megérkezik a szigetre és sosem tudná elhagyni. Van, aki itt született és nőtt fel, és tudja, hogy neki ez az otthona. És vannak azok a külső behatások, ami által családok szakadnak szét, fiatal, életerős emberek vonulnak be a háborúba. A háború utáni események. A keserű búcsúzás és viszontlátás. A csoda, ami által az emberek érzik, hogy változás jön el. Apró történetek, melyek tanulságok lehetnének, s olykor csak későn történnek meg az előrelépések.

Én azt mondom, érdemes elolvasni. Mert mindenhol létezik egy hely, amit egyszerre szeretünk és utálunk. Ahol mások hamarabb tudják, hogy mit csinálsz, mint te magad. Ahol ha kell összetartanak. Ahová a végén mindenki visszatérhet.

Emiliana

Végzetes keret

(Pennát a kézbe - írás, melyet nem küldtem be)

„Nyisd ki a szemed s láss bele a világba. A látás nem csupán egy érzékszerv. Csalhatatlan. Össze van kapcsolva a szívvel s a lélekkel. Ezen keresztül fedhetett fel az igazságot.”

Tizenöt évesen egy autóbaleset következtében elvesztettem a szüleim s egyetlen bátyám, akik szerettek engem s óvtak mindentől. Sokat betegeskedtem akkoriban. Negyedévente egy kijelölt napon mindig kontrollvizsgálatokra jártunk, hogy megtudjuk mi is a bajom. De egy orvos sem tudta, hogy pontosan mi történhetett velem. Amikor kiderült, hogy anyám terhes velem semmi rendellenesség nem mutatkozott felőlem. Minden rendben zajlott még a szülésnél sem akadt komplikáció. Boldogan neveltek engem s a bátyám abban a tudatban, hogy mindenki egészséges.

Aztán eltelt négy év s a szüleim úgy döntöttek ideje óvodába mennem, hogy hamar beilleszkedjek a közösségbe, hogy a saját korosztályommal megtaláljam az összhangot s barátokra leljek. Nehezen váltam el tőlük s a bátyámtól, akivel szerettem együtt játszani, de mivel ő hét évvel volt idősebb nálam be kellett látnom, hogy neki is megvan a maga baráti köre. Nem tehettem mást, mint hagynom, hogy lassan megtanuljak önállósulni.

De aztán jött a hidegzuhany. Senki nem gondolta volna még én sem, hogy ilyesmi előfordulhat. Bár nekem annyira megszokott volt, hogy nem is gondoltam, hogy ez akkora probléma lehet. Az óvónő vette észre, amikor a színekkel foglalkoztunk. Mindenki megtanulta, hogy melyik színt minek nevezik s ezt aligha lehetett összekeverni. De amikor én következtem a színek felismerése nem éppen volt az erősségem. Az óvónő figyelmeztette a szüleim erről a problémáról és hamar egy szakorvos kezére adtak. Szemvizsgálaton átesve rá kellett jönnünk, hogy egyáltalán nem látom a színeket. Teljes színvakság. És akkor be is vallottam nekik, hogy számomra mindenki szürke: a szüleim, a testvérem, a házak, a fák, az állatok. Valahogy mégis képes voltam a színeket megkülönböztetni egymástól. Ami leginkább a közlekedésben nyilvánult meg.

Különös volt a szüleimnek, hogy ugyanúgy képes vagyok érzékelni a színeket miközben csak szürkeség terül el a szemeim előtt. De ez csak egy probléma a sok közül, hisz a színvakság mellett egy másik is jelen volt. A kísértetek. Nem tudtam mitévő legyek, hisz a szüleimnek már az is gondot okozott, hogy felismerték a kislányuk színvak. A kísértetek pedig csak fokozták volna az ijedtségüket. Ezért úgy döntöttem titokban tartom előttük.

Minden egyes alkalommal, ha egy kísértet megjelent előttem bárhol is mutatkoztam furcsa és megmagyarázhatatlan módon vibrált a körvonala. Sokat tanakodtam, hogy miért is van ez. De annak örültem a legjobban, hogy az emberektől ilyen módon meg tudtam őket különböztetni.

Évek teltek el s titkom addig meg is maradt, míg egy nap az egyik ilyen kísértet ránk nem támadt. Egyedül voltam a bátyámmal, aki arra készült, hogy megünnepli huszonegyedik születésnapját a barátaival, de a szüleinknek közbe jött egy sürgős dolog, s őt otthonmaradásra kötelezték. Össze is vesztünk pedig én egyáltalán nem akartam, hogy vigyázzon rám. Akkor támadt ránk először kísértet s én nem tudtam mitévő lehetnék. A bátyám nem tudta kivel van dolga, mert nem látta őt, de valahányszor a kísértet megérintette megérezte annak jelenlétét. Először arra gondolt, hogy én vagyok az, aki tréfát akar vele űzni, de aztán rádöbbent, hogy nem. Amikor pedig már nem bírtam tovább felfedtem előtte, hogy ki az, aki a házban jelen van. A bátyám hülyének nézett, amiért tizennégy évesen ilyesmikben hiszek, de amikor többször egymás után a házban a tárgyak felénk fordultak a kísértet által el kellett hinnie.

A kísértet pont akkor tűnt el, amikor a szüleink hazatértek. A hatalmas felfordulást látva azt hitték mi okoztunk. Mindketten magyarázkodni próbáltunk, de semmi értelmét nem láttuk főleg annak, hogy bevalljuk nekik az igazat. Attól a naptól fogva a bátyám elhidegült tőlem. Nem tudta elfogadni ezt a fogyatékosságomat is. Mivel nem hagytak számomra kiutat, így menekülni próbáltam a gondok elől. Két hónap szobafogság alatt rádöbbentem, hogy mivel tudnám leginkább lenyűgözni őket s magam is elfoglalnám az életben azt a helyet, amelyet a sors tűzött ki nekem. Így felvételiztem fotográfus szakra, amit a szüleim nem éppen akartak elhinni. Sőt túlságosan kockázatosnak vélték, hogy én egy ilyesfajta szakon elinduljak. Az orvosi vizsgálaton el is buktam, de meggyőztem mind az orvosokat, mind az iskola vezetőségét, hogy képes vagyok a betegségem mellett fotográfusként helytállni.

És ahogy azt a szüleim sejtették nem is kezdődhetett volna boldogtalanabbul az iskolai évem. Az osztálytársaimnak hamar a tudomásukra jutott, hogy színvak vagyok s egyáltalán nem hittek bennem. Magamat is úgy győzködtem, hogy képes vagyok arra, amitől mások annyira féltenek. S amint az első fényképezőgépemet a kezemben tudhattam az életem egy újabb szakaszba lépett. Ugyanis minden egyes fénykép színessé vált előttem, amit az orvosom nehezen hitt el nekem. Azt gondolta, hogy annyira elképzelem a színeket, hogy már nem tudom megkülönböztetni valójában így van-e.

A kísértet história nem fejeződött be. Sokkal többen és erősebbek jelentkeztek. Nem olyanok, akik csak bandukolnak az utcákon, néhol megijesztenek egy-egy embert. Ezek már mások életére törtek. Így amellett, hogy a fényképezést választottam, egy titkos feladatot is magamra vállaltam, mégpedig azt, hogy megvédem a körülöttem élőket. Amikor az első szellemet láttam már akkor el kezdtem utánuk kutatni, s azóta ez az anyag csak egyre vaskosabbá vált. Tudtam mitől félhetnek, miben rejlik az erejük s miként lehet megszabadulni véglegesen tőlük. De arra még én sem gondoltam, hogy egy ártatlan fényképezőgéppel kárt tehetek bennük.

Csak bizonyítani szerettem volna a családomnak, hogy kísértetek léteznek s hogy nekem az a sorsom, hogy felfedjem ezeknek a kilétét s megkapják a végső búcsújukat. Amikor felbukkant a sokadik szellem is előttem csak egy kattintás s annak egész mivolta fényképre lett rögzítve. De maga a szellem örökre elveszett. Nem értettem, hogy lehet ez, hisz még mielőtt lefényképeztem még ott állt előttem. A sokadik ilyen próbálkozásom után feltört bennem a kíváncsiság, hogy miért tűnnek el a szellemlények körülöttem, amint lefényképezem őket. Fényképeiket egy-egy albumba helyeztem s valahányszor megtekintettem azoknak arcán kiült a félelem s a kérlelhetetlen szomorúság. Fogtam magam s egyik éjjel az egyik fényképet tűzben megsemmisítettem. A tűz fénye nem volt egyszerű tűzé. Nem volt forró. Nem égetett. Pedig nem egyszer megégettem magam s tudom milyen fájdalommal jár. De ez most más volt. Akkor rájöttem, hogy a fényképbe zárt szellemlények csak azután léphetik át a másvilág kapuját, ha a tűzben elhamvadva újból megtisztulnak. Így minden fényképet, amely szellemről készült tűzben elégettem. Csak önzőségemnek tudhatom be, hogy egyetlen fényképet, mely szellemről készült megtartottam annak reményében, hogy a családomnak végérvényesen bizonyíthassam önmagam.

Megtettem. A szüleim olyannyira aggódtak miattam, hogy pszichológust kerestek fel, aminek egyáltalán nem volt értelme. Nem akartak hinni nekem. Egyedül a bátyám állt ki mellettem, de ő sem teljesen, hisz egyszer sem fedte fel nekik, hogy ő maga is tapasztalt már szellemlényt. Egyedül maradtam.

A második évemet kezdtem el az iskolában, amikor egy új diák érkezett hozzánk. Elérhetetlennek tűnt mindenki számára. Nem igazán barátkozott még a tanárokkal is hűvösen viselkedett. Furcsamód annyira tetszett nekem a fiú, hogy lefényképeztem egy ártatlan pillanatban s azt hittem anélkül, hogy bárki rájönne erre. A délután folyamán, ahogy előhívtam a fotót meglepődtem. Sem emberi sem szellemi lény nem lehet, de a fényképen lévő alak körül valami mégis kirajzolódott. Nem tudtam mi lehet az, de nem is tudhattam meg, mert maga a fiú rám találva egyhamar megsemmisítette a képet. Akkor még nem tudtam kivel van dolgom. Kérdések merültek fel bennem a jelenlétével kapcsolatban, de egymagam voltam ezzel a problémával, hisz senkinek nem tudtam elmondani kételyeim.

Hetek teltek el a bizonytalanságba zárva. S újabb vizsgálatok vártak rám, amelyekre már-már gyűlöltem menni. Az azelőtti estét nem tudtam végigaludni, így a reggelt táskás, álmos szemekkel és gyűrött arckifejezéssel kezdtem. A szüleim útra készen vártak rám és a bátyámra, akit a vizsgálatok után a reptérre vittek volna, hogy részt vehessen egy cserediák programon. Az út alatt mindannyian a rádiót hallgattuk, amikor élesen recsegni-ropogni kezdett az adás, majd az úttesten egy gonosz kísértet jelent meg, mint aki csak erre a napra várt volna. A kocsi irányíthatatlanná vált. Apám hiába fékezett, mintha az elromlott volna nem működött. Sikítottunk, miközben fogódzkodtunk amiben csak tudtunk, de az ütközést nem kerülhettük el.

Napok teltek el mire ismét eszméletemnél lehettem. Akit először megpillanthattam az a diák volt, aki nemrég még ellenségesen viselkedett irányomban. Felmérve a helyzetet rögtön tudtam hol vagyok és mi történt. A fiú nem engedte, hogy kikeljek az ágyból, ahogy azt sem, hogy a családom keresésére induljak, mivel ők már meghaltak. Olyan kegyetlenül őszintén beszélt, hogy még így sem akartam elhinni neki, de amint a kezelő orvosom is megjelent tőle is megtudhattam, hogy mi történt. Egyedül én úsztam meg az egészet, míg a szüleim és a bátyám beszorultak az égő autóba és már senki nem tudott értük mit tenni. Végérvényesen magamra maradtam.

Az a srác mégsem mozdult el mellőlem. Már a nevét is tudtam: Tristan. Nem értettem miért viselkedik most másképp s miért nem hagy magamra. Nem volt szükségem a támaszára. Amint felgyógyultam a sérüléseimből s a megrázkódtatás is alábbhagyott a családom temetésére szerettem volna elmenni, de Tristan elmondta, hogy mindannyiukat elhamvasztották s hamvaikat a tengerbe szórták. Nem akartam elhinni, hogy mindez nélkülem zajlott le. De Tristan nem is akarta, hogy ezzel törődjek. Magával vitt. Az otthonába.

Itt találkozhattam Tristan családjával, akik nem voltak mások, mint kísértet-vadászok. Csak egy megfelelő alkalmat vártak arra, hogy a megfelelő személyt maguk közt tudhassák. Engem. A látásomra volt szükségük. Arra, hogy minél hamarabb felleljék a kísérteteket legyen rossz vagy jó s átküldjék őket a másvilágra. Csak pár éve annak, hogy tudomásom van egy betegségemről és egy képességemről, amelyekről kiderült, hogy együtt érvényesek s csak nagyon ritka esetben fordul elő. Arra kértek, hogy tartsak velük. Segítsek a munkáikban. Abban, hogy az eltávozott lelkek bizonyossággal átkerüljenek a túlvilágra. Mert helyük már nincs az emberek között s csak zavart okoznak maradásaikkal.

Nem tudtam mit tegyek. Hisz egyrészt gyászoltam a családom, másrészt magam okoltam a történtekért. Visszatérni a régi életemhez már késő volna. De új családra sem vágytam. Tristan titokzatos maradt, ahogy a családjának összes másik tagja. Mivel nem volt más lehetőségem velük tartottam, miközben magamban már az eltűnésemet szövögettem. Néhány nap leforgása alatt kiderült kik ők, honnan jöttek, miként dolgoznak s miért védenek meg az árnyaktól, amelyek egyre erősebbek s csak engem akarnak. S ekkor megformálódott bennem az igazi kérdés: ki vagyok én?

Egyik este úgy döntöttem, hogy felderítem Tristan lakhelyét, amely régen bizonyára gyönyörűséges palotaként tündöklött. A padláson jártam már, ahol megannyi kacatot gyűjtöttek össze az évek során s amelyeket több réteg por fedte. A tárgyak között felleltem néhány érdekes festményt köztük egy olyant, amelyen Tristan szerepel közel négyszáz évvel ezelőttiről. Hogy lehetséges ez? Tristan nem lehet szellem! Vagy mégis? Tovább kutattam a festmények között s megdöbbenésemre saját magamról is felleltem egyet ugyanabból a korból, melyben Tristan is élt. Félelemmel átitatva próbáltam kijutni a padlásról. Rosszullét környékezett s már az ájulás szélére kerültem, amikor nekiütköztem egy hatalmas, díszes tükörnek. Beletekintve láttam, ahogy szememből folynak a könnyek, de ami igazán meglepett, hogy saját magamat színesben láttam. A színek olyan intenzíven jelentek meg előttem, hogy a szemem is belefájdult. Tudtam, hogy nem a tudat játszik velem. A szemem sarkából egy íróasztalt vettem észre azon pedig ott hevert egy régi fényképezőgép is. A kezem irányította magát s lassan az ujjaim között éreztem a könnyű szerkezetet.

Magam elé tartottam s egy pillanatig habozva néztem önmagam színekben pompázó tükörmását. A következő percben az ujjam a gombon pihent. Ezután valahonnan egy fényt láttam miközben egy ajtó nyikorogva kitárult. Egy pillanatra a belépő idegenre tekintettem. Tristan volt az. Ijedten nézett rám, de nem foglalkoztam vele. Visszafordultam a tükörképemhez s utána csak egy kattanást hallottam, amint az ujjam lenyomta a gombot, majd a gép hatalmas fénye elvakított mindent.

- Emiliana!- hallottam Tristan nevét, de olyannyira kővé dermedtem önmagam láttán, hogy nem mertem mozdulni sem beszélni.

A tükör felfedte mit rejtek magamban. Én voltam. Tudtam. Éreztem. Egy kísértet. Ott állt a tükörképmásom mellett s engem nézett. A több száz éves múlt úgy kapaszkodott belém, hogy az szinte a lelkemet marta. Egyre csak nehezedett rám a megannyi emlék s a lábam megrogyva engedte, hogy a testem a földre zuhanjon. Csak annyit érzékeltem, hogy Tristan az ölelő karjába emel s a nevemen szólít. A nevemen… de kinek a nevén? Emiliana. 

Végső búcsú

3. kategória

Christin Dor

Cím: Végső búcsú

Helyszín: kilátó

Kulcsszó: gyertyaláng

Történés: búcsúzás

Szereplők: Kristóf

                Lorina

TÖRTÉNET:

A ma reggeli szürkületben kitekintettem a hálószobám ablakán a kinti zord időre. Sűrűn esett az eső, már két napja megállás nélkül, mára viszont a szél is felerősödött. Kezemben a reggeli forró fekete kávéval álltam sötétkék szabadidőnadrágban és sötétszürke pólóban, reggeli futásra készen. Igen, meglehetősen furcsa szokásom volt, hogy még akkor is futni akartam, ha hideg van, vagy ha havazik, esetleg akkora vihar van, ami még a fákat is kicsavarhatja a helyéről. Belekortyolva a kávéba elidőztem az ablaküvegen végigfolyó esőcseppeken, s valami arra késztetett, hogy most már ideje lenne elindulnom. A karórámra pillantottam, reggel fél hat. Kicsit se kelek korán, főleg szombaton. Megittam a kávém, a csészét a szokásos helyére tettem, a széles ablakpárkányra, ahol a zenelejátszóm is volt, amit magamhoz véve egyenesen kimentem a szobából, mialatt magamra vettem a sötétkék szabadidő felsőm. Lefutottam a lépcsőn, miközben a fülhallgatót behelyeztem a fülembe, majd amint kiértem az utcára máris megcsapott a szél erőteljes csapása, a hideg esőcseppekkel együtt, melyek a zene ritmusára kopogtak rajtam.

Az utca komor hangulatot árasztott. Az utcai világítás gyér volt, de még nem kapcsolták le. Néhol a házak ablakaiból kiszűrődött a lámpafény. Néhány kutya csaholással tudatta velem, hogy ők is éberek, és ha csak megközelítem a kerítésüket, végem. Végigfutottam a félköríves útszakaszon, majd ráfordultam a kocogni és futni vágyók részére kialakított parkosított helyre. Másfél óráig csak köröztem, majd fogtam magam és továbbindultam a csendes utcákon haladva.

Egy-két emberrel találkoztam csupán, akik szívélyesen köszöntöttek a korai reggelen, de arcukra a kérdőjel is felvillant, „mit keresek ilyenkor én erre” címszóval, és „miért futok ebben a vészidőben”. Tulajdonképp már megszoktam, hisz mióta visszaköltöztem a szüleim házába – akik sajnos már nem élnek –, minden szombat és vasárnap reggelem így zajlik. Hétköznap a munkám – építészmérnök – lefoglalja azt a maradék időmet is, amit edzéssel tölthetnék, így apám műhelyét át is rendeztem edzőteremmé, amely a garázs mellett helyezkedett el, remélve, hogy valamikor is hasznát veszem. Utoljára fél évvel ezelőtt.

Egy pillanatra megálltam a város határában. Az út kétfelé oszlott. Az egyik a városhoz visszavezető, a másik viszont a közeli kb. 600 m magas hegy felé vitt, azon is túl egy régi kilátóhoz, amit már hosszú ideje nem használnak, még a turistáknak is tilos arra menni. A hegy felé vezető utat választottam, ami félig-meddig töredezett aszfalt volt, amit felváltott a letaposott fű, moha és helyenként kövek alkotta útszakasz. Az ösvény vége felé kezdett csúszós lenni a cipőtalpam alatt, így óvatosan tettem meg az út további részét, és végül tudtam, hogy megérkeztem, amint megpillantottam a kövekkel és fából kirakott járdát, mely egyenesen egy rozoga, félig korlátok nélküli lépcsősorhoz vezetett.

A kilátót kövekből építették fel, helyenként megerősítették, de már azokat se ártott volna megerősíteni, a teteje viszont fából készült, amely a legtöbb helyen lyukas volt, az idő alaposan megtépázta az elmúlt pár évben. Utoljára akkor voltam itt, mikor egyetemre készültem Amerikába, annak már tíz éve. Sok minden történt akkor. Lezártam egy kapcsolatot, amit akkor és úgy dühből tettem, mert a lány, akit szerettem, megcsalt.

Lorina egy évvel volt fiatalabb nálam, suliba pedig alattam járt egy évvel. Három éve jártunk, boldogok voltunk, imádtuk egymást, mindig számíthattunk egymásra. A kilátónál ismerkedtünk meg, pedig mindketten ugyanabban az iskolában tanultunk, majd ugyanabba a gimnáziumba jelentkeztünk, de más-más osztályba kerültünk. Mégis csak a gimnáziumi évek alatt tudatosult bennünk, hogy vagyunk, létezünk. A kilátó volt a kedvenc helyünk, az évfordulókat is itt ünnepeltük. Amikor pályát választottam, Lorina megértően fogadta a döntésem, és akkor még úgy volt, hogy ő is, amint leérettségizik, utánam jön Amerikába, mert ő is ott tervezett továbbtanulni, azt az egy évet pedig külön tudjuk tölteni, mégha nehezen is. Lorinával csak terveztünk és terveztünk, míg egy éjszaka alatt minden romba dőlt.

Lorina nem volt az a bulizós fajta, ha ment is, nem egyedül, a barátnői társaságában töltötte az időt, de legtovább is csak hajnali két óráig maradt. Még akkor éjjel küldtek nekem egy videót a mobilomra, amelyen egy lányt láttam csókolózni egy sráccal. Hosszú, sötétbarna, egyenes haj, a megszokott farmerkabát, aminek hátán csillámokkal teleszórt színes strasszkövekkel kirakott felirat volt látható: Love, K+L, azaz Kristóf+Lorina. Azonnal felismertem a farmerkabátot, hisz Lorina szeretett ruhákat tervezni és varrni, sosem volt egyforma ruhája senkivel, a farmerkabátot akkor csinálta, amikor már egy éve jártunk. Akkor hiába is hívtam, nem vette fel a telefont. Átmentem hozzá, de senki nem volt otthon. A szülei elváltak, az apjával élt, az anyja valahol a fővárosban lakott, testvére nem volt, de egyikőjüket sem tudtam elérni. A barátnői mind szabadkoztak, hogy Lorina nem tett semmit, hogy hülye tréfa volt csupán, de nem érdekelt sem az ő magyarázatuk, sem a srácé, akivel amint találkoztam az utcán összebalhéztunk. A következő héten Lorina nem is jelent meg a suliban, ám szombaton küldött egy üzenetet, hogy szeretne velem beszélni a kilátónál. Nem mentem el és nem is írtam.

Az érettségit lezárva arra vártam, mikor lesz hír a felvételiről, mert már nagyon vártam, hogy elmehessek Amerikába, pedig a gondolat, hogy mindezt Lorina nélkül teszem, alaposan kikészített. Július végén értesültem arról, hogy felvettek az amerikai egyetemre, így azon voltam, hogy a legfontosabb dolgokat elcsomagoljam, és ki se nyissam a bőröndöm, amíg oda nem érek. A szüleim mindeközben tanácstalanok voltak velem és Lorinával kapcsolatban. Egyikük sem tudott volna segíteni, nem is akartam. Végül augusztus 15-én kaptam egy újabb üzenetet Lorinától, ugyanazt, mint azelőtt is. Pont akkor, amikor Budapest felé kellene utaznom. Mégis úgy döntöttem, hogy a kilátóhoz megyek.

Lorina ott várt, hosszú, mályva színű kardigánba, sötét színű farmerben, látszott rajta, hogy ideges, az arca hamuszürke, a szeme alatt sötét karikák, mint aki nem aludt egy percet sem, a haja csapzott volt, hátul hiába fogta össze, kusza hajszálak vágtak be az arcába.

– Gyorsan mondd, mert nem érek rá! – szóltam oda minden köszönés nélkül.

– Csak hallgass meg, tudom, hogy hamarosan elmész – válaszolt remegve. Nem válaszoltam semmit, csak türelmetlenül néztem az órámra, amit sajnos tőle kaptam egyszer szülinapomra, de nem volt szívem eldobni azt. – Tudom, hogy kaptál valamiféle videót a mobilodra, de hidd el, hogy nem én vagyok rajta. Nem csókolóztam azzal a fiúval, azt se tudom, hogy hívták. Már tizenegy körül elmentem a buliról, csak Kata és Janka maradt ott. A farmerkabátom ott maradt…

– Most komolyan el kellene hinnem ezt a sok marhaságot??? – ordítottam a képébe.

– Nem jelentkeztél, pedig nem egyszer küldtem neked üzenetet – köhögött fel. – Hívtalak, de vagy kinyomtál, vagy már be se kapcsoltad a mobilod.

– Talán, mert el voltam foglalva az érettségivel és azzal, hogy elfelejtselek téged! – kiáltottam haraggal. Lorina szeme könnybe lábadt, de nem foglalkoztam vele. Engem is bántott, hogy átvágtak, hogy megbántottak, és hogy megcsaltak. Mégis ő sír és könyörög.

– Tudom, hogy nem hiszel nekem, mert ha hinnél nekem, akkor nem így beszélnél – válaszolt kis hallgatás után, miközben letörölte az arcáról a könnyeket. – Tudom, hogy jól sikerült az érettségid, és azt, hogy felvettek az amerikai egyetemre. Örülök.

– Örülsz – tártam szét a karom. – Én is. Én meg azért örülök, mert rá kellett jönnöm, hogy a barátnőm megcsal.

– Akkor hidd ezt! – nézett a szemembe. – És menj!

– Még te küldesz el? – mentem közelebb hozzá. Ő hátrálni szeretett volna, de akkor megfogtam a karját és felszisszent. – Még te akarsz elküldeni engem? Miféle ember vagy te? Megbíztam benned. Szerettelek és sajnos most is így érzek irántad. Ha vissza is jövök Amerikából, remélem, túljutok rajtad. De ha jobban belegondolok, te hamarabb túljutsz majd rajtam.

Lorina minden erejéből felpofozott. A csattanás csengett a fülemben. Soha nem ütött meg, én sem őt, és nem is akartam. Mindketten csendben figyeltük a másikat. Lorina szeme ismét könnybe lábadt, de minden szó nélkül otthagytam őt.

Annyit tudtam meg róla, hogy elköltözött a fővárosba nem sokkal a szakításunkat követően. Egyik barátjával sem tartotta a kapcsolatot. Minden közösségi oldalát törölte. A telefonszámát lecserélhette, mert a régi barátnői sem érték el a régi számán.

Amerikába érve az első két évem úgy telt, hogy csak a tanulásra koncentráltam. Nem tudtam őt feledni. Fájt, amit velem tett. Aztán megismerkedtem egy lánnyal Nicole-lal, aki kedves, őszinte, de túlságosan harsány életet élt. Fél évig jártunk, utána szakítottam vele. Nem tetszett neki, de nem érdekelt. Másfél évig egyedül éltem, majd az új barátaim révén megismerkedtem egy másik lánnyal, Julie-val is, aki fotográfiát tanult, lelkes művész. Egy évig jártunk, de ő sem bírta ki megcsalás nélkül, így derült ki róla, hogy az egyik tanárával is folyamatosan kavart, amíg velem volt. Aztán egy-két futókaland után megismerkedtem egy stylisttal, Wanda-val. Vele sem volt tökéletes, így három hónap után lazán elengedtem.

Mindeközben hírt kaptam arról, hogy a szüleim meghaltak autóbalesetben, így otthagyva az egyetem utolsó évét, visszatértem a szülővárosomba. Az eltelt években egy-két szomszédot leszámítva minden maradt a régiben. A régi ismerősök közül csak néhányan maradtak a városban, de azok egyszer sem hozták szóba Lorinát, akinek az apja négy évvel ezelőtt eladta a hatalmas kertes, családi házukat, amelyben sokáig éltek, és most egy négy gyerekes család él ott. Kata férjhez ment, két kislány édesanyja. Janka kétszer elvált, egy ideig még biztos nem akar gyereket. A srác, akivel Lorina megcsalt, két nőt is teherbe ejtett, majd elköltözött a városból, egyenesen Budapestre. Valahol mélyen reméltem, hogy nem Lorina miatt, de mivel senki nem tudta mi van vele, így én magam sem akartam tudni róla. A temetés után egy hónappal visszatértem Amerikába és befejeztem a tanulmányaimat, sőt el kezdtem dolgozni egy menő vállalatnál, de már akkor tudni véltem, hogy saját céget akarok létrehozni.

Budapestre költöztem, hogy beindítsam a vállalkozásom. Az első évben annyi megrendelésem lett, hogy gőzerővel folytak a munkálatok, de nem bántam. Kialakítottam a saját ritmusomat. Dolgoztam, haverokkal buliztam, ismerkedtem, új kapcsolatokat teremtettem, s közben gondolatban újabbnál újabb épületeket terveztem. Besöpörtem néhány elismerést, a vállalat bővült, a bevétel megtriplázódott, de nem éreztem magam teljesnek. Amikor már végleg úgy éreztem, hogy minden erőm kivándorol a testemből, csak azt hittem újabb küldetés kell, így könyveket bújtam, képeket vizslattam, járattam az agyam, amikor is felleltem egy képes könyvet Magyarország legszebb kilátói címmel. Nem volt benne a szülővárosomé, így hamar gyorsan a neten kerestem rá. Csak egy-két tőmondat volt róla, semmi több: mikor épült, kik építették és milyen céllal. Néhány légi felvétel és ennyi. A legutolsó is kb. 6 évvel ezelőtt készült. Furán éreztem magam akkor. A szüleim imádtak ott élni. Szerették a kilátót is. Főleg azért, mert apám ott kérte meg anyám kezét. Én meg ott szakítottam az egyetlen lánnyal, akit még mindig szeretek.

Hallottam a saját nevetésem, majd szomorúan néztem végig a kilátón. Még az esőben is pompázatos építménynek számított. Legalábbis nekem az volt. Épp vissza akartam fordulni, amikor megpillantottam a kilátón egy női alakot. Hunyorogva néztem a körvonalát, de túl messze volt, hogy ismerősnek tudjam. Egyáltalán nem értettem, hogy mit kereshet itt valaki ebben az időben, főleg a lezárt kilátón, ahová a belépést tiltó táblák vagy négy féle nyelven íródtak, és mind arra kérik a túrázókat, hogy ne közelítsék meg az építményt, mert veszélyes. Ennek ellenére valaki megszegte a tilalmat.

Valami nem hagyott nyugodni és a kilátó felé vettem az utam. A lépcsőn óvatosan mentem felfelé, néhol eléggé instabilnak véltem, csak reméltem, hogy nem zuhanok le és töröm össze magam, vagy halok meg azért, mert vagyok olyan ostoba és kíváncsi, hogy tudni akarom ki az, aki titokban feljön ide. Ahogy felértem, hamar gyorsan felmértem az állapotokat. Siralmas. Ám a tekintetem megpihent a női alakon, aki háttal állt nekem és csak nézett a messzeségbe, ahol a dimbes-dombos lejtőn lévő erdő terült el. Sötétkék, koptatott, hosszú, térdig érő, szűkített farmerkabát volt rajta, sötétkék farmernadrág, mely által azonnal látni véltem, hogy mennyire vékony. A fején grafitszürke színű fejkendő, mely teljes mértékben eltakarta a haját. A fal mellett ott volt a szürke színű esernyője. Bizonyára számított a rossz időjárásra.

– Ugye tudja, hogy nem szabadna ide kijönnie? – szóltam minden köszönés és bemutatkozás nélkül. A nő háta megmerevedett, mintha nem várta volna, hogy valaki lebuktatja.

– Igen, tudom – válaszolt halk hangon, mire most én fagytam le. A nő megfordult, és a térdem kissé megrogyott, de hamar összeszedtem magam, csak épp még mindig nem akartam elhinni.

– Lorina? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Szia – tárta szét a karját, de nem vette le rólam a tekintetét, mely sötétzölden ragyogtak. Az arca megváltozott, soványabb lett, az ajka vékony íve megremegett. Halvány fekete szempillaspirál és szemhéjtus volt rajta, semmi púder. A szemöldöke is feketére volt kiszínezve. – Azt hittem, Budapesten élsz.

– Már egy ideje nem – válaszoltam röviden. Nem tudtam mit reagálni. Azt, hogy őt látom magam előtt előhozták bennem az emlékeket, de nem akartam elmenekülni, mint akkor. – És te?

– Gondoltam… elnézek errefelé – vont vállat, majd a repedezett padlót bámulta.

– Kissé rozoga lett, elhanyagolták – néztem megint körbe. Lorina nem válaszolt, csak elnézett a város felé, majd az órájára pillantott, miközben nagyot sóhajtott. – Miért jöttél ide?

– Csak úgy – húzta mosolyra a száját, majd megfordult, mintha ennyivel el akarná intézni a beszélgetésünket. Miközben ő a tájat kémlelte, én közelebb mentem és nekidőltem a nedves kőfalnak. – Csendesebb lett, mint amire emlékeztem.

– Mivel nem jöhetnek ide az emberek – taglaltam komoran. Egy ideig csak álltunk és néztünk némán a semmibe. Vajon ennek így kellett történnie? Újra kellett találkoznunk azok után, ami történt?

– Miért költöztél vissza? Budapest így elég messze van – szólalt meg ismét, de nem nézett felém.

– Először úgy volt, hogy eladom a szüleim házát, de aztán… – sóhajtottam, majd folytattam. – Hiányzott a szülővárosom, és itt nincs akkora nyüzsgés.

Lorina halványan elmosolyodott, szeme mégis tele volt szomorúsággal. Elnéztem az arcát. A szeme alatt halvány karikák árulkodtak arról, hogy talán nem alszik rendesen. Pedig mindig kipihent volt, sosem láttam őt fáradtnak, letörtnek.

– Találkoztam Jankával és Katával – váltottam témát, mert szerettem volna még hallani Lorina hangját.

– Ők még itt élnek? – érdeklődött. Elmondtam, hogy Kata férjhez ment, két kislány édesanyja. Janka kétszer elvált, de még nincs gyereke. – Hm. És a többiek?

– Sokan elköltöztek az ismerőseink közül – vallottam meg egyszerűen. – Nagyon nem tartottam velük a kapcsolatot.

Lorina arcizma megrándult. Igen, vele sem tartottam a kapcsolatot, mégis úgy beszélünk egymással, mintha mindig is beszéltünk volna. Majdnem. Idegenek voltunk egymás szemében. Tartottuk azt a bizonyos távolságot.

– Hallottam, hogy apád eladta a házatokat – néztem ismét az arcába. Lorina halkan felsóhajtott, majd megfordult, hátát megtámasztotta a kőfalnak.

– Budapestre költöztünk – szólalt meg végül, aminek kissé örültem. – Kiadta albérletbe, de aztán úgy vélte… jobb… ha nem tartja fenn. Így eladta. Németországba mentünk. Ő dolgozott… én… tanultam.

– Ezek szerint ott kezdted az egyetemet? – érdeklődtem. Lorina nem szólt semmit és az arcát is hiába fürkésztem, nem láttam rajta semmit. Mégis úgy éreztem, eltitkol valamit. Minden vágya az volt, hogy Amerikába mehessen, és ott tanuljon. Az apja pedig mindent megtett azért, hogy ez így legyen. Vagy nem?

– Dühös vagy még rám? – törte meg a csendet, és én megrökönyödve néztem rá. Nem éppen ezt vártam volna. – Tulajdonképp… már aligha van jelentősége. De… na, mindegy.

– De van jelentősége – hallottam meg a hangom és Lorina kissé összerezzent, mert a válaszom és a hangom is a rejtett dühömet tárta fel. Még mindig. Ahogy elnéztem őt, ahogy beszélt hozzám… mintha még mindig… és igen. El kellett ismernem saját magamnak, hogy Lorina még mindig az a nő, akiért teljes mértékben odavagyok, akit sosem tudtam elfeledni, hiába is próbáltam. Vajon ő is így érez, vagy ténylegesen túljutott rajtam?

– Ha van jelentősége, sem számíthat már – nézett szembe velem. – Mégis… örültem, hogy láttalak. Tényleg. És örülök annak, hogy sikeres lettél.

A szavai maró savként hatottak rám. Örül. Hogyan? Örült, hogy leérettségiztem. Örült, hogy felvettek az amerikai egyetemre. Örült, hogy látott. Örült, hogy sikeres lettem. Csak akkor ocsúdtam fel, amikor Lorina elindult a lépcső felé. Ennyi lenne? Máris itt hagyna? Ahogyan én akkor őt hagytam itt. Égtem a dühtől és a vágytól. A nő, akit hosszú ideje nem láttam, elmenne minden szó nélkül. Utána indultam és a lépcsőfordulónál megragadtam a karjánál fogva és felém fordítottam. Az esernyője kiesett a kezéből, ami a földre landolt. Ijedten nézett rám.

– Most komolyan örülsz? – kérdeztem megvetően. – Miért?

– Már mondtam… – nyögte, de aztán elfordította a fejét.

– Annyi éve volt, mégsem tudtalak elfeledni – suttogtam a szavakat a füléhez hajolva. Lorina behunyta a szemét, mintha így elkerülhetné, hogy végighallgasson. – Megcsaltál.

– Még mindig ezt hiszed – nézett rám vádló tekintettel. – Sosem hallgattál meg, pedig… annyira szerettem volna, ha meghallgatsz és hiszel nekem.

Lorina visszalépett hozzám, szabad kezével megsimogatta az arcom, miközben szemében ott gyűltek a könnyek. Sosem bírtam elviselni, amikor sírt. Mindig meg tudtam vigasztalni. Sosem hagytam, hogy fájdalmában sírjon. Csak akkor azon a napon hagytam látni.

– Még mindig ezt hiszed? – kérdezte reménytelen hangon, én meg nem tudtam, mit mondjak vagy tegyek. Hirtelen elengedtem a kezét és hátrább léptem, mintha nem akarnám, hogy hozzám érjen, mintha nem akarnám, hogy közöm legyen hozzá, mintha nem akarnám, hogy beszéljen hozzám. – Látod? Ha érdekelt volna, most nem hátrálnál. Akkor sem hátráltál volna meg, ha egy kicsit is hiszel nekem és igen is érdekelt volna, amit mondtam volna. Sokáig okoltam magam. Úgy éreztem, mintha tényleg megtettem volna azt, amit nem. De bár megtettem volna, mert akkor tudnám, hogy igaz, és nem sírtam volna miattad. Érted.

– A videofelvételen… – kezdtem neki, de Lorina becsmérlő tekintete belém fojtotta a szót.

– Láttam – vetette oda közönnyel a hangjában. – Janka volt oly szíves és átküldte nekem, persze miután megbizonyosodott, hogy te hallani sem akarsz felőlem. Láttam a videót és legszívesebben a képedbe töröltem volna. Mert, amit láttál rajta, az egy lány ugyanolyan színű hajjal, aki az én farmerkabátom volt rajta. Az arca nem volt túl kivehető. Az én nevemet skandálták ugyan rajta, de nem én voltam. El akartam mondani, hogy tudd az igazat, hogy tudd, nem hazudtam neked és sosem csaltalak meg. De te megállás nélkül mást se láttál magad előtt csak azt a hülye kabátot és egy lányt, aki háttal állt a kamerának. Miután nem válaszoltál, miután nagy nehezen megtetted azt, hogy ide eljöttél, hogy szakíts, és a képembe mondd azt, amit gondolsz rólam, majd elmentél Amerikába… eljött hozzám az a srác, aki a felvételen is szerepelt, és közölte, hogy jó muri volt minket szétválasztani. Még pénzt is kapott érte. Dühös voltam rád! – ordította. – Mert nem hittél nekem. Mert faképnél hagytál. Mert nem válaszoltál és én már nem bírtam. El akartam innen menni, és meg is tettem. Nem akartam, hogy mások lenézzenek, kibeszéljenek, mocskoljanak.

Lorina elfordult, miközben könnyeivel küszködött, én meg magam elé néztem meredten. Minden hazugság lett volna? De mégis miért?

– Ki fizette le azt a srácot? – kérdeztem alig hallható hangon.

– Janka – vágta rá nyomban, de nem fordult meg. – Szerelmes volt beléd. Mikor megtudta, hogy Amerikába mész, és én is odakészülök, amint leérettségizem, úgy döntött, még előtte bekavar közénk. Nem gondolta volna, hogy sikerül elválasztani minket. Csak arra nem számított, hogy te, amíg távol leszel, ő nem tud lépni a saját érdekében. Szánalmas – csóválta meg fejét. – De engem az se érdekelt volna, ha mégis összejön neki.

Értetlenül néztem fel rá. Lorina még mindig háttal állt nekem, így nem láthattam az arcát.

– Akkor azon a napon szakítottál velem – közölte halkan. – Ha már úgy alakult, hogy megint összefutottunk… jó lenne békében elválni egymástól.

Ahogy ezt kimondta, még inkább szörnyen éreztem magam. Itt volt az a lány, aki az eltelt idő alatt nővé érett, aki szenvedett miattam, mert nem hallgattam meg. Hibáztattam, próbáltam meggyűlölni őt olyan dologért, amit sosem tett meg. Nem hittem neki. De mégis miért nem hittem neki?

– Szeretlek, Lorina – szólaltam meg, de olyan fájdalom keletkezett a mellkasomba, amit nem tudnék sem megmagyarázni, sem meggyógyítani. Lorina nem nevetett ki, csak megfordult, hogy lásson engem. Ezek a szavak már nem hozzák vissza a régi érzéseket és emlékeket. Mindketten tudtuk.

– Én is szeretlek, Kristóf – mosolyodott el halványan. – De az eltelt évek, a megalázottság, a fájdalom, és a tehetetlenség már nem engedi, hogy újra megpróbáljam veled. Hagytuk elveszni mindazt, ami fontos volt nekünk. Mindketten büszkék vagyunk. A sértődöttség pedig kellőképp szakadék közöttünk. Mondhatnánk azt, hogy felejtsük el, kezdjük újra, de… mi értelme lenne? Ezért sem akarom, hogy rosszban legyünk, de azt se akarom, hogy ismét közünk legyen egymáshoz. Mindketten más életet választottunk.

– Lorina… – léptem előrébb, de aztán megálltam és így folytattam tovább. – Miért mentél el arról a buliról?

– Már mondtam – vonta meg a vállát. – Ennek már nem lenne értelme. Örülök, hogy láttalak, Kristóf. És bár nem tudom, hogy mi lesz ezután, de remélem, egy nap megtalálod a boldogságod. És… ugyan már késő, de… szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom a szüleid. Biztos büszkék lennének rád, amiért annyi mindent elértél az életben.

– Egy dolgot nem tudtam elérni – szólaltam meg remegő hangon, miközben Lorina arcát néztem. És tudtam, éreztem, hogy ő is arra gondol, amire én. Család. A kettőnk másik terve, ami sosem valósult meg. És talán már nem is fog.

– Egy nap el fogod érni – válaszolt mosolyogva, majd a lépcsőn óvatosan elindult lefelé. Nem mentem utána. Túl mélyen van az a fájdalom, amit okoztam neki, és ami engem is felőrölt tudat alatt. Talán nem volt véletlen, hogy vissza akartam jönni a szülővárosomba. Talán mindvégig őt akartam látni, mégha tudni véltem, hogy már nem lakik itt. Ugyanez volt Budapesten is. Tudatosan költöztem oda, hogy lássa miféle életet élek. De közben nem is tudtam, hogy már rég nincs ott. Mindvégig Németországban élt.

Fél év telt el, hogy találkoztam Lorinával. Nem tudtam neki üzenni, mert nem tudtam elérni. Az édesanyja, aki Budapesten élt, már a sokadik válásán volt túl. Nem tartották a kapcsolatot, így nem tudtam meg tőle semmit a saját lányáról. Az apjáról sem tudtam meg semmit. Már felötlött bennem, hogy talán nyomoztatok utánuk, de nem akartam zaklatóvá válni. Lorina azt mondta békével akar elválni. Azóta számtalan alkalommal ostoroztam magam, amiért annak idején hagytam tönkremenni a kapcsolatunkat. Elhagytam őt egy félreértés miatt. Nem hallgattam meg, pedig tudom, hogy most is boldogok lennénk. Én, mint építészmérnök, ő, mint divattervező. Az is lehet, hogy Amerikában élnénk, lennének gyerekeink, még az apja is velünk élne, mert tudom, hogy Lorina mindennél jobban imádja az apját. Persze mindez álom volt.

A tervező asztalomnál állva ittam a forró kávémat, amikor is csengettek a bejárati ajtónál. Hamar gyorsan lesiettem a földszintre és kinyitottam az ajtót. Lorina apja, András állt előttem. Meghökkenve néztem rá. Őszes haja volt, szürke szempárral. Az erőteljes ember, akit régebben ismertem, mára sovány. A szemében nem láttam haragot, sem megvetést. Mégis furcsálltam az ittlétét. Mellette egy barna, rövid hajú asszony várakozott, egyértelmű volt számomra, hogy együtt vannak.

– András – szólaltam meg rekedtes hangon.

– Kristóf – biccentett felém. – Ő itt a feleségem, Ági. Nemrég érkeztünk Németországból.

Bemutatkoztam András feleségének, akinek tekintete meleg és barátságos volt. Nem értettem ugyan, hogy mit keresnek pont nálam, de hamar gyorsan beengedtem őket a nappaliba. Megkínáltam őket kávéval, de mindketten teát kértek, így rögvest elkészítettem nekik, majd amint leültem velük szemben az egyik fotelba, alig tudtam kivárni, hogy mondjanak valamit.

– Azért jöttünk, mert fontos az ügy – szögezte le hamarjában, én viszont már kezdtem aggódni.

– Lorináról van szó? – kérdeztem rá azonnal. Ők összenéztek és a gyomrom görcsbe rándult.

– Az ominózus estén, amikor bulizni ment… – kezdte el nyugodt, mégis fájdalmas hangon András. – Megbeszéltük, hogy hajnali háromig bulizhat a barátaival. De… este tizenegy óra magasságában kaptam a hívást, hogy rosszul lett. Nagyon aggódtam. Azt hittem, drogot adtak be neki. Kórházba került. Az orvosok elmondták, hogy mi a baja.

– András, kezdesz megijeszteni – közöltem nem éppen higgadtan. – Lorinával fél évvel ezelőtt találkoztam. Elmondta, hogy megtévesztettek és emiatt szakítottam vele.

– Fiam… – nézett a szemembe András. Úgy éreztem, mint akit pofon vágtak. Fiam. Andris mindig is kedvelt engem, mint Lorina barátját. Nem volt hozzám egy rossz szava sem. Olyan volt számomra, mint egy második apa. – Lorina terhes volt.

A szavak mélyen a szívembe martak. Lorina terhes volt. Méghozzá tőlem. Próbálta akkor elmondani, de nem akartam meghallgatni. Mert azt hittem, elárult. Utoljára a szüleim temetésén próbáltam visszatartani a zaklatottságom és a könnyeimet, melyek egyre jobban fojtogattak. Felálltam a helyemről és az ablakhoz mentem, mintha kiutat keresnék ebből a pokoli helyzetből.

– Három hetes volt, amikor kiderült – szólalt meg ismét András. Nem akartam elhinni. Eldobtam a legjobb dolgot az életemben. Eldobtam azt a nőt, akit a mai napig szeretek, és ugyan nem kerestem, de reménykedtem, hogy egy kis idő elteltével minden elmúlik, ismét találkozunk, kibékülünk, és soha többé nem engedjük el a másikat. – Lorina küldte ezt a DVD-t.

Megfordultam és láttam, hogy az asztalon egy DVD hever, amit András tett oda.

– Mégis mi ez? – kérdeztem elcsukló hangon.

– A búcsúja – sóhajtott fel András, majd a feleségével együtt felálltak.

– Hogy? – döbbentem le. – Mégis mi folyik itt? András! Kérlek… kérlek mondd, hogy…

– Nézd meg és mindenre választ kapsz – válaszolt megtörten, majd a feleségével az ajtóhoz igyekeztek. Nem tudtam megmozdulni. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, kilépnek, az ajtó becsukódik.

Ott álltam egymagamban, üresen és némán, miközben a DVD-t néztem. Nem tudom mikor mozdulhattam meg, mikor vettem a kezembe a DVD-t, amelyen egy rövid üzenet volt írva: Kristóf. Nem tudom hogyan tettem be a DVD lejátszóba, és miként indítottam el, de megtettem és egy két másodperc múlva, ahogy elindult, megjelent Lorina kedves arca, mely fakó színű volt, a fején sötétszürke fejkendő, mintás pulóver és vajszínű nadrág volt rajta. A hangja kellemes, mégis remegett, mikor el kezdett beszélni. A szeme olykor vidáman csillogott, amikor rólunk mesélt, és volt, hogy szomorú és könnyes. Mindeközben magam is a könnyeimmel és az érzéseimmel küzdöttem, hogy normálisan végig tudjam hallgatni, és tisztán lássam az ő arcát.

– …Ő itt Emília… – egy szőkésbarna hajú, zöld szempárú kislány bújt Lorina karjaiba. A szája, az arcformája és a szeme is Lorináé, a haja, az orra, az álla és a fülei az enyém. A szívem összeszorult, a levegő hatalmas nyomásként nehezedett a tüdőmben. És nem bírtam. Zokogva térdeltem le a padlóra, miközben elhallgattam Lorinát arról, hogy a kislány tudja, én vagyok az apja, és annak ellenére szeret engem, hogy az eltelt kilenc év során egyszer sem látott, csak régi fényképeken, nem hallotta a hangom, mégis apának szólít és tudja, hogy egy nap találkozni fogunk.

Lorina elmondta, hogy sosem gondolt az abortuszra, mert szeretett volna belőlem egy részt magával hordozni, nevelni és szeretni. Ahogy azt is elmondta, hogy miután megszülte a kislányt félig-meddig kórházban élte a mindennapjait. Leukémia. Az évek során próbált arra koncentrálni, hogy a kislányával töltse a legtöbb idejét, így lemondott az álmáról, hogy ruhatervező legyen, lemondott az egyetemről és minden másról. Egyedül annak élt, hogy a lányát ameddig tudja, felnevelje, tanítsa, szeresse és oltalmazza. Mikor az orvosok bizakodva mondták el neki, hogy a betegségen túljutott és csak a kötelező kontrollvizsgálatokon kell részt vennie, egy ideig maga is elhitte a csodát. Fél évvel ezelőttiig, amikor is mi ketten újra találkozhattunk. Már akkor tudta, hogy nincs tovább.

– …miután találkoztunk, örültem volna, ha az élet ad még egy esélyt nekem, hogy újrakezdhessem veled – suttogta. Feltekintettem és közben figyelmesen hallgattam. – …az igazság az, hogy nem mentem vissza Németországba, miután elbúcsúztam tőled a kilátónál. Bár… az inkább faképnél hagyás volt… – nevetett fel, majd egy ideig csak a kislánya haját simogatta. – …szeretnélek újra látni. Nem tudom, hogy meddig bírom, de… megkértem aput, hogy adja át neked ezt a DVD-t, mert… fogalmam sincs mennyi időm van még hátra és… nem éppen vagyok a legjobb formámban… szóval, ha a DVD-t megnézted, akkor talán… ha lesz még erőm, akkor…

Miután megnéztem a DVD-t, csak néztem magam elé, majd felpattanva ültőhelyemből kirohantam a házból. András és Ági egy sötét színű autó mellett álltak. András hangját messziről hallottam, de megértettem és szinte rohanni kezdtem. Ők pedig követtek engem kocsival.

A kilátóhoz érve nem érdekelt, ha rám omlik a tégla, vagy összerogy alattam a lépcső, de úgy rohantam fel, mintha az életem függene tőle. És igen is függött. Mert ő ott volt. Lorina ott várt rám, de már gyenge volt. Láttam rajta, hogy megviseli a betegség, de ő mindig is életerős volt, kitartó. Emília ott játszott a közelében, és amikor mindketten felnéztek rám, a szívem sajgott. Egy hatalmas pokrócon ültek, Lorina a hátát megtámasztotta a kőfalnál, melegen volt felöltözve annak ellenére, hogy szinte már nyár volt. Emília egy virágos ruhában volt, rózsaszín masnival a hajában. Még fel sem fogtam a látottakat, a kislány odarohant hozzám és átölelt. Megrökönyödve néztem rá, majd lassan letérdeltem hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Éreztem az illatát, mely Lorina illata is volt egyben. Gyönyörű kislány. Rámosolyogtam Lorinára, aki hálásan tekintett felém. Emília megfogta a kezem és Lorina felé húzott, és én engedelmesen mentem utána, majd Lorina mellé ültem, aki halványan elmosolyodott. Emília átölelte Lorinát, aki nehezen emelte fel a kezeit, alig volt benne erő. Próbáltam a könnyeimet visszatartani, hisz még így is, hogy tudja már nincs tovább, még mindig küzd. Emília össze-vissza puszilta az édesanyja arcát. Láttam rajta, hogy szereti az édesanyját, egyszerre volt boldog és szomorú. Hisz tudta, hogy az édesanyja már nem sokáig lehet mellette. Lorina megsimogatta a kislánya arcát, haját, apró csókokat nyomott az arcára és a homlokára, majd mindketten egymásra mosolyogtak. Lorina ekkor feltekintett, és én is a lépcsőforduló felé néztem. Lorina mosolyogva engedte, hogy a kislánya a nagyapjához rohanjon, aki időközben felért a lépcsőn. Mintha ez lett volna az a pillanat, amikor apa és lánya örökre elbúcsúznak, hosszasan nézték egymást, majd András könnyes szemmel bólintott, és a kislánnyal együtt lementek a kilátóról.

Lorina felsóhajtott. Magamhoz öleltem, arcát csókolgattam, ő viszont csak mosolygott. Nem akartam így látni. Nem akartam, hogy szenvedjen. Nem akartam elveszíteni őt. Ő kérte, hogy soha ne ostorozzam magam, legyek erős, és találjam meg a boldogságot. Lorina mesélt a kislányáról, hangja néha megremegett, nagyokat sóhajtott közben. Bevallotta, hogy fél, de tudja, hogy a kislánya jó kezekben van, és minden szeretetet meg fog kapni. Magamhoz öleltem őt. Nem akartam elereszteni. Hagytam, hogy beszéljen, s közben simogattam a haját, az arcát, fogtam a kezét, éreztem, hogy ujjai megremegnek.

– Szeretlek – suttogta.

– Szeretlek, és kérlek, bocsáss meg nekem – néztem le az arcába, melyen halvány mosoly jelent meg. Szeme fénylett, ahogy feltekintett rám. – Nem akartam. Annyira sajnálom.

– A legszebb ajándékot adtad nekem – válaszolt halkan. – Vigyázz rá, kérlek.

– Neked kellene ott lenned vele – feleltem, hangom megremegett. – Inkább én…

– Ennek így kell lennie – szólt közbe, majd fejét a mellkasomra helyezte. Még beszéltünk, de a hangja kezdett egyre halkabb lenni, látszott rajta, hogy elfáradt. Csak ültünk ott, miközben az ég felé néztem, és kértem az Istent, hogy ne vegye el tőlem. Ne vegye el, amikor itt van Emília a kislánya, akit annyira szeret.

A keze, mely a mellkasomon pihent elernyedve hullt le a kezembe, egy halk sóhaj hagyta el az ajkát, és még akkor is, hogy tudtam nincs többé, a nevén szólítgattam, miközben zokogásban törtem ki.

Elvesztettem őt. Örökre. Azt hittem, lehet remény arra, hogy újból viszontlássam, hogy talán újrakezdhetjük, de már nem lehet. Az utolsó kérése az volt, hogy ha szeretném, akkor legyek a gyermekünk törvényes apja. Mindenben maga András is támogatott, csak épp hosszú folyamatnak néztünk elébe. András és Ági volt a kislány gyámja. Ebbe nem akartam beleszólni. Ugyanakkor szerettem volna részt venni a kislányom életében, még ha az eltelt éveket nem tudom visszaadni, kárpótolni pedig semmivel sem lehet.

Emília részben én, részben Lorina. A legszebb ajándék egy család számára. András és Ági oda költöztek hozzám a kislánnyal együtt. Egyrészt azért, mert András így gondolta, másrészt azért, mert Lorinát a szülővárosában temettük el. A kimondatlan kívánság, amit még teljesítettem Lorinának, hogy felújítottam a kilátót, mert nem akartam, hogy a közös emlékünk róla az enyészetévé váljon.

Három év telt el Lorina halála óta. Emília nehezen viselte az édesanyja elvesztését, de András, Ági és én mindent megtettünk, hogy a fájdalom – mégha nem is múlik el teljesen – enyhüljön, és boldog gyerekkora lehessen. A városba járt iskolába, új barátokat szerzett, szeretett rajzolni, és hamar kiderült róla, hogy nagyon tehetséges. A legtöbb rajzát az édesanyjáról készítette, amiket bekereteztem és a ház különböző helyiségeibe helyeztem. Fájt a tudat, hogy Lorina nem lehet velünk. Hogy hibáztam, mert tudtam, hogy másképp is alakulhatott volna az életünk. Fájt látnom, hogy a lányom anya nélkül nő fel, de örültem, hogy elfogadott engem az apjának, még annak ellenére is, hogy sok évet kihagytunk egymás életéből. András és Ági a legjobb nagyszülők voltak a világon, és sajnáltam, hogy a szüleim ezt már nem élhették meg.

A kilátónál álltunk: én, Emília, András és Ági. Emília feltette a párkányra az angyalt ábrázoló gyertyatartót, Ági pedig belehelyezte a fehér gyertyát, amit András gyújtott meg. Csak néztem a gyertyalángot, miközben a szemem előtt megelevenedtek az emlékek, és velük együtt Lorina arca. Láttam a mosolyát, hallottam a nevetését, éreztem az ölelését és a csókját. Egyszerre okoztam neki fájdalmat és boldogságot. Elhagytam, mert azt hittem ez a helyes. S mikor visszatértünk oda, ahol összejöttünk, majd ahol szakítottam vele, el kellett veszítenem őt örökre. Örültem volna, ha itt lenne velünk, ha újrakezdhettük volna és most egy család lehetnénk. Minden nap kértem az ő és a lányunk megbocsátását, hisz mélyen legbelül magamat okoltam a haláláért. Nem tudom, hogy eljön-e a megbocsátás, de amíg élek az ígéretemhez hű leszek: vigyázok Emíliára, a mi kislányunkra.

Negatív és Pozitív

Nem terhességi teszt. Nehogy valaki félreértse. 😋

Szóval, amennyire csak tudom, egy adott regényben nincs olyan, hogy csak negatív vagy pozitív karakter, vagy másképp, jó vagy rossz.

Mindkettő van, lesz, létezik stb.

Persze vannak kimondottan olyan történetek, melyben csak és kizárólag jók vannak pl.: szerelmetes sztorik, ám itt is bejöhet a képbe egy féltékeny ex tele negativitással, vagy a drága szent anyós, aki mindent megtenne azért, hogy az ici-pici-egy-szem-fia olyan nőt vegyen el, aki olyan, mint őmaga, alias... az anyját lássa a nőben. Perverz gondolat.

De vajon a rossz karakter csak rossz lehet?

És a jó csak jó?

Vagy ellenkező esetben: a gonosz átalakul a megtestesítő jósággá, a jó pedig valamiféle szörnyeteggé, aki sosem akart lenni. Ez kb. úgy nézne ki, mintha a Szörnyetegről tényleg kiderülne, hogy egy elvetemült fenevad, Gastonról pedig az, hogy a nárcisztikus énkép mögött egy kedves, érzelmes, szerelmetes férfi rejtőzik.

Vagy: a tényleges jó karakterben fellelhetőek ugyanazok az érzelmek, mint a rossz karakterben. Egy jó lány is lehet féltékeny, és ez kihathat a környezetére. Vagy egy jó lány is lehet randa, és ez annyira felemészti belülről, hogy már csak elvből is kicsesz olyanokkal, akiket a természet szépséggel ajándékozott meg (meg esetleg a jó plasztika).

A rossz, kegyetlen karaktereknek is vannak érzései. Miért lett belőle gonosz? Miért nem törekedik a jóra? Mi történt vele a múltban? Vagy egyszerűen ilyen a természete? Látott vagy tapasztalt valamit, ami végleg megváltoztatta? És mi van akkor, ha egy gonosz karakter megváltozik a jó karakter által? Vagy a gonosz karakter miatt a jó karakter is azzá válik. Vagy a jó karakterből szépen lassan gonosz lesz.

Példák: Testvérek közötti rivalizálás. Egykori szeretők egymásra találása, de közben "akkor is kicseszek vele" gondolatmenettel átitatva. Vagy két anyós elvetemült harca azért, hogy rommá tegye az ifjú házasok életét, miközben a saját gyerekeiket sem kímélik. Vagy ikerharc (lásd: Paula és Paulina). Stb...

Valahogy így képzelem el.

xoxo