A fagyos pusztaság gyermeke
Már gyermekként arra
tanítottak, hogy király legyek. A démonok királya, ki hatalmas
seregek vezére és az Alvilág mindenható ura. Arra tanítottak,
hogy pusztítsak, kihasználjam mások gyengeségeit,
győzedelmeskedjek a Fényesség hazája fölött. Apámat a
leghatalmasabb démonkirályt korán elvesztettem, így igen ifjú
férfiúként vettem át helyét. Anyámat nem ismertem, bár azt
pletykálták, hogy a Fényesség hazájából származott. Korán
meg kellett tanulnom milyen királynak lenni, és ahogy nőttem
nemcsak testileg erősödtem meg, elzártam minden más érzést, ami
gyengíthet utam során. Azt az utat folytattam tovább, amit apám
mutatott meg nekem. Démonkatonáimmal völgyeket égettünk fel,
ostromoltunk városokat, sanyargattunk népeket. Féltek tőlem. Aki
ki is állt ellenem, az meghalt még mielőtt kardot ránthatott
volna. Sok mindent elértem királyként, sok mindent láttam és
tapasztaltam, amíg egy nap egy jóslat be nem árnyékolta már
akkor is sötét lelkemet. A jóslat szerint a fagyos pusztaság
gyermeke egy vörös hajú emberi lény fogja okozni vesztem. Nem
akartam hinni a jóslatnak, de ekkor emlékeztettek engem anyámra,
aki szintén vörös hajú volt, és csak azért akarta elcsábítani
apámat, hogy aztán megölhesse őt. Nem sikerült neki, de apám
csak amiatt nem végeztette ki, mert velem volt várandós. Miután
megszült, anyám meghalt. Így nem volt kérdés, hinnem kellett a
jóslatnak, és minden vörös hajú nőt és férfit elfogattam és
kivégeztettem anélkül, hogy bármit is tudtam volna róluk, vagy
hogy tettek volna valamit ellenem. Ezután pedig felkerekedtem a
seregemmel és a fagyos pusztaság felé vettem az utam. Amíg el nem
értük a határt, minden mást elpusztítottam.
A fagyos pusztaság
vitathatatlanul gyönyörű helynek számított és szokatlanul
varázslatos. Mindent hó és jég takart, de ami igazi szépségét
adta a tájnak az a fehér szirmokkal megáldott apró növény,
amely még ilyen zord időben is megél. Ahogy végigpásztáztam
tekintetem a helyen megláttam egy vörös hajú, mályva színű,
vékony anyagból készült ruhájú fiatal lányt, aki a virágok
között lépdelt. Hajában és a ruhája mellrészén is a fehér
szirmokból álló virágok díszelegtek. Mindannyian, akik csak
látni vélték őt megkövülten bámultuk. Mintha megérezte volna
jelenlétünk, megfordult. Szépsége eltompította a táj fagyos
jellegét, és mintha melegség költözött volna be szívembe,
éreztem hogy nem bánthatom. A lány először csak nézett, de
tekintete szokatlanul barátságosan fénylett, amely olyan volt,
mint a halvány napsugár. Arca pirosas volt a hidegtől, de ennek
ellenére nem fázott, és amikor elmosolyodott, szívem nagyot
dobbant. Megrökönyödve néztem őt, aki ahelyett hogy menekülőre
fogta volna, csak csendben állt ott. Még sosem láttam nála
szebbet. A szél meg-meglebbentette vörös hajzuhatagát, mely
össze-vissza tekeredett a nyakára és a derekára.
– Ő az, uram –
szólalt fel egyik hűséges katonám. – A jóslatból... a vörös
hajú...
Ahogy ezt kimondta egész
testemben megfeszültem. Ha ez igaz, akkor meg kell ölnöm. De hogy
ölhetném meg, mikor se fegyvere, amivel megsebezhetne? Mégis
miként ölhetne meg? A szépségével? De tovább nem kellett ezen
gondolkodnom. A katonák zúgolódtak, ahogy egymásnak adták a
hírt, miszerint a vörös hajú ismeretlen lány a gyilkosom. A
következő pillanatban halk nyögés ütötte meg a fülem. A lány
arcára meredtem, aki kikerekedett szemmel nézett rám, bőre
elsápadt, térde megcsuklott, majd összeroskadt a hóba. Ekkor
láttam meg az íjászt, aki kilőtte nyilát, s tudtam ezzel vége.
Az íjászaim elég pontosan céloznak ahhoz, hogy valakit
megöljenek.
Lassú léptekkel
indultam a lány felé. A szél, mintha síró hangokat hallatott
volna felkavarta körülöttem a havat és a virágszirmokat. Amint
elértem a lány mozdulatlan testét, féltérdre ereszkedtem, s
lassan egyik kezemet kinyújtottam feléje. Oly gyönyörűen feküdt
a hóban, mintha csak aludna. A bőre ugyan sápadt volt, de
bársonyosan puha, és az illata, mint a virágoké. Nem ismertem őt,
azt sem tudtam kicsoda, mégis olyan érzés kerített hatalmába,
ami még azelőtt soha. Még apám elvesztése sem okozott ekkora
fájdalmat. Ahogy hozzáértem, a szemhéja megrebbent. Csodálkozva
néztem bele azokba az arany szempárokba. Halványan elmosolyodott,
pedig a nyíl okozta sérülés nagy fájdalmat okozhatott számára.
– Hát eljöttél
hozzám – szólalt meg bársonyos hangján a lány. – Eljöttél
értem, ahogy a jóslat kívánta.
– Hogy? – döbbentem
le. Honnan tud a jóslatról? – Én a halálodat akartam.
– Tudom – válaszolt
rekedtesen, s az arcán megpihent kesztyűs kezemre helyezte saját
kezét, mely erőtlen volt. – Eljön a démon, kinek szívét a
fagyos pusztaság szülöttje olvasztja fel.
– A fagyos pusztaság
gyermeke, egy vörös hajú emberi lény fogja okozni vesztem –
javítottam ki azonnal, de a lány megcsóválta a fejét.
– Ha a szerelem
életedbe kerülhet, úgy ölj meg – kérte. Ekkor másik kezemmel
kirántottam a nyilat a testéből, mire ő felsikoltott, de
sikolyát abban a pillanatban elnyomtam csókommal. Ezután
karjaimba vettem és egyenesen a gyógyítóhoz vittem. Nem akartam
a halálát. Ő se az enyémet.
Miután felgyógyult,
elvittem őt birodalmamba, ahol királynővé lett s asszonyom. Amint
megtörtént a nász, nemsokkal később örömhírrel szolgálhatott
a bába, miszerint feleségem gyermeket vár. A jóslat mit sem
számított már. Hisz én Kirin és asszonyom Hollisha egyek
vagyunk.
Nem kellett sok idő és
a fagyos pusztaság királya hadat üzent birodalmam felé, s fejemet
akarta, mivel egyetlen lányát elraboltam tőle. Ekkor éreztem úgy,
hogy becsaptak. Hollisha mindvégig szerelmét, hűségét és szavai
igazát bizonygatta, de nem tudtam mit tegyek. Ugyanabba a helyzetbe
kerültem, mint egykor apám. Ha megölöm, akkor gyermekem is
meghal, ha viszont életben hagyom, akkor a jóslat valóra válik.
Életben hagytam. A szobájába zárattam, egy tucat katona vigyázta
őt, és a bába, aki mindvégig mellette maradt, amíg én Hollisha
apja ellen vonultam.
A csata nem tartott
sokáig. A fagyos pusztaság urát elfogtam, katonáit kivégeztem.
Tudni akartam, hogy lányát milyen fondorlattal vette rá, hogy
engem elcsábítson, de a király mindvégig lánya ártatlanságáról
beszélt. Ha Hollisha hazudik, akkor életemmel játszom. Ám én is
és a királynő is másként tudtuk a jóslat kimenetelét. Vajon mi
az igazság?
Hollisha fiúgyermeknek
adott életet. Ugyanolyan vörös haja volt, mint az anyjáé.
Asszonyom meghalt a szülést követően. Egymagamra maradtam, mint
egykor apám. Hollisha apját kivégeztettem. Fiamat pedig magam
neveltem, ugyanúgy mint egykor engem a sajátom. Mindent
megtanítottam neki és ő szorgalmasan fejlődött. Anyjáról
viszont egy percig sem tudtam megfeledkezni. Nem tudtam meg igazából,
hogy ki vagy mi hazudott, s ez rányomta bélyegét keserű lelkemre.
Végül a fiam elérte
ama kort, hogy férfivá érjen. Nagy ünnepség folyt a
birodalomban. Én magam a trónteremben üldögéltem egymagam. Nem
akartam senkit látni. Az ünnepségek már nem voltak olyanok
számomra, mint régen. Hiányzott a feleségem. Ugyanakkor gyűlöltem
őt, amiért kétségek közt hagyott. A fiam Shyam jött felém.
Külsőleg rám is hasonlított. Vörös haja hosszan elterült a
hátán. Délceg és igen bátor férfivá érett. Büszke voltam rá,
de legbelül sajnáltam, amiért anyja ezt már nem érhette meg.
Ahogy közeledett felém,
úgy valami figyelmeztetett engem. Nem tudtam mire vélni, de már
késő volt. Éles tárgy szúródott mellkasomba. Shyam rideg, nyílt
tekintete mindvégig engem nézett. Kihasználta gyengeségem,
megfáradt szellemem, és megtette azt, ami másoknak eddig kudarcba
fulladt. A saját fiam ölt meg egyetlen tőrdöféssel. A jóslat
tudatosult bennem. Hollisha annak adott életet, aki megölhet engem.
Félig démon, félig ember. A fagyos pusztaság gyermeke, annak és
a démonbirodalom örököse.
