Kőváros - Tündérkeresztanya - Egyetlen remény

 

KŐVÁROS

TÜNDÉRKERESZTANYA

-

Egyetlen remény

Nagy csattanással szakítottam át a falat, ráestem az ágyra, melyről legurulva értem földet. Nem gondolkoztam, csak felpattantam a törmelék közül és ismét jégszilánkokat vetettem be Bojána ellen, aki csak kacagott a próbálkozásaimat látva. Régen meg se fordult a fejembe, hogy így tudok valaki ellen küzdeni. A tündérkeresztanyám mindezt az ösztönt felkorbácsolta bennem. Árulás volt minden szava és tette. Tudta valójában, hogy kik a szüleim, főleg az apám. Arról is tudott, hogy én mit rejtek magamban. Átverte Hélioszt, aki megélte szárnyai elvesztését, pedig mindaz csak illúzió volt. Most viszont a kettőnk erejéből talán egy még hatalmasabb erő él a lányunkban, aki már most készen állt megvédeni saját magát. Mindaz az álom, amit valóságként éltem meg, pedig ott élt a tudatomban. És félek, hogy most is csak álmodom.

Ekkor viszont Bojána megsebesítette a karomat, mely vérezni kezdett, és valahogy az volt a meglátásom, hogy mindez nagyon is megtörténik. Vérzek. Érzem a vérem illatát. Az alhasamban lévő fájdalom pedig nem múlt el. Nemrég úgy hittem, hogy évekig aludtam, majd azt, hogy éveken át messze éltem a családomtól és normális életet élek. Bojána elhitette velem, hogy ember vagyok és az életem rendes kerékvágásban van. Csakhogy valami történt, és visszatértem. Oda ahová tartozom.

– Miért nem elégszel meg a saját erőddel? – kérdeztem dühösen. Érzem, hogy kezdek fáradni. Délia nem sokáig tarthat ki, mégis csak egy csecsemő. Nekem kell megvédenem a lányomat. Bojána felhorkant a kérdésemet hallva. Mindketten megkapaszkodtunk a legközelebbi tárgyba, amit elértünk, mert alattunk Héliosz és Ékám megremegtették a falakat, és a tűz egyre jobban terjedt felfelé.

– Tudod te, mit jelent tündérkeresztanyának lenni? – kérdezett vissza pökhendin. Megvontam a vállam, mire megvillant a szeme. – Csak arra vagyunk jók, hogy teljesítsük mások kívánságait és álmait. Viszont, ha nem tesszük, vagy valami balul sül el, akkor megorrolnak ránk, majd elfelednek minket, ezzel is csökkentve az életerőnk. Elegem lett, hogy egy poros tárgy voltam, akit ha levettek a polcról, megdörzsöltek, és várták a csodát. Egy frászt!

– Csakhogy sem én, sem Héliosz nem elég neked, szükséged van Déliára is – szögeztem le remegve.

– Nem számítottam arra, hogy Héliosz találkozik veled, de örültem, hogy így lett – felelte ravasz mosollyal az arcán. – Hálásnak kellene lenned érte.

– Azzal háláljam meg, hogy átadom a lányom? – szisszentem fel.

– Nem – rázta meg a fejét. – Azzal, hogy meghalsz!

Kinyújtotta a karját és vörös lándzsák jelent meg, amik felém hasítottak, de szerencsére még idejében felhúztam a jégfalat, majd ebből a falból jégdárdákat képeztem és feléje irányítottam. Ezután kiléptem a fal mögül és magamba szívva a kinti villámok energiáit, egyenesen Bojánára irányítottam a haragom. Menekült. Én viszont azon nyomban a lányom kiságya mellé álltam, a karomba fogtam és egy pillanatig magamba szívtam a babaillatát.

– Sajnálom – suttogtam visszafojtott hangon. – Még egyszer nem hagylak el, ígérem.

Épp megfordultam, amikor Bojána tűzerővel tért vissza, de én és a lányom jégködbe burkoltuk magunkat, és eltűntünk előle. Hallani véltem a sikítását.

Az egyik szalonba teleportáltunk, Délia vigyorogva nézett rám, és én megcsókoltam a homlokát. Nemrég született és már fenyegetik a létét. Emlékszem a második születésnapi partijára, majd arra, hogy elbúcsúzom tőle. Mintha ténylegesen megtörtént volna. Belenéztem a hatalmas szemeibe, és tudtam, hogy nem hagyhatom cserben.

– Hová rejtselek? – tanakodtam. Nem maradhat a kastélyban, de nincs senki, akire rábízhatnám. Ekkor hallani véltem egy kattanást. A kandalló szétnyílt és fél-tündérek jelentek meg a bejáratánál. A szakácsnő volt az a segédeivel együtt.

– Asszonyom – hajolt meg előttem. – Héliosz úr meghagyta nekünk, hogy amint tudjuk, menekítsük ki önt és a lányukat. Viszont Bojána megelőzött minket. El kellett rejtőznünk. Kérem, jöjjenek erre. Van egy alagútrendszer, ami összeköti a kastélyt Kővárossal.

– Vigyék a lányomat – siettem elébe és átadtam a gyermeket. A szakácsnő csak bámult rám. – Tudom, hogy biztonságban lesz. Azt is, hogy maga jó lélek. Kérem, vigyázzák őt. Ha el is érik a várost, ne mutatkozzanak. Nem tudom, hogy Ékám emberei tudhatnak-e erről az alagútrendszerről. De most siessenek. Nekem még segítenem kell a férjemnek.

A szakácsnő nem tudott vitába szállni velem, mert toltam hátrafelé a folyosószerű helyiségbe, és amint bezártam a kandallót, egy pillanatra pihegve bámultam magam elé. Azt ígértem a lányomnak, hogy többé nem válunk el, most mégis átadtam egy fél-tündérnek. Tudom, hogy jól cselekedtem.

Újabb robaj és a kastély falai kezdtek leomlani. Fekete füst terjengett körülöttem. Felrémlett előttem a színházi előadás, ahol megtudhattam, hogy mi történt velünk, mikor mély álomba zuhantam, és évek teltek el, mire ismét felébredtem. Azt mutatta meg, hogy miként harcolt a férjem azért, hogy megvédje a családját, s hogyan lett belőle király. Ez az a nap. Hisz nekem most aludnom kellene, míg Héliosznak egyedül kell szembenéznie az ellenféllel.

Árlettként nagyobb hatalmam volt, tudom, mert emlékszem rá. Ahogy arra is, hogy már akkor magamtól kellett megtanulnom az erőm használatát, hisz nem volt senki, aki ebben segített volna. Nem tudtak elnyomni, mint akkoriban, és most itt vagyok, hogy a férjem mellett harcolhassak. Nagy levegőt vettem, majd kivonultam a szalonból.

***

Héliosz folyamatosan védekezett és támadott. Izzadságcseppek gyöngyöződtek a homlokán és a halántékán. Minden erejét a karján lévő kötelékből és különböző amulettekből, varázskövekből nyerte. Ékám elszánt arcán nem lepődtem meg, de azon egy kicsit igen, hogy apám is jelen volt, közvetlenül mellette állt.

Az, hogy Héliosz kövek segítségével akadályozza meg Ékám és apám bejutását a kastélyba, csak arra ad következtetést, hogy Bojána igazat mondott a szárnyaival kapcsolatban. Még mindig úgy hiszi, hogy nincsenek. Bojána illúziót keltett, míg Ékám bevetette ellene az erejét. De miért nem tették meg valójában? Miért hagyták meg a szárnyait? Miért hitették el vele, ha valójában leégethették volna? Tartottak volna valamitől? Tudták azt, hogy nélküle nem születhet le egy hatalmasabb erő?

Ékám és apám mellett megmutatkozott Bojána is. A két férfi arca megnyúlt a csodálkozástól, hisz megtudták tőle, hogy én és a lányom megléptünk. Ahogy kiléptem az árnyékból, úgy ezek az arcok nem csak megnyúltak a döbbenettől, hanem elsápadtak a nem várt fordulaton.

– Héliosz!!! – kiáltottam a férjem nevét, majd széttártam a karom és hatalmas jégörvényt kezdtem el formálni, mely elnyelte a tűz, a hamu, és a villámok erejét is.

Héliosz meglepődve tekintett hátra, s ekkor elrugaszkodott Ékámék közeléből, akikre rázúdítottam az erőmet. Az energiaszintem megingott és kénytelen voltam megtámaszkodni az egyik oszlopnál. Héliosz mellettem termett és magához ragadott.

– Hallottam, hogy küzdesz valakivel – mondta ki ingerülten. – Hol a lányunk?

– A szakácsnővel van – mosolyogtam rá halványan. – Biztonságban. Megbízom benne.

– Ritka manapság a bizalom, de benne még én is bízom – bólint rá. – Azt hittem…

– Mit hittél, Héliosz?

– Hogy apád az álmok völgyébe küldött.

– Így volt, de visszatértem – feleltem, és belékapaszkodva a fekete felhő felé tekintettem. Vajon tényleg az apám küldött oda, vagy én magam idéztem elő? – Bojána elárult minket.

– Mit gondolsz, ki tudsz tartani, amíg megszabadulok tőlük? – nézett rám aggódva. Meg se lepődött azon, amit mondtam. Bizonyára, mikor Ékám és az apám megjelent, akkor Bojána sem lapult meg. Héliosz nem tudott minket védeni a tündérkeresztanyámtól, mert közben Ékámékkal küzdött.

– Nincs mitől tartanod, Héliosz – feleltem kedvesen.

– Szárnyak nélkül nem sok hasznomat veszed – vetette oda szárazon.

– Illúzió, Héliosz – néztem a gyönyörű szemébe és az egyből elkerekedett. – Csak illúzió. Bojána bocsátotta rád, amikor Ékám… elhitették veled, hogy leégették a szárnyaid. Illúzió csupán.

Héliosz megremegett, keze ökölbe szorult. A tenyerében ott voltak a varázskövek. Mindvégig abban a hitben élt, hogy elvesztette a szárnyait, vele együtt pedig az erejét. Vajon képes megtörni az illúzió keltette falat? Képes ismét a szárnyai révén harcolni?

– Akkor ezt a harcot egyedül vívom meg – megfogta a tenyerem és egy rózsakvarcot helyezett bele. Mégis mit akar ezzel?

De már nem tudta véghezvinni a tervét, mert Ékám és az apám áttört a fekete ködön, és támadni kezdtek minket. A lángok körülvettek. Az omladozó falak elzárták előlünk a menekülő utakat. Bojána kíváncsi tekintettel, győzelmi mosollyal az arcán figyelte, hogy a két férfi megállás nélkül pusztít.

Egymásra tekintettünk Héliosszal, és elmosolyodtunk. Megcsókoltuk egymást. A karunkon lévő kötelék aranysárgán ragyogni kezdett, s tudtuk, hogy még van egy utolsó reményünk. Az egymásba vetett hitünk, és a szerelem, ami összekötött minket még akkor is, ha csak rövid ismeretség útján jött létre. Boldogság lett úrrá rajtam. Héliosz szeme ezüstösen ragyogni kezdett, és hirtelen, a szárnyai kiszabadultak a béklyóból. Csodálatosan festett. Majd mindketten önkéntelenül kinyújtottuk a kezünket, és a kötelék elemi erővel csapott le a három alakra.

***

Kőváros. Egy kis város, melyet egykoron tündérek és emberek laktak. Királyuk és királynőjük volt. Mindenki békességben és szeretetben élt. De valami legbelül sötét energiát kovácsolt. Valakik többet akartak, mint amit valaha kaphattak volna. S ezért megbomlasztották a lakók közötti bizalmat, irigységet és gyanakvást ültettek el beléjük. Mikor pedig magát a királyi családot is elérte ez a fajta borzalom, a tündérek megszűntek létezni az emberek számára. Velük együtt éltek, de senki nem tudta, hogy valójában természetfelettiek. Végül valaki megelégelte ezt a tűrhetetlen állapotot, s az emberek szemét felnyitotta, megváltoztatta a gondolkodásukat, s elvette álmaikat. Béklyóban éreztük magunkat. Vagy legalábbis egy része annak tudta be. Ahogy annak idején én is.

Most viszont fellélegezhetünk, és megpróbáljuk közösen felépíteni mindazt, ami a mienk. Tíz év telt el. Az emberek és a tündérek szabadon élhettek. Tudtuk, hogy nem maradhatunk védtelenek, hisz lehetnek külső fenyegetések, de a belső széthúzást, az egymás iránt érzett feszült helyzetet megbékítettük. Hisz a város mindig is létezett azok számára is, akik több, mint az átlagember. Az emberek pedig már nem féltek azoktól, akik természetfeletti hatalommal bírnak.

Héliosz felé tekintettem, aki az utolsó ádáz ütközet után király lett, ahogy az álmomban is. Az oldalán pedig én lehettem a királynő, amit még ennyi év távlatából is furcsának éreztem. Ékám, az apám, és Bojána a végletekig kitartottak, de a kettőnk erejével nem voltak képesek felvenni a harcot. Legyőztük őket. A követőik viszont elmenekültek, köztük az anyám is, aki ellenszenvet táplált irányunkban. Nem tudta elfogadni a történteket, és valahogy az volt az érzésem, hogy sosem fogja. Viszont egyikük sem kockáztatott egy csatát a kővárosiak felé.

A lányom, Délia gyönyörű kislánnyá cseperedett, mindkettőnk természetéből és erejéből örökölt valamit. Először azt hittük, hogy az emberek majd tartani fognak tőle, de Délia békét és nyugalmat áraszt mindenki felé, így nehezen hittük el, hogy valaki is megpróbálja őt megtámadni, vagy elvenni tőlünk. Héliosz viszont nem csak emiatt féltette őt, hanem azért is, mert pár év és belép a kamaszkorba. Már most sok vele egykorú fiú hódolt neki, úgyhogy van miért főnie a fejének.

Annak örülök leginkább, hogy megérhettem az összes fontos eseményt a lányom életében. Ő vált a koronahercegnővé, amit komoly feladatnak tekint, ennek ellenére szerettük volna, ha a gyermekkorát megéli. Ugyanabban az iskolába járt, mint annak idején én is. Sok barátai lettek tündérek, fél-tündérek és emberek közül. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire mesébe illő életünk lesz.

Délia születése után két évvel megszülettek az ikrek: Linasz és Kanut. Mindannyiukat ugyanúgy szerettük, védelmeztük és taníttattuk. Már kész legénynek számítanak és ugyanolyan sármosak, mint az apjuk.

– Csodálatosak – jegyezte meg mellettem Héliosz. Kissé meglepve tekintettem fel, mert az előbb még a fiúkkal játszott. Különös volt őt látni a férjemként, a királyként és tündérként. Még mindig le tud nyűgözni a mosolyával és a csibész tekintetével. Igaz, azért a kezdetleges őszhajszálak már megjelentek a halántékán, de még mindig nagyon vonzó.

– Hihetetlen számomra, hogy ennyi idő eltelt – sóhajtok fel.

Miután győzedelmeskedtünk Ékámék fölött, elmentünk a lányunkért, közben zajlottak a helyreállítások, a beavatások a két világ között, majd a koronázás, és mikor magunkhoz tértünk, meséltem neki arról, hogy miket éltem át az álomvilágba zárva. Mintha tudta volna, Héliosz elmondta, hogy az Ékámmal folytatott harca során félig maga is járt az álomvilágban, mert tudta, hogy valahogy vissza kell hoznia engem. Ezzel kockáztatta azt is, hogy elbukhat Ékám ellen, de szerencsére nem így lett. Mindketten hálásak voltunk a sorsnak, hogy nem alakult másképp a történet. Viszont a második terhességemig voltak bennem fenntartások ezzel kapcsolatban. Sokszor rémálmok gyötörtek, riadtan keltem fel, mert nem tudtam mennyit aludtam, és hol ébredtem fel. Héliosz végig mellettem volt, és kitartott, amíg ez az állapot el nem kezdett múlni. Az ikrekkel való terhességem alatt mindez már a múlté lett. Miután viszont megszültem a kis hercegeket, újból előtörtek a félelmeim. Mégis úrrá lett rajtam a belső erőm, és nem engedtem többé a félelmeimnek, a kételyeimnek és mindannak, ami megmérgezhette a lelkem.

– Hogy érzed magad? – fogta meg a kezem, szemében aggódás vegyült.

– Minden rendben – mosolyogtam rá őszintén. – És te?

– Úgy érzem, hogy egy időre visszavonulnék a feladatoktól – vallotta be. – Hamarosan Délia a helyemre léphet.

– Azért annyira ne szaladjunk előre – tiltakoztam. – Ez a tíz év is úgy röppent el felettünk, mintha egy évbe sűrítettek volna mindent.

Annyi bizonyos volt számomra, hogy elementálként tovább fogok élni, mint Héliosz, és ez kezdett megrémiszteni. Viszont az Ékám ellen elszenvedett sérülései végett szüksége volt a gyors felépüléséhez a véremre, így magamban mégis abban bízok, hogy ez meghosszabbította a tündéréveit. Felnéztem rá, és magamban hálát adtam, hogy van nekem. Erős támaszom volt eddig is, és sokáig szeretném, ha egymás mellett maradnánk. Megsimogattam a bal karját, melyen a kötelékünket hordozza. Éreztem, hogy engem figyel, és egy pillanatra elfeledtem mindent, amikor megcsókolt.

– Mindig veled leszek – suttogta, s tudtam, hogy a kötelékünk által ismét megérezte a kusza érzelmi világomat. Hozzábújtam és ő átölelt. Együtt figyeltük tovább, ahogy a gyerekeink a többi gyerekekkel játszanak, míg a közelben szülők, nagyszülők, a kastély lakói és városiak egyaránt jelen voltak.

Árlettként mindezt nem élhettem át. Az álmok világában való ide-oda csapongás sok mindent feltárt a régi múltamból és önmagamból. Tudtam, hogy Árlett is hasonló életet szeretett volna magának, imádott jégkorcsolyázni, utazni a szülei által kijelölt udvarhölgyeivel, szerette a tündérkeresztanyját, aki a legtöbb alkalommal elkísérte őt és megtanított pár csínyt, amivel megtréfálhatott másokat. Árlettként is csodás életem volt, amíg el nem vették tőlem. Viszont most itt vagyok, és örülök minden pillanatnyi boldogságnak…

– Árlett! – hallottam meg tündérkeresztanyám hangját és megfordultam. – Már megint elkalandoztál.

– Mondd csak, tündérkeresztanya – szólaltam meg komoly arccal. – Neked van valami kívánságod? Mindig az enyémet lesed.

– Mert ez a dolgom – mosolygott negédesen Eulália.

– De csak van valami, amit szeretnél – győzködtem. Eulália elhúzta a száját, majd az égre tekintett. A szeme tele volt reménnyel.

– Olyasmire vágyom, ami nekem nem adatott meg – mondta végül, de még mindig az eget nézte, mintha keresne ott valamit. – Olyasmi, ami egyedülálló és végtelen. Ami örök.

– Mégis mi lenne az? – tűnődtem el rajta.

– Egy ígéret – mosolyodott el, és most rám nézett. Akkor kirázott tőle a hideg, mert olyasmit láttam a szemében, amit azelőtt soha. – Egy kötelék.

– Miféle kötelék? – vontam össze a szemöldököm.

– Amit, ha én nem is érhetek el, de valaki elérheti – vont vállat.

– Ezt még mindig nem tudom, mit jelent – zsörtölődtem.

– Az élet kifürkészhetetlen, aranybogaram – felelte könnyedén. – Annyi kívánságot hagytam már jóvá, hogy néha eltűnődöm, mit adhatnék még.

Egy pillanatig csak néztem őt. Magányosnak tűnt, de valahogy távolinak is. Furcsa érzés kerített hatalmába, ami azelőtt sosem.

– Mi az a kötelék? – kérdeztem rá.

– Egy szertartás keretén belül megköttetett pecsét – mondta mosolyogva. – Általában azok szokták kérni, akik sosem akarnak elválni egymástól. Ez egy olyasmi kötelék, amit a halál sem választhat el. Kísérteties.

– Sosem hallottam arról, hogy tartanának hasonló szertartásokat – gondolkodtam el rajta. – Még apa sem említette. Ez olyasmi, mint az esküvő?

– Olyasmi, aranybogaram – felelte, majd hátrasimította aranyszínű haját.

– Tiltott dolog? – kérdeztem kaján vigyorral az arcomon. Eulália felhorkant erre, és én felnevettem. – Csináltál már hasonlót?

– Csak láttam néhányszor, de elég könnyű – válaszolt és rám kacsintott.

– Miért akarsz ilyesmi köteléket?

– Bonyolult lenne elmondanom. És nem szeretném, ha emiatt támadás érne téged. Inkább felejtsd el.

– De, Eulália! – dobbantottam a lábammal.

– Az előbb te magad mondtad, hogy tiltott dolognak számít – jelentette ki, és erre egy kicsit meglepődtem.

– Ezzel a kötelékkel visszahozhatom anyát az álomvilágból? – érdeklődtem. Hamarosan tíz éves leszek, apám alig van az életemben, anyám viszont egy támadásnak köszönhetően mélyen alszik.

– Ha vissza lehetett volna őt hozni ezzel a módszerrel, apád már megtette volna – válaszolt komoran. – Ez a fajta kötelék erős és megmásíthatatlan. Olyan szerelmeseknek való, akik valamiért nem lehetnének együtt. Akiket el akarnak tiltani. Ha valaki így köti hozzá magát egy másik személyhez, mindent érezni fog, ami vele történik, mindenről tudni fog, átérzi a fájdalmát, az örömét, a bánatát, mindent. Egyesek szerint viszont méreg. És ha a szerelem el is múlik, a kötelék fennmarad.

– És ezt a fajta köteléket mivel kötik meg? – kíváncsiskodtam.

– A legtöbb alkalommal, vérrel – közölte. – De van más módszer is. A lényeg, hogy mindkét félnek akarnia kell.

– Ez a kötelék akkor is megköttetik, ha mondjuk valaki vért ad egy másik személynek, mert az súlyosan sérült? – kérdeztem rá kissé félénken.

– Erről még nincs tudomásom – húzta el a száját, egyik kezét a csípőjére helyezte. – Miért? – nézett rám gyanakodva.

– Találkoztam valakivel, aki megsebesült – vallottam be. – És elég súlyos volt az állapota. Azt mondta, leégették a szárnyát, így nem sok esélye van arra, hogy megmentse a családját, akiket elragadtak.

– Te meg miről beszélsz? – kerekedett ki a szeme.

– Néhány napja történt – magyaráztam. Nem tudtam, miért mondom el neki. Megbíztam benne. – A kastély istállójában rejtőzött el. Kérte, hogy ne mondjam el senkinek.

– Mi történt pontosan? – kérdezett rá hűvösen.

– Láttam a sérülését és… a véremet adtam, hogy felgyógyuljon – haraptam be a szám szélét, mint aki rosszat tett. Eulália pislogott, mint aki nem egészen érti, miről beszéltem az előbb.

– Ki volt az? – kérdezett rá.

– A neve, Héliosz – feleltem, és éreztem, hogy elpirultam.

– Héliosz? – ismételte meg a nevet megsemmisítően.

– Miért? Ismered talán?

– Ha nem tévedek, már pedig nem szoktam, akkor Rajnald királynak volt egy fia, akit Héliosznak hívtak. De én úgy tudtam, hogy Rajnald és Héliosz korántsem voltak jóban, sőt, amikor a királyt legyőzték, Héliosz megpróbálta átvenni az uralmat a birodalma fölött, de a nép nem engedte. Aztán valami történt, mert egész egyszerűen eltűnt.

Megrökönyödve tekintettem rá.

– De attól, hogy a véred által felgyógyult még nem jelentheti a kötelék teljességét, ha csak…

– Ha csak nem kívántunk valamit.

Eulália elsápadt, ahogy én is. A bal karomra tekintettem és különös dolgot láttam a bőrömön, amit a tündérkeresztanyám is észrevett…

Megszédültem. A szívem szaporán dobogni kezdett. Elnéztem a nevető, játszadozó gyerekeket. A vendégsereg színes ruhákban. A nap fényesen ragyogott. Forgott velem a világ, de tartottam magam. Körbetekintettem, majd lenéztem a bal karomra. Hitetlenkedve emeltem fel a fejem és nem messze tőlem megláttam a férjem a gyerekeink társaságában. Mosolyogtak. Nevettek. Mégis a bánat mardosott legbelül.

Behúzódtam az árnyékba, és amint nem látott senki, elteleportáltam. Meginogva érkeztem meg a csarnokba, ahol minden festmény alatt virágok sorakoztak fel, de én csak Árlett arcmását láttam magam előtt. Miért érzem úgy, hogy elárultak? Mit tettem, hogy egyik csapás a másik után jelenik meg az életemben? Egyáltalán csapás ez? Szeretem Hélioszt, bízom benne és annyi öröm ért minket az eltelt tíz évben. Most mégis hasogat a szívem. Összerogyott a térdem, amikor is megéreztem Héliosz erős karjait. Magához vont, de nem szólt semmit. Éreztük egymás érzéseit. Szinte lüktetett bennünk. Ez lenne az a kötelék, amit már jóval korábban megköttettünk.

– Te vagy Rajnald király fia? – szólaltam meg remegve.

– A leszármazottja – felelte. – Jobban mondva, az újjászületése.

– Mi történt akkor?

– Miután téged mély álomra ítéltek, a fejedelem engem sem kímélt, hisz meg akartalak menteni tőle és Euláliától. Meglehet, hogy az apád legyőzte Rajnaldot, de nem hagyhattam, hogy te is odavessz általuk. Sikertelen volt a próbálkozásom. Tudtam, hogy a véred és a kívánságunk örökre összekötött minket, de az új testünk új életet és új emlékeket adott. Miután a béklyó lehullt rólam, és minden kezdett helyreigazodni, akkor kezdtek el derengeni azok a régi emlékek Árlettről és az egykori önmagamról. Valahogy éreztem, hogy te is emlékezni fogsz ránk.

– Eulália megdöbbent, mikor megtudta, hogy annak idején mit tettem, de Bojánaként miért hagyta jóvá a köteléket?

– Ezen én magam is rágódtam. Bizonyára meg akarta tudni, hogy az a kötelék, amivel egykoron egymáshoz rendeltük magunkat, megvan-e még.

– Meglehet.

– Azt gondolod, elárultalak.

– Csak nem akarom, hogy mindez egy szemvillanás alatt eltűnjön.

– Ezt nekünk kettőnknek kell tudnia – felelte és szorosan átölelt. – Mindaz, ami egykor velünk történt, nem történhet meg újra. Tudom, hogy akkoriban csak segíteni akartál, de napokig ápoltál, titokban tartottad a kilétem. Talán valahol legbelül tudtad, hogy ki lehetek, de nem mentél az apádhoz. Majd a véreddel meggyógyítottál. Talán így volt elrendelve. De ha fel akarod bontani ezt a köteléket, meg lehet tenni. Van rá módszer.

– Nem – fordultam meg és belenéztem a szemébe. – A férjem vagy. A gyerekeim apja. Az, hogy ezer éve mi történt, nem szabad hagynunk, hogy kettőnk közé álljon. Amikor a bálról elszöktünk, tudtuk, mit akarunk. Vállaltunk mindenféle kockázatot. Bojána talán így akarta jóvátenni az egykori hibáját, de az is lehet, hogy tényleg így akarta megtudni, hogy a kötelék fennmaradt-e. Egy biztos. Ígéretet tettünk egymásnak mindkét életünk során.

Héliosz mosolyogva simogatta meg az arcom, és most én voltam az, aki megcsókolta őt. A régi és az új emlékeink is közösek lettek. Egykoron elvettek tőlünk mindent, most mégis boldogan simulunk egymás karjaiba. Ezt a boldogságot, bármeddig is tartson, nem szabad hagynunk elveszni. A kötelékünk több ezer éve is fennmaradt. Az életünk végre teljessé vált. Bár tudjuk, hogy lesznek olyanok, akik ellenünk fordulhatnak, de bízunk egymásban, és mindabban, amit közösen felépítettünk. A karjainkon lévő kötelék ismét megerősödött, s tudtuk, hogy örökké együtt leszünk.

Kőváros - Tündérkeresztanya - Egyetlen emlék

 

KŐVÁROS

TÜNDÉRKERESZTANYA

-

Egyetlen emlék

Az erkélyen állva egy bögre tea kíséretében kémlelem a csillagos égboltot és a hatalmas holdat, mely most fényesebben ragyogott, mint eddig valaha. Hírt hozott. Érzem a zsigereimben, a tudatom alatt. Különös éjszaka volt ez, egyszerre szomorú és örömteli. Megborzongok, pedig kellemes az idő. A távolban ciripelő bogarak, és egy bagoly adta tudtomra, hogy nem vagyok egyedül. Pedig minduntalan arra törekedtem, hogy senki ne zavarjon.

Az igazság az, hogy hét éve annak, hogy lemondtam korábbi életemről és egy másik úton indultam el. Egyik utazás a másik után. Tengerpart, sivatag, hegyvidék, nekem egyre ment. Csak menni és menni. Látni és tapasztalni. Érezni és boldognak lenni. De vajon megérte? Feláldoztam mindent, hogy ilyen életet éljek. Két éve viszont megállapodtam a Wisconsin államban lévő Woodboroban. Számomra egy csendes, erdős területen elterülő faházban élek, mely nyugalmat és békét áraszt. Korábban csak motelek és szállodák adtak „otthont”. Ugyanakkor saját magam csapom be és áltatom azzal, hogy megleltem mindazt, amit szerettem volna. Hisz hiába az otthon, egy ház, ami biztonságot ad, ha mindezért olyan dolgokról kellett lemondanom, mint a szerelem, a házasság, vagy a boldogság.

De tényleg én akartam lemondani róla? A hosszú évek alatt annyit tudtam magamról, hogy árvaként nőttem fel, leérettségiztem, majd egy kávézóban kezdtem dolgozni, hétvégente pedig gyerekfelügyeletet vállaltam. Az életem valamikor felborult egy autóbalesetben, amit csak én éltem túl. Amnézia, amiből sosem gyógyultam ki, csak részleges emlékeim vannak, azok is halványan derengenek. Mégis boldognak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Sok barátom volt, akikkel hébe-hóba megittunk egy kávét, vagy elmentünk moziba, esetenként még bulizni is eljártam velük. Ám valami hiányzott, és egy nap ezt megtaláltam, amikor néhány barátnőmmel elmentünk egy téli estén a kivilágított, befagyott tóhoz, ahol mindenki korcsolyázott. Sosem korcsolyáztam még, és féltem tőle. De amikor felvettem a jégkorcsolya cipőt és azt gondoltam, hogy az első próbálkozásom egy pofára eséssel kezdődik, tévedtem. Mint aki a jégre született, siklottam, táncoltam, pörögtem és közben azt éreztem, hogy szabadnak születtem. A barátaim csodálkoztak a jégtánc tudásomat látván, én sem hittem volna, hogy képes lehetek rá. Felszabadultnak éreztem magam. És furcsa mód szomorú. Mintha még mindig hiányzott volna valami.

A következő télnél is befagyott a tó, de most csak néztem a korcsolyázó embereket. Figyeltem őket, főleg a szerelmes párokat. Olyan meghitten ölelték és vigyázták a másikat, hogy belesajdult a szívem. Én is erre vágytam. Hogy valaki átöleljen és szeressen. Mikor pedig úgy döntöttem, hogy hazamegyek, felfigyeltem egy alakra a tó fölött átívelő híd egyik lábazatánál. Kíváncsian néztem őt, és mintha ő is engem nézett volna, megborzongtam tőle. Ugyanakkor nagyon imponált, hogy valaki talán érdeklődhet irántam. Akkor még nem volt merszem megtenni az első lépést, hisz azt reméltem, hogy ő fogja.

Napok teltek el, és minden nap ugyanott láttam őt. Nem mozdult, csak nézett engem, mintha arra várt volna, hogy elinduljak feléje. A tél utolsó heteiben még mindig be volt fagyva a tó, és egy nyugodt éjszakán, mikor senki sem volt a környéken, magamban korcsolyáztam. A gondolataim elrepítettek egy másik világba, és azt hittem, semmi sem tud majd kizökkenteni, de amint feltekintettem, hirtelen fékezni kezdtem. Elestem. Majdnem nekimentem annak a férfinak, akivel napokig csak egymást fürkésztük itt, de egyikünk sem volt hajlandó nyitni. Ő csak némán állt előttem, arca kifürkészhetetlen volt, tekintete tele szomorúsággal és valami megfoghatatlan érzés kerített hatalmába. Majd minden szó nélkül felém nyújtotta a karját. Habozva néztem az erős kezet, majd megfogtam, de abban a pillanatban ledermedtem, hisz a kezem átsuhant az övén. Szellem. Tényleg egy szellemmel szemeztem napokig? Ő csak nézett engem, majd felálltam magamtól. Valahogy ismerősnek tűnt a személye, de nem gondoltam volna, hogy láthatok valaha egy szellemet. Frusztráló volt először, de aztán rájöttem, hogy nincs mitől tartanom. Nem tudtunk beszélni. Én állandóan csacsogtam neki, és ő csak hallgatott. Vajon hallja is, amit mondok neki, vagy csak úgy tesz?

A kíváncsiságom nagyobb volt. Szerettem volna tudni, hogy ki a férfi. Mivel szellemként jelent meg előttem, és úgy tűnt, csak én láthatom, így arra következtettem, hogy valamikor meghalhatott. Így felkutattam az összes halálesetet a környéken, főleg azokat, amik a tónál történtek. Hét évvel ezelőtt egy férfi belefulladt a tóba. Öngyilkosságnak tudták be. Se család, se barátok, de még egy szeretett nő sem, aki megsirathatta volna.

Sokáig nem találkoztam vele, hisz a tavasz közeledtével, a tó is kiolvadt fogságából. Valamiért úgy éreztem, hogy többet meg szeretnék tudni, mint a nevét, vagy a halálának időpontját. Ám hiába akartam felkutatni a múltját, mintha senki sem ismerte volna. Érthetetlen volt számomra, hisz hiába volt megadva a neve az újságcikkben, ha semmi nyom nem maradt utána. Ezért magát az újságírót kerestem fel, hátha többet tudhat, de vesztemre, ő is csak annyit ismert, amennyit leírt az újságba. Akkor sem értettem, hogy miként tudhatták meg a személyazonosságát, ha közben senkit nem találok, aki valóban ismerhette volna. Egy idő után abbahagytam a kutatást. Csak egyetlen embertől tudhatom meg az igazat, és az maga a szellem. Nem értettem, miért érdekel ennyire. Talán mert én magam is egyedül érzem magam, hiába vesznek körbe a barátok. Ám úgy tűnt, már többet nem is találkozom a szellemmel. De amikor egy délutáni napon, a hídon sétáltam, meglepetésemre pont azon a helyen találtam rá, ahonnan leugrott. Mellé álltam és csak néztem a csillogó tavat. Innen nézve nem volt félelmetes. Inkább hívogatónak tűnt.

– Milyen volt meghalni? – kérdeztem rá óvatlanul. Nem is értettem magam, hogy miért erről kérdezem őt, de ekkor sem felelt. –Bizonyára féltél, hisz tudtad, mit teszel. Nem tudom az okát. Ezért mutatkozol itt az emberek között, hátha valaki átvezet a túloldalra? Hülyének fognak nézni az emberek, ha látnak magamban beszélni – nevettem el magam.

– Neked milyen szabadnak lenni? – tette fel az első kérdését, és én döbbenten fordultam feléje. Eddig nem szólt semmit, majd feltesz egy egyszerű kérdést.

– Remek érzés – mondtam ki őszintén. De a mosoly lehervadt az arcomról. – Olykor mégis úgy érzem, hogy hiányzik valami. Tavaly télen léptem először jégre, sosem korcsolyáztam még előtte, mégis gyönyörű volt, és olyan volt számomra, mintha mindig is ezt csináltam volna. De még most is hiányzik valami. Úgy érzem, sok mindenről lemondtam az életemben, hogy szabad lehessek. Szerinted ez jó?

– Neked kell tudnod a választ – felelte közömbösen.

– Te azért haltál meg, hogy szabad légy, vagy azért, mert nem volt más kiút? – kérdezek rá. A kérdés még számomra is sértőnek hatott.

– Ki akart itt öngyilkos lenni? – kérdezett vissza és rám nézett. Miért érzem úgy, hogy ismernem kellene? A kérdésemre csak részben kaptam választ. Talán mégsem akart öngyilkos lenni, de meghalt. Ha viszont azért nem tud továbblépni, mert megbánta a tettét, akkor érthető, hogy miért van még mindig itt.

– Keresel valakit? – kíváncsiskodtam.

– Te is keresel valamit – szögezte le. Elhúzom a szám.

– Egy baleset következtében a legtöbb emlékem odalett – vallom meg neki.

– És melyik a jobb? – néz rám. – Emlékekkel vagy anélkül élni?

Ezen eltöprengtem. Magam sem tudtam volna megmondani, hogy valójában melyik a jobb.

– Már elfogadtam, hogy nem emlékszem sok mindenre, mert az utazásaim révén sok más emléket összegyűjtöttem – közöltem mosolyogva.

– Mégis hiányolsz valamit az életedből – válaszolta, hangja mintha gúnyosabb lett volna. – És melyik a kedvenc emléked az utazásaidról?

Éppen válaszolni akartam, amikor elakadt a lélegzetem. Melyik is lenne az? Van egyáltalán olyan? Kutattam az emlékeim között, de egyet sem leltem, ami ismerős lett volna, sőt, mintha nem is történt volna semmi. Hová lettek az emlékeim?

– Ha majd emlékezni fogsz valamire, mondd el nekem – felelte könnyedén és rám mosolygott. Szédítő a mosolya. – Várni fogom.

A szívem nagyot dobbant, és a szellem eltűnt előlem. Emlékek. Miféle emlékeim vannak nekem? És ami a legszörnyűbb, hogy nem emlékeztem semmire, mit csináltam azon a napon, csak arra, hogy beszéltem egy szellem férfival.

***

Újabb napok teltek el, majd már csak azt vettem észre, hogy közeledünk a nyárhoz. Jó ideje annak, hogy megint nem láttam a szellem férfit. Vajon azért, mert már átkelt a túloldalra, vagy azért, mert megsértettem? Mindeközben fényképek százait nézegettem a szobám ágyán, és bár valamit én készítettem, és valamin én is szerepelek, mégsem éreztem, hogy átéltem volna. Nem emlékeztem semmire, pedig mosolyogtam, örültem, és jót szórakoztam a barátaimmal. Lehet, hogy az egykori amnézia kiterjedt volna a legfrissebb emlékeimre is? Hülyeség. Ilyen nincs. De akkor miért érzem idegennek a barátaim arcát, a sajátomat és mindazt, amit át kellett élnem?

– Ki vagyok én? – tettem fel hangosan a kérdést, majd vártam, mintha elébem tárná valaki is a választ. Nevettem saját magamon. Összeszedtem a képeket, majd elraktam mindet a virágmintás dobozkába, amit aztán visszahelyeztem a ruhásszekrényem mélyére. Bizonygattam magamnak, hogy a szellem miatt van. Túl sokat foglalkoztam egy olyan emberrel, aki már nem él, és akiről nincs több a nevénél. Elszomorított a tudat, hogy be akarom csapni magam.

Hogy egy kicsit kikapcsoljam az agyam, sétálni mentem az éjszakába. Ugyan elkerültem a tó környékét, de végül valami belső erő arra késztetett, hogy ismét keressem fel azt a helyet. Senki nem volt a területen. Kihalt volt minden. A híd magányosan várakozott. Vajon hányan lettek itt öngyilkosok? Eszembe jutott egy másik eset: egy fiatal lány jóval a férfi halála előtt halt meg. Szintén öngyilkos lett. Róla csak annyit olvastam, hogy balett táncos volt, és nem bírta elviselni a könyörtelen nyomást. Az ismerőseim közül senki sem balettozott. Hébe-hóba lehetett hallani, hogy a városnak van egy balett iskolája, de sokan nem járnak oda, így már a bezárást fontolgatják.

Megálltam a híd előtt, és letekintettem a mélységbe, mely most sötét és rideg volt. Mégis annyira magával ragadó jelenség. Eltűnődve néztem a tükörképem, majd az apró hullámokat, a csillagokat, melyek visszatükröződtek róla, és elmosolyodtam.

– Késő van – jegyezte meg a férfi szellem és én mosolyogva néztem feléje. Valamiért örültem, hogy felbukkant.

– A szellemek sem alszanak, ahogy elnézem – vetettem oda csípősen.

– A szellemek nem képesek sem az alvásra, sem az álmodásra – vallotta meg. – És csak egyetlen emlékük marad meg.

– Egyetlen emlék? –értetlenkedtem. A férfi a tó felé tekintett és én megborzongtam. – Úgy érted, a halálod napjára emlékszel, de minden másra nem?

– Ilyen, mikor valakit megfosztanak az álmaitól, az életében bekövetkezett szakaszaitól, és mindattól, ami egykoron jellemezte – felelte, de hangja nyugodt volt, ahogy az arca is.

– Akkor ez azt jelenti, hogy újra éled?

– Nem. Csak elfogadjuk, és együtt élünk vele.

– Mégis meddig? – kérdezek rá.

– Amíg át nem léphetünk a túloldalra – vonta meg a vállát.

– Hét éve haltál meg itt – mondtam ki a súlyos szavakat.

– Mások még ennél is tovább bírják – mosolyodott el.

– Tehetek valamit érted? Hisz nem lehet véletlen, hogy mi ketten találkoztunk.

– Az, hogy megláttál, az lényegtelen. Nem te lennél az első, aki szellemet lát. Csak éppen nem állnak le vele beszélni.

– Jó, de nem találtam senkit, aki a hozzátartozód lenne, vagy a barátod – duzzogtam. – Az újságíró sem tudott többet mondani, mint amit leírt.

– És ez téged miért zavar? – kérdez rá üres tekintettel.

– Mert biztos, hogy fontos voltál valakinek – felelem.

– Ha fontos is voltam valaki számára, lehet, már rég elfelejtett engem – mondta epésen. Mintha tudná, hogy így is van. Lehet, hogy volt valakije, aki elfeledte őt.

– De így nem fogsz továbblépni – magyarázom.

– Hét éve vagyok szellem – válaszolja mosolyogva. – Mit gondolsz? Miért akarnék én továbblépni? Azok, akik valaha ismertek és továbbléptek, helyettem is meghozták a döntést. Minek átlépni egy ismeretlen világba, ha itt jól érzed magad? Igaz, hogy csak bolyongsz, bambulsz a semmibe, felteszed magadnak a kérdést, hogy megérte-e, majd jön a dilemma, aztán megint itt állok a hídnál. Örök körforgás.

– És ez neked elég? – hitetlenkedtem.

– Másnak ennyi is elég – válaszolt határozottan, majd a szemembe nézett. –De vannak, akik mindig hezitálnak. Keresik önmagukat. Azt gondolják, ha változás következik be az életükbe, akkor valamiről lemaradnak, valami elkerüli őket, valamiről vagy valakiről le kell mondania.

– Ez szomorú – borzongtam meg.

– Van, hogy az álmaikat kergetik – lépett előre és két kezét a hideg burkolatra fektette. – Nem érdekli őket, ha fájdalmat okoznak másoknak. De van, hogy neki okoztak fájdalmat, amiért döntés elé állították. Egy választás elé, amit lehet, nem is akart meghozni.

– Most magadról beszélsz, vagy arról, aki közel állt hozzád? – kérdeztem rá minden megfontolás nélkül.

– Is-is – válaszolt, majd csendben elnézte a sötét tó felszínét. Egy pillanatig úgy gondoltam, ideje távozni, de aztán odaálltam mellé és én is megérintettem a hideg követ.

– Megbántad? – szólaltam fel kis hallgatás után.

– És te? – kérdezett vissza és rám nézett. A szemében volt valami félelmetes felismerés. Hogy érti azt, hogy én is megbántam? – Talán hagynod kellene, hogy az életed végre révbe érjen, és akkor nem foglalkoznál egy magam fajta szellemmel. Csak összezavar a dolog.

– Miért nem akarod, hogy foglalkozzanak veled?

– Mert fájdalmas lenne.

Ezt nem igazán értettem, de ekkor mindketten a híd szélén álltunk és én riadtan kapaszkodtam belé. Mégis mit jelentsen mindez? Hogy kerültünk ide? Mit akar ezzel megmutatni?

– Emlékszel már? – ragadta meg a könyököm és én rémülten tekintettem rá. Mire kellene emlékeznem? Majd elengedett, és levetette magát a hídról. Nem volt hangja a csobbanásnak, de láttam, hogy elnyeli a sötét komorság. A felszín mégsem vált zavarodottá, sima volt, mint mikor be volt fagyva. A csillagok sem ragyogtak fel benne, ahogy magamat sem láttam viszont. „Ha majd emlékezni fogsz valamire, mondd el nekem. Várni fogom.” – emlékeztem vissza a szavaira. Ekkor megcsúszott a lábam, kibillentem az egyensúlyomból, de sikeresen hátratántorodtam, és nagyot estem. Szerencsére nem a tóba zuhantam, mert nem tudom, hogy képes vagyok-e az úszásra.

***

Hajnalodott mire visszaértem a lakásomba, és hetekig csak azon rágódtam, hogy mire kellene nekem visszaemlékezni. Mikor úgy döntöttem, hogy elég a siralmas állapotból, a postaládában a sok levél, újság és számla között rátaláltam egy meghívóra. Balett műsor, az utolsó fellépés. Kíváncsivá tett, hisz arra a lányra emlékeztetett, aki balett táncosként levetette magát a hídról. Nem tudtam, hogy helyes-e odamenni, de mire elérkezett a hétvége, már egy csinos estélyi ruhában, kisminkelve, parfümillatba burkolva, gyönyörű hajkoronával a fejemen álltam a hatalmas állótükör előtt. Még sose öltöztem így ki. Ámultam a mesébe illő ruhától. És legbelül örültem, hogy részt veszek egy ilyen estén.

A színház fél órára volt a lakásomtól, így gyalog indultam útnak. Aki csak jelen volt az utcán, mindenki megcsodált, összesúgtak, néhány férfi még bókolt is, mialatt elmentem mellettük. A szívem vadul vert. Reméltem, hogy minden rendben lesz. De hiányoltam a társaságom. Egy szellemet mégse vihetek magammal – korholtam le magam. Idegesen fordultam be a sarkon és láttam, hogy elég sokan várakoznak. Örültem, hogy nem egyedül kell végignéznem a műsort. Buta gondolat volt a részemről, hisz a társulásnak ez az utolsó fellépése, biztos voltam benne, hogy nem lehet nekik könnyű.

Mikor odaértem a sor végére, a hátam mögött is megjelentek páran, majd hallani véltem egy zörgő hangot, és félig hátrafordultam.

– Ott jönnek – suttogták az emberek. Kíváncsian néztem a fehér hintót, ami begördült az utcába, majd a bejárattól nem messze megállt. Láttam, hogy nyitják az ajtót, és kilép egy makulátlan külsejű férfi, majd a kezét nyújtja, és ekkor kiszáll mellé egy gyönyörű asszony. Mintha valami királyi fenségek lennének. Mindenki hüledezve nézi őket, majd amikor elindulnak, a sor kettészakad, előreengedve a párt, akik aztán eltűnnek az ajtónál.

A színház nem túl nagy, de nem is szűk, mindenki kényelmesen elfért. A jobb oldali páholy sor egyikébe kísértek, odaszólt a meghívó, ami kissé meglepett. Már felkészültem arra, hogy mások is lesznek mellettem, de üres volt a páholy, amikor beléptem. Helyet foglaltam, ahogy mindenki más. Beszélgettek, a vörös függöny összerántva, és már alig vártam a jelenetet.

Már éppen belenyugodtam, hogy egyedül leszek, míg mások a párjukkal, vagy családjaik társaságában jelentek meg, amikor nyílt mögöttem az ajtó. Megfordultam és meglepődve néztem a férfit, aki belépett rajta. Mintha szellemet láttam volna. Ismerős volt az arca, de a jelleme tartózkodásra figyelmeztetett.

– Ó, elnézést! – illetődött meg a férfi. – Azt hittem, egyedül leszek.

– A meghívóm – mutattam fel az aranyszínű meghívót.

– Akkor, ha nem gond, én helyet foglalnék ön mellett – válaszolta cinikusan, és meg is tette.

Épp szólni kívántam volna, mikor hangos tapsvihar vette kezdetét, és ekkor feltekintettem a középső sor legfelső részén elhelyezkedő páholyra, ahol az a pár jelent meg mosolyogva, akiket nemrég láttam kiszállni a hintóból.

– Kik ők? – kérdeztem remegve, mert nagyon ismerősnek tűntek.

– A király és a királynő – vetette oda maró gúnnyal.

– Micsoda? – néztem a férfira, és elkapott valamiféle szorongás. – Amerikában mióta lett királyi család?

– Maga hol élt eddig? – nézett rám nagy szemekkel, én meg elhűlve tekintettem fel a királyi párra. Biztos csak egy másik ország királyi párja – gondoltam hirtelen. – Ozmin király és Délia királynő. Szeretett lányuk, Árlett a főszereplő a ma esti előadásnak.

Olyan ismerősnek hatottak a nevek, hogy a szívem egy pillanatra megállt a lüktetésben. Miért érzem úgy, hogy alszom? Mi van, ha mindez csak álom? Sose hallottam erről a királyi párról, most hirtelen felbukkannak egy olyan kis városban, mint Woodboro. Ekkor a vörös függöny fellebbent és a táncosok sorra elözönlötték a színpadot. Árlettet azonnal felismertem, hisz ragyogott, amint megjelent, és a nézőközönség éljenezte őt. Egy hiszékeny szerelmes lányról szólt a történet, aki beleszeret egy rang nélküli fiúba, és megszökik vele, de a lány vőlegénye utánuk ered és megállítja őket. Választás elé állítják a lányt, majd a két ifjú egymás ellen harcol, s végül a herceg meghal. Menekülniük kell, de a lány rájön, hogy amit tettek, az bűn. Ráadásul a királyi család ellen fellázad a nép, és a hercegnő kénytelen visszatérni otthonába, ezzel is elárulva a szerelmét, aki a lázadók közé áll és harcba bocsátkozik a nemesekkel. Végül a fiú megöli a hercegnőt, majd hogy lemossa a bűnt magáról, öngyilkos lesz a több száz éves kőhídnál.

Beleremegett a szívem. Gyönyörű és szomorú volt egyben. Csodálkozva néztem, ahogy a táncosok megelevenednek a színpadon és a történetet úgy mesélték el, hogy az mélyen megérintse az embert. Amint vége lett az előadásnak, a királynő felállt a helyéről és tapsolni kezdett, utána a király, majd sorra mindenki. Megilletődve tekintettem fel a királynőre, akinek szeméből egy könnycsepp gördült le, s amely fokozatosan jégvirággá alakult, amin még inkább meglepődtem. Hogy lehet ez? Hová kerültem? A királynő rám nézett. A tekintete szomorú volt, az arcán kedves mosoly, ami még inkább felzaklatott. Mintha bele akarna látni a lelkembe, egyre jobban azt éreztem, hogy el kell mennem.

– Mi a baj, kisasszony? – zökkentett ki a mellettem ülő férfi.

– Semmi – hebegtem. – Nem is mutatkozott be. Ez tapintatlanság – jegyeztem meg.

– A nevem, Ékám – mosolygott rám, hogy a vérem megfagyott az ereimben. – És önt, kisasszony, miként nevezhetem?

– A nevem… – kezdtem volna, de a ráncok összeszaladtak a homlokomon. Mi a nevem? Miért nem emlékszem a saját nevemre? – A nevem… – próbáltam meg újra, de hasztalanul. Emlékek. Semmi sem jutott eszembe.

Hirtelen felpattantam és kirohantam a páholyból. A folyosót olyan hosszúnak éreztem, hogy már a tüdőm sajgott. Mintha valamit elvettek tőlem, rohantam kifelé. A lépcsőn lefelé az emberek komor tekintettel bámultak rám, és amint kirontottam az ajtón, szinte fuldokolva néztem körül. Minden ismeretlen lett számomra.

Megpördültem, az emberek hitetlenkedve figyeltek, mintha valami rosszat tettem volna. Majd amint megpillantottam a szellem férfit, rohanni kezdtem felé, de az csak el-eltűnt a szemem elől. Mint, akit üldöztek. A szívem ritmustalan dobogása zakatolt a fejemben, a tüdőm egyre jobban fájt, és a levegő is egyre inkább zordabbá vált. A szellem férfi már a híd előtt állt, s közben sűrűn havazott. De hisz már május vége van. Hogy havazhat ilyenkor? Sírni kezdtem. A férfi szellem kinyújtotta felém a karját és én csak rohantam. Olyan távolinak tűnt, de amint elértem, egy pillanatig egymás arcába mosolyogtunk.

– Héliosz – mondtam ki a nevét, s olyan boldogságot éreztem, mint eddig soha. Hirtelen eltűnt előlem, ahogy a hídkorlát is, és már csak a csillogó víztükröt láttam. Majd ekkor zuhanni kezdtem és a jeges tó vizébe estem.

A testem azonmód megdermedt. Körülöttem jégszilánkok sora nőtt egymásba, eltakarva előlem a világot. Segítségért akartam kiáltani, de éreztem, hogy még a hangszálaim is megfagytak. Feltekintettem, a felszín fölött ott láttam a szellem férfit. Héliosz. Ismerős, mégis küzdök ellene. De hirtelen a jobb kezemet kinyújtom felé, és mintha csak erre várt volna, kaján vigyorral az arcán, beleugrott a vízbe. A jégszilánkok darabokra hullottak körülöttünk, ő némán átkarolt engem és csak néztük egymást. Mi történt velünk? Hová kerültünk? Mi változott meg?

Héliosz kedvesen közrefogta az arcom és megcsókolt. A tüdőm már nem fájt, a szívem lassú dobogása hullámköröket gerjesztett körülöttünk, s tudtam, hogy rátaláltam az elvesztett emlékeimre. Mikor az ajkaink elváltak, könnyes tekintettel néztem rá. Miért felejtettem el, hogy ki vagyok? Miért hagytam cserben a szerelmem? Ő mégis vár rám. Érzem. Látom a tekintetében. Hogyan tudnék visszatalálni hozzá? Bárcsak vele lehetnék.

Ekkor fuldokolva tértem magamhoz. Az erkélyajtó kivágódott és a szél meglebbentette a súlyos függönyöket. Megrökönyödve néztem a sötétséget, a viharfelhő elfedte a kinti világot, a villámok fényáradatai veszélyesen cikáztak az ablak előtt. A mennydörgés szerű robaj viszont nem kívülről, hanem közvetlen belülről hallatszódott. Lerántottam magamról a takarót, és amint kiszálltam az ágyból, összegörnyedtem a fájdalomtól. Lenéztem magamra. Hófehér hálóing volt rajtam, a ruhaanyagot viszont vér fedte. És hallani véltem egy síró hangot. Először csak álltam és a padlót bámulva hegyeztem a füleim. Nem akartam elhinni, amit az előbb hallani véltem. A sírás viszont egyre keserűbbé vált, és a szívem megdobbant.

Nem érdekelt a fájdalom, csak az, hogy átjussak a másik szobába, ahonnan a sírás hallatszódik. Amint a folyosóra értem, láttam a tüzet, éreztem a füstöt, és hallottam, hogy valakik lent harcolnak egymással. Sietve szaladtam a mellettem lévő szobába, és ahogy beléptem, a kezem meglendült és jégszilánkok záporoztak a baldachinos ágy mellett álló alak felé. Felsikoltott. Ismerős volt a hang, és szomorúan vettem tudomásul, hogy ki akart ártani a gyermekemnek, aki védőpajzsot emelt fel maga köré. Ilyen kicsiny gyermek, és máris meg kell magát védenie.

– Kapsz egy esélyt, hogy eltűnj innen anélkül, hogy bajod esne – figyelmeztettem, de erre Bojána felkacagott.

Mindenre emlékszem. Elszántan küzdöttem, hogy azzá váljak, amivé lenni akartam, hogy aztán győzelmet arassanak felettünk. Az elvesztett álmomat használták fel arra, hogy megzavarjanak, összekuszálják az érzéseimet, és kételkedjek mindenben és mindenkiben. Azt hitték, megtörhetnek, s talán ez így is lett volna, ha nem érzem azt a szerelmet Héliosz iránt, ami visszarántott az álmok völgyéből. Ő most is küzd Ékám ellen, míg nekem harcolnom kell magamért és a lányomért, hogy aztán a férjem oldalán felvegyem a harcot az ellenséggel.

Bojána tekintete vörösen izzott. A gyermekemet látva, tudtam, hogy sosem én, vagy Héliosz voltunk a fontosak az ellenségnek, hanem Délia. Még egyszer nem hagyom elveszni mindazt, amit adott az élet. Mert ha most választanom kell, akkor igen is a családomat fogom választani. És ő tudta ezt. Nem tudta megakadályozni, hogy visszatérjek, és most szemtől szembe kell megküzdenünk egymással. Elismerem, hogy rászedett, de nem vagyok hajlandó küzdelem nélkül feladni. Sőt, egyáltalán nem vagyok hajlandó feladni.