Sziasztok!
A fent látható linkre kattintva eljuthattok a Pennát a kézbe blogra, ahol egy újabb gyakorlati feladaton lehet részt venni. Jó magam nemrég egy rövid történetet írtam a 4. képre.
A történetek beküldési határideje: június 8.
Beérkezett alkotások közzététele: június 9.
Eredményhirdetés: június 10.
Szóval, a 4-es képet választottam, nem éppen lett terjedelmes, kb. 1-1,5 oldal. :) Nem sok, de jelenleg ennyit tudtam most írni.
Most pedig ide a blogomba is közzéteszem e rövidke művem.
EDANA
Létezett egy világ, melybe születtem s éltem.
Éltem abban a világban, melyet gyermekként ismertem. Ismertem minden
rezdülését. A folyók sima, lágy ölelését. A szél könnyed lebegését. Az állatok
hangjait. A mezők végtelenségét. Az emberek életét.
Létezett egy világ, mely titkos volt, mint a
holdtalan éjszaka. Csak kevesen ismerték, s inkább szóba sem hozták. Egy világ,
mely tele volt veszéllyel, véres küzdelmekkel, hátrahagyottakkal, megsebzett
lelkekkel.
Jómagam léteztem mindkét világban, ám sokáig
a másik, a sötét, a kegyetlen, a sivár nem mutatta meg magát. Nem tudtam, miért
én vagyok az. Nem tudtam, miért üldöznek engem. Nem tudtam, kinek mire kellek.
Fiatal voltam, egyszerű, tapasztalatlan,
gyermekien ártatlan. Mégis elragadtak onnan, ahová születtem. Onnan, ahová
tartoztam. Onnan, ahol gyermek lehettem. Onnan, ahol azt hittem a családom él.
Démonok. Kik elragadják a lelkeket. Kik
kísértik az embereket. Kik félelmet, háborút, pusztítást és vérengzést okoznak
mindenhol, ahová csak elérnek. Démonok. Kiknek vére sötét. Kik ártatlanokat,
fiatalokat, szüzeket ostromolnak. Kik megvetik az emberi lényeket. Démonok. Kik
most engem akartak.
Engem, ki sokáig azt hitte, ember. Ki úgy élt
s mozgott, mint egy ember. Ám csak félig voltam az. A szüleim, nem a szüleim
voltak. A testvéreim, nem a testvéreim. Ők csak bábok voltak. Tudatlanok. Azok,
akik arra voltak jók, hogy elfedjenek engem. Engem, akiért most eljöttek.
Anyám ember volt. De egy démonnal hált, kitől
teherbe esett. S születtem én, ki anyja szépségét, vörös hajzuhatagát,
borostyán zöld szemét örökölte. S születtem én, kinek apja démon, kinek lelke
gonosz s mérhetetlenül kegyetlen. Kinek örököse voltam. Én, aki mindezt nem
akarta.
Elragadtak. Fájdalmat okoztak. Kihasználtak.
Megbecstelenítettek. Mégis, ezek után sem adtam fel. Harcoltam. Küzdöttem.
Véremet adtam. Eltapostak. Meggyaláztak. Felülkerekedtem. Háborút szítottak
ellenem. Megmérettettem. S végül győztem. De milyen áron?
Kiket ismertem, s kiket szerettem, meghaltak.
Vérük a földdel vált eggyé. Láttam hamuszürke arcukat. Hallottam sikolyuk. Mind
bennem él. Láttam a pusztítást, emberek százai halálát. Mindezt miattam, akiért
a démonok eljöttek, s akit királynőjüknek fogadtak.
Létezik egy világ, melyben élek. Mely mindig
is ott volt körülöttem. Léteztem egykor gyermekként, boldogan, vidáman,
felhőtlenül. S létezek most, kietlen, lélektelen, zord s kegyetlen. Az arany
korona a fejemre került. A királyi palást rám került. A trónt elfoglaltam. A
démonok felett uralkodom. Magam is így hittem.
Ám a démonok engem uraltak. Báb lettem egy
világban, melynek uralkodója én vagyok. Fogságba estem. Szabadulni nem tudok.
Harcoltam valamiért, amit azelőtt sosem ismertem. Harcoltam magamért, s a
legnagyobb bukásomat éltem meg. Lettem valaki, aki nem akartam. Változtam
valamivé, melyet sosem ismertem. Ugyanazzá lettem, mint egykoron apám. S
elvesztettem mindent, mi egykoron anyám volt.
Edana a nevem. A démonkirálynő. A rettegett.
A mészáros. A becstelen. Megannyi név egyetlen léleknek, ki maga is ezek ellen
harcolt egyszer. Már nincsenek előttem virágba borult mezők, annál is inkább
vérben úszó harcterek. Már nincsenek előttem szeretteim, kiknek gyermeki
éveimet köszönhetem, annál is inkább mások szerettei holtan, vérbe fagyva. Már
nincsen az a kislány, ki egykoron voltam, mert a lelkemet átszőtte a démoni
énem. Már nincsen hangtalan sírás, annál is inkább gúnyos kacaj, melyet
győzelmeim mámorában élek meg. Már nincsen reggeli napsütés, csak a kietlen
ridegség. Már nincsen éneklő madár, csak néma suttogás. Már nincsen szépség,
csak rútság. S nincsenek ártatlan lelkek, csak haldokló, üres vázak, kik nekem
engedelmeskednek. Nekem, aki maga is egy csupasz, élettelen test.
Edana a nevem. A démonkirálynő. Egy kegyetlen
zsarnok, ki apja nyomdokaiba lépve, megfertőzött mindent, mi egykor szép s
tündöklő volt. Ki egy utolsó reménysugarat vár az élettől, mely örökre elnyel s
az utolsó tőrdöféssel szívemet állítja meg. Ki hangtalanul várakozik a halálra,
a megbocsátásra, a fényre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése