Emiliana

Végzetes keret

(Pennát a kézbe - írás, melyet nem küldtem be)

„Nyisd ki a szemed s láss bele a világba. A látás nem csupán egy érzékszerv. Csalhatatlan. Össze van kapcsolva a szívvel s a lélekkel. Ezen keresztül fedhetett fel az igazságot.”

Tizenöt évesen egy autóbaleset következtében elvesztettem a szüleim s egyetlen bátyám, akik szerettek engem s óvtak mindentől. Sokat betegeskedtem akkoriban. Negyedévente egy kijelölt napon mindig kontrollvizsgálatokra jártunk, hogy megtudjuk mi is a bajom. De egy orvos sem tudta, hogy pontosan mi történhetett velem. Amikor kiderült, hogy anyám terhes velem semmi rendellenesség nem mutatkozott felőlem. Minden rendben zajlott még a szülésnél sem akadt komplikáció. Boldogan neveltek engem s a bátyám abban a tudatban, hogy mindenki egészséges.

Aztán eltelt négy év s a szüleim úgy döntöttek ideje óvodába mennem, hogy hamar beilleszkedjek a közösségbe, hogy a saját korosztályommal megtaláljam az összhangot s barátokra leljek. Nehezen váltam el tőlük s a bátyámtól, akivel szerettem együtt játszani, de mivel ő hét évvel volt idősebb nálam be kellett látnom, hogy neki is megvan a maga baráti köre. Nem tehettem mást, mint hagynom, hogy lassan megtanuljak önállósulni.

De aztán jött a hidegzuhany. Senki nem gondolta volna még én sem, hogy ilyesmi előfordulhat. Bár nekem annyira megszokott volt, hogy nem is gondoltam, hogy ez akkora probléma lehet. Az óvónő vette észre, amikor a színekkel foglalkoztunk. Mindenki megtanulta, hogy melyik színt minek nevezik s ezt aligha lehetett összekeverni. De amikor én következtem a színek felismerése nem éppen volt az erősségem. Az óvónő figyelmeztette a szüleim erről a problémáról és hamar egy szakorvos kezére adtak. Szemvizsgálaton átesve rá kellett jönnünk, hogy egyáltalán nem látom a színeket. Teljes színvakság. És akkor be is vallottam nekik, hogy számomra mindenki szürke: a szüleim, a testvérem, a házak, a fák, az állatok. Valahogy mégis képes voltam a színeket megkülönböztetni egymástól. Ami leginkább a közlekedésben nyilvánult meg.

Különös volt a szüleimnek, hogy ugyanúgy képes vagyok érzékelni a színeket miközben csak szürkeség terül el a szemeim előtt. De ez csak egy probléma a sok közül, hisz a színvakság mellett egy másik is jelen volt. A kísértetek. Nem tudtam mitévő legyek, hisz a szüleimnek már az is gondot okozott, hogy felismerték a kislányuk színvak. A kísértetek pedig csak fokozták volna az ijedtségüket. Ezért úgy döntöttem titokban tartom előttük.

Minden egyes alkalommal, ha egy kísértet megjelent előttem bárhol is mutatkoztam furcsa és megmagyarázhatatlan módon vibrált a körvonala. Sokat tanakodtam, hogy miért is van ez. De annak örültem a legjobban, hogy az emberektől ilyen módon meg tudtam őket különböztetni.

Évek teltek el s titkom addig meg is maradt, míg egy nap az egyik ilyen kísértet ránk nem támadt. Egyedül voltam a bátyámmal, aki arra készült, hogy megünnepli huszonegyedik születésnapját a barátaival, de a szüleinknek közbe jött egy sürgős dolog, s őt otthonmaradásra kötelezték. Össze is vesztünk pedig én egyáltalán nem akartam, hogy vigyázzon rám. Akkor támadt ránk először kísértet s én nem tudtam mitévő lehetnék. A bátyám nem tudta kivel van dolga, mert nem látta őt, de valahányszor a kísértet megérintette megérezte annak jelenlétét. Először arra gondolt, hogy én vagyok az, aki tréfát akar vele űzni, de aztán rádöbbent, hogy nem. Amikor pedig már nem bírtam tovább felfedtem előtte, hogy ki az, aki a házban jelen van. A bátyám hülyének nézett, amiért tizennégy évesen ilyesmikben hiszek, de amikor többször egymás után a házban a tárgyak felénk fordultak a kísértet által el kellett hinnie.

A kísértet pont akkor tűnt el, amikor a szüleink hazatértek. A hatalmas felfordulást látva azt hitték mi okoztunk. Mindketten magyarázkodni próbáltunk, de semmi értelmét nem láttuk főleg annak, hogy bevalljuk nekik az igazat. Attól a naptól fogva a bátyám elhidegült tőlem. Nem tudta elfogadni ezt a fogyatékosságomat is. Mivel nem hagytak számomra kiutat, így menekülni próbáltam a gondok elől. Két hónap szobafogság alatt rádöbbentem, hogy mivel tudnám leginkább lenyűgözni őket s magam is elfoglalnám az életben azt a helyet, amelyet a sors tűzött ki nekem. Így felvételiztem fotográfus szakra, amit a szüleim nem éppen akartak elhinni. Sőt túlságosan kockázatosnak vélték, hogy én egy ilyesfajta szakon elinduljak. Az orvosi vizsgálaton el is buktam, de meggyőztem mind az orvosokat, mind az iskola vezetőségét, hogy képes vagyok a betegségem mellett fotográfusként helytállni.

És ahogy azt a szüleim sejtették nem is kezdődhetett volna boldogtalanabbul az iskolai évem. Az osztálytársaimnak hamar a tudomásukra jutott, hogy színvak vagyok s egyáltalán nem hittek bennem. Magamat is úgy győzködtem, hogy képes vagyok arra, amitől mások annyira féltenek. S amint az első fényképezőgépemet a kezemben tudhattam az életem egy újabb szakaszba lépett. Ugyanis minden egyes fénykép színessé vált előttem, amit az orvosom nehezen hitt el nekem. Azt gondolta, hogy annyira elképzelem a színeket, hogy már nem tudom megkülönböztetni valójában így van-e.

A kísértet história nem fejeződött be. Sokkal többen és erősebbek jelentkeztek. Nem olyanok, akik csak bandukolnak az utcákon, néhol megijesztenek egy-egy embert. Ezek már mások életére törtek. Így amellett, hogy a fényképezést választottam, egy titkos feladatot is magamra vállaltam, mégpedig azt, hogy megvédem a körülöttem élőket. Amikor az első szellemet láttam már akkor el kezdtem utánuk kutatni, s azóta ez az anyag csak egyre vaskosabbá vált. Tudtam mitől félhetnek, miben rejlik az erejük s miként lehet megszabadulni véglegesen tőlük. De arra még én sem gondoltam, hogy egy ártatlan fényképezőgéppel kárt tehetek bennük.

Csak bizonyítani szerettem volna a családomnak, hogy kísértetek léteznek s hogy nekem az a sorsom, hogy felfedjem ezeknek a kilétét s megkapják a végső búcsújukat. Amikor felbukkant a sokadik szellem is előttem csak egy kattintás s annak egész mivolta fényképre lett rögzítve. De maga a szellem örökre elveszett. Nem értettem, hogy lehet ez, hisz még mielőtt lefényképeztem még ott állt előttem. A sokadik ilyen próbálkozásom után feltört bennem a kíváncsiság, hogy miért tűnnek el a szellemlények körülöttem, amint lefényképezem őket. Fényképeiket egy-egy albumba helyeztem s valahányszor megtekintettem azoknak arcán kiült a félelem s a kérlelhetetlen szomorúság. Fogtam magam s egyik éjjel az egyik fényképet tűzben megsemmisítettem. A tűz fénye nem volt egyszerű tűzé. Nem volt forró. Nem égetett. Pedig nem egyszer megégettem magam s tudom milyen fájdalommal jár. De ez most más volt. Akkor rájöttem, hogy a fényképbe zárt szellemlények csak azután léphetik át a másvilág kapuját, ha a tűzben elhamvadva újból megtisztulnak. Így minden fényképet, amely szellemről készült tűzben elégettem. Csak önzőségemnek tudhatom be, hogy egyetlen fényképet, mely szellemről készült megtartottam annak reményében, hogy a családomnak végérvényesen bizonyíthassam önmagam.

Megtettem. A szüleim olyannyira aggódtak miattam, hogy pszichológust kerestek fel, aminek egyáltalán nem volt értelme. Nem akartak hinni nekem. Egyedül a bátyám állt ki mellettem, de ő sem teljesen, hisz egyszer sem fedte fel nekik, hogy ő maga is tapasztalt már szellemlényt. Egyedül maradtam.

A második évemet kezdtem el az iskolában, amikor egy új diák érkezett hozzánk. Elérhetetlennek tűnt mindenki számára. Nem igazán barátkozott még a tanárokkal is hűvösen viselkedett. Furcsamód annyira tetszett nekem a fiú, hogy lefényképeztem egy ártatlan pillanatban s azt hittem anélkül, hogy bárki rájönne erre. A délután folyamán, ahogy előhívtam a fotót meglepődtem. Sem emberi sem szellemi lény nem lehet, de a fényképen lévő alak körül valami mégis kirajzolódott. Nem tudtam mi lehet az, de nem is tudhattam meg, mert maga a fiú rám találva egyhamar megsemmisítette a képet. Akkor még nem tudtam kivel van dolgom. Kérdések merültek fel bennem a jelenlétével kapcsolatban, de egymagam voltam ezzel a problémával, hisz senkinek nem tudtam elmondani kételyeim.

Hetek teltek el a bizonytalanságba zárva. S újabb vizsgálatok vártak rám, amelyekre már-már gyűlöltem menni. Az azelőtti estét nem tudtam végigaludni, így a reggelt táskás, álmos szemekkel és gyűrött arckifejezéssel kezdtem. A szüleim útra készen vártak rám és a bátyámra, akit a vizsgálatok után a reptérre vittek volna, hogy részt vehessen egy cserediák programon. Az út alatt mindannyian a rádiót hallgattuk, amikor élesen recsegni-ropogni kezdett az adás, majd az úttesten egy gonosz kísértet jelent meg, mint aki csak erre a napra várt volna. A kocsi irányíthatatlanná vált. Apám hiába fékezett, mintha az elromlott volna nem működött. Sikítottunk, miközben fogódzkodtunk amiben csak tudtunk, de az ütközést nem kerülhettük el.

Napok teltek el mire ismét eszméletemnél lehettem. Akit először megpillanthattam az a diák volt, aki nemrég még ellenségesen viselkedett irányomban. Felmérve a helyzetet rögtön tudtam hol vagyok és mi történt. A fiú nem engedte, hogy kikeljek az ágyból, ahogy azt sem, hogy a családom keresésére induljak, mivel ők már meghaltak. Olyan kegyetlenül őszintén beszélt, hogy még így sem akartam elhinni neki, de amint a kezelő orvosom is megjelent tőle is megtudhattam, hogy mi történt. Egyedül én úsztam meg az egészet, míg a szüleim és a bátyám beszorultak az égő autóba és már senki nem tudott értük mit tenni. Végérvényesen magamra maradtam.

Az a srác mégsem mozdult el mellőlem. Már a nevét is tudtam: Tristan. Nem értettem miért viselkedik most másképp s miért nem hagy magamra. Nem volt szükségem a támaszára. Amint felgyógyultam a sérüléseimből s a megrázkódtatás is alábbhagyott a családom temetésére szerettem volna elmenni, de Tristan elmondta, hogy mindannyiukat elhamvasztották s hamvaikat a tengerbe szórták. Nem akartam elhinni, hogy mindez nélkülem zajlott le. De Tristan nem is akarta, hogy ezzel törődjek. Magával vitt. Az otthonába.

Itt találkozhattam Tristan családjával, akik nem voltak mások, mint kísértet-vadászok. Csak egy megfelelő alkalmat vártak arra, hogy a megfelelő személyt maguk közt tudhassák. Engem. A látásomra volt szükségük. Arra, hogy minél hamarabb felleljék a kísérteteket legyen rossz vagy jó s átküldjék őket a másvilágra. Csak pár éve annak, hogy tudomásom van egy betegségemről és egy képességemről, amelyekről kiderült, hogy együtt érvényesek s csak nagyon ritka esetben fordul elő. Arra kértek, hogy tartsak velük. Segítsek a munkáikban. Abban, hogy az eltávozott lelkek bizonyossággal átkerüljenek a túlvilágra. Mert helyük már nincs az emberek között s csak zavart okoznak maradásaikkal.

Nem tudtam mit tegyek. Hisz egyrészt gyászoltam a családom, másrészt magam okoltam a történtekért. Visszatérni a régi életemhez már késő volna. De új családra sem vágytam. Tristan titokzatos maradt, ahogy a családjának összes másik tagja. Mivel nem volt más lehetőségem velük tartottam, miközben magamban már az eltűnésemet szövögettem. Néhány nap leforgása alatt kiderült kik ők, honnan jöttek, miként dolgoznak s miért védenek meg az árnyaktól, amelyek egyre erősebbek s csak engem akarnak. S ekkor megformálódott bennem az igazi kérdés: ki vagyok én?

Egyik este úgy döntöttem, hogy felderítem Tristan lakhelyét, amely régen bizonyára gyönyörűséges palotaként tündöklött. A padláson jártam már, ahol megannyi kacatot gyűjtöttek össze az évek során s amelyeket több réteg por fedte. A tárgyak között felleltem néhány érdekes festményt köztük egy olyant, amelyen Tristan szerepel közel négyszáz évvel ezelőttiről. Hogy lehetséges ez? Tristan nem lehet szellem! Vagy mégis? Tovább kutattam a festmények között s megdöbbenésemre saját magamról is felleltem egyet ugyanabból a korból, melyben Tristan is élt. Félelemmel átitatva próbáltam kijutni a padlásról. Rosszullét környékezett s már az ájulás szélére kerültem, amikor nekiütköztem egy hatalmas, díszes tükörnek. Beletekintve láttam, ahogy szememből folynak a könnyek, de ami igazán meglepett, hogy saját magamat színesben láttam. A színek olyan intenzíven jelentek meg előttem, hogy a szemem is belefájdult. Tudtam, hogy nem a tudat játszik velem. A szemem sarkából egy íróasztalt vettem észre azon pedig ott hevert egy régi fényképezőgép is. A kezem irányította magát s lassan az ujjaim között éreztem a könnyű szerkezetet.

Magam elé tartottam s egy pillanatig habozva néztem önmagam színekben pompázó tükörmását. A következő percben az ujjam a gombon pihent. Ezután valahonnan egy fényt láttam miközben egy ajtó nyikorogva kitárult. Egy pillanatra a belépő idegenre tekintettem. Tristan volt az. Ijedten nézett rám, de nem foglalkoztam vele. Visszafordultam a tükörképemhez s utána csak egy kattanást hallottam, amint az ujjam lenyomta a gombot, majd a gép hatalmas fénye elvakított mindent.

- Emiliana!- hallottam Tristan nevét, de olyannyira kővé dermedtem önmagam láttán, hogy nem mertem mozdulni sem beszélni.

A tükör felfedte mit rejtek magamban. Én voltam. Tudtam. Éreztem. Egy kísértet. Ott állt a tükörképmásom mellett s engem nézett. A több száz éves múlt úgy kapaszkodott belém, hogy az szinte a lelkemet marta. Egyre csak nehezedett rám a megannyi emlék s a lábam megrogyva engedte, hogy a testem a földre zuhanjon. Csak annyit érzékeltem, hogy Tristan az ölelő karjába emel s a nevemen szólít. A nevemen… de kinek a nevén? Emiliana.