Hajnal

 

HAJNAL

„Midőn test s lélek összeforr. S alatta a világ megnyílik. A fény megmutatja útját. S örökké a ködbe vész el. Ahol béke és szeretet. Harmónia és öröm várja. Nincs félelem, sem bánat. Csak a nyugalom.”

Gondoltad volna, hogy eljön ez az idő is számunkra? Egy olyan időszak, ami meghatározza a te életed és a másokét. Gyötrelmes és szívszaggató. Mégis annyira megmásíthatatlan. Elvégre mindenki ideje eljön egyszer. Ma, holnap vagy tegnap. Mire elérkezik a te időd, az óra mutatói kezdenek felgyorsulni, s mire feleszmél az ember, már napok, akár hetek is elteltek.

Elgondolkodva szemlélem a lányt a kórházi ágyon fekve. Az arckifejezése nyugodt. A szemhéja meg-megrebben, mintha álmodna. A teste viszont mozdulatlan, mint a száraz levegő. Küzd. Még mindig. Valami még mindig tartja benne az erőt. Pedig szemlátomást nem is érzékeli a körülötte lévő világot: a kis szekrényen lévő friss virágot, a finom függönyt, mely az ablakot fedi el a kinti világ felé, a gépek hangját, mely az életjeleit mutatják, a fehér falat, ami sok betegnek adott már otthont.

Három hónapja fekszik így. Mintha Csipkerózsa álmát aludná, és várná a hercegi csókot, hogy felébressze. De az a herceg, ha el is jött, nem sikerült csókjával, szerelmes szavaival, kedves imáival felébresztenie. Ahogy a szülei napi szintű látogatása sem tette lehetővé, hogy egy nap arra érkezzenek, hogy a lány már ébren van. Talán ennek így kell lennie. Mégsem hagyja, hogy a halál elragadja őt. Harcol. Mint mindenki, aki szeret élni, akinek lételeme maga az élet. Vajon eljön az idő a felébredésnek? Vajon kinyitja egyszer a szemét? És ha megtörténik a csoda, visszatérhet a régi életéhez?

Az orvosok szerint egyre kevesebb ideje maradt arra, hogy rendes életet éljen. Mégis bizakodnak. Hinni akarnak abban, hogy ő is azokhoz fog tartozni, akik túléltek egy baleset, akik felépültek és új életet kezdhettek. Mindenki ebben hisz. Talán még maga a lány is, aki nem mutat semmi jelet arra nézve, hogy visszatérne közéjük.

Szávitri. A szülőknek egyetlen gyermeke. Regina egy igazán elegáns, talpra esett és határozott nő, aki mindent megtett azért, hogy a gyermeke, aki még csak tizennyolc éves, nyugodt környezetben legyen. Szívesebben helyezte volna el az otthonukba, de az orvosok ezt nem hagyták jóvá, hisz ha sürgősségi beavatkozás kell, akkor nem biztos, hogy idejében megérkeznek. Regina támasza a férje, Elián, aki ugyan győzködi magát, hogy a lánya felébred a kómából, de az arca és a szeme mást árul el. Mintha kezdene lemondani róla. Regina határozottságát pedig nem egy könnyen törték meg. Erős és konok. Kifejezetten gyűlöli a gyengeséget, és ezt az első két hétben azzal mutatta ki, hogy csak nézte a lányát és nem beszélt hozzá. Ám az arca és az ökölbe szorult keze mást árult el: viaskodott magában. Majd amikor meglátta Elián kezében a Bibliát, haragra lobbant. Nem hitt az isteni jelenlétben, a meghallgatásban, az imákban, mígnem a harmadik hét vége felé már maga is imádkozni kezdett, miközben a kezében ott volt a Biblia. Elián sem volt hívő, ennek ellenére könnyedén elmormolt egy imát, kérlelt és kapaszkodott a reményben.

És ott van ő, aki jóképű, humoros és zeneszerető. Holló. Egy fiú, aki a kopottas, szaggatott farmerjában, a fekete bőrdzsekiben és pólóban, a holló és szárnytollas tetoválásaival, a piercingekkel, karkötőkkel és nyakláncokkal teleaggatott külseje ellenére kedves, odaadó, és szerelmes. Az orvosok és a szülők is megengedték, hogy délutánonként bejöhessen a lányhoz és gitározzon neki. Az ápolók némelyike még meg is könnyezi, hisz lehet rajta látni, hogy mennyire szereti, és szeretné, ha visszatérne hozzá. Egyszerre volt bizakodó és szomorú. Szerelmes és szenvedő.

Csupán másfél éve annak, hogy Szávitri megismerkedett Hollóval, aki zene- és dalszerzőként már nem egy fellépést tudhat maga mögött a bandájával együtt. The Ghost Ravens. Szávitrit magával ragadta a rock banda lendülete és a kitartásuk. Hollót mindenki imádta, de Szávitrinak megadatott a lehetőség – aki állandó újságírója, szerkesztője és fotósa volt az iskola újságnak –, hogy mint a gimnázium éllovasairól egy teljes körű interjút készítsen, ennek okán minden második-harmadik hétvégéjét egy-egy koncerten töltötte. Három hónapig megállás nélkül kísérte a bandát, és közben megismerte őket. Miután elkészült az interjú, több kiadó is jelentkezett Hollóéknál, és a negyedik ilyen megkeresés végül ígéretesnek bizonyult. Szávitri úgy gondolta, hogy megtett mindent annak érdekében, hogy a gimnázium is és a banda is jó fényben tündököljön. Csakhogy a három hónap alatt túl közel került Hollóhoz, akinek az imázsához hozzátartozott a kalandor, a vagány, céltudatos, mégis igazi csábító jelleg. Azonban Hollónak sem kellett más lány, hisz mindig is olyanra vágyott, aki elfogadja mindazt, amit fel akar építeni. Titokban randiztak. Aztán megtörtént az első találkozás a szülőkkel, majd a hirtelen összeköltözés, amibe nehezen, de beleegyeztek a szülők, mert láttatni akarták velük, hogy nem biztos, hogy sikerül. Kapkodásnak ítélték meg az eljegyzést is, de Holló és Szávitri mintha valahol máshol jártak volna, távol attól a világtól, ahová születtek, mégis két lábbal a földön álltak.

Aztán három hónapja Szávitri épp felvételizni indult leendő egyeteméhez, amikor megtörtént a baleset. Frontális ütközés. Háromszori újraélesztés. Műtétek. Mély altatás, majd az ébresztés. Összeomlás. Újraélesztés. Majd a kóma. Küzdelem minden nap, hogy életben maradjon.

Ismét a lány felé nézek. Tényleg úgy fest, mint egy tündérmesében. Majd a távozó fiút látom gitárral a kezében. Nemrég itt járt és másfél órán át csak bámulta, szeme könnyes volt, hangja elcsuklott és a gitárhúr is elszakadt az ujjai alatt, ami megvérzett. Szomorú volt látni, hogy egy erős ember ennyire kétségbeessen. Kezdi elveszíteni a hitét. De Csipkerózsa nem akarja az ébredést.

– Nem könnyű veled – sóhajtok. Már biztos gyűlöli a hangom, de szeretek beszélni, még akkor is, ha tudom, nem figyelnek rám. Bár azt is szeretem, ha nem szólnak közbe, így még lelkesebben tudok beszélni mindarról, amiről csak akarok. – Szegény fiú! Már lassan azt is elfelejti, hol van az otthona. Ki gondolta volna, hogy ő ilyen? Elvégre egy rock sztár, vagy mi a fene. Régen mindig arról ábrándoztunk, hogy eljön értünk a herceg. Máskor meg megőrültünk egy-egy énekesért, színészért. Ki is volt a te nagy kedvenced? Di Caprio? Ah! – dőlök hátra a fotelban. – Milyen rég is volt. Feltűnően régen.

Nem reagál. Nyílik az ajtó. Az ápolónő kedvesen és mosolyogva jön be. Elvégzi a feladatát, ellenőrzi a gépet, egy pillanatra letekint a lány arcára, majd halvány mosollyal az arcán távozik.

– Könnyebb dolga lenne mindenkinek, ha végre összeszednéd magad – korholtam le, könyökömmel megtámasztom a karfát, kézfejemmel megtartom a fejem. Hallgat. Nem válaszol. Sokszor nyaggattam a hallgatósága végett. Ha érdekelte is valami, nem mondta, csak bámulta hosszasan, vágyakozva. Ha volt is véleménye, nem mindig mondta ki. Aztán, hogy én kikerültem a képből, egyre-másra ő átvette a stílusom. Az egykoron melegítőnadrágos csajból lett egy csinos, divatos nő. És megnyílt a világ felé. Amikor pedig megismerte Hollót, megnyílt a szerelem felé is.

– Emlékszel, mikor anya azt mondta, viaskodtunk, ki akar hamarabb megszületni? – mosolyodtam el. – Én nyertem – néztem rá dacosan. – Mindenben én nyertem. Én voltam az elsőszülött, te még tíz percet vergődtél anyánk hasában, mert nem tudtad, merről kell kibújni. Én voltam az első, aki éhes lett, aki kihányta a tejet, lepisilte aput, és mindig harcoltam azért, hogy ez így is maradjon.

Eltöprengtem. Sokáig harcoltam azért, hogy első lehessek mindenben. Végül egy versmondó versenyen törtem meg. A szüleim nem jöttek el és én leblokkoltam, majd amikor az üres székeket nézve dühösen mondani kezdtem a verset, már nem érdekelt, hogy első, vagy utolsó leszek. Aztán persze kiderült számomra, hogy Szávi – mindig így becéztem – lesérült a suliban. Valaki direkt fellökte, és rosszul esett. Megrepedt a bokája. A szüleink pedig egyből rohantak érte. Akkor úgy fogtam fel, hogy Szávi mindezt azért tette, mert tudta, hogy akkor nap fontos fellépésem lesz. Két hétig nem szóltam hozzá, és még akkor sem beszéltem vele, hogy a szüleink megdorgáltak. Majd jött a nagy kibékülés. Éjszaka volt. Vihar. Hatalmas mennydörgés. A közelbe becsapott egy villám, az egész utcában nem volt áram. Akkor este mindketten sírva jöttünk ki a szobánkból – már nagyon pici korunktól kezdve külön szobánk is volt – és egymás nyakába borultunk, majd a folyosó végén egy felállított bunkerben találtunk menedékre. Ott találtak ránk a szüleink, aludtunk, de nem keltettek fel, örültek, hogy kibékültünk.

– Az én fogam jött ki először – folytattam a mesélést. Apánk mindig eltette a tejfogainkat. Ha jól tudom, még mindig megvannak valamiféle kis rózsaszín dobozkákban. Még a nevünk is rajta van, hogy melyik kié. Fújj. Borzalom. Megrázkódom. – Én álltam fel először és indultam el. Többször ellöktelek, amikor te is megpróbáltál utánozni. Gondolom, később rájöttem arra, hogy neked se ártana megtanulni járni. Bár apu téged állandóan a karjaiba vett, mert már az első eséstől bőgni kezdtél.

Megdörzsölöm a halántékom. Sem apu, sem anyu nem tett köztünk különbséget. Mindig ugyanazt és ugyanannyit kaptunk. Nem úgy a nagyszüleink. Azok annak ellenére nem tudtak megkülönböztetni minket, hogy kétpetéjű ikrek voltunk. Szávitri és Szániva. A két furcsa nevű lány. Anyám anyja ezért is hívott engem Sárikának, a húgomat meg Sárácskának. Frusztráló gyerekkor. Mindig Szávit hitték az idősebbnek. Már a kezdeteknél nem tűrtem el, hogy rólam mondják, hogy csak második vagyok. A nagyapákkal nem volt gond: legyintettek ránk. Lányok. Majd férjhez mennek. Persze, ami akkoriban idegesítő volt számunkra, az ma már megszokott és vicces lenne.

– Mindig a focival jöttek – duruzsolom. A nagyapáink órákig nézték a tv-ben a focimérkőzéseket. Sose tudtam követni, hogy ki kivel van. Az iskolában a fiúk is csak focizni tudtak, kosarazni aligha, más sportról pedig mintha nem is hallottak volna. Az anyám anyja szeretett vásárolni, talán innen eredt a shopping-lázunk. Ebben Szávival azért jók voltunk. Az apai nagyanyám viszont kötni, sütni-főzni, virágokat nevelni, zöldségeket termeszteni imádott. A legtöbb hétvégén mindig ment árulni a piacra. Mikor azt hittük, hogy üres kézzel tér haza és tele pénzzel, na, akkor tévedtünk igazán, hisz amit sikerült eladnia, abból a pénzből vett egy rakatnyi dolgot: lekvárt, evőeszközt, régiségeket, szalvétát. Szalvéta gyűjteményét apánk még mindig őrzi. – Több mint ezerféle szalvétája van – mormogom. – Emlékszem egy őzikésre. Azt nagyon szerette. Én meg szerettem volna elkérni, de nem adta. Félt, hogy elszakítom. Sose tudtam kinyitni a vitrint, amiben őrizte. A halála után pedig már nem is foglalkoztatott a dolog. A gyűjtögető életmódja viszont bennem rögzült igazán. Minden hülyeséget összegyűjtöttem, ami csak megtetszett. Doboz doboz hátán. Ékszerek, kulcstartók, gyertyák, abból egy rakatnyi volt. A fürdőszoba mindig az én gyertyáimtól volt tele. Anyu nem is szerette takarítani, de nem is tiltotta meg. Mintha tudta volna, hogy azzal megsértene. Emlékszel a csigagyűjteményemre? – nevettem fel. – Anya sikított, apu rosszul lett a látványuktól. Te meg arra is képtelen voltál, hogy megfogd. Pedig aranyosak voltak. Igaz, utána vissza kellett vinnem oda, ahonnan szedtem őket. Egyszer néztünk egy filmet, amiben a szerelmes pár csigát fogyasztott. Undorodtam tőle.

Kirázott a hideg az emléktől, majd egy időre elhallgattam. Csendben figyeltem a lányt. A szívritmusa egyenletes. Mintha bármelyik percben felülne és rám ijesztene. Mennyit hülyéskedtünk mi annak idején! A szüleink sosem tudták, mikor bolondulunk meg. Az még odáig szép volt, hogy megtanultunk járni, beszélni és magunktól enni-inni, de amikor már olyan merész húzásokat hajtottunk végre, hogy ki mászik fel a hatalmas tölgyfára az udvaron, hogy ki rohan le a domboldalról úgy, hogy aztán gurulva értünk az alján lévő tóba, vagy a legnagyobb pocsolyázás közepette berohantunk a konyhába palacsintát enni… anyánk rémálmai voltunk olyankor.

Három évesen felkerültünk az óvodába. Néhány emléktöredékem maradt fent, leginkább az ünnepi műsorokról, a heti egy-két sérülésekről, a bugyuta vers- és énekmondókákról, végül pedig a búcsúzásról, ami egyben a ballagásunk volt. Viszont sosem értettem, hogy miért én kaptam a béka jelet, a húgom pedig a csigát. Az első napokban még bőgtem is miatta. Főleg, hogy néhány fiú belém kötött: béka, béka, kis béka, olyan, mint a varangybéka. Sírtam. És akkor emlékszem, hogy Szávi odaállt elébük és felpofozta őket. Nevettem. Magamon, a testvéremen, és azokon, akik gúnyoltak. Erősek és bátrak voltunk. Mindig kiálltunk egymásért. Ha gúnyolódtak is rajtunk, sosem mertek elénk állni. De nem foglalkoztunk velük. Később pedig egyáltalán nem bántam, hogy akkor én kaptam a béka jelet.

Hat évesen elindultunk az iskolába. Mindenki rajongott érte. Én már az első hét után bevágtam a durcást: francnak kell iskola. Míg a húgom szinte kivirult tőle. Viszont a piros csillag mindig is szívem csücske volt. Olyan nem lehetett, hogy csak piros pont. Piros csillag. Egy nap négyszer is. Tanultunk ám rendesen. Anyám elvárta tőlünk, ahogy a jó viselkedést is. Az utóbbi szinte már kényszer volt számomra. De a piros csillagokért ezt is kibírtam. Aztán jött az első fekete pont. Szíven ütött a dolog, hisz minden nap készültem. Otthon maradt a matematika füzetem, benne a házi feladattal, amit hiába mutattam be másnap a tanító néninek, felvonta a szemöldökét és mutatott a helyemre. Durca két hétig. Már akkoriban is megszállottja voltam annak, hogy sikerüljön minden elsőre, ha nem így történt, a dac kiütközött nálam.

Az első négy osztály verhetetlen volt számomra. Szávi a legtöbbször viszont elvérzett benne. Mindig hecceltem, hogy én jobb vagyok, mint ő. Mindig megszámoltam, hogy kinek hány piros pontja, vagy csillaga lett. Majd az ötösök és csillagos ötösök kerültek terítékre. Olyan nem volt, hogy én ne kapjak csillagos ötöst. Mindig törekedtem rá. De Szávi megelégedett a négyessel, a négyes alával, hármas fölével. Bár ezeket a fölé-alá viszonyokat mindig is feleslegesnek tartottam. Akkor is hármas, ha fölé, ha alá van. Egyszer kaptam ötös alát. Olyan vitát lenyomtam a tanárral, hogy az csak lesett, majd amíg a szüleink nem jöttek értünk, a táblára kellett írnom, hogy: sajnálom, buta vagyok. Na, többet se!

Aztán megint jött a búcsú. Ötödikesek lettünk. Az egykori osztály egy része megmaradt, de kerültek el tőlünk, és jöttek újak is. Az osztályfőnökünk egy kedves, megértő, szimpatikus nő volt. Imádtuk őt. Izabella néni. Ettől még a víz is kiverte. De nem haragudott miatta. A többi tanárral sem volt addig gond, amíg rendesen viselkedtünk az órákon. Ami pedig még nagyobb változás lett az életünkbe, hogy már nem csak én és Szávi voltunk egymásnak, hanem ott volt Alberta, Bíborka, Elmira és Döníz. Sokat találkoztunk a játszótéren, volt, hogy együtt is tanultunk. Bíztunk bennük. Nem hittük volna, hogy ekkora társaságunk lesz. A szülinapi partik voltak az igaziak.

– Mindig izgatottan vártuk – kacagtam fel. – Nem az volt a fontos, hogy ki milyen és mennyi ajándékot hozott, hanem hogy együtt lehettünk. Bár szülinap sose maradhatott el piñata nélkül. Apa rajongott érte leginkább. Egy-két alkalommal még jó volt, de a tizenharmadik szülinapunkon egy kicsit túlzásnak találtuk. Mégis szerettük. Ami viszont még jobban hiányzik, azok a fergeteges kirándulások. Anya olyankor még a tűsarkúját is otthon tudta hagyni. Túrázni a hegyekben, síelni, quadozni, és az a végeláthatatlan tenger. Őrjítő. Szép emlékek.

Magam elé néztem és csak bámultam a semmit. A szüneteink, a legtöbb hosszú hétvége, de főleg a nyári szünetek nem telhettek el úgy, hogy ne utaztunk volna valamerre. És a legtöbb alkalommal mindig jó időt fogtunk ki.

– Emlékszem, hogy mindig féltem megtanulni úszni – mosolyodtam el. – Apu nagyon jó úszó volt, sokáig sportolt is benne. Anyu csak óvatosan közelítette meg a tengert is. Amíg a derekam kilátszik, addig nem lesz gond – utánoztam anya határozott hanghordozását. – Majd buggy! Oszt elmerült. Apa húzta ki a partra. Aztán jöttek az éjszakába nyúló beszélgetések, éneklések, viccelődések a tűz körül. Láttuk nem egyszer őket romantikázni. Táncoltak. Mi pedig csak ámuldozva figyeltük őket. Már akkor azt reméltem, hogy én is hasonló szerelmet fogok érezni valaki iránt. Igaz, sok fiú volt az osztályunkba, és a suliban is, de nem tudtam, hogy valójában kit keressek magam mellé. Anyu mindig azt mondta, hogy ráérünk még a szerelemmel. Talán ezért is vagyok irigy rád – nézek a húgom irányába. – Holló remek srác. Az igazság az, hogy sose gondoltam volna, hogy a húgom képes lesz beleszeretni egy zenészbe. Nem olyan, mint Fábió.

Egy pillanatra megint elmerengve néztem magam elé. Fábió a szüleivel és három fiútestvérével költözött a szemközti házba. Az utolsó évet nálunk kellett befejeznie. Amikor megláttam, úgy éreztem, mint akit fejbe kólintottak. Magas, szálkás, gyönyörű aranybarna szemek, fekete haj és lezser öltözék. A szüleink hamar megtalálták a közös hangot, de mi aligha tudtunk mit csinálni négy fiúval. Fábió bátya, Havel már a gimnázium harmadik évét taposta. Céltudatos és gyakorlatias. Az ikrek, Lior és Leó leginkább a számítógépes játékoknak éltek. Fábió pedig egy jégkorong csapatban játszott. Voltam is pár meccsén, de túl durvának tartottam. Nem értettem, miért úgy viselkednek, mint a bikák. Aztán beláttam, hogy valakit ez a sportág vonz. A lényegen nem változtatott, hogy beleszerettem a fiúba. Természetesen jött a sokk, hogy a legjobb barátnőm, Döníznek is tetszik a srác. A versenyszellem pedig kiütközött nálam. Mintha Fábió valamiféle tárgy lett volna. Meg akartam szerezni. Mikor már Döníz úgy döntött, hogy elmondja az érzéseit Fábiónak, én közöltem vele, hogy ne tegye, mert a fiúnak már van barátnője. Hazudtam. Életemben először. És alig két hét alatt le is buktam, mivel a pletyka szárnyra kelt. Fábió fülébe is eljutott, hogy valaki azt terjeszti róla, hogy barátnője van. Mikor pedig Döníz rájött, hogy hazudtam neki, kénytelen voltam elmondani, miért tettem. Először azt gondoltam, hogy mindenki rajtam fog röhögni, de később csak azt láttam, hogy nem úgy beszélnek már velem az osztálytársaim, a barátaim egy része kezdett elhidegülni tőlem. Rosszul esett, hogy Dönízzel a kapcsolatunk gallyra ment, de az még inkább, hogy Fábió is elkerült. Végül megint csak a tanulásra fókuszáltam.

Tizennégy évesek voltunk, már vártuk, hogy ki merre indul tovább. Tudtam, hogy a húgom festőnek készült, így eleve művészeti iskolába akart bekerülni. Döníz fodrásznak, Bíborka kozmetikusnak készült, én és a többiek pedig mazsoláztunk a különböző szakmák között. A szüleink mindig arra kértek minket, hogy olyat végezzünk el, ami közel áll hozzánk. A hobbim a gyűjtögetés és a fotózás volt. Rengeteg képet készítettem kirándulások alkalmából, vagy csak úgy sétálás közben. Így végül arra jutottam, hogy fotográfus szeretnék lenni. Apu ennek örömére a legjobb fényképezőgépeket vásárolta meg nekem, ugyanakkor anyu miatt is egy érettségit meg akartam szerezni.

– Belegondolva, én lehettem volna a legprofibb fotós a szakmában – szólaltam fel ábrándos hangon. Rátekintettem az ágyon fekvő lányra. A gép folyamatosan figyelte az állapotát. Felsóhajtottam. – Azt mondják, mindig olyankor él igazán az ember, amikor közel áll hozzá a halál. Sosem gondoltam a halálra. Meg se fordult a fejemben. És nem olyan, mint a filmekben. Legalábbis… tudtad, hogy ugyanabban a szobában fekszel, ahol én feküdtem annak idején? Rögvest felismertem, amikor bejöttem ide. Ugyanazok a színek, ugyanaz az ágy, a szekrény sem változott. Bár az ablakon más a függöny, de minden ugyanolyan. Na, jó! Azért van némi hasonlóság a filmbeli halálokkal kapcsolatban: végignézed, ahogy a tested feladja. Nem egyszerű. Nem akarsz belenyugodni. Üvölteni akarsz, aztán megtorpansz, mert valami megérint. Valami melegség. Megrohamoznak az emlékek. Közben egyre érzed, hogy a lelked elválik a testedtől. Nem fáj. Nyugalom és csend vesz körül egy pillanatra. Csendesen sírtam. Majd elfogadtam, hogy ennek így kellett történnie.

Miután elballagtunk, elkezdődött az utolsó nyár, és szeptembertől már középiskolások, vagy gimnazisták lettünk volna. Nagy döbbenetemre a szüleim úgy rendezték, hogy Fábióék is velünk tartottak a hegyekbe. A szüleim hegyvidéki nyaralójába mentünk. Nem igazán vágytam arra, hogy azok után egy légtérben legyek Fábióval, amikor ő semmibe vettem a létem. Döníznek is csak annyit mondtam a ballagás végeztével, hogy „remélem, mesterfodrász válik belőled.” Hisz mindig is az akart lenni.

Az első hét után úgy éreztem magam, mint egy bábu, akit ide-oda rángatnak. Igaz, a fényképezőm mindig nálam volt, így valamelyest el tudtam merülni a kis világomban. A második hét vége felé, a tábortűz körül ültünk. A szülők beszéltek, mi kamaszok pedig csak ettünk, habár az ikrek még ekkor is csak játszottak. Mikor egyedül maradtam és a parazsat bámultam, Fábió odaült mellém. Nem kertelt, mikor megmondta, hogy rosszul esett neki, hogy valaki pletykál róla, ráadásul tőlem eredt az egész. Megértette Döníz érzéseit is, de sosem volt az esete. Félve pillantottam rá. Elmondta, hogy valójában tetszem neki, de a pletykaáradatot nem tudta volna megszüntetni, ha el kezdett volna velem randizni. Nem értem, miért, hisz ha tényleg tetszettem neki, akkor nem tök mindegy, hogy ki mit mond? Sokáig beszéltünk, nevetgéltünk, meghallgattam a terveit, miszerint profi jéghokis szeretne lenni. A sport kitölti az életét, barátnőre pedig nem igazán gondolt, főleg, hogy nem hitt az iskolai szerelemben. Akkor éjjel nyugodtan tudtam aludni, hisz a fiú, akibe beleszerettem, viszontszerethet. Reménykedtem.

A további két hét jól telt, egyre többet beszéltünk Fábióval és egy alkalommal, mikor sikeresen megcsúsztam a hegyi ösvényen, ő szorosan magához húzott. Hosszasan néztünk egymásra, majd megcsókolt. Letaglózott. Zsibbadtam, lüktettem, dobogott a szívem a dobhártyámon keresztül, és ő mosolyogva meg merte jegyezni, hogy „elpirultál”. Az utolsó egy hétben csak egymással foglalkoztunk, de Fábió tudta, hol a határ, egyáltalán nem akart kapkodni. Örültem. Boldog voltam. Szinte kivirultam.

– Csodás volt – gördült le egy láthatatlan könnycsepp az arcomon, majd szipogva néztem a húgom felé. – Te voltál az első, akinek elmondtam, hogy Fábióval vagyok. Örültél nekünk, de féltettél is. Anyuék is elfogadták. Másfél hónapig tartó szerelem.

Már augusztus környékén jártunk, amikor Fábió az új jéghokis csapatával el kezdett edzeni. Elmentem megnézni őket. Boldog voltam. Fábió alig látszott ki a szerelés alól, de már a mozdulatai alapján fel tudtam őt ismerni. Ismét éreztem a zsibbadást, a lüktetést, a szapora szívverést. Azt hittem, jó jel. A szerelem jele. Aztán az edzés véget ért, Fábió gyorsan odajött hozzám, megcsókolt, majd közölte, hogy ma este randi. Megörültem neki, és alig vártam, hogy az öltözőből visszatérjen hozzám. Sietve rohantam a női mosdóba, megmosakodtam, mert még mindig kalapált a szívem, az arcom vörös volt, mintha lázam lenne. Egy kicsit kapkodva vettem a levegőt, de annak tudtam be, hogy csak a szerelem lángja okozza nálam ezt a fajta dolgot. Belenéztem a tükörbe. Az egyik pillanatban még mosolyogtam magamra, a következőben már azt éreztem, hogy az egész testem elnehezül. Próbáltam megtartani magam a mosdókagylónál, de reszketni kezdtem, a levegővétel egyre szaporábbá vált, majd egy tompa nyilallást éreztem a fejemben, egy erős szorítást a mellkasomban. Minden elsötétült.

– Minden elsötétült – suttogom halkan.

– Sosem ébredtél fel – szólal meg Szávi, miközben szemben áll velem, arca szomorú, szemei tele fájdalommal és könnyel. – Azon a napon ugyan küzdöttek érted, de aztán csak feküdtél mozdulatlan. Egy hétig tartott ez az állapot, utána minden köszönés nélkül elhagytál minket. Hajnali két órakor. Sokáig riadtam fel erre az időpontra.

– Nem akartalak titeket itt hagyni, de nem volt más választásom – mondtam mosolyogva. – Éltem, amíg lehetett. Tele emlékekkel, ábrándokkal, meg nem történt dolgokkal. Egy röpke időre megismerhettem a szerelmet is. Boldog voltam.

– És még mindig az lehetnél – szipogja. Nagy sóhaj közepette felkelek a fotelból, elnyomtam mindenem, amíg csak ültem. Odaállok elé és csak mosolygok rá, majd szorosan átölelem.

– Hiányoztál! – mondjuk egyszerre. Egy ideig csak öleljük egymást. Nem beszélünk. Lehetne miről, hisz Szávinak nem állt meg az élet. Gimnazista lett, készül az egyetemre, szerelmes, menyasszony lett, és mindenki azt várja, mikor ébred fel végre.

– Mi ez az egész? – kérdezi rekedtes hangon, mialatt elhúzódik tőlem. Végignéz rajtam. Ugyanúgy nézek ki, mint négy éve. Ugyanabban a ruhában lát, amit legutoljára viseltem. – Emlékszem a balesetre. Érzem, hogy a testem nem akar reagálni. Sokáig csak bolyongtam, mint egy… szellem – csuklik el a hangja.

Megsimogatom az arcát, majd mindketten az ágyon fekvő testre nézünk.

– Te is így láttad magad? – szörnyülködik.

– Igen, de velem nem volt senki – jegyzem meg. – Láttam mindent. Hallottam mindent. Ahogy a szüleink próbálnak egyik orvostól a másikig eljutni tanácsért. Anya éjjel-nappal böngészte a netet, hogy ráleljen valamiféle gyógymódra. Apa pedig akkor is csak imádkozni tudott. Hitte azt, hogy felgyógyulok. Fábió pedig… – komoran elmosolyodom, hisz akkor láttam egy fiút igazán sírni. Úgy, mint Holló. – Nehéz elfogadni.

– Mi lesz velünk? – néz rám boci szemekkel.

– Az, aminek lennie kell – feleltem könnyedén, mégis nehéz szívvel.

– Téged küldtek hozzám? – kérdez rá remegve.

– Nem küldtek, hisz el se mentem – magyarázom vigyorogva.

– Szániva! – csattant fel. Milyen rég is hallottam már a nevem?

– Nem tudtam távozni – közöltem vele végül ridegen. – Valami itt tartott. Talán az égiek tudták, hogy meg kell várnom téged. A négy év alatt annyi halált láttam ebben a szobában, hogy… még mielőtt én idekerültem volna, egy nyolc éves kislány halt meg ebben az ágyban. A halálom után még két hétig csak bolyongott a falak között, mígnem valami elhívta. Láttam, ahogy távozik egy fényes világba. Megijedtem. Nem akartam elmenni. Ha csak a közelemben megnyílt az a fényes kapu, rohantam, mert nem akartam távozni.

Szávi megértően tekintett rám, megfogta a kezem, majd ismét átöleltük egymást. Leültünk a kanapéra, és úgy, mint annak idején kiskorunkban, összegömbölyödtünk.

Érzékeltem az időt, ahogy Szávi lelkét és testét is. A gép még mindig az életjeleit mutatta. Mikor kezdett hajnalodni, Szávi hol sírt, hol vacogott félelmében, hol nyugodtan aludt a vállamra hajtott fejével.

Amikor a szüleink és az orvosok megjelentek a szobában, Szávi felpattant, mert azt hitte, majd érzékelni fogják őt. De nem így lett. Most valamiért anyuék tovább is maradtak, mint eddig bármikor, ráadásul Holló is megjelent, aki szintén nem látta a húgom szellemét. Végig csak őt figyeltem. Mintha magamat láttam volna. Szávi három hónapja küzd a fennmaradásért, nekem egy hét jutott. Elmosolyodtam. Egyikünk sem akarta ezt.

Miközben Holló, és a szüleim a húgom mellett ülnek és beszélgetnek, Szávi saját magát figyeli, mintha arra késztetné a testét, hogy mozduljon meg végre. S ekkor nyílt az ajtó. Kikerekedett szemmel néztem, ahogy belép a szobába az a fiú, akit négy éve nem láttam viszont. Fábió magasabb lett, és izmosabb is. A dús, hullámos haját levágatta rövidre, de a szemei még mindig ugyanolyan gyönyörűek. Nem gondoltam volna, hogy valaha látni fogom még őt. Szávira tekintettem, s egyszerre voltam keserű és boldog. Még mindig hiányzott. Még mindig ugyanúgy érzek iránta. Nem múlt el. Csak fáj.

Amíg Fábió a többiekkel beszélt, én le se tudtam venni róla a szemem. Szávi eközben odajött mellém, és elmondta, hogy négy év alatt sok mindent elért a jégkorong csapattal. Jól teljesít. Boldog és egy éve, hogy megtalálta a szerelmet. A húgom elmondta, hogy Fábió három évig csak a tanulásnak és a sportnak élt. Nem lehetett a közelébe férkőzni. Viszont valaki mégis megtörte a jeget. Örültem is neki, meg nem is. Hisz ha nem következik be a halálom, akkor még most is együtt lehetnék vele. Emiatt nem gyűlölhetem sem őt, sem azt a lányt, aki a szerelme lett. Akarom, hogy boldog legyen. Ahogy pedig Hollóra tekintek, akarom, hogy ő is boldog legyen, viszont ő már a húgommal.

Ekkor éreztem meg a hátam mögött az ablaknál, hogy a fény nyílik kifelé. A melegség egyből átjárta a lényem, mint oly sokszor, mikor a szellemek átléptek rajta. Mosolyogva, boldogan, és elégedetten. Szávi ijedten kapta el a kezem és szorosan tartotta.

– Nem mehetsz el! – sírta el magát. – Mi lesz velem nélküled? Ha itt hagysz, én itt maradok egyedül. Én nem tudok túlélni négy évet egyedül.

– Én nem mondhatom meg neked, hogy küzdj, vagy maradj – simogattam meg az őzbarna haját. A lágy hullámokban szinte elvesztek az ujjaim. – Szeretném, ha mellettem maradnál, hisz sok mindenről lemaradtam. Nem tudom, milyen érzés gimnáziumba járni. Nem tudom, hogy mik történtek a barátainkkal. Nem tudok sok mindent. Még Fábióról sem tudtam. A három hónap alatt most jött be ide először. Nem hittem volna, hogy anyuékkal még mindig tartja a kapcsolatot. Én csak egy hétig tudtam küzdeni. A testem feladta. Te kibírtál három hónapot. És te is csak most jelentél meg előttem.

– Megyek veled – jelentette ki merészen és hajthatatlanul, majd még közelebb lépett hozzám. – Elvesztettem az ikertestvérem. Mikor Fábió felhívta aput, végigzokogtam az utat. Nem akartak beengedni hozzád, de kiharcoltuk. Láttalak. És nem tudtalak megmenteni.

– Mert az nem a te dolgod volt – mondom ki. Hogy is menthetett volna meg? Ne legyen már balga! Meg kellett halnom.

– Nem hagyhatsz megint magamra – szipogja. Én sem akarom elhagyni, de nekem nincs testem, amibe visszatérhetnék. Ő pedig még össze van kötve a sajátjával.

Épp engedném el a kezét, amikor a gép sípolni kezd, és én megrökönyödve nézem, ahogy apu rohan kifelé orvosért kiáltva, Fábió pedig önkéntelenül is, de újraélesztést végez a húgom testén, anyu sírva rogy össze a padlón, míg Holló próbál Fábiónak segíteni. A két fiú küzd, és ekkor eszembe villan, hogy akkor is Fábió kezdett el újraéleszteni, amikor megtalált a női mosdó padlóján fekve, majd itt ebben a szobában, mikor feladtam a küzdelmet. Nem akart elengedni. Szeretett engem. Látom az arcát. A szemében könnyek gyűlnek. Ugyanazt átéli újra. Engem sem tudott megmenteni, most pedig a húgomat sem.

Szávi mellém állva figyeli a jelenetet. Nem küzd. Érzem. Velem akar maradni, miközben itt van a szerelme, a szüleink, és Fábió. Az orvosok jönnek, átveszik az újraélesztést. Fábió és Holló elállnak az útból, míg apa felemeli anyát a padlóról és szorosan átölelik egymást.

A fény egyre erősebb a hátunk mögött. Délután két óra. Bizonyára a beszűrődő napfény okozza a melegséget, nem pedig a fényes átjáró. De nem akartam ezt hinni. Hisz látom, mi történik. Egy pillanatra Fábió felénk néz, egy kissé megszeppen, mintha meglátott volna minket. Vagy engem. Az ajka megmozdul. Formálja a szavakat: Szániva. Rámosolygok. Ő is mosolyog, majd mindketten az orvosok felé tekintünk. Hallom a sípoló hangot, látom a testet, ami nem akar visszatérni az élők közé, és rátekintve a húgomra egyszerre érzek szomorúságot és felhőtlen boldogságot. Átöleljük egymást, majd megfogjuk egymás kezét. Az orvosok már nem küzdenek.

– Itt az idő – mondja ki mosolyogva, és én is elmosolyodom. Magamhoz ölelem, megpuszilom a homlokát.

– Mindig hiányozni fogsz – suttogom, majd amint látom az értetlenséget az arcán, csak a fejemmel biccentek.

A gép újra mutat életjelet. A szüleim feljajdulnak. Az orvosok megkönnyebbülve sóhajtanak. Fábió és Holló bizakodva egymásra tekintenek. Majd Fábió még utoljára felém néz. Örülök, hogy megismerhettelek – mosolygok. Lassan a húgom arcát figyelem. Igen, eljött az idő. Négy éve menekülök előle, de most magával visz. Egymás szemébe nézünk, majd egyre csak távolodunk egymástól, a kezünk szorosan tartja a másikat, végül a fény körbeölel.