Kőváros -Tündérkeresztanya - Egyetlen kívánság

 

KŐVÁROS

TÜNDÉRKERESZTANYA

-

Egyetlen kívánság

Az erkélyen állva egy bögre tea kíséretében kémlelem a csillagos égboltot és a hatalmas holdat, mely most fényesebben ragyogott, mint eddig valaha. Hírt hozott. Érzem a zsigereimben, a tudatom alatt. Különös éjszaka volt ez, egyszerre szomorú és örömteli. Megborzongok, pedig kellemes az idő. A távolban ciripelő bogarak, és egy bagoly adta tudtomra, hogy nem vagyok egyedül. Pedig minduntalan arra törekedtem, hogy senki ne zavarjon.

Az igazság az, hogy hét éve annak, hogy lemondtam korábbi életemről és egy másik úton indultam el. Egyik utazás a másik után. Tengerpart, sivatag, hegyvidék, nekem egyre ment. Csak menni és menni. Látni és tapasztalni. Érezni és boldognak lenni. De vajon megérte? Feláldoztam mindent, hogy ilyen életet éljek. Két éve viszont megállapodtam a Wisconsin államban lévő Woodboroban. Számomra egy csendes, erdős területen elterülő faházban élek, mely nyugalmat és békét áraszt. Korábban csak motelek és szállodák adtak „otthont”. Ugyanakkor saját magam csapom be és áltatom azzal, hogy megleltem mindazt, amit szerettem volna. Hisz hiába az otthon, egy ház, ami biztonságot ad, ha mindezért olyan dolgokról kellett lemondanom, mint a szerelem, a házasság, vagy a boldogság.

Tizenhat éves koromig egy tündérmesében éltem. Rózsaszín szobácska, tüllös ruhatár, balett cipellők, és a kortalanság víg napjai. Négy éves koromtól kezdve táncoltam, a balett magába foglalta mindazt, amit életnek nevezhettem. Több előadáson is részt vettem, és tíz éves koromtól kezdve már nem csak mellékszerepek jutottak. Szerettem táncolni, színészkedni és egyik-másik karakter bőrébe bújni. Élveztem a sikereimet, és a kudarcokat tanulópénznek vettem, amit ki kellett javítani. Imádtam a tanáraimat, a barátaimat és mindazt, ami körülvett.

A szüleim nagyszerű emberek voltak, támogattak, örültek a sikereimnek, és biztattak, mikor kudarcot vallottam. Nem volt olyan nap, hogy ne lettünk volna együtt: reggelizés közben, családi ebédeken és vacsorákon, ünnepeken, és minden hétvégén. Mindketten tele élettel, örömmel és humorral. Tudták, hogy komolyan veszem a balettet, és ezért odafigyeltek rám, mert nem akarták, hogy lelkileg is és testileg is már fiatalon kiégjek. Aztán történt valami. Minden rendben volt velük, amíg az életükbe be nem köszönt a változás. Találkoztak egy férfival, Ékámmal, aki meggyőzte őket arról, hogy a gonosz köztünk él. Az én képzeletem sem határokkal övezett, de Ékám magabiztos kisugárzása, meggyőző beszédei, és lehengerlő modora fokozni tudta. Ösztönösen tartottam tőle, és mindent megtettem, hogy a szüleim ne higgyenek el mindent neki. Ékám pedig átlátott rajtam. Mikor bemutattak neki, tudta, hogy nem vagyok könnyű eset, hogy mind az a rózsaszín felhő, ami sokáig előttem lebegett, szertefoszlott egy pillanat alatt, és átláttam olyan dolgokat, amit a szüleim nem. Az addig önfeledt beszélgetések elmaradtak, a közös programok is kezdtek fogyatkozni, majd a viselkedésük is egyre aggasztóbb lett. S mikor egy nap kinyitottam a gardróbom ajtaját, az összes díszes, színes ruhám odalett, helyette a szürke, a fekete és a sötétbarna színű öltözékek kerültek előtérbe. Megtiltották, hogy folytassam a balettet, mert Ékám szerint az rossz mind testileg, mind szellemileg. Akkor éreztem először gyűlöletet egy ember iránt. Mikor a sokadik ellenkezésem ellenére is csak a rideg elutasítást kaptam, úgy döntöttem, belemegyek a játékba. Felvettem azokat a ruhákat, amiket ők választottak ki számomra, se smink, se ékszer, se barátok. Úgy éltem előttük, ahogy ők akarták. Fél évig sikerült is elhitetnem velük, hogy az új életemmel kibékültem, így nem kellett váltanom iskolát sem. A tanáraim rendre jelentéseket tettek a szüleimnek, de legfőképp Ékámnak, aki minden lépésemről tudni akart. A tánctanáraim viszont felismerték ennek veszélyét, nem hódoltak be sem Ékámnak, sem az új kialakult helyzetnek, amibe engem belekényszerítettek.

Egbert és Inez titokban oktattak, és álnéven olyan előadásokban vehettem részt, ahol a kosztümökre és az álarcokra nagy hangsúlyt fektettek. Nem volt könnyű, főleg, hogy a legtöbb osztálytársam, köztük a barátaim is balettoztak. Hisz egyikünk sem tudhatta már, hogy ki jelezhet Ékámnak. Örültem, hogy továbbra is részt vehetek az előadásokon, de azt nem, hogy nem vállalhatom fel önmagam. Kezdtem frusztrált lenni, és a legtöbb próbán, vagy előadás közepette rontani kezdtem. Végül sírva rohantam el a színházból. A hideg, havas utcákon bolyongtam reszkető testtel, fél pár balettcipővel és az arcomra fagyott könnycseppekkel. Nem bírtam már elviselni mindazt a korlátozást, ami körülvett. Gyűlöltem Ékámot, amiért belerondított az életünkbe. A szüleimet sem értettem, hogy mitől változhattak ilyenné. Ékám a gonoszt keresi, de mégis ő viselkedik úgy. Ki tudja hány családot vett rá arra, hogy kövessék őt. Mintha valamiféle célja lenne. Mit akarhat tulajdonképp? Miért érzi szükségesnek, hogy egy jó és boldog családot a sötétségbe taszítson?

Egyre jobban fáztam, míg végül elértem egy hídhoz, alatta egy hatalmas tó terült el, ami félig-meddig befagyott. Ahogy körbenéztem, kietlennek láttam mindent. Pedig máskor rajongva figyeltem a havas tájat. Ismertem a helyet. Nem egyszer sétáltunk erre a szüleimmel. Többen is kijöttek akkoriban errefelé futni, piknikezni, vagy egyszerűen élvezni a természetet. Mindaz a boldogság eltűnt számomra. Kényszeredetten mosolyodtam el, a jégszilánkká változott könnycseppek apró darabokra törtek, mialatt üres tekintettel meredtem a tó felszínére. Már nem láttam önmagam benne. Felkapaszkodtam a híd szélére és csak bámultam lefelé, majd minden hezitálás nélkül engedtem, hogy a testem zuhanni kezdjen. Még hallottam Inez kiáltását. Majd jött a csattanás, a vékony jégréteg beszakadt alattam, és a fagyos víz elnyelt. Egy pillanatra kinyitottam a szemem és megláttam a felszín felett lebegni saját magam. Valakit, aki egykor voltam. Nem küzdöttem. Hagytam, hogy a víz betakarjon. Nem akartam tovább így élni.

Nem sikerült. Elhatározásom kudarcba fulladt. Kimentettek a jéghideg tóból, újraélesztettek, majd két hétig kórházban kezeltek. Mikor felébredtem, az orvosom közölte, hogy túléltem az öngyilkosságot, egy fiú időben kimentett, Inez pedig hívta a mentőket. Két hét alatt sok minden történt, amíg lábadoztam: Egbertet és Inezt felfüggesztették, amiért ellentmondtak Ékámnak; igazgatóváltás történt az iskolában, Ékám ikertestvére, Evolett lett az intézmény vezetője, és mindenki, aki odajárt, élete gyökeresen megváltozott. Rosszul éreztem magam, mintha én tettem volna ezt. Nem gondoltam volna, hogy Ékámnak akkora hatalma és befolyása van, hogy már egy intézményt is bekebelezzen diákjaival, tanáraival és azok minden rokoni szálával együtt. Mint egy hatalmas család.

Mire kijutottam a kórházból, tudtam, hogy őrültséget követtem el, amikor öngyilkos akartam lenni. Helyette jobb megoldást választottam. Szökés. A szüleim nem bántottak, amikor visszafogadtak az otthonukba, én viszont úgy éreztem magam, mint aki nem is odaszületett. Elvették az életem. Ketrecbe zártak. És még meghalni sem engedtek. Tudtam, hogy egy ideig megint úgy kell viselkednem, mint akkor, amikor elhitettem mindenkivel, hogy követem Ékám elveit. De jobban figyeltek, mint reméltem. A suliban, a parkban, sétálás közben, vásárlás alatt, árgus szemek és kihegyezett fülek vártak, mintha nem hinnének nekem.

Egy év. Nehezen, de kibírtam. Bár még ekkor sem vehettem részt az Ékám által összehívott gyűléseken, hitéleti oktatáson, és a különböző eseményeken, amiket ők szerveztek, de elfogadták, hogy én is közöttük élek. Szívmelengető volt a tudat, hogy ennyire „bíznak” és „szeretnek” engem. A balett táncot végleg beszüntették több más tánccal együtt. Mintha bűn lenne. Helyette kötelező olvasmányok voltak kijelölve arra a célra, hogy a tanulás mellett művelődjünk. Könyvtári olvasó klubok jöttek létre, ahol csak a meghatározott könyveket olvashattuk fel egymásnak. Zeneoktatás a megadott keretek között, ahogy a művészet néhány megmaradt ágában is. Gyötrelmes egy év volt. Hisz láttam minden velem egyidős lány és fiú szemében a miérteket, a megtörtséget és az eltűnt vágyakat. De nem foglalkozhattam velük, hisz minduntalan arra törekedtem, hogy egy nap eltűnjek innen.

Hazafelé tartottam az iskolából, a legtöbb diák már arról beszélt, hogy mi szeretne lenni a közeljövőben, nekem meg le kellett mondani arról az álmomról, ami valójában szerettem volna lenni. Magam elé bambulva figyeltem a járdát, a lábam vezetett, s valahol távol még felrémlett bennem, milyen is volt táncolni, repülni, boldognak lenni. Az önkifejezés világában megszegték szárnyainkat, és ha nem figyelünk, vétkesek leszünk a saját álmaink s vágyaink tükrében. Ebben az elzárt közösségben, aki elfogadta ezt, élt tovább velünk, aki nem, annak hátat fordítottak, aki viszont felbuzdult ellenük, büntették. Hogy mivel, azt sosem tudtuk meg. Olyankor zárt tárgyalások voltak, de senki nem beszélt róla. Ami pedig még ijesztőbb volt, hogy soha többé nem láttuk azokat, így a kedvenc édességboltom vezetőjét, a táncoktatóimat, a virágbolt tulaját, a pékárust, még a könyvtáros nőt is lecserélték, mert elege volt abból, hogy csak bizonyos könyvek kerülhettek a polcokra. Akit „eltüntettek”, azok helyére kerültek mások. Mind pótolható – mondta egyszer Ékám.

Felsóhajtottam és mire feleszméltem, annál a hídnál álltam, ahol egy éve leugrottam. Megmentett egy fiú. Soha nem tudtam meg, ki volt ő. Az orvost is hiába kérdeztem, nem tudta, vagy nem mondhatta el. Bárki is volt, nem tudom, hogy Ékám köréhez tartozik, vagy ő is egy önmagát kereső srác volt. Nem tudtam, hogy hálás legyek neki, vagy haragudjak rá, amiért nem hagyott megfulladni. Ujjaimmal végigsimítottam a hideg kőburkolaton, majd fogtam magam és a híd közelében elterülő parkba mentem. Leültem a fűbe, elővettem a táskámból az egyik kötelező olvasmányt, és úgy tettem, mint aki olvas. Ékámnak voltak emberei, már néhányat én magam is felismertem, így tudtam, hogy a parkban sepregető férfi, a kutyát sétáltató asszony, a gyerekekre ügyelő lány, a horgászni próbálkozó idős ember, a babakocsit tologató házaspár, de még maga a tájat kémlelő, cumisüveggel a kezében ülő kisbaba is engem figyel. Nem volt könnyű dolgom. Haza akartam menni, de valamiért itt kötöttem ki. Közben automatikusan lapoztam a könyvben, de betűk, szavak és mondatok helyett csak üres papírokat láttam. Régebben szerettem olvasni, főleg tündérmeséket, ahol van egy elvarázsolt hely, egy gyönyörű tündérkirálylány és egy herceg, akit elátkoztak. Talán engem is elátkoztak. Az elvarázsolt hely nem más, mint szerető kisvárosom, Kőváros. Itt születtem, s nevelkedtem, de az életem már nem ugyanaz. Újabb sóhajt engedtem el. Újra lapoztam a könyvben. Mintha a megoldást keresném arra, ami velem történt. Vissza lehet még hozni mindazt, amit elvettek tőlünk? Miért engedtünk egy ember befolyásának? Behódoltunk, mintha nem lett volna más lehetőség. Röhej. Hisz jól tudjuk, hogy más közeli falvak és városok nem váltak ilyenné. Kőváros miért lett más? Tényleg itt élne a gonosz, ahogy Ékám mondja? Majdnem kibuggyant belőlem a röhögés. Nem akarok arra a sorsra jutni, hogy elhiggyem mindazt, amit Ékám mond. Nem lehet, hogy higgyek neki. Akkor már tényleg nem leszek önmagam.

– A kisasszonynak nem otthon kellene tanulnia? – szólalt meg az ismerős, rekedtes hang és a gerincemen az a jól ismert rideg érzés fuvallatként száguldott végig. Felnéztem a magas, szikár testű férfira. Hamuszürke arcát még az sem oldja fel, hogy frissen borotvált a bőre. Szürke szemei pedig élesek és bírálók.

– Úgy gondoltam, nem szeretném megzavarni a szüleimet, hisz tudom, hogy otthon vannak, és a barátaikat fogadják a délutáni teázásra – mondom ki elég őszintén ahhoz, hogy másban ne keltsek gyanút, de Ékám ugyanúgy meredt rám, mint eddig: vérfagyasztón. Kellemetlen alak. Talán, ha nem gondoltam volna rá annyira, akkor most nem lenne itt. Miért nem lehet eltüntetni egy embert egy gondolattal?

– Nem tiszteli meg a szüleit, hogy üdvözölje a barátaikat? – vonta fel sötét, íves szemöldökét.

– De igen – mosolygok rá. – Megtisztelem őket és a barátaikat, hogy nem vagyok jelen. Elvégre tanulnom kell, és én csak hangosan tudok tanulni. Ezt a szüleim is tudják – azt az „is” szót keményebben és célzatosan nyomtam meg, hogy értse, kiről beszélek még.

– Ez esetben, ha nem bánja, akkor helyet foglalok maga mellett – és már le is ült. Mi ez, ha nem egy kihívás? Vagy a saját szemével akar megbizonyosodni arról, hogy azt az életet élem, amit kiszabott rám és a többiekre?

Most megpróbáltam koncentrálni az olvasásra. Ékám harmadjára volt ilyen közel hozzám. Először akkor, amikor a szüleim bemutatták, majd akkor, amikor a kórházban voltam, és most itt. Nem tudtam, mit akar, de rossz érzésem támadt vele szemben.

– Tudtommal ezt a könyvet már átvették az iskolában – mondja anélkül, hogy rám nézne.

– Egyik kedvenc – mondom, ami igaz is volt, hisz ez legalább arról szólt, hogy a jó legyőzi a rosszat. Egyszer elég volt kiolvasnom, hogy tudjam, miről szól. Így nem féltem, ha arra térne ki, hogy mit tudok mondani a műről.

– Ismeri az íróját? – kérdez rá, de megint nem tekint rám.

– Hadinger Erhard – válaszolom. – Az irodalom tanár szerint csak ez az egyetlen műve jelent meg. A szenvedésről, a tisztánlátásról, a háborúk okozta károkról, az emberek érdektelenségéről, és a béke eljöveteléről ír. A jó és a rossz harca.

– Végül a jó mindig győzedelmeskedik a gonosz fölött – feleli olyan hangnemben, hogy félelem fog el. – Hadinger Erhard a nagybátyám. Apám fiatalon meghalt egy balga döntése következtében, így Erhard nevelt fel engem és a húgom. Anyám pedig mélységesen tisztelte őt ezért. Később hozzáment feleségül.

Belém fagyott a szó. Úgy éreztem magam, mint a jéghideg tóban. Erről az irodalom tanár nem szólt egy szót sem. Vagy nem is akart. A kezemben lévő könyvre meredtem. Valamiért megfogott az őszintesége, a nyíltsága, a vakmerő szóhasználata, és mindennel egyetértettem benne. Reszketni kezdett a kezem. Ékám megmutatta azt az oldalát, hogy képes befolyásolni másokat. A nagybátya könyve kötelező olvasmány mindenkinek. Ez az alapja mindennek, de erről nem tudtunk. Nem tudtam.

– Erhard úgy vélte, hogy az emberek addig sosem fognak össze, ha nincs valaki, aki hasson rájuk. Többféle módot kipróbált, de az emberek agyműködése nem mindig működik ugyanúgy. Szerette volna, ha meglátják a jót, azt, hogy háború nélkül is van élet. Olyan világért küzdött, ami mindenkinek elhozza a békét és az egyszerűséget. Hitt abban, hogy képes elérni a célját. Rájött, hogy az embereknek nem irányítóra van szükségük, hanem útmutatásra. Dönthetnek szabadon: élhetik az életük, ahogy eddig, vagy változtatnak rajta, és akkor eljön a várva várt boldogság. Nincs szomorúság, sem elítélő magatartás. Egyenrangúság van. Egy olyan közösség, aki mindenki mindenkiért van.

– Ezért tiltották be a táncokat? – rökönyödöm meg. Az arcába néztem, és most rám nézett, ám az arcáról semmiféle érzelmet nem tudtam leolvasni. – A tánc is egy önkifejezés. Miért vették ezt el az emberektől? A többi művészetet is megkötötték. Nem mindegy, milyen könyvet olvasunk, nem nézhetünk felesleges műsorokat, lényegében meg vagyunk kötve. Szabad akaratról beszél, de az oktatóimat egyből kivágták a suliból, amint megtudták, hogy segítettek nekem balettozni.

– Azt mondta, ez a könyv a kedvence. Egyetértett minden szavával, közlésével – jelentette ki. Megrökönyödve tekintettem rá. – Miután elmondtam, hogy a nagybátyám írta, már nem hisz a jó győzelmében a rossz fölött. Azt mondja, a tánc egy önkifejezés, úgy érzi, nem szabad, és nem tehet azt, amit szeretne. De igen is tehet. Ugyanúgy táncolhat, mint annak idején. Megkötésekkel. A balett önmagában gyönyörű, de sok rossz tulajdonsága van, megmérgezi a lelket, testi- és lelki fájdalmat okoz.

– Ez nem igaz! – csattantam fel. – A balett történeteket mesél el. Olyan, mint a színházi előadás, csak táncban kifejezve. Nincs benne semmi rossz! Önkontrollt, magabiztosságot ad, tiszteletet tanulunk, fejlesztjük magunkat.

– Ez mind szép, de tudjuk, hogy megvan az ára is – feleli nyugalommal. Értetlenül meredek rá. – Láttam már fiatal lányokat, akik nem bírták, akik hiába küzdöttek, sosem juthattak előrébb.

– Egbert és Inez sosem kezeltek másként minket – válaszolom komoran. – Mindenkivel ugyanúgy bántak. Senkire nem voltak rossz hatással. Támogattak minket, ösztönöztek bennünket, és ha valamelyikünk nem teljesített jól, nem üldözték el, nem nézték le.

– Csak épp nem kaptak főbb szerepeket – húzta el a száját.

– A szereposztás mindig vegyes volt – vágom vissza. Kérdőn néz rám, mert meginogtam. Tíz éves koromtól kezdve a legtöbb alkalommal én kaptam a legfőbb szerepeket. Láttam nem egy lány irigy, megvető tekintetét, de úgy gondoltam, ők is elérhetik mindazt, amit én. – Ez akkor sem jó dolog. A balett is ugyanolyan művészet, mint a többi. Mondja, magának a balettel volt egyedül problémája? Mert ebben a könyvben egyáltalán nem tesznek említést arról, hogy el kell törölni minden művészeti ágat, vagy legalábbis szelektálni és azokat is módjával használni.

– Még mindig dacol – vonta le a következtetést. – Az eltelt egy évben nekem lett igazam magáról.

– Nem érdekel, hogy mit gondol – állok fel dühösen. – Azt még elfogadtam, hogy ilyen vacak ruhákban kell kilépni az utcára, de hogy az álmomat is elvegyék, azt valahogy nem tudom. Ráadásul senki sem boldog. A szüleim mindig örömmel jöttek haza, mosolyogtak, és sokat voltunk együtt. De ez azóta megszűnt, hogy magát megismerték. Miért?

– Péntek este várom az első báljára – állt fel és a szemembe nézett. Volt valami benne, ami egyáltalán nem tetszett. Egyszerre volt félelmetes és eltántoríthatatlan. – Táncolni akar, vagy nem? Ott lesz rá lehetősége.

– Mármint keringőt? – kérdezek rá. Az iskola új táncoktatója kimondottan a bécsi- és angolkeringőt, valamint a slow foxot oktatja. Nem mintha rossz lenne, de nekem akkor is a balett volt az életem.

Ékám nem válaszolt, úriemberhez méltón elköszönt, majd a közelben álló négy testőrnek is beillő férfi felé indult, akik közrefogták, mint valami kincset és továbbhaladtak az úton. Addig néztem őket, amíg el nem tűntek. Mindvégig tudta. Lehajtott fejjel tekintettem le a kezemben lévő könyvre. Saját magamat árultam el. Ragaszkodok az egykori álomhoz, de közben egy olyan ember történetébe kapaszkodtam, aki hitt a jó győzelmében a gonosz fölött. Az ujjaim közül a földre csusszant a könyv, a lapjait a szél borzolta. Elfogadtam ezt az életformát, hisz egy évig mást se tettem. Szökést tervezek, de már most tudom, hogy lehetetlen. Ugyan sosem hallottam, hogy valaki elszökött volna innen, de arról sem, hogy netán valaki meg is próbálta. Vajon mit tennének, ha elszöknék? A híd felé néztem. Miért nem sikerült? Miért kellett annak a fiúnak kimentenie? És miféle bál lesz péntek este?

Ahogy fáradtan hajoltam le a táskámért és emeltem fel a vállamra, megláttam a híd lábánál egy fiút. Olyan magas volt, mint Ékám. Sötétszőke haja a válláig érhetett, amit lófarokba kötött, a ruházata pedig furcsamód nem a kötelező viseletet mutatta: farmernadrág, fekete póló, acélbetétes bakancs. Kíváncsian néztem őt, aki aztán pont felém fordult, vállát hanyagul a kőoszlopnak támasztotta. Ő lett volna az? – nyilallt belém a felismerés. Csak állt ott és figyelt engem. Lehet, hogy Ékám egyik embere – figyelmeztettem magam. Elindulok az ösvényen, de a szemem sarkából mindvégig figyelem a fiút. Valamiért úgy éreztem, hogy tudnom kell, ki ő.

A fiú, aki nálam két fejjel volt magasabb, kíváncsian tekintett rám, amint elébe álltam. Nem üdvözöltem, csak bámultam, és ő kitartóan nem vette le rólam a tekintetét. Ugyanolyan szürke szeme van, mint Ékámnak. Lehet, hogy a fia?

– Ki vagy te? – kérdeztem végül, mert elegem volt a szemkontaktusból.

– Te jöttél ide – feleli pimaszul. A hangja mély és férfias. Az arccsontja éles. A szeme viszont pajkos.

– Reményi Szibilla vagyok – nyújtom felé a kezem. Nem lepődött meg, és megfogta a kezem. Erős szorítása van, de a tenyere finom és puha. Mint valami nemes.

– Hadinger Héliosz – mondta ki egyszerűen, de annál nagyobb késdöféssel. Hadinger. Csak reméltem, hogy az állam nem szakadt le a döbbenettől. – Igen, jól sejted. Hadinger Erhard fia vagyok, Ékám féltestvére. Nahát!

– Te is követsz engem? – húztam el a kezem nem éppen boldogan. Reméltem, hogy nincs köze ahhoz a férfihoz.

– Minek nézel te engem? – ripakodott rám. – Nem vagyok a féltestvérem, aki beképzelte magának, hogy valamiféle vezető.

– De akkor miért vagy itt? – értetlenkedem. Nem akarok neki hinni. A szemében viszont megvetést látok.

– Egy éve meg akartam szökni, de te a kis akcióddal átvágtad a tervem – szögezi le nyomban és nekem elakadt a szavam. Ő lett volna a megmentőm? Meg akart szökni? – Most már három dolgot tudsz rólam. Te vagy a vadóc balett táncos. Eddig bírtad ki kontroll alatt? Nagyon jól teljesítettél a bátyám előtt. Ezt várta tőled. Gratulálok.

– Mi van, talán lehallgattál minket? – kérdezek rá dühösen.

– Nem, szájról olvasok – ragadta meg a karom és a híd lába alá vonszolt, majd belökött a sarokba és szorosan hozzám tapadt. Figyelmeztetett a szemével, így meghallottam néhány fiatal hangját, akikről még én is tudtam, hogy hűen követik Ékámot. Vártunk, de közben nem feledkeztem el magamról és a testemben áramló forróságról. Miért lettem én oda egyből ettől a sráctól? Hisz rokona Ékámnak! Nem tetszhetett meg nekem csak úgy! – Ékám előszeretettel figyeltet meg engem is. Tudja, hogy nem vagyok hajlandó teljesen behódolni neki – suttogja, amint egyre távolodtak a fiatalok a híd lábától. A suttogása még inkább elgyengített. Mi történik velem? – Tekintve, hogy én találtam rád, Ékám sejtette, hogy más terveim voltak.

– Szökni akartál – mondom ki a szavakat. Olyan távolinak hangzik.

– Így van – feleli, majd elhúzódik tőlem.

– El tudod mondani, hogy mi a terve a bátyádnak? – érdeklődöm.

– Szerintem, elég egyértelmű – közli szárazon. – Nézd! Nem a balettel van gondja. Ha azzal lenne, akkor nem lenne saját társulata.

– Hogy? – lepődök meg ezen kijelentésen. Saját társulata van? De ezt mindenki tudja?

– Az, hogy neked, vagy másnak megtilt bizonyos dolgokat, csak arra jó, hogy megtörjenek – feleli egyhangúan.

– Téged mivel tört meg? – kérdezem. A szemében azonnal fellobbant a gyűlölet és a fájdalom.

– Elvette a szárnyaim – mondja ki, de ezt én nem igazán értem. – Most menned kell! Ékám járőrei hamarosan ideérnek.

– Honnan tudod?

– Jó megfigyelő vagyok.

– Most is el akarsz szökni? – térek a lényegre. Rám néz átható szemével. Nem mond semmit. Biztos vagyok benne, hogy igen. – Péntek este lesz az első bálom – nem értem, miért olyan fontos, de elmondom neki. Megint rám néz, de most a szeme elsötétült. Tud valamit, amit én nem.

– Akkor ne késs el onnan – mondja mogorván, majd mutat kifelé a híd alól. Ideje mennem. Bármit is tervez, az talán a híd alatt fog megtörténni. Lehet, hogy mások is szöknének vele együtt. Péntekig három napom van. Észre se vennék, ha eltűnnék – morfondírozok. Hülyeséget legalább ne beszélnék.

Nem maradtam tovább. Nem ismerem Hélioszt. Erős jellem, akitől szintén elvettek valamit. Ékám őt sem kímélte, amikor idekerültek. Most láttam őt először és talán utoljára. Bár én is el tudnék szökni! Mondhattam volna neki, hogy segítsen, de mivel Ékám öccse, hogyan bízzak meg benne? De hisz beszéltünk! Nem tudom, mi tévő legyek. Valahogy nem tetszik a gondolat, hogy miközben nekem megtiltották a balettet, addig Ékámnak van egy társulata. Nemsokára pedig eljön a péntek este. Mi vár engem ott? Meg leszek szelídítve? Átmossák az agyam? Nekem is letörik a szárnyaim, mint Héliosznak?

Mikor hazaértem, a szüleim nem vontak kérdőre, pedig biztos voltam benne, hogy Ékám beszélhetett velük. A barátaik már elmentek. A vacsora csendben telt, majd amint kész lettem, felmentem a szobámba. Ott várt rám egy halványkék színű, A-vonalú, tüll- és selyemanyagból készült, aszimmetrikus, hosszú ujjú, uszályos, gyöngyökkel díszített báli ruha. Elakadt a lélegzetem. Már jó ideje nem láttam ilyen gyönyörű ruhát. Egyből eluralkodott rajtam a várakozás öröme, hisz péntek este ezt fogom viselni. De aztán elkomorultam. Ékám szavai jártak a fejemben. Valamire készül, érzem. Egy ilyen ruhának máskor úgy örültem, mint egy kisgyerek, most viszont kezdek viszolyogni tőle. Megfájdult a szívem, ha a régi időkre gondolok. Nem hódolhatok be. Héliosz sem tette. Vagy mégis? Hisz csak itt van a városban, bár még sosem láttam őt. Vajon hová fog menni? És ha elmegy, nem fogják őt keresni? Mégis csak Ékám öccse. Miért aggódok érte? Azért, mert megmentett a tóból? Ha akkor este nem megyek oda, ő már régen messze járna. De egy év alatt miért nem tudott elmenni? Ékám ugyan figyelhette, de ki tudta volna játszani őt és az embereit. Vagy nem?

– Miért kellett ennek így történnie? – érintem meg a ruhaanyagot. Csodálatosnak találtam. Nem hittem volna, hogy tudok vágyakozva nézni egy ruhát. Mikor kidobták a régi ruháimat, éjszakánként sírtam. Most viszont nem tudom, mit kellene éreznem.

– Az első bálod – jegyezte meg anya határozottan. Nem is hallottam, mikor jött be hozzám, a szobámba. – Ez a ruha tökéletes választás. Ékám rendelte a számodra.

Majdnem felfordult a gyomrom a kijelentésre. Miért vett nekem ruhát az a férfi? Mi ezzel a célja? Így akar megvesztegetni? Vagy ezzel akar megbántani?

– Sokan vannak ilyen bálokon? – kérdeztem halkan, óvatos hangon.

– Igen – néz rám komoly arccal anya. Mikor mosolygott vagy nevetett utoljára? – Tizenöt lánynak adták meg az engedélyt az első bálozásra. Te is köztük vagy. Apád és én nagyon örültünk a hírnek. Ékám elismerően nyilatkozott rólad. Úgy véli, készen állsz, hogy teljes életet élhess.

– Teljes életet? – lepődtem meg. Visszakapom az álmom? Vagy ez is egy újabb kísérlet arra, hogy miképp fogok reagálni? – Az egy év alatt eddig három bálról tudok, amin részt vehettek. Mivel nem vehettem részt különböző gyűléseken, ahogy te és apa, így nem igazán tudom, hogy mit jelent leginkább ez az első bálozás.

– Péntek este megtudhatod – szögezte le anya, de arca vonásai megkeményedtek. Mi lesz azon a bálon?

– Kísérőm is lesz? – érdeklődöm a ruhát nézve. Anya lassan odalépett mellém, megfogta a vállam, arcon csókolt, majd kisétált a szobából. Máskor ennek örültem, de most olyan érzés fogott el, mintha nem is az anyám köszönt volna el tőlem így. Miért változtak meg? Hogy képesek így élni? Miért nem küzdenek ellene?

Nyugtalanná váltam. Nem normális dolog, az már biztos. Mindenki visszafogottan öltözködik, most meg estélyt tartanak. Mindenkin ilyesmi ruha lesz? Ha felveszem, vétkezni fogok ellenük? Ékám választotta. Ki lehet ez az ember? Mit akar tőlem? Furcsa gondolat motoszkált a fejemben. Lehet, hogy ez a bál feleség-jelölteknek lett tervezve? Senki nem beszélt a báli eseményekről, így sosem tudtam meg, hogy mik zajlottak ott. De most kezdtem tartani tőle. Bármennyire is szép ez a ruha, ha viselem, azzal talán ártok magamnak a legtöbbet, amennyiben visszautasítom, akkor megbüntethetnek.

Leroskadtam az ágyra. Nekem is el kellene szöknöm. Vajon Héliosz már megtette? Itt van még a városban, vagy már úton van valamerre? Azt mondta, ne késsek a bálról. Mégsem akarok oda elmenni. Nem tudom, mi vár rám, zakatol a fejem a sok rémisztő gondolatoktól.

– Bárcsak visszakaphatnám az életem! – sóhajtottam fel, és egy könnycsepp gördült le az arcomon, majd le egyenesen a padlóra, ahol koppant. A furcsa hangra felfigyeltem, letekintettem a könnycseppre, amely megfagyott. Ez mégis hogy történhetett meg? Felrémlett előttem az a téli este, mikor kimenekültem a színházból, és már vacogtam, amikor a hidat elértem. Éreztem a jeges könnycseppeket az arcomon, amik végül darabokra hullottak. Azt hittem, a hideg miatt váltak jegessé.

– Látom, meglepődtél rajta – szólal meg egy suttogó, női hang. Riadtan tekintettem fel a nő hófehér arcára. Ő pedig rám mosolygott. – Szervusz, tündérkirálylány!

– Te meg ki vagy? – kérdeztem rá bizonytalanul. A nő tüllruhában, borzos, szőke hajjal, és csillogó sminkkel az arcán jelent meg. Álmodom?

– A „bárcsakod”, a „jaj, kérleked”, és a „sóhajod” vagyok – sóhajtott. – Az összetört álmaid, a vágyaid, a nyafogásaid.

– Hogy kerültél ide? – nézek a csukott ajtóra.

– Tündér vagyok, aranybogaram! – tárta szét nagy boldogan a karját. – Tudod! A tündérkeresztanyád!

– Aha – pislogtam párat, mire tudatosult bennem, hogy nem egy szellemmel társalgok, és csak reméltem, hogy nem bolondultam meg.

– Mindenkinek van – tette karcsú csípőjére a kezét. Értetlenül meredtem rá. – Az emberek többségének, a tündéreknek, a fél-tündéreknek és így tovább.

– Tudod, eltelt felettem pár év és egy ideje nem érzem magam tündérmesében – morgom. – És még mindig nem tudom, hogy ki vagy. A szüleim engedtek be? Gondolom, megbújtál a szobámban.

– Nem érti – vakarja meg a fejét. Én sem, de ne aggódj. Megköszörüli a torkát és ragyogva mondja. – Én vagyok a te kiválasztott tündérkeresztanyád.

– Sosem kereszteltek meg a szüleim – vágom vissza. – Se szentelt vízzel, se tündérporral.

– Attól én még vagyok, létezem és eljött az idő, hogy bemutatkozzam – ült le az ágy másik oldalára, vigyázva, hogy a ruhát össze ne gyűrje. – A nevem, Bojána. Azt a feladatot kaptam az égi áldás szerint, hogy amint megszületsz, vigyáznom kell téged az utadon.

– És gondolom, az eltelt egy évben nyugdíjaztak – szúrom oda, karjaimat összefontam a mellkasomon. Bojána csücsöríteni kezdett a szájával, mint aki nem tud erre mit reagálni.

– Ékám egy kicsit messzire ment azáltal, amikor azt mondta, a tündérek és a fél-tündérek ismét uralhatják a várost – mondta szomorúan. Pislogva tekintek rá. – Ezer éve erre várunk. Csakhogy Ékám elrugaszkodott a valóságtól.

– Lassan én is elrugaszkodom, mert nem hiszem el, amit mondasz – közöltem nyersen. – Mert ez úgy hangzik, mintha Ékám is tündér lenne, ami képtelenség, hisz a tündérek picikék, szárnyaik vannak és…

– Ékám fél-tündér – legyintett. – Héliosz volt az, aki teljesen tündér volt, de Ékám megszabadította a szárnyaitól.

– Héliosz? – döbbenek le.

– Akivel nemrég kapcsolatba kerültél – válaszolja, és én belevörösödök. Erre felkacag, mire riadtan nézek az ajtó felé. – Ó! Ne félj, kedvesem! A szüleidet mélyen elaltattam altatóporral. Nem hallanak meg semmit. A falakat is levédettem, hogy könnyebben tudjunk beszélni.

– A szüleim tudnak rólad? – nézek rá méregetős szemekkel.

– Persze, csak ők is, és Ékám is eltiltottak tőled – válaszolt durcás képet vágva. – Mikor Ékám úgy döntött, hogy felemelkedteti a tündérek közösségét, azzal együtt, átvette az irányítást Erhard fölött. Az a könyv, amit olvastál, valójában egy átírat. Erhard nem arról írt, hogy a jó, hogyan győzi le a gonoszt, persze a végére megvolt a csattanó, de ő leginkább azt írta le, hogy a gonosz, miként győzi le a jót.

– Ékám elhitette a szüleimmel, hogy a gonosz köztünk van – jegyeztem meg. – Ez mégis mit jelent?

– Az emberek a gonoszak – vont vállat Bojána, majd a ruhát vizslatta a szemével. – Ezer évvel ezelőtt a tündérek és az emberek nagyon jól megvoltak egymás mellett. A király tündér volt, a királynő ember. Aztán jöttek az ellentétek, a féltékenység és a zűrzavar. A királynő, Délia megelégelte, hogy a férje másodrendűnek kezeli őt. Így egy kisebb csellel átvette az uralmat. A király, Ozmin annyira szerette a feleségét, hogy mindent megtett érte. Így, amikor a királynő arra kérte az urát, hogy szabaduljon meg a szárnyaitól, az megtette. Délia azt hitte, hogy ezzel a lépéssel jót tett a népének, de egy másik tündér uradalom királya, Rajnald megtámadott minket. Ozmint legyőzték, mert gyenge lett a szárnyai elvesztése miatt. Délia pedig belehalt a bánatba. A megmaradt tündérek szárnyait elvették, hogy később ne okozzanak problémát az új királynak. Csakhogy az emberek nem hagyták annyiban a dolgot. A szeretett királynőjük és királyuk nevében megfosztották Rajnaldot a tróntól. Rajnald hűséges alattvalói pedig harcba bocsátkoztak ellenük. Később, amikor a harcnak vége szakadt, az emberek úgy döntöttek, nem kérnek sem a fél-tündérekből, sem a tündérekből. Így sokáig a fajtám bujdosott előlük, majd titokban visszatértek az emberek közé, és vártak.

– Ezért tette azt, amit tett? – vontam kérdőre.

– Csak azt tette, amit helyesnek tartott – magyarázta, és megigazította a hajkoronáját. Amit helyesnek tartott. Ugye most csak tréfál? Hisz Ékám az embereket megfosztotta minden örömtől és boldogságtól, az álmaiktól.

– Ha mindez igaz, akkor te most miért vagy itt?

– Mert fel kell készítenem téged.

– A bálra?

– Az új életedre – mosolyog rám, majd kacsint egyet. Megcsóválom a fejem.

Túl könnyű és nevetséges, hogy Ékám tündér lenne. Hisz sosem varázsolt előttünk, nem repült, és senki a környezetemben nem volt tündér.

– Mit tudsz a péntek esti bálról? – tettem fel a kérdést. – Férjhez adnak?

– Igen – mondta ki olyan őszintén, hogy a gyomrom is összerándult.

– Ékámhoz? – álltam fel hirtelen a helyemről. – Ő vette nekem a ruhát.

– Dehogy! – legyintett nevetve. – A fiához, Arionhoz. Ő szintén fél-tündér, de megteszi.

– Megteszi? – köptem ki a szót. – Nem akarok férjhez menni egy olyasvalakihez, akit nem ismerek.

– De Hélioszt ismered – állt fel kaján vigyorral a képén.

– Ezt hogy érted? – hökkenek meg.

– Héliosz tündér még most is annak ellenére, hogy megfosztották a szárnyaitól – állt fel ő is kecses mozdulattal. Értetlenül nézek rá. – Felteszem, ha nem akarsz férjhez menni egy olyan férfihoz, akit nem ismersz, akkor menj férjhez olyanhoz, akit már ismersz.

– Hélioszt is csak néhány órája ismertem meg – hebegek. – A nevén és a rokoni viszonyán kívül semmit sem tudok róla.

– De ő az egyetlen esélyed arra nézve, hogy megszabadulj a börtönödtől – néz körbe elégedett arccal Bojána.

Nem válaszoltam, csak a ruhára néztem. Sokáig ez a börtön egy kislány szobája volt. Vajon visszakaphatom? És mi van, ha mindez egy csapda? Hogy bízzak meg Bojánában, vagy Hélioszban? Lehet, hogy Héliosz így akar megszökni? Ez lenne a terve? Engem feleségül vesz, és akkor szabad életet élhet? Mire feleszméltem, Bojána már nem volt mellettem. Hátraléptem és ekkor megreccsent a talpam alatt a jéggé fagyott könnycseppem. Letekintettem az apró darabokra. Miért fagytak meg a könnyeim? Miként lehet nekem tündérkeresztanyám? A szüleim miért nem meséltek róla? Féltek volna tőle? Ezért tiltottak el tőle? Vagy Ékám parancsára tették, ahogy Bojána is mondta? Arion. Vajon milyen lehet? Olyan, mint az apja? Ő tudja, hogy kit kellene feleségül vennie? „Ó! Ne félj, kedvesem! A szüleidet mélyen elaltattam altatóporral. Nem hallanak meg semmit. A falakat is levédettem, hogy könnyebben tudjunk beszélni.” – jutott eszembe. A ruhára néztem, majd az ajtóra. Ez az egyetlen esélyem, hogy szabad és boldog legyek.

Hajnal

 

HAJNAL

„Midőn test s lélek összeforr. S alatta a világ megnyílik. A fény megmutatja útját. S örökké a ködbe vész el. Ahol béke és szeretet. Harmónia és öröm várja. Nincs félelem, sem bánat. Csak a nyugalom.”

Gondoltad volna, hogy eljön ez az idő is számunkra? Egy olyan időszak, ami meghatározza a te életed és a másokét. Gyötrelmes és szívszaggató. Mégis annyira megmásíthatatlan. Elvégre mindenki ideje eljön egyszer. Ma, holnap vagy tegnap. Mire elérkezik a te időd, az óra mutatói kezdenek felgyorsulni, s mire feleszmél az ember, már napok, akár hetek is elteltek.

Elgondolkodva szemlélem a lányt a kórházi ágyon fekve. Az arckifejezése nyugodt. A szemhéja meg-megrebben, mintha álmodna. A teste viszont mozdulatlan, mint a száraz levegő. Küzd. Még mindig. Valami még mindig tartja benne az erőt. Pedig szemlátomást nem is érzékeli a körülötte lévő világot: a kis szekrényen lévő friss virágot, a finom függönyt, mely az ablakot fedi el a kinti világ felé, a gépek hangját, mely az életjeleit mutatják, a fehér falat, ami sok betegnek adott már otthont.

Három hónapja fekszik így. Mintha Csipkerózsa álmát aludná, és várná a hercegi csókot, hogy felébressze. De az a herceg, ha el is jött, nem sikerült csókjával, szerelmes szavaival, kedves imáival felébresztenie. Ahogy a szülei napi szintű látogatása sem tette lehetővé, hogy egy nap arra érkezzenek, hogy a lány már ébren van. Talán ennek így kell lennie. Mégsem hagyja, hogy a halál elragadja őt. Harcol. Mint mindenki, aki szeret élni, akinek lételeme maga az élet. Vajon eljön az idő a felébredésnek? Vajon kinyitja egyszer a szemét? És ha megtörténik a csoda, visszatérhet a régi életéhez?

Az orvosok szerint egyre kevesebb ideje maradt arra, hogy rendes életet éljen. Mégis bizakodnak. Hinni akarnak abban, hogy ő is azokhoz fog tartozni, akik túléltek egy baleset, akik felépültek és új életet kezdhettek. Mindenki ebben hisz. Talán még maga a lány is, aki nem mutat semmi jelet arra nézve, hogy visszatérne közéjük.

Szávitri. A szülőknek egyetlen gyermeke. Regina egy igazán elegáns, talpra esett és határozott nő, aki mindent megtett azért, hogy a gyermeke, aki még csak tizennyolc éves, nyugodt környezetben legyen. Szívesebben helyezte volna el az otthonukba, de az orvosok ezt nem hagyták jóvá, hisz ha sürgősségi beavatkozás kell, akkor nem biztos, hogy idejében megérkeznek. Regina támasza a férje, Elián, aki ugyan győzködi magát, hogy a lánya felébred a kómából, de az arca és a szeme mást árul el. Mintha kezdene lemondani róla. Regina határozottságát pedig nem egy könnyen törték meg. Erős és konok. Kifejezetten gyűlöli a gyengeséget, és ezt az első két hétben azzal mutatta ki, hogy csak nézte a lányát és nem beszélt hozzá. Ám az arca és az ökölbe szorult keze mást árult el: viaskodott magában. Majd amikor meglátta Elián kezében a Bibliát, haragra lobbant. Nem hitt az isteni jelenlétben, a meghallgatásban, az imákban, mígnem a harmadik hét vége felé már maga is imádkozni kezdett, miközben a kezében ott volt a Biblia. Elián sem volt hívő, ennek ellenére könnyedén elmormolt egy imát, kérlelt és kapaszkodott a reményben.

És ott van ő, aki jóképű, humoros és zeneszerető. Holló. Egy fiú, aki a kopottas, szaggatott farmerjában, a fekete bőrdzsekiben és pólóban, a holló és szárnytollas tetoválásaival, a piercingekkel, karkötőkkel és nyakláncokkal teleaggatott külseje ellenére kedves, odaadó, és szerelmes. Az orvosok és a szülők is megengedték, hogy délutánonként bejöhessen a lányhoz és gitározzon neki. Az ápolók némelyike még meg is könnyezi, hisz lehet rajta látni, hogy mennyire szereti, és szeretné, ha visszatérne hozzá. Egyszerre volt bizakodó és szomorú. Szerelmes és szenvedő.

Csupán másfél éve annak, hogy Szávitri megismerkedett Hollóval, aki zene- és dalszerzőként már nem egy fellépést tudhat maga mögött a bandájával együtt. The Ghost Ravens. Szávitrit magával ragadta a rock banda lendülete és a kitartásuk. Hollót mindenki imádta, de Szávitrinak megadatott a lehetőség – aki állandó újságírója, szerkesztője és fotósa volt az iskola újságnak –, hogy mint a gimnázium éllovasairól egy teljes körű interjút készítsen, ennek okán minden második-harmadik hétvégéjét egy-egy koncerten töltötte. Három hónapig megállás nélkül kísérte a bandát, és közben megismerte őket. Miután elkészült az interjú, több kiadó is jelentkezett Hollóéknál, és a negyedik ilyen megkeresés végül ígéretesnek bizonyult. Szávitri úgy gondolta, hogy megtett mindent annak érdekében, hogy a gimnázium is és a banda is jó fényben tündököljön. Csakhogy a három hónap alatt túl közel került Hollóhoz, akinek az imázsához hozzátartozott a kalandor, a vagány, céltudatos, mégis igazi csábító jelleg. Azonban Hollónak sem kellett más lány, hisz mindig is olyanra vágyott, aki elfogadja mindazt, amit fel akar építeni. Titokban randiztak. Aztán megtörtént az első találkozás a szülőkkel, majd a hirtelen összeköltözés, amibe nehezen, de beleegyeztek a szülők, mert láttatni akarták velük, hogy nem biztos, hogy sikerül. Kapkodásnak ítélték meg az eljegyzést is, de Holló és Szávitri mintha valahol máshol jártak volna, távol attól a világtól, ahová születtek, mégis két lábbal a földön álltak.

Aztán három hónapja Szávitri épp felvételizni indult leendő egyeteméhez, amikor megtörtént a baleset. Frontális ütközés. Háromszori újraélesztés. Műtétek. Mély altatás, majd az ébresztés. Összeomlás. Újraélesztés. Majd a kóma. Küzdelem minden nap, hogy életben maradjon.

Ismét a lány felé nézek. Tényleg úgy fest, mint egy tündérmesében. Majd a távozó fiút látom gitárral a kezében. Nemrég itt járt és másfél órán át csak bámulta, szeme könnyes volt, hangja elcsuklott és a gitárhúr is elszakadt az ujjai alatt, ami megvérzett. Szomorú volt látni, hogy egy erős ember ennyire kétségbeessen. Kezdi elveszíteni a hitét. De Csipkerózsa nem akarja az ébredést.

– Nem könnyű veled – sóhajtok. Már biztos gyűlöli a hangom, de szeretek beszélni, még akkor is, ha tudom, nem figyelnek rám. Bár azt is szeretem, ha nem szólnak közbe, így még lelkesebben tudok beszélni mindarról, amiről csak akarok. – Szegény fiú! Már lassan azt is elfelejti, hol van az otthona. Ki gondolta volna, hogy ő ilyen? Elvégre egy rock sztár, vagy mi a fene. Régen mindig arról ábrándoztunk, hogy eljön értünk a herceg. Máskor meg megőrültünk egy-egy énekesért, színészért. Ki is volt a te nagy kedvenced? Di Caprio? Ah! – dőlök hátra a fotelban. – Milyen rég is volt. Feltűnően régen.

Nem reagál. Nyílik az ajtó. Az ápolónő kedvesen és mosolyogva jön be. Elvégzi a feladatát, ellenőrzi a gépet, egy pillanatra letekint a lány arcára, majd halvány mosollyal az arcán távozik.

– Könnyebb dolga lenne mindenkinek, ha végre összeszednéd magad – korholtam le, könyökömmel megtámasztom a karfát, kézfejemmel megtartom a fejem. Hallgat. Nem válaszol. Sokszor nyaggattam a hallgatósága végett. Ha érdekelte is valami, nem mondta, csak bámulta hosszasan, vágyakozva. Ha volt is véleménye, nem mindig mondta ki. Aztán, hogy én kikerültem a képből, egyre-másra ő átvette a stílusom. Az egykoron melegítőnadrágos csajból lett egy csinos, divatos nő. És megnyílt a világ felé. Amikor pedig megismerte Hollót, megnyílt a szerelem felé is.

– Emlékszel, mikor anya azt mondta, viaskodtunk, ki akar hamarabb megszületni? – mosolyodtam el. – Én nyertem – néztem rá dacosan. – Mindenben én nyertem. Én voltam az elsőszülött, te még tíz percet vergődtél anyánk hasában, mert nem tudtad, merről kell kibújni. Én voltam az első, aki éhes lett, aki kihányta a tejet, lepisilte aput, és mindig harcoltam azért, hogy ez így is maradjon.

Eltöprengtem. Sokáig harcoltam azért, hogy első lehessek mindenben. Végül egy versmondó versenyen törtem meg. A szüleim nem jöttek el és én leblokkoltam, majd amikor az üres székeket nézve dühösen mondani kezdtem a verset, már nem érdekelt, hogy első, vagy utolsó leszek. Aztán persze kiderült számomra, hogy Szávi – mindig így becéztem – lesérült a suliban. Valaki direkt fellökte, és rosszul esett. Megrepedt a bokája. A szüleink pedig egyből rohantak érte. Akkor úgy fogtam fel, hogy Szávi mindezt azért tette, mert tudta, hogy akkor nap fontos fellépésem lesz. Két hétig nem szóltam hozzá, és még akkor sem beszéltem vele, hogy a szüleink megdorgáltak. Majd jött a nagy kibékülés. Éjszaka volt. Vihar. Hatalmas mennydörgés. A közelbe becsapott egy villám, az egész utcában nem volt áram. Akkor este mindketten sírva jöttünk ki a szobánkból – már nagyon pici korunktól kezdve külön szobánk is volt – és egymás nyakába borultunk, majd a folyosó végén egy felállított bunkerben találtunk menedékre. Ott találtak ránk a szüleink, aludtunk, de nem keltettek fel, örültek, hogy kibékültünk.

– Az én fogam jött ki először – folytattam a mesélést. Apánk mindig eltette a tejfogainkat. Ha jól tudom, még mindig megvannak valamiféle kis rózsaszín dobozkákban. Még a nevünk is rajta van, hogy melyik kié. Fújj. Borzalom. Megrázkódom. – Én álltam fel először és indultam el. Többször ellöktelek, amikor te is megpróbáltál utánozni. Gondolom, később rájöttem arra, hogy neked se ártana megtanulni járni. Bár apu téged állandóan a karjaiba vett, mert már az első eséstől bőgni kezdtél.

Megdörzsölöm a halántékom. Sem apu, sem anyu nem tett köztünk különbséget. Mindig ugyanazt és ugyanannyit kaptunk. Nem úgy a nagyszüleink. Azok annak ellenére nem tudtak megkülönböztetni minket, hogy kétpetéjű ikrek voltunk. Szávitri és Szániva. A két furcsa nevű lány. Anyám anyja ezért is hívott engem Sárikának, a húgomat meg Sárácskának. Frusztráló gyerekkor. Mindig Szávit hitték az idősebbnek. Már a kezdeteknél nem tűrtem el, hogy rólam mondják, hogy csak második vagyok. A nagyapákkal nem volt gond: legyintettek ránk. Lányok. Majd férjhez mennek. Persze, ami akkoriban idegesítő volt számunkra, az ma már megszokott és vicces lenne.

– Mindig a focival jöttek – duruzsolom. A nagyapáink órákig nézték a tv-ben a focimérkőzéseket. Sose tudtam követni, hogy ki kivel van. Az iskolában a fiúk is csak focizni tudtak, kosarazni aligha, más sportról pedig mintha nem is hallottak volna. Az anyám anyja szeretett vásárolni, talán innen eredt a shopping-lázunk. Ebben Szávival azért jók voltunk. Az apai nagyanyám viszont kötni, sütni-főzni, virágokat nevelni, zöldségeket termeszteni imádott. A legtöbb hétvégén mindig ment árulni a piacra. Mikor azt hittük, hogy üres kézzel tér haza és tele pénzzel, na, akkor tévedtünk igazán, hisz amit sikerült eladnia, abból a pénzből vett egy rakatnyi dolgot: lekvárt, evőeszközt, régiségeket, szalvétát. Szalvéta gyűjteményét apánk még mindig őrzi. – Több mint ezerféle szalvétája van – mormogom. – Emlékszem egy őzikésre. Azt nagyon szerette. Én meg szerettem volna elkérni, de nem adta. Félt, hogy elszakítom. Sose tudtam kinyitni a vitrint, amiben őrizte. A halála után pedig már nem is foglalkoztatott a dolog. A gyűjtögető életmódja viszont bennem rögzült igazán. Minden hülyeséget összegyűjtöttem, ami csak megtetszett. Doboz doboz hátán. Ékszerek, kulcstartók, gyertyák, abból egy rakatnyi volt. A fürdőszoba mindig az én gyertyáimtól volt tele. Anyu nem is szerette takarítani, de nem is tiltotta meg. Mintha tudta volna, hogy azzal megsértene. Emlékszel a csigagyűjteményemre? – nevettem fel. – Anya sikított, apu rosszul lett a látványuktól. Te meg arra is képtelen voltál, hogy megfogd. Pedig aranyosak voltak. Igaz, utána vissza kellett vinnem oda, ahonnan szedtem őket. Egyszer néztünk egy filmet, amiben a szerelmes pár csigát fogyasztott. Undorodtam tőle.

Kirázott a hideg az emléktől, majd egy időre elhallgattam. Csendben figyeltem a lányt. A szívritmusa egyenletes. Mintha bármelyik percben felülne és rám ijesztene. Mennyit hülyéskedtünk mi annak idején! A szüleink sosem tudták, mikor bolondulunk meg. Az még odáig szép volt, hogy megtanultunk járni, beszélni és magunktól enni-inni, de amikor már olyan merész húzásokat hajtottunk végre, hogy ki mászik fel a hatalmas tölgyfára az udvaron, hogy ki rohan le a domboldalról úgy, hogy aztán gurulva értünk az alján lévő tóba, vagy a legnagyobb pocsolyázás közepette berohantunk a konyhába palacsintát enni… anyánk rémálmai voltunk olyankor.

Három évesen felkerültünk az óvodába. Néhány emléktöredékem maradt fent, leginkább az ünnepi műsorokról, a heti egy-két sérülésekről, a bugyuta vers- és énekmondókákról, végül pedig a búcsúzásról, ami egyben a ballagásunk volt. Viszont sosem értettem, hogy miért én kaptam a béka jelet, a húgom pedig a csigát. Az első napokban még bőgtem is miatta. Főleg, hogy néhány fiú belém kötött: béka, béka, kis béka, olyan, mint a varangybéka. Sírtam. És akkor emlékszem, hogy Szávi odaállt elébük és felpofozta őket. Nevettem. Magamon, a testvéremen, és azokon, akik gúnyoltak. Erősek és bátrak voltunk. Mindig kiálltunk egymásért. Ha gúnyolódtak is rajtunk, sosem mertek elénk állni. De nem foglalkoztunk velük. Később pedig egyáltalán nem bántam, hogy akkor én kaptam a béka jelet.

Hat évesen elindultunk az iskolába. Mindenki rajongott érte. Én már az első hét után bevágtam a durcást: francnak kell iskola. Míg a húgom szinte kivirult tőle. Viszont a piros csillag mindig is szívem csücske volt. Olyan nem lehetett, hogy csak piros pont. Piros csillag. Egy nap négyszer is. Tanultunk ám rendesen. Anyám elvárta tőlünk, ahogy a jó viselkedést is. Az utóbbi szinte már kényszer volt számomra. De a piros csillagokért ezt is kibírtam. Aztán jött az első fekete pont. Szíven ütött a dolog, hisz minden nap készültem. Otthon maradt a matematika füzetem, benne a házi feladattal, amit hiába mutattam be másnap a tanító néninek, felvonta a szemöldökét és mutatott a helyemre. Durca két hétig. Már akkoriban is megszállottja voltam annak, hogy sikerüljön minden elsőre, ha nem így történt, a dac kiütközött nálam.

Az első négy osztály verhetetlen volt számomra. Szávi a legtöbbször viszont elvérzett benne. Mindig hecceltem, hogy én jobb vagyok, mint ő. Mindig megszámoltam, hogy kinek hány piros pontja, vagy csillaga lett. Majd az ötösök és csillagos ötösök kerültek terítékre. Olyan nem volt, hogy én ne kapjak csillagos ötöst. Mindig törekedtem rá. De Szávi megelégedett a négyessel, a négyes alával, hármas fölével. Bár ezeket a fölé-alá viszonyokat mindig is feleslegesnek tartottam. Akkor is hármas, ha fölé, ha alá van. Egyszer kaptam ötös alát. Olyan vitát lenyomtam a tanárral, hogy az csak lesett, majd amíg a szüleink nem jöttek értünk, a táblára kellett írnom, hogy: sajnálom, buta vagyok. Na, többet se!

Aztán megint jött a búcsú. Ötödikesek lettünk. Az egykori osztály egy része megmaradt, de kerültek el tőlünk, és jöttek újak is. Az osztályfőnökünk egy kedves, megértő, szimpatikus nő volt. Imádtuk őt. Izabella néni. Ettől még a víz is kiverte. De nem haragudott miatta. A többi tanárral sem volt addig gond, amíg rendesen viselkedtünk az órákon. Ami pedig még nagyobb változás lett az életünkbe, hogy már nem csak én és Szávi voltunk egymásnak, hanem ott volt Alberta, Bíborka, Elmira és Döníz. Sokat találkoztunk a játszótéren, volt, hogy együtt is tanultunk. Bíztunk bennük. Nem hittük volna, hogy ekkora társaságunk lesz. A szülinapi partik voltak az igaziak.

– Mindig izgatottan vártuk – kacagtam fel. – Nem az volt a fontos, hogy ki milyen és mennyi ajándékot hozott, hanem hogy együtt lehettünk. Bár szülinap sose maradhatott el piñata nélkül. Apa rajongott érte leginkább. Egy-két alkalommal még jó volt, de a tizenharmadik szülinapunkon egy kicsit túlzásnak találtuk. Mégis szerettük. Ami viszont még jobban hiányzik, azok a fergeteges kirándulások. Anya olyankor még a tűsarkúját is otthon tudta hagyni. Túrázni a hegyekben, síelni, quadozni, és az a végeláthatatlan tenger. Őrjítő. Szép emlékek.

Magam elé néztem és csak bámultam a semmit. A szüneteink, a legtöbb hosszú hétvége, de főleg a nyári szünetek nem telhettek el úgy, hogy ne utaztunk volna valamerre. És a legtöbb alkalommal mindig jó időt fogtunk ki.

– Emlékszem, hogy mindig féltem megtanulni úszni – mosolyodtam el. – Apu nagyon jó úszó volt, sokáig sportolt is benne. Anyu csak óvatosan közelítette meg a tengert is. Amíg a derekam kilátszik, addig nem lesz gond – utánoztam anya határozott hanghordozását. – Majd buggy! Oszt elmerült. Apa húzta ki a partra. Aztán jöttek az éjszakába nyúló beszélgetések, éneklések, viccelődések a tűz körül. Láttuk nem egyszer őket romantikázni. Táncoltak. Mi pedig csak ámuldozva figyeltük őket. Már akkor azt reméltem, hogy én is hasonló szerelmet fogok érezni valaki iránt. Igaz, sok fiú volt az osztályunkba, és a suliban is, de nem tudtam, hogy valójában kit keressek magam mellé. Anyu mindig azt mondta, hogy ráérünk még a szerelemmel. Talán ezért is vagyok irigy rád – nézek a húgom irányába. – Holló remek srác. Az igazság az, hogy sose gondoltam volna, hogy a húgom képes lesz beleszeretni egy zenészbe. Nem olyan, mint Fábió.

Egy pillanatra megint elmerengve néztem magam elé. Fábió a szüleivel és három fiútestvérével költözött a szemközti házba. Az utolsó évet nálunk kellett befejeznie. Amikor megláttam, úgy éreztem, mint akit fejbe kólintottak. Magas, szálkás, gyönyörű aranybarna szemek, fekete haj és lezser öltözék. A szüleink hamar megtalálták a közös hangot, de mi aligha tudtunk mit csinálni négy fiúval. Fábió bátya, Havel már a gimnázium harmadik évét taposta. Céltudatos és gyakorlatias. Az ikrek, Lior és Leó leginkább a számítógépes játékoknak éltek. Fábió pedig egy jégkorong csapatban játszott. Voltam is pár meccsén, de túl durvának tartottam. Nem értettem, miért úgy viselkednek, mint a bikák. Aztán beláttam, hogy valakit ez a sportág vonz. A lényegen nem változtatott, hogy beleszerettem a fiúba. Természetesen jött a sokk, hogy a legjobb barátnőm, Döníznek is tetszik a srác. A versenyszellem pedig kiütközött nálam. Mintha Fábió valamiféle tárgy lett volna. Meg akartam szerezni. Mikor már Döníz úgy döntött, hogy elmondja az érzéseit Fábiónak, én közöltem vele, hogy ne tegye, mert a fiúnak már van barátnője. Hazudtam. Életemben először. És alig két hét alatt le is buktam, mivel a pletyka szárnyra kelt. Fábió fülébe is eljutott, hogy valaki azt terjeszti róla, hogy barátnője van. Mikor pedig Döníz rájött, hogy hazudtam neki, kénytelen voltam elmondani, miért tettem. Először azt gondoltam, hogy mindenki rajtam fog röhögni, de később csak azt láttam, hogy nem úgy beszélnek már velem az osztálytársaim, a barátaim egy része kezdett elhidegülni tőlem. Rosszul esett, hogy Dönízzel a kapcsolatunk gallyra ment, de az még inkább, hogy Fábió is elkerült. Végül megint csak a tanulásra fókuszáltam.

Tizennégy évesek voltunk, már vártuk, hogy ki merre indul tovább. Tudtam, hogy a húgom festőnek készült, így eleve művészeti iskolába akart bekerülni. Döníz fodrásznak, Bíborka kozmetikusnak készült, én és a többiek pedig mazsoláztunk a különböző szakmák között. A szüleink mindig arra kértek minket, hogy olyat végezzünk el, ami közel áll hozzánk. A hobbim a gyűjtögetés és a fotózás volt. Rengeteg képet készítettem kirándulások alkalmából, vagy csak úgy sétálás közben. Így végül arra jutottam, hogy fotográfus szeretnék lenni. Apu ennek örömére a legjobb fényképezőgépeket vásárolta meg nekem, ugyanakkor anyu miatt is egy érettségit meg akartam szerezni.

– Belegondolva, én lehettem volna a legprofibb fotós a szakmában – szólaltam fel ábrándos hangon. Rátekintettem az ágyon fekvő lányra. A gép folyamatosan figyelte az állapotát. Felsóhajtottam. – Azt mondják, mindig olyankor él igazán az ember, amikor közel áll hozzá a halál. Sosem gondoltam a halálra. Meg se fordult a fejemben. És nem olyan, mint a filmekben. Legalábbis… tudtad, hogy ugyanabban a szobában fekszel, ahol én feküdtem annak idején? Rögvest felismertem, amikor bejöttem ide. Ugyanazok a színek, ugyanaz az ágy, a szekrény sem változott. Bár az ablakon más a függöny, de minden ugyanolyan. Na, jó! Azért van némi hasonlóság a filmbeli halálokkal kapcsolatban: végignézed, ahogy a tested feladja. Nem egyszerű. Nem akarsz belenyugodni. Üvölteni akarsz, aztán megtorpansz, mert valami megérint. Valami melegség. Megrohamoznak az emlékek. Közben egyre érzed, hogy a lelked elválik a testedtől. Nem fáj. Nyugalom és csend vesz körül egy pillanatra. Csendesen sírtam. Majd elfogadtam, hogy ennek így kellett történnie.

Miután elballagtunk, elkezdődött az utolsó nyár, és szeptembertől már középiskolások, vagy gimnazisták lettünk volna. Nagy döbbenetemre a szüleim úgy rendezték, hogy Fábióék is velünk tartottak a hegyekbe. A szüleim hegyvidéki nyaralójába mentünk. Nem igazán vágytam arra, hogy azok után egy légtérben legyek Fábióval, amikor ő semmibe vettem a létem. Döníznek is csak annyit mondtam a ballagás végeztével, hogy „remélem, mesterfodrász válik belőled.” Hisz mindig is az akart lenni.

Az első hét után úgy éreztem magam, mint egy bábu, akit ide-oda rángatnak. Igaz, a fényképezőm mindig nálam volt, így valamelyest el tudtam merülni a kis világomban. A második hét vége felé, a tábortűz körül ültünk. A szülők beszéltek, mi kamaszok pedig csak ettünk, habár az ikrek még ekkor is csak játszottak. Mikor egyedül maradtam és a parazsat bámultam, Fábió odaült mellém. Nem kertelt, mikor megmondta, hogy rosszul esett neki, hogy valaki pletykál róla, ráadásul tőlem eredt az egész. Megértette Döníz érzéseit is, de sosem volt az esete. Félve pillantottam rá. Elmondta, hogy valójában tetszem neki, de a pletykaáradatot nem tudta volna megszüntetni, ha el kezdett volna velem randizni. Nem értem, miért, hisz ha tényleg tetszettem neki, akkor nem tök mindegy, hogy ki mit mond? Sokáig beszéltünk, nevetgéltünk, meghallgattam a terveit, miszerint profi jéghokis szeretne lenni. A sport kitölti az életét, barátnőre pedig nem igazán gondolt, főleg, hogy nem hitt az iskolai szerelemben. Akkor éjjel nyugodtan tudtam aludni, hisz a fiú, akibe beleszerettem, viszontszerethet. Reménykedtem.

A további két hét jól telt, egyre többet beszéltünk Fábióval és egy alkalommal, mikor sikeresen megcsúsztam a hegyi ösvényen, ő szorosan magához húzott. Hosszasan néztünk egymásra, majd megcsókolt. Letaglózott. Zsibbadtam, lüktettem, dobogott a szívem a dobhártyámon keresztül, és ő mosolyogva meg merte jegyezni, hogy „elpirultál”. Az utolsó egy hétben csak egymással foglalkoztunk, de Fábió tudta, hol a határ, egyáltalán nem akart kapkodni. Örültem. Boldog voltam. Szinte kivirultam.

– Csodás volt – gördült le egy láthatatlan könnycsepp az arcomon, majd szipogva néztem a húgom felé. – Te voltál az első, akinek elmondtam, hogy Fábióval vagyok. Örültél nekünk, de féltettél is. Anyuék is elfogadták. Másfél hónapig tartó szerelem.

Már augusztus környékén jártunk, amikor Fábió az új jéghokis csapatával el kezdett edzeni. Elmentem megnézni őket. Boldog voltam. Fábió alig látszott ki a szerelés alól, de már a mozdulatai alapján fel tudtam őt ismerni. Ismét éreztem a zsibbadást, a lüktetést, a szapora szívverést. Azt hittem, jó jel. A szerelem jele. Aztán az edzés véget ért, Fábió gyorsan odajött hozzám, megcsókolt, majd közölte, hogy ma este randi. Megörültem neki, és alig vártam, hogy az öltözőből visszatérjen hozzám. Sietve rohantam a női mosdóba, megmosakodtam, mert még mindig kalapált a szívem, az arcom vörös volt, mintha lázam lenne. Egy kicsit kapkodva vettem a levegőt, de annak tudtam be, hogy csak a szerelem lángja okozza nálam ezt a fajta dolgot. Belenéztem a tükörbe. Az egyik pillanatban még mosolyogtam magamra, a következőben már azt éreztem, hogy az egész testem elnehezül. Próbáltam megtartani magam a mosdókagylónál, de reszketni kezdtem, a levegővétel egyre szaporábbá vált, majd egy tompa nyilallást éreztem a fejemben, egy erős szorítást a mellkasomban. Minden elsötétült.

– Minden elsötétült – suttogom halkan.

– Sosem ébredtél fel – szólal meg Szávi, miközben szemben áll velem, arca szomorú, szemei tele fájdalommal és könnyel. – Azon a napon ugyan küzdöttek érted, de aztán csak feküdtél mozdulatlan. Egy hétig tartott ez az állapot, utána minden köszönés nélkül elhagytál minket. Hajnali két órakor. Sokáig riadtam fel erre az időpontra.

– Nem akartalak titeket itt hagyni, de nem volt más választásom – mondtam mosolyogva. – Éltem, amíg lehetett. Tele emlékekkel, ábrándokkal, meg nem történt dolgokkal. Egy röpke időre megismerhettem a szerelmet is. Boldog voltam.

– És még mindig az lehetnél – szipogja. Nagy sóhaj közepette felkelek a fotelból, elnyomtam mindenem, amíg csak ültem. Odaállok elé és csak mosolygok rá, majd szorosan átölelem.

– Hiányoztál! – mondjuk egyszerre. Egy ideig csak öleljük egymást. Nem beszélünk. Lehetne miről, hisz Szávinak nem állt meg az élet. Gimnazista lett, készül az egyetemre, szerelmes, menyasszony lett, és mindenki azt várja, mikor ébred fel végre.

– Mi ez az egész? – kérdezi rekedtes hangon, mialatt elhúzódik tőlem. Végignéz rajtam. Ugyanúgy nézek ki, mint négy éve. Ugyanabban a ruhában lát, amit legutoljára viseltem. – Emlékszem a balesetre. Érzem, hogy a testem nem akar reagálni. Sokáig csak bolyongtam, mint egy… szellem – csuklik el a hangja.

Megsimogatom az arcát, majd mindketten az ágyon fekvő testre nézünk.

– Te is így láttad magad? – szörnyülködik.

– Igen, de velem nem volt senki – jegyzem meg. – Láttam mindent. Hallottam mindent. Ahogy a szüleink próbálnak egyik orvostól a másikig eljutni tanácsért. Anya éjjel-nappal böngészte a netet, hogy ráleljen valamiféle gyógymódra. Apa pedig akkor is csak imádkozni tudott. Hitte azt, hogy felgyógyulok. Fábió pedig… – komoran elmosolyodom, hisz akkor láttam egy fiút igazán sírni. Úgy, mint Holló. – Nehéz elfogadni.

– Mi lesz velünk? – néz rám boci szemekkel.

– Az, aminek lennie kell – feleltem könnyedén, mégis nehéz szívvel.

– Téged küldtek hozzám? – kérdez rá remegve.

– Nem küldtek, hisz el se mentem – magyarázom vigyorogva.

– Szániva! – csattant fel. Milyen rég is hallottam már a nevem?

– Nem tudtam távozni – közöltem vele végül ridegen. – Valami itt tartott. Talán az égiek tudták, hogy meg kell várnom téged. A négy év alatt annyi halált láttam ebben a szobában, hogy… még mielőtt én idekerültem volna, egy nyolc éves kislány halt meg ebben az ágyban. A halálom után még két hétig csak bolyongott a falak között, mígnem valami elhívta. Láttam, ahogy távozik egy fényes világba. Megijedtem. Nem akartam elmenni. Ha csak a közelemben megnyílt az a fényes kapu, rohantam, mert nem akartam távozni.

Szávi megértően tekintett rám, megfogta a kezem, majd ismét átöleltük egymást. Leültünk a kanapéra, és úgy, mint annak idején kiskorunkban, összegömbölyödtünk.

Érzékeltem az időt, ahogy Szávi lelkét és testét is. A gép még mindig az életjeleit mutatta. Mikor kezdett hajnalodni, Szávi hol sírt, hol vacogott félelmében, hol nyugodtan aludt a vállamra hajtott fejével.

Amikor a szüleink és az orvosok megjelentek a szobában, Szávi felpattant, mert azt hitte, majd érzékelni fogják őt. De nem így lett. Most valamiért anyuék tovább is maradtak, mint eddig bármikor, ráadásul Holló is megjelent, aki szintén nem látta a húgom szellemét. Végig csak őt figyeltem. Mintha magamat láttam volna. Szávi három hónapja küzd a fennmaradásért, nekem egy hét jutott. Elmosolyodtam. Egyikünk sem akarta ezt.

Miközben Holló, és a szüleim a húgom mellett ülnek és beszélgetnek, Szávi saját magát figyeli, mintha arra késztetné a testét, hogy mozduljon meg végre. S ekkor nyílt az ajtó. Kikerekedett szemmel néztem, ahogy belép a szobába az a fiú, akit négy éve nem láttam viszont. Fábió magasabb lett, és izmosabb is. A dús, hullámos haját levágatta rövidre, de a szemei még mindig ugyanolyan gyönyörűek. Nem gondoltam volna, hogy valaha látni fogom még őt. Szávira tekintettem, s egyszerre voltam keserű és boldog. Még mindig hiányzott. Még mindig ugyanúgy érzek iránta. Nem múlt el. Csak fáj.

Amíg Fábió a többiekkel beszélt, én le se tudtam venni róla a szemem. Szávi eközben odajött mellém, és elmondta, hogy négy év alatt sok mindent elért a jégkorong csapattal. Jól teljesít. Boldog és egy éve, hogy megtalálta a szerelmet. A húgom elmondta, hogy Fábió három évig csak a tanulásnak és a sportnak élt. Nem lehetett a közelébe férkőzni. Viszont valaki mégis megtörte a jeget. Örültem is neki, meg nem is. Hisz ha nem következik be a halálom, akkor még most is együtt lehetnék vele. Emiatt nem gyűlölhetem sem őt, sem azt a lányt, aki a szerelme lett. Akarom, hogy boldog legyen. Ahogy pedig Hollóra tekintek, akarom, hogy ő is boldog legyen, viszont ő már a húgommal.

Ekkor éreztem meg a hátam mögött az ablaknál, hogy a fény nyílik kifelé. A melegség egyből átjárta a lényem, mint oly sokszor, mikor a szellemek átléptek rajta. Mosolyogva, boldogan, és elégedetten. Szávi ijedten kapta el a kezem és szorosan tartotta.

– Nem mehetsz el! – sírta el magát. – Mi lesz velem nélküled? Ha itt hagysz, én itt maradok egyedül. Én nem tudok túlélni négy évet egyedül.

– Én nem mondhatom meg neked, hogy küzdj, vagy maradj – simogattam meg az őzbarna haját. A lágy hullámokban szinte elvesztek az ujjaim. – Szeretném, ha mellettem maradnál, hisz sok mindenről lemaradtam. Nem tudom, milyen érzés gimnáziumba járni. Nem tudom, hogy mik történtek a barátainkkal. Nem tudok sok mindent. Még Fábióról sem tudtam. A három hónap alatt most jött be ide először. Nem hittem volna, hogy anyuékkal még mindig tartja a kapcsolatot. Én csak egy hétig tudtam küzdeni. A testem feladta. Te kibírtál három hónapot. És te is csak most jelentél meg előttem.

– Megyek veled – jelentette ki merészen és hajthatatlanul, majd még közelebb lépett hozzám. – Elvesztettem az ikertestvérem. Mikor Fábió felhívta aput, végigzokogtam az utat. Nem akartak beengedni hozzád, de kiharcoltuk. Láttalak. És nem tudtalak megmenteni.

– Mert az nem a te dolgod volt – mondom ki. Hogy is menthetett volna meg? Ne legyen már balga! Meg kellett halnom.

– Nem hagyhatsz megint magamra – szipogja. Én sem akarom elhagyni, de nekem nincs testem, amibe visszatérhetnék. Ő pedig még össze van kötve a sajátjával.

Épp engedném el a kezét, amikor a gép sípolni kezd, és én megrökönyödve nézem, ahogy apu rohan kifelé orvosért kiáltva, Fábió pedig önkéntelenül is, de újraélesztést végez a húgom testén, anyu sírva rogy össze a padlón, míg Holló próbál Fábiónak segíteni. A két fiú küzd, és ekkor eszembe villan, hogy akkor is Fábió kezdett el újraéleszteni, amikor megtalált a női mosdó padlóján fekve, majd itt ebben a szobában, mikor feladtam a küzdelmet. Nem akart elengedni. Szeretett engem. Látom az arcát. A szemében könnyek gyűlnek. Ugyanazt átéli újra. Engem sem tudott megmenteni, most pedig a húgomat sem.

Szávi mellém állva figyeli a jelenetet. Nem küzd. Érzem. Velem akar maradni, miközben itt van a szerelme, a szüleink, és Fábió. Az orvosok jönnek, átveszik az újraélesztést. Fábió és Holló elállnak az útból, míg apa felemeli anyát a padlóról és szorosan átölelik egymást.

A fény egyre erősebb a hátunk mögött. Délután két óra. Bizonyára a beszűrődő napfény okozza a melegséget, nem pedig a fényes átjáró. De nem akartam ezt hinni. Hisz látom, mi történik. Egy pillanatra Fábió felénk néz, egy kissé megszeppen, mintha meglátott volna minket. Vagy engem. Az ajka megmozdul. Formálja a szavakat: Szániva. Rámosolygok. Ő is mosolyog, majd mindketten az orvosok felé tekintünk. Hallom a sípoló hangot, látom a testet, ami nem akar visszatérni az élők közé, és rátekintve a húgomra egyszerre érzek szomorúságot és felhőtlen boldogságot. Átöleljük egymást, majd megfogjuk egymás kezét. Az orvosok már nem küzdenek.

– Itt az idő – mondja ki mosolyogva, és én is elmosolyodom. Magamhoz ölelem, megpuszilom a homlokát.

– Mindig hiányozni fogsz – suttogom, majd amint látom az értetlenséget az arcán, csak a fejemmel biccentek.

A gép újra mutat életjelet. A szüleim feljajdulnak. Az orvosok megkönnyebbülve sóhajtanak. Fábió és Holló bizakodva egymásra tekintenek. Majd Fábió még utoljára felém néz. Örülök, hogy megismerhettelek – mosolygok. Lassan a húgom arcát figyelem. Igen, eljött az idő. Négy éve menekülök előle, de most magával visz. Egymás szemébe nézünk, majd egyre csak távolodunk egymástól, a kezünk szorosan tartja a másikat, végül a fény körbeölel.