Zosja

Zosja

Volt idő, mikor úgy gondoltam az életre, mint egy hatalmas vattacukor: finom, érzéki, ragadós és örömteli. Az első három évem a szüleim mellett nem túl izgalmasak, nem is emlékszem azokra az időszakokra, bár az elmondások alapján voltak a szüleim között igen feszült pillanatok: hangos ordibálások, zokogások, szétvert bútorok, összetört tányérok, fényképek, tükrök, ami épp törékeny volt és közeli.

Tíz éves koromig az apai nagyszüleimmel és az apám bátyával és annak tizenöt éves kamasz fiával éltem egy fedél alatt. A szüleim minden zokszó nélkül elváltak, engem magamra hagytak, azóta sem találkoztam velük. Az anyai nagyszüleimet sosem ismertem, valamikor még a születésem előtt haltak meg. Az apai nagyszüleim komorak, undokok, kapzsik és ragaszkodók voltak, az utóbbi nem velem kapcsolatban, hanem az értéktárgyaikkal, amiket felhalmoztak a hosszú együtt töltött idők során. Az apám bátya fekete munkákból tengődött, hétvégéken a nők és a kocsmák szórakoztatták és tompították az agyát. Az unokatestvérem tizenöt évesen már cigizett, csajozott, nem tanult, lógott a haverjaival, olykor balhézott, majd gyáván elfutott. Mégis ő volt az első, aki megcsókolt, nem volt az a világot rengető, de kezdésnek megtette. Persze miután eldicsekedte a haverjainak és valahogy az apja fülébe jutott, már nem volt akkora poén egyikőnk számára sem.

Tizenkét évesen megváltozott minden. A nagyszüleim két hónap különbséggel meghaltak. A nagybátyám pedig nem akart még egy suhanc kölyköt magára vállalni és mivel más rokon nem akadt, így maradt a gyermekotthon. Fél évig az unokatestvérem hébe-hóba felkeresett, pár szót váltottunk, majd ő sem jött tovább. Később az egyik régi szomszédtól tudtam meg, hogy a nagybátyám kiment Németországba egy nővel miután sikeresen eladta a házat, az unokatestvérem kollégiumba vonult, de hogy utána mi lett vele, nem tudtam meg és nem is voltam rá kíváncsi.

A gyermekotthonban nem voltak barátaim, csak olyanok, akikkel együtt kellett, hogy éljek. Hat évig mindez úgy sikerült, hogy a magam kreálta kis világban húztam meg magam. Tudtam mi a valóság és mi az álom, de amikor szükségem volt rá – és sokszor volt ilyen –, akkor az álomvilágot részesítettem előnyben. Nem éppen voltam jó diák, az osztálytársaim pedig nem foglalkoztak egy olyannal, mint én: kitagadott. Nem foglalkoztam a bántásokkal vagy a megalázott helyzetekkel, éltem a magam életét, ahogy akartam. A kimenők alatt egymást fedeztük, persze voltak kivételes időszakok, amikor lebuktunk és akkor megbüntettek minket, de amint „jó útra” tértünk, máris onnan folytattuk, ahol abbahagytuk. Más középiskolásokkal vagánykodtunk órák után, az egyiknek orvos volt az ismerőse, így volt, hogy le tudtuk igazolni a napjainkat, amikor épp lógni szerettünk volna. Ekkor már megfogalmazódott bennem, hogyha még nem is tartom az otthonban lévőket barátoknak, még együtt működhetünk. Elhatároztuk, hogy amint betöltjük a tizennyolcat, lépünk és keresünk valami lakást.

Ez így is történt. Munka és lakás. Napközben takarítottam egy három csillagos szállodában, hétvégén pultosként dolgoztam, majd jött a gyári munka, ahol egy kicsit jobb volt a fizu. A három csaj, akikkel osztoztam a kéglin egy számomra ismeretlen pasival állítottak be egy hétvégén, minden megtakarításunk oda is lett és hiába a rendőrség, semmit nem tudtak segíteni. A pénz oda, a pasit nem találták meg, a csajokkal összebalhéztam és végül még az albi is ugrott. A lakásból csak egy utazótáskát vittem el egy ideiglenes munkásszállóra, idegenekkel kellett osztoznom a konyhán, a szobán és a fürdőn, majd alig három hónap kínlódás után felmondtam az állásom és úgy döntöttem elhagyom az országot.

Az első benzinkútnál megállva egy kávéra egy álláshirdetésre lettem figyelmes: eladó-pénztárost kerestek. Megpróbáltam, de nem sikerült, így folytattam az utam egészen Ausztria határáig, ahol az utolsó pénzemet egy kiadó szobára költöttem, ahol egy testvérpár élt, egyetemisták voltak. Csak reméltem azt, hogy maradhatok és találhatok valami munkát, de felkészültem a rosszabbik verzióra is. Ám a testvérpár Vera és Zaránd nem tettek ki az utcára, Vera segített munkát keresni, és így takarítóként helyezkedtem el egy bevásárló központban. Hálás voltam nekik. De a kedvességük ellenére fenntartásaim voltak velük szemben, mert eddig, még ha úgy is éltem, ahogy szerettem volna, mindig jöttek a felismerések és a pofonok. Vera árufeltöltőként dolgozott, nyaranként még több melót bevállalt. Zaránd csomagoló volt egy üzemben. Másfél évig dolgoztam takarítóként, amikor úgy döntöttem az érettségi mellé szerzek egy szakmát is, így vált belőlem bébicsősz. Nem tudtam miért ezt a szakot választottam, de megtetszett.

Vera amint diplomát szerzett egy jól menő vállalatnál kapott gyakornoki munkát, Zaránd rá egy évre diplomázott, és úgy döntött, megpróbál szerencsét külföldön. Magával hívott. Vera unszolására – aki közben bepasizott – beadtam a derekam és Zaránddal tartottam. Anglia két évig, Németország másfél évig, Írország két évig, Spanyolország egy évig, Franciaország három évig. Nemcsak maga az utazás volt élmény, hanem a Zaránddal töltött idő is. Zaránd mindig is figyelmes volt velem szemben. Nem kérdezősködött a múltammal kapcsolatban, úgy volt vele, hogy azt magamnak kell felfednem, ha akarom. Írországban éltünk és egy kirándulás alkalmával mondtam el neki mindent magamról. Megértette, elfogadta és bátorított a folytatásra. Sosem vette le rólam a szemét, mégsem úgy tekintett rám, mint egy húgra, akit oktatni kell a helyes életre. Ezt akkor tudatta velem, amikor Spanyolországban vállalt munkát és újra elhívott, de már úgy, mint a leendő barátnője.

Akkor ismertem meg a szerelmet, amit azelőtt egyik pasinál sem, akikkel együtt voltam. Igaz, be kellett magamnak vallanom, hogy Zaránd már akkor megtetszett, amikor odaköltöztem hozzá és a nővéréhez, de úgy voltam vele, hogy mivel ők a segítőangyalaim, így nem vethetek rá szemet. Ez a szerelem, amely egy szoros barátság következménye pedig olyasmi érzéseket keltett bennem, amiket sosem akartam, hogy elmúljanak. Titokban mindig is féltem attól, hogy egy nap Zaránd elhagy, és ő, mintha megérezte volna a vívódásomat, közölte, hogy butaságokon nem szabad gondolkodnom, mert azáltal nem élünk teljes életet és elveszíthetjük önmagunkat. Így a legnagyobb örömben, mámorban, és önfeledt boldogságban töltöttük a közös életünk. Csak annyi időre látogattunk haza, hogy Vera esküvőjén részt vegyünk, később Vera kislányának születésére, annak keresztelőjére, ahol mi voltunk a keresztszülők, Vera, Bálint és Enikő születésnapjára, karácsonyra… végül Vera és Bálint temetésére.

A temetés után elkezdődött Enikő ügye és végig kitartottam Zaránd mellett, akinek sikerült magához vennie a kislányt. Nem volt kérdés, hogy szeretnénk felnevelni, megadni neki mindent, vigyázni rá, tanítani és szeretni. Nagyon szeretni. Az elhúzódó ügy miatt visszaköltöztünk Magyarországra, de egy pillanatig sem tántorodtunk el. Egyszerre volt nehéz és örömteli, amikor végül Enikő helyzete megoldódott. Két és fél év nyugalom, bánat, szeretet és bizakodás. Ekkor lettem terhes.

Megismerni egy lányt, aki addig nem létezett az életemben, aki addig máshol élt, másokkal barátkozott, más tervei voltak az élettel kapcsolatban, betoppant az életembe és sosem akartam elengedni. Óvatosan közeledett felém és Vera felé, nem azonnal nyílt meg, ahogy más teszi. Próbált helyezkedni és mi láttuk, hogy segítség kell hozzá. Nem beszélt sokat, csak örült, hogy van hol laknia, van mit ennie, van hol dolgozzon. Nem volt lusta, elmosogatott maga után, feltakarított még akkor is, amikor mi már megtettük, megfőzte az ebédet vagy a vacsorát, néha sikeresen odakozmált, de szívből tette. Hálát érzett. Aztán látva azt, hogy mi mennyit dolgozunk és mellette tanulunk, ő is úgy döntött, hogy kezd valamit magával és miközben dolgozott, el kezdett egy au-pair tanfolyamot, amit sikeresen befejezett és megtalálta a számításait benne.

Ahogy telt az idő, úgy éreztem megfojt az érzés, amiért nem tudok felé közeledni. Mintha egy láthatatlan fal választana el tőle, és közben azt várja, hogy ezt a falat valaki áttörje. A diplomakiosztómra elhívtam és már ott akkor eldöntöttem, hogy nélküle nem folytathatom az életem, bármerre is sodorjon az élet. Vera már korábban észrevette nálam, hogy érdeklődöm Zosja után, akinek nemcsak a neve volt furcsa, de maga a lénye is. Sosem láttam őt szomorúnak, sosem láttam őt sírni, még egy tucat romantikus film után sem, amiket direkt nézettem meg vele egy-egy szombat estén. Volt benne valami, amit meg akartam ismerni, de tudtam, hogy nem ronthatok rá csak úgy.

Miután kaptam egy remek ajánlatot Angliában és az ügyemet intéztem, hogy minél hamarabb kimenjek oda, mindent úgy rendeztem, hogy magam sem tudtam, megtörténik-e a csoda. Az angliai lakást két főre foglalóztam le, két repülőjegyet vettem, és még ha egy pillanatra meginogtam, hogy talán nemet mond, odaálltam elé egy héttel az angliai út előtt, hogy eljön-e velem. Vera is győzködte és végül sikerült a lelkére beszélnie. Így én és Zosja kimentünk Angliába. A lakás két szobás volt, mert nem akartam az első időkben kényelmetlenségeket magunk között. Tudtam, hogy idő kell neki, hogy felmérje magában azt, hogy valaki nem csak segítőtárs vagy lakótárs lehet, hanem annál több. És én akartam lenni az a több.

De egy olyan lány, mint Zosja, aki az angliai időjárást is úgy szereti, mintha annál felemelőbb nincs a világon, bizonytalansággal töltött el. Ugyan a legtöbb időm a munkámra terelődött, de amint ebédszünet volt, vagy szabadságot vettem ki, máris őrá gondoltam. Minden vele töltött idő ellenére úgy éreztem, sosem tudom megérinteni őt, mint nőt, hogy nem tudom felvállalni az érzéseimet, mert attól tartottam, hogy elveszítem. Már a mosolya vagy a kacagása húsomig mart. És inkább megadtam azt neki, amire talán a legjobban vágyhatott egész életében, egy barátra.

Zosja a mindennapjaim részévé vált és erről nem akartam lemondani. Amint tudtam, hogy szabadnapos, én is azzá tettem magam, elvittem őt mindenhová, persze voltak olyan helyek, amiket én magam sem ismertem és ilyenkor már nem volt elegendő a GPS vagy a hagyományos térkép. De ő ezt nem bánta, sőt ilyenkor csillogott a szeme, tele élményekkel tért haza. Sosem készített fényképeket – amiket én helyette is megtettem és a legtöbb is róla szólt –, egy írországi kirándulás alkalmával elmondta, hogy miért: az emlékek benne élnek, nem egy papíron. Elmesélte a múltját és én nem tudtam hova tenni a szülei vagy a többi rokona tettét. Szó szerint egyedül volt még akkor is, amikor a szüleivel élt, és azután is, hogy a gyermekotthonban nevelkedett, amíg ki nem került a világba. Ekkor sem sírt és valahogy megértettem, hogy miért. Ha a rokonainak nem számított ő, akkor neki miért számítson, hogy miattuk sírjon?

A spanyol munka előtt vallottam be neki az érzéseimet. Ő tartózkodott, de aztán megadta magának is és nekem is az esélyt. Azt akartam, hogy végre a barátnőm legyen és ő elfogadott engem, mint a barátját. Érdekes volt úgy átlépni a spanyol határt, hogy egymás kezét fogjuk, hogy már nemcsak lakótársak vagyunk a másik szemében. Az idő pedig minket igazolt. Már korábban is voltak összezörrenések a kapcsolatunkban, de nem tartott két percnél tovább, mert Zosja nem tűrte a veszekedéseket, és mindig arra törekedett, hogy normális úton oldjuk meg azokat. Igaza volt benne. Így, ha vita keletkezett közöttünk, mindig az volt az első kérdésünk a másik felé: miképp oldjuk meg? Közös élet, közös problémák, közös megoldások.

Mindez akkor sem változott, amikor a nővérem Vera és a férje Bálint meghalt egy karambolban, a kislányuk Enikő élte csak túl az ütközést. Egy gyermek igazi traumája a szülei elvesztése, főleg olyan fiatalon. Az első hír sokkolt, zokogtam, amikor Zosja rám talált és akkor ő is sírni kezdett. Életében először. Mindketten letaglózva álltunk a hír előtt, már akkor tudtuk, hogy egyikünknek sem lesz könnyű, főleg Enikőnek, akit akkor a gyámhivatal magához vett, amíg én és Zosja haza nem mentünk. A temetés és az azt követő gyermek-elhelyezés ügye felemésztett volna, ha Zosja nincs mellettem, aki végig kitartott mellettem és Enikő mellett. Még arra is hajlandó lett volna, hogy feleségül jöjjön hozzám, csakhogy Enikő ne egy gyermekotthonban végezze.

A házasság végül nem jött létre, de Enikő gyámja én lettem és bár felfogta, hogy a körülötte lévő események felgyorsultak, a szülei hiánya nem szűnt meg létezni, amit nem is akartam, hogy megszűnjön. Veráék házába költöztünk és mindent megtettünk, hogy Enikő ne érezze magát magányosnak. A spórolt pénzünkön éltünk fél éven keresztül, majd Zosja egy magánóvodában vállalt munkát, miután úgy véltük ideje visszatérni az élet azon részébe is. Én magam pedig egyéni építőipari vállalkozásba kezdtem. A munkánk ellenére folyamatosan figyeltünk Enikőre is, akinek azért meghagytunk egy kis teret, hogy ne érezze magát feszélyezve.

Végül hosszú együtt töltött idő után Zosja félve bejelentette, hogy terhes. Enikő visongva fogadta az érkező baba hírét, én megint egy sokkon lettem túl, és úgy éreztem ennél jobb dolog még sosem történt velem azóta, hogy megismertem Zosját. Mindannyian örültünk, mert tudtuk, hogy mindaz a rossz, ami megtörtént, valamelyest elhalványult. Hét hónap alatt kialakítottuk a babaszobát, Enikő választotta a színt: bézs. Mivel az orvos nem tudta megmondani, milyen nemű lesz a baba, így a bézs nagyon jó választásnak bizonyult. A babaágy és a babakocsi viszont feladta a leckét, de aztán megint csak Enikő döntött és tudtuk, hogy jól.

Ismerjük az érzést, milyen keresztszülőnek lenni, milyen gyámként nevelni a keresztlányunkat és várni a közös gyermekünk érkezését. Ismerjük az érzést, milyen új életet kezdeni egy másik országban, majd visszatérni a szülőhazába. Ismerjük a boldogság minden pillanatát, a várakozást, a beteljesülést és a szomorú valóságot.

Hét hónap várakozás, amikor egy csapásra megváltozik minden. Enikővel épp babaruhákat vettünk, amikor hazaérve Zosját ájultan találtuk meg a nappaliban. A kórházban nem azonnal adtak tájékoztatást, valami magyarázatot, hogy mi történt. Azonnali császár. Zosja mélyaltatásban. A baba életveszélyben. Az egyedüli támaszom most Enikő volt, aki nem akarta elveszíteni a keresztanyját és az unokaöccsét, aki épp csak megkezdte életét a méhen kívül. Az időt már nem érzékeltem. Ott álltam és vártam tehetetlenül. Egy csepp remény nélkül. Azok a gyötrelmes órák, az egyre tovatűnő napok, a hideg esőcseppek, melyek kopogtak az ablakon, az apró kéz, mely érintésre várakozik, a gépek búgó hangjai, Enikő néma támogatása mind-mind egybefolyt.

Egy hét telt el, amikor Zosja állapota javulni kezdett. Kezdtem hinni. Verától kértem segítséget, imádkoztam, kértem, könyörögtem. A kis Lennox sem adta fel, de még nem múlt el az életveszély, mégis végig bizakodtam. A következő napokra Zosja felébredt, tudta már az első perctől, hogy baj van és nem is titkoltam el előle. Erős maradt és bár az orvosok megtiltották, hogy felkelljen az ágyból, ő megtette és a kisfia mellett tölthetett egy negyed órát. Vizsgálatok sora zajlott le, újabb napok teltek el. Mindannyian azt vártuk, mikor térhetünk már haza a kicsivel együtt. De tudtuk, hogy semmit nem sürgethetünk. A kisfiunknak erősödnie kell. Lennox pedig erősödött. Már akkor tudtam, hogy a kitartását az anyjától örökölte.

Amikor a kezünkben tarthattuk a csöpp testét, úgy éreztem, teljes lett az életem, pedig magamban ott volt a félsz, hogy elveszíthetem. Sajnáltam, amiért a nővérem nem élhette meg ezt a csodás napot, amiért nem töltheti velünk az örömteli órákat, de tudom, hogy fentről vigyáz ránk. Zosjának is kellett némi idő, hogy visszarázódjon a régi állapotába, mert ő is ugyanúgy tartott minden egyes naptól. Enikő volt az egyedüli közöttünk, aki tudta, hogy már nincs mitől félni, mert együtt vagyunk és ez ad erőt nekünk.

Lennox szépen fejlődik, megerősödött és minden pillanatot próbálunk az emlékeinkben megőrizni. Enikő úgy viseltet iránta, mintha az édestestvére lenne. Túl vagyunk a rossz dolgokon.

 A terhességem alatt semmi probléma nem merült fel. Igaz, az orvos nem tudta megmondani, hogy milyen nemű lesz a kisbaba, de valahol legbelül éreztem, hogy kisfiú. Néhány nevet összeírtunk, Enikőnek is voltak ötletei lány- és fiúnevek terén. Mindig meghallgattuk a véleményét és örömmel vettük, hogy mindenben segít nekünk.

Aztán történt valami és hét hónapra császárral megszületett Lennox. Sokáig nem voltam magamnál, de amint felébredtem a kórteremben, tudtam, hogy valami baj van. Zaránd és Enikő is le volt törve, de reménykedtek, bizakodtak, ahogy én is. Egyik este nem tudtam aludni, így hallottam, hogy Zaránd az ágyam mellett imádkozik, Vera segítségét kérte, hogy Lennox erősödjön meg. Megfogtam a kezét, rájött, hogy hallottam minden egyes szavát. Elmondta, hogy értem is ugyanígy imádkozott. Jól estek a szavai.

Végül Lennox megmutatta, hogy nincs mitől tartanunk, mert ő élni akar és van hová tartoznia. Miután az orvos megengedte, hogy hazavigyük a kicsit, csak az otthonunk melegében jöttünk rá, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk az élet felé, mennyire elfáradunk egy-egy út során. Mindannyiunknak kellett az idő, hogy megemésszük az eseményeket, mert csak így folytathattuk tovább.

Egyik este, amikor elaltattam a kicsit, hosszasan elnéztem őt és csak mosolyogtam. Zaránd kíváncsian állt meg mellettem.

– Mire gondolsz? – kérdezte suttogó hangon.

– Arra, hogy jó anya leszek-e nekik – válaszoltam.

– Már az első perctől kezdve az vagy – fogta meg a kezem.

– Most érzem igazán, hogy van családom – néztem fel rá. – Te, Enikő és Lennox.

Zaránd megértett engem. Magához ölelt. Ő is ugyanezt érezte. Enikő is mellénk állt, hallotta a beszélgetésünket. Ugyan nem mi vagyunk az igazi szülei, és nem is pótolhatjuk őket, de ő feltétel nélkül szeret és támogat minket. Egy család lettünk és ezt a köteléket nem választhatja már el semmi.

(Megjegyzés: A Pennát a kézbe akartam beküldeni, de ha jól emlékszem, akkor nem tettem meg.)