Kőváros - Tündérkeresztanya - Egyetlen remény

 

KŐVÁROS

TÜNDÉRKERESZTANYA

-

Egyetlen remény

Nagy csattanással szakítottam át a falat, ráestem az ágyra, melyről legurulva értem földet. Nem gondolkoztam, csak felpattantam a törmelék közül és ismét jégszilánkokat vetettem be Bojána ellen, aki csak kacagott a próbálkozásaimat látva. Régen meg se fordult a fejembe, hogy így tudok valaki ellen küzdeni. A tündérkeresztanyám mindezt az ösztönt felkorbácsolta bennem. Árulás volt minden szava és tette. Tudta valójában, hogy kik a szüleim, főleg az apám. Arról is tudott, hogy én mit rejtek magamban. Átverte Hélioszt, aki megélte szárnyai elvesztését, pedig mindaz csak illúzió volt. Most viszont a kettőnk erejéből talán egy még hatalmasabb erő él a lányunkban, aki már most készen állt megvédeni saját magát. Mindaz az álom, amit valóságként éltem meg, pedig ott élt a tudatomban. És félek, hogy most is csak álmodom.

Ekkor viszont Bojána megsebesítette a karomat, mely vérezni kezdett, és valahogy az volt a meglátásom, hogy mindez nagyon is megtörténik. Vérzek. Érzem a vérem illatát. Az alhasamban lévő fájdalom pedig nem múlt el. Nemrég úgy hittem, hogy évekig aludtam, majd azt, hogy éveken át messze éltem a családomtól és normális életet élek. Bojána elhitette velem, hogy ember vagyok és az életem rendes kerékvágásban van. Csakhogy valami történt, és visszatértem. Oda ahová tartozom.

– Miért nem elégszel meg a saját erőddel? – kérdeztem dühösen. Érzem, hogy kezdek fáradni. Délia nem sokáig tarthat ki, mégis csak egy csecsemő. Nekem kell megvédenem a lányomat. Bojána felhorkant a kérdésemet hallva. Mindketten megkapaszkodtunk a legközelebbi tárgyba, amit elértünk, mert alattunk Héliosz és Ékám megremegtették a falakat, és a tűz egyre jobban terjedt felfelé.

– Tudod te, mit jelent tündérkeresztanyának lenni? – kérdezett vissza pökhendin. Megvontam a vállam, mire megvillant a szeme. – Csak arra vagyunk jók, hogy teljesítsük mások kívánságait és álmait. Viszont, ha nem tesszük, vagy valami balul sül el, akkor megorrolnak ránk, majd elfelednek minket, ezzel is csökkentve az életerőnk. Elegem lett, hogy egy poros tárgy voltam, akit ha levettek a polcról, megdörzsöltek, és várták a csodát. Egy frászt!

– Csakhogy sem én, sem Héliosz nem elég neked, szükséged van Déliára is – szögeztem le remegve.

– Nem számítottam arra, hogy Héliosz találkozik veled, de örültem, hogy így lett – felelte ravasz mosollyal az arcán. – Hálásnak kellene lenned érte.

– Azzal háláljam meg, hogy átadom a lányom? – szisszentem fel.

– Nem – rázta meg a fejét. – Azzal, hogy meghalsz!

Kinyújtotta a karját és vörös lándzsák jelent meg, amik felém hasítottak, de szerencsére még idejében felhúztam a jégfalat, majd ebből a falból jégdárdákat képeztem és feléje irányítottam. Ezután kiléptem a fal mögül és magamba szívva a kinti villámok energiáit, egyenesen Bojánára irányítottam a haragom. Menekült. Én viszont azon nyomban a lányom kiságya mellé álltam, a karomba fogtam és egy pillanatig magamba szívtam a babaillatát.

– Sajnálom – suttogtam visszafojtott hangon. – Még egyszer nem hagylak el, ígérem.

Épp megfordultam, amikor Bojána tűzerővel tért vissza, de én és a lányom jégködbe burkoltuk magunkat, és eltűntünk előle. Hallani véltem a sikítását.

Az egyik szalonba teleportáltunk, Délia vigyorogva nézett rám, és én megcsókoltam a homlokát. Nemrég született és már fenyegetik a létét. Emlékszem a második születésnapi partijára, majd arra, hogy elbúcsúzom tőle. Mintha ténylegesen megtörtént volna. Belenéztem a hatalmas szemeibe, és tudtam, hogy nem hagyhatom cserben.

– Hová rejtselek? – tanakodtam. Nem maradhat a kastélyban, de nincs senki, akire rábízhatnám. Ekkor hallani véltem egy kattanást. A kandalló szétnyílt és fél-tündérek jelentek meg a bejáratánál. A szakácsnő volt az a segédeivel együtt.

– Asszonyom – hajolt meg előttem. – Héliosz úr meghagyta nekünk, hogy amint tudjuk, menekítsük ki önt és a lányukat. Viszont Bojána megelőzött minket. El kellett rejtőznünk. Kérem, jöjjenek erre. Van egy alagútrendszer, ami összeköti a kastélyt Kővárossal.

– Vigyék a lányomat – siettem elébe és átadtam a gyermeket. A szakácsnő csak bámult rám. – Tudom, hogy biztonságban lesz. Azt is, hogy maga jó lélek. Kérem, vigyázzák őt. Ha el is érik a várost, ne mutatkozzanak. Nem tudom, hogy Ékám emberei tudhatnak-e erről az alagútrendszerről. De most siessenek. Nekem még segítenem kell a férjemnek.

A szakácsnő nem tudott vitába szállni velem, mert toltam hátrafelé a folyosószerű helyiségbe, és amint bezártam a kandallót, egy pillanatra pihegve bámultam magam elé. Azt ígértem a lányomnak, hogy többé nem válunk el, most mégis átadtam egy fél-tündérnek. Tudom, hogy jól cselekedtem.

Újabb robaj és a kastély falai kezdtek leomlani. Fekete füst terjengett körülöttem. Felrémlett előttem a színházi előadás, ahol megtudhattam, hogy mi történt velünk, mikor mély álomba zuhantam, és évek teltek el, mire ismét felébredtem. Azt mutatta meg, hogy miként harcolt a férjem azért, hogy megvédje a családját, s hogyan lett belőle király. Ez az a nap. Hisz nekem most aludnom kellene, míg Héliosznak egyedül kell szembenéznie az ellenféllel.

Árlettként nagyobb hatalmam volt, tudom, mert emlékszem rá. Ahogy arra is, hogy már akkor magamtól kellett megtanulnom az erőm használatát, hisz nem volt senki, aki ebben segített volna. Nem tudtak elnyomni, mint akkoriban, és most itt vagyok, hogy a férjem mellett harcolhassak. Nagy levegőt vettem, majd kivonultam a szalonból.

***

Héliosz folyamatosan védekezett és támadott. Izzadságcseppek gyöngyöződtek a homlokán és a halántékán. Minden erejét a karján lévő kötelékből és különböző amulettekből, varázskövekből nyerte. Ékám elszánt arcán nem lepődtem meg, de azon egy kicsit igen, hogy apám is jelen volt, közvetlenül mellette állt.

Az, hogy Héliosz kövek segítségével akadályozza meg Ékám és apám bejutását a kastélyba, csak arra ad következtetést, hogy Bojána igazat mondott a szárnyaival kapcsolatban. Még mindig úgy hiszi, hogy nincsenek. Bojána illúziót keltett, míg Ékám bevetette ellene az erejét. De miért nem tették meg valójában? Miért hagyták meg a szárnyait? Miért hitették el vele, ha valójában leégethették volna? Tartottak volna valamitől? Tudták azt, hogy nélküle nem születhet le egy hatalmasabb erő?

Ékám és apám mellett megmutatkozott Bojána is. A két férfi arca megnyúlt a csodálkozástól, hisz megtudták tőle, hogy én és a lányom megléptünk. Ahogy kiléptem az árnyékból, úgy ezek az arcok nem csak megnyúltak a döbbenettől, hanem elsápadtak a nem várt fordulaton.

– Héliosz!!! – kiáltottam a férjem nevét, majd széttártam a karom és hatalmas jégörvényt kezdtem el formálni, mely elnyelte a tűz, a hamu, és a villámok erejét is.

Héliosz meglepődve tekintett hátra, s ekkor elrugaszkodott Ékámék közeléből, akikre rázúdítottam az erőmet. Az energiaszintem megingott és kénytelen voltam megtámaszkodni az egyik oszlopnál. Héliosz mellettem termett és magához ragadott.

– Hallottam, hogy küzdesz valakivel – mondta ki ingerülten. – Hol a lányunk?

– A szakácsnővel van – mosolyogtam rá halványan. – Biztonságban. Megbízom benne.

– Ritka manapság a bizalom, de benne még én is bízom – bólint rá. – Azt hittem…

– Mit hittél, Héliosz?

– Hogy apád az álmok völgyébe küldött.

– Így volt, de visszatértem – feleltem, és belékapaszkodva a fekete felhő felé tekintettem. Vajon tényleg az apám küldött oda, vagy én magam idéztem elő? – Bojána elárult minket.

– Mit gondolsz, ki tudsz tartani, amíg megszabadulok tőlük? – nézett rám aggódva. Meg se lepődött azon, amit mondtam. Bizonyára, mikor Ékám és az apám megjelent, akkor Bojána sem lapult meg. Héliosz nem tudott minket védeni a tündérkeresztanyámtól, mert közben Ékámékkal küzdött.

– Nincs mitől tartanod, Héliosz – feleltem kedvesen.

– Szárnyak nélkül nem sok hasznomat veszed – vetette oda szárazon.

– Illúzió, Héliosz – néztem a gyönyörű szemébe és az egyből elkerekedett. – Csak illúzió. Bojána bocsátotta rád, amikor Ékám… elhitették veled, hogy leégették a szárnyaid. Illúzió csupán.

Héliosz megremegett, keze ökölbe szorult. A tenyerében ott voltak a varázskövek. Mindvégig abban a hitben élt, hogy elvesztette a szárnyait, vele együtt pedig az erejét. Vajon képes megtörni az illúzió keltette falat? Képes ismét a szárnyai révén harcolni?

– Akkor ezt a harcot egyedül vívom meg – megfogta a tenyerem és egy rózsakvarcot helyezett bele. Mégis mit akar ezzel?

De már nem tudta véghezvinni a tervét, mert Ékám és az apám áttört a fekete ködön, és támadni kezdtek minket. A lángok körülvettek. Az omladozó falak elzárták előlünk a menekülő utakat. Bojána kíváncsi tekintettel, győzelmi mosollyal az arcán figyelte, hogy a két férfi megállás nélkül pusztít.

Egymásra tekintettünk Héliosszal, és elmosolyodtunk. Megcsókoltuk egymást. A karunkon lévő kötelék aranysárgán ragyogni kezdett, s tudtuk, hogy még van egy utolsó reményünk. Az egymásba vetett hitünk, és a szerelem, ami összekötött minket még akkor is, ha csak rövid ismeretség útján jött létre. Boldogság lett úrrá rajtam. Héliosz szeme ezüstösen ragyogni kezdett, és hirtelen, a szárnyai kiszabadultak a béklyóból. Csodálatosan festett. Majd mindketten önkéntelenül kinyújtottuk a kezünket, és a kötelék elemi erővel csapott le a három alakra.

***

Kőváros. Egy kis város, melyet egykoron tündérek és emberek laktak. Királyuk és királynőjük volt. Mindenki békességben és szeretetben élt. De valami legbelül sötét energiát kovácsolt. Valakik többet akartak, mint amit valaha kaphattak volna. S ezért megbomlasztották a lakók közötti bizalmat, irigységet és gyanakvást ültettek el beléjük. Mikor pedig magát a királyi családot is elérte ez a fajta borzalom, a tündérek megszűntek létezni az emberek számára. Velük együtt éltek, de senki nem tudta, hogy valójában természetfelettiek. Végül valaki megelégelte ezt a tűrhetetlen állapotot, s az emberek szemét felnyitotta, megváltoztatta a gondolkodásukat, s elvette álmaikat. Béklyóban éreztük magunkat. Vagy legalábbis egy része annak tudta be. Ahogy annak idején én is.

Most viszont fellélegezhetünk, és megpróbáljuk közösen felépíteni mindazt, ami a mienk. Tíz év telt el. Az emberek és a tündérek szabadon élhettek. Tudtuk, hogy nem maradhatunk védtelenek, hisz lehetnek külső fenyegetések, de a belső széthúzást, az egymás iránt érzett feszült helyzetet megbékítettük. Hisz a város mindig is létezett azok számára is, akik több, mint az átlagember. Az emberek pedig már nem féltek azoktól, akik természetfeletti hatalommal bírnak.

Héliosz felé tekintettem, aki az utolsó ádáz ütközet után király lett, ahogy az álmomban is. Az oldalán pedig én lehettem a királynő, amit még ennyi év távlatából is furcsának éreztem. Ékám, az apám, és Bojána a végletekig kitartottak, de a kettőnk erejével nem voltak képesek felvenni a harcot. Legyőztük őket. A követőik viszont elmenekültek, köztük az anyám is, aki ellenszenvet táplált irányunkban. Nem tudta elfogadni a történteket, és valahogy az volt az érzésem, hogy sosem fogja. Viszont egyikük sem kockáztatott egy csatát a kővárosiak felé.

A lányom, Délia gyönyörű kislánnyá cseperedett, mindkettőnk természetéből és erejéből örökölt valamit. Először azt hittük, hogy az emberek majd tartani fognak tőle, de Délia békét és nyugalmat áraszt mindenki felé, így nehezen hittük el, hogy valaki is megpróbálja őt megtámadni, vagy elvenni tőlünk. Héliosz viszont nem csak emiatt féltette őt, hanem azért is, mert pár év és belép a kamaszkorba. Már most sok vele egykorú fiú hódolt neki, úgyhogy van miért főnie a fejének.

Annak örülök leginkább, hogy megérhettem az összes fontos eseményt a lányom életében. Ő vált a koronahercegnővé, amit komoly feladatnak tekint, ennek ellenére szerettük volna, ha a gyermekkorát megéli. Ugyanabban az iskolába járt, mint annak idején én is. Sok barátai lettek tündérek, fél-tündérek és emberek közül. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire mesébe illő életünk lesz.

Délia születése után két évvel megszülettek az ikrek: Linasz és Kanut. Mindannyiukat ugyanúgy szerettük, védelmeztük és taníttattuk. Már kész legénynek számítanak és ugyanolyan sármosak, mint az apjuk.

– Csodálatosak – jegyezte meg mellettem Héliosz. Kissé meglepve tekintettem fel, mert az előbb még a fiúkkal játszott. Különös volt őt látni a férjemként, a királyként és tündérként. Még mindig le tud nyűgözni a mosolyával és a csibész tekintetével. Igaz, azért a kezdetleges őszhajszálak már megjelentek a halántékán, de még mindig nagyon vonzó.

– Hihetetlen számomra, hogy ennyi idő eltelt – sóhajtok fel.

Miután győzedelmeskedtünk Ékámék fölött, elmentünk a lányunkért, közben zajlottak a helyreállítások, a beavatások a két világ között, majd a koronázás, és mikor magunkhoz tértünk, meséltem neki arról, hogy miket éltem át az álomvilágba zárva. Mintha tudta volna, Héliosz elmondta, hogy az Ékámmal folytatott harca során félig maga is járt az álomvilágban, mert tudta, hogy valahogy vissza kell hoznia engem. Ezzel kockáztatta azt is, hogy elbukhat Ékám ellen, de szerencsére nem így lett. Mindketten hálásak voltunk a sorsnak, hogy nem alakult másképp a történet. Viszont a második terhességemig voltak bennem fenntartások ezzel kapcsolatban. Sokszor rémálmok gyötörtek, riadtan keltem fel, mert nem tudtam mennyit aludtam, és hol ébredtem fel. Héliosz végig mellettem volt, és kitartott, amíg ez az állapot el nem kezdett múlni. Az ikrekkel való terhességem alatt mindez már a múlté lett. Miután viszont megszültem a kis hercegeket, újból előtörtek a félelmeim. Mégis úrrá lett rajtam a belső erőm, és nem engedtem többé a félelmeimnek, a kételyeimnek és mindannak, ami megmérgezhette a lelkem.

– Hogy érzed magad? – fogta meg a kezem, szemében aggódás vegyült.

– Minden rendben – mosolyogtam rá őszintén. – És te?

– Úgy érzem, hogy egy időre visszavonulnék a feladatoktól – vallotta be. – Hamarosan Délia a helyemre léphet.

– Azért annyira ne szaladjunk előre – tiltakoztam. – Ez a tíz év is úgy röppent el felettünk, mintha egy évbe sűrítettek volna mindent.

Annyi bizonyos volt számomra, hogy elementálként tovább fogok élni, mint Héliosz, és ez kezdett megrémiszteni. Viszont az Ékám ellen elszenvedett sérülései végett szüksége volt a gyors felépüléséhez a véremre, így magamban mégis abban bízok, hogy ez meghosszabbította a tündéréveit. Felnéztem rá, és magamban hálát adtam, hogy van nekem. Erős támaszom volt eddig is, és sokáig szeretném, ha egymás mellett maradnánk. Megsimogattam a bal karját, melyen a kötelékünket hordozza. Éreztem, hogy engem figyel, és egy pillanatra elfeledtem mindent, amikor megcsókolt.

– Mindig veled leszek – suttogta, s tudtam, hogy a kötelékünk által ismét megérezte a kusza érzelmi világomat. Hozzábújtam és ő átölelt. Együtt figyeltük tovább, ahogy a gyerekeink a többi gyerekekkel játszanak, míg a közelben szülők, nagyszülők, a kastély lakói és városiak egyaránt jelen voltak.

Árlettként mindezt nem élhettem át. Az álmok világában való ide-oda csapongás sok mindent feltárt a régi múltamból és önmagamból. Tudtam, hogy Árlett is hasonló életet szeretett volna magának, imádott jégkorcsolyázni, utazni a szülei által kijelölt udvarhölgyeivel, szerette a tündérkeresztanyját, aki a legtöbb alkalommal elkísérte őt és megtanított pár csínyt, amivel megtréfálhatott másokat. Árlettként is csodás életem volt, amíg el nem vették tőlem. Viszont most itt vagyok, és örülök minden pillanatnyi boldogságnak…

– Árlett! – hallottam meg tündérkeresztanyám hangját és megfordultam. – Már megint elkalandoztál.

– Mondd csak, tündérkeresztanya – szólaltam meg komoly arccal. – Neked van valami kívánságod? Mindig az enyémet lesed.

– Mert ez a dolgom – mosolygott negédesen Eulália.

– De csak van valami, amit szeretnél – győzködtem. Eulália elhúzta a száját, majd az égre tekintett. A szeme tele volt reménnyel.

– Olyasmire vágyom, ami nekem nem adatott meg – mondta végül, de még mindig az eget nézte, mintha keresne ott valamit. – Olyasmi, ami egyedülálló és végtelen. Ami örök.

– Mégis mi lenne az? – tűnődtem el rajta.

– Egy ígéret – mosolyodott el, és most rám nézett. Akkor kirázott tőle a hideg, mert olyasmit láttam a szemében, amit azelőtt soha. – Egy kötelék.

– Miféle kötelék? – vontam össze a szemöldököm.

– Amit, ha én nem is érhetek el, de valaki elérheti – vont vállat.

– Ezt még mindig nem tudom, mit jelent – zsörtölődtem.

– Az élet kifürkészhetetlen, aranybogaram – felelte könnyedén. – Annyi kívánságot hagytam már jóvá, hogy néha eltűnődöm, mit adhatnék még.

Egy pillanatig csak néztem őt. Magányosnak tűnt, de valahogy távolinak is. Furcsa érzés kerített hatalmába, ami azelőtt sosem.

– Mi az a kötelék? – kérdeztem rá.

– Egy szertartás keretén belül megköttetett pecsét – mondta mosolyogva. – Általában azok szokták kérni, akik sosem akarnak elválni egymástól. Ez egy olyasmi kötelék, amit a halál sem választhat el. Kísérteties.

– Sosem hallottam arról, hogy tartanának hasonló szertartásokat – gondolkodtam el rajta. – Még apa sem említette. Ez olyasmi, mint az esküvő?

– Olyasmi, aranybogaram – felelte, majd hátrasimította aranyszínű haját.

– Tiltott dolog? – kérdeztem kaján vigyorral az arcomon. Eulália felhorkant erre, és én felnevettem. – Csináltál már hasonlót?

– Csak láttam néhányszor, de elég könnyű – válaszolt és rám kacsintott.

– Miért akarsz ilyesmi köteléket?

– Bonyolult lenne elmondanom. És nem szeretném, ha emiatt támadás érne téged. Inkább felejtsd el.

– De, Eulália! – dobbantottam a lábammal.

– Az előbb te magad mondtad, hogy tiltott dolognak számít – jelentette ki, és erre egy kicsit meglepődtem.

– Ezzel a kötelékkel visszahozhatom anyát az álomvilágból? – érdeklődtem. Hamarosan tíz éves leszek, apám alig van az életemben, anyám viszont egy támadásnak köszönhetően mélyen alszik.

– Ha vissza lehetett volna őt hozni ezzel a módszerrel, apád már megtette volna – válaszolt komoran. – Ez a fajta kötelék erős és megmásíthatatlan. Olyan szerelmeseknek való, akik valamiért nem lehetnének együtt. Akiket el akarnak tiltani. Ha valaki így köti hozzá magát egy másik személyhez, mindent érezni fog, ami vele történik, mindenről tudni fog, átérzi a fájdalmát, az örömét, a bánatát, mindent. Egyesek szerint viszont méreg. És ha a szerelem el is múlik, a kötelék fennmarad.

– És ezt a fajta köteléket mivel kötik meg? – kíváncsiskodtam.

– A legtöbb alkalommal, vérrel – közölte. – De van más módszer is. A lényeg, hogy mindkét félnek akarnia kell.

– Ez a kötelék akkor is megköttetik, ha mondjuk valaki vért ad egy másik személynek, mert az súlyosan sérült? – kérdeztem rá kissé félénken.

– Erről még nincs tudomásom – húzta el a száját, egyik kezét a csípőjére helyezte. – Miért? – nézett rám gyanakodva.

– Találkoztam valakivel, aki megsebesült – vallottam be. – És elég súlyos volt az állapota. Azt mondta, leégették a szárnyát, így nem sok esélye van arra, hogy megmentse a családját, akiket elragadtak.

– Te meg miről beszélsz? – kerekedett ki a szeme.

– Néhány napja történt – magyaráztam. Nem tudtam, miért mondom el neki. Megbíztam benne. – A kastély istállójában rejtőzött el. Kérte, hogy ne mondjam el senkinek.

– Mi történt pontosan? – kérdezett rá hűvösen.

– Láttam a sérülését és… a véremet adtam, hogy felgyógyuljon – haraptam be a szám szélét, mint aki rosszat tett. Eulália pislogott, mint aki nem egészen érti, miről beszéltem az előbb.

– Ki volt az? – kérdezett rá.

– A neve, Héliosz – feleltem, és éreztem, hogy elpirultam.

– Héliosz? – ismételte meg a nevet megsemmisítően.

– Miért? Ismered talán?

– Ha nem tévedek, már pedig nem szoktam, akkor Rajnald királynak volt egy fia, akit Héliosznak hívtak. De én úgy tudtam, hogy Rajnald és Héliosz korántsem voltak jóban, sőt, amikor a királyt legyőzték, Héliosz megpróbálta átvenni az uralmat a birodalma fölött, de a nép nem engedte. Aztán valami történt, mert egész egyszerűen eltűnt.

Megrökönyödve tekintettem rá.

– De attól, hogy a véred által felgyógyult még nem jelentheti a kötelék teljességét, ha csak…

– Ha csak nem kívántunk valamit.

Eulália elsápadt, ahogy én is. A bal karomra tekintettem és különös dolgot láttam a bőrömön, amit a tündérkeresztanyám is észrevett…

Megszédültem. A szívem szaporán dobogni kezdett. Elnéztem a nevető, játszadozó gyerekeket. A vendégsereg színes ruhákban. A nap fényesen ragyogott. Forgott velem a világ, de tartottam magam. Körbetekintettem, majd lenéztem a bal karomra. Hitetlenkedve emeltem fel a fejem és nem messze tőlem megláttam a férjem a gyerekeink társaságában. Mosolyogtak. Nevettek. Mégis a bánat mardosott legbelül.

Behúzódtam az árnyékba, és amint nem látott senki, elteleportáltam. Meginogva érkeztem meg a csarnokba, ahol minden festmény alatt virágok sorakoztak fel, de én csak Árlett arcmását láttam magam előtt. Miért érzem úgy, hogy elárultak? Mit tettem, hogy egyik csapás a másik után jelenik meg az életemben? Egyáltalán csapás ez? Szeretem Hélioszt, bízom benne és annyi öröm ért minket az eltelt tíz évben. Most mégis hasogat a szívem. Összerogyott a térdem, amikor is megéreztem Héliosz erős karjait. Magához vont, de nem szólt semmit. Éreztük egymás érzéseit. Szinte lüktetett bennünk. Ez lenne az a kötelék, amit már jóval korábban megköttettünk.

– Te vagy Rajnald király fia? – szólaltam meg remegve.

– A leszármazottja – felelte. – Jobban mondva, az újjászületése.

– Mi történt akkor?

– Miután téged mély álomra ítéltek, a fejedelem engem sem kímélt, hisz meg akartalak menteni tőle és Euláliától. Meglehet, hogy az apád legyőzte Rajnaldot, de nem hagyhattam, hogy te is odavessz általuk. Sikertelen volt a próbálkozásom. Tudtam, hogy a véred és a kívánságunk örökre összekötött minket, de az új testünk új életet és új emlékeket adott. Miután a béklyó lehullt rólam, és minden kezdett helyreigazodni, akkor kezdtek el derengeni azok a régi emlékek Árlettről és az egykori önmagamról. Valahogy éreztem, hogy te is emlékezni fogsz ránk.

– Eulália megdöbbent, mikor megtudta, hogy annak idején mit tettem, de Bojánaként miért hagyta jóvá a köteléket?

– Ezen én magam is rágódtam. Bizonyára meg akarta tudni, hogy az a kötelék, amivel egykoron egymáshoz rendeltük magunkat, megvan-e még.

– Meglehet.

– Azt gondolod, elárultalak.

– Csak nem akarom, hogy mindez egy szemvillanás alatt eltűnjön.

– Ezt nekünk kettőnknek kell tudnia – felelte és szorosan átölelt. – Mindaz, ami egykor velünk történt, nem történhet meg újra. Tudom, hogy akkoriban csak segíteni akartál, de napokig ápoltál, titokban tartottad a kilétem. Talán valahol legbelül tudtad, hogy ki lehetek, de nem mentél az apádhoz. Majd a véreddel meggyógyítottál. Talán így volt elrendelve. De ha fel akarod bontani ezt a köteléket, meg lehet tenni. Van rá módszer.

– Nem – fordultam meg és belenéztem a szemébe. – A férjem vagy. A gyerekeim apja. Az, hogy ezer éve mi történt, nem szabad hagynunk, hogy kettőnk közé álljon. Amikor a bálról elszöktünk, tudtuk, mit akarunk. Vállaltunk mindenféle kockázatot. Bojána talán így akarta jóvátenni az egykori hibáját, de az is lehet, hogy tényleg így akarta megtudni, hogy a kötelék fennmaradt-e. Egy biztos. Ígéretet tettünk egymásnak mindkét életünk során.

Héliosz mosolyogva simogatta meg az arcom, és most én voltam az, aki megcsókolta őt. A régi és az új emlékeink is közösek lettek. Egykoron elvettek tőlünk mindent, most mégis boldogan simulunk egymás karjaiba. Ezt a boldogságot, bármeddig is tartson, nem szabad hagynunk elveszni. A kötelékünk több ezer éve is fennmaradt. Az életünk végre teljessé vált. Bár tudjuk, hogy lesznek olyanok, akik ellenünk fordulhatnak, de bízunk egymásban, és mindabban, amit közösen felépítettünk. A karjainkon lévő kötelék ismét megerősödött, s tudtuk, hogy örökké együtt leszünk.