Kőváros -Tündérkeresztanya - Egyetlen kívánság

 

KŐVÁROS

TÜNDÉRKERESZTANYA

-

Egyetlen kívánság

Az erkélyen állva egy bögre tea kíséretében kémlelem a csillagos égboltot és a hatalmas holdat, mely most fényesebben ragyogott, mint eddig valaha. Hírt hozott. Érzem a zsigereimben, a tudatom alatt. Különös éjszaka volt ez, egyszerre szomorú és örömteli. Megborzongok, pedig kellemes az idő. A távolban ciripelő bogarak, és egy bagoly adta tudtomra, hogy nem vagyok egyedül. Pedig minduntalan arra törekedtem, hogy senki ne zavarjon.

Az igazság az, hogy hét éve annak, hogy lemondtam korábbi életemről és egy másik úton indultam el. Egyik utazás a másik után. Tengerpart, sivatag, hegyvidék, nekem egyre ment. Csak menni és menni. Látni és tapasztalni. Érezni és boldognak lenni. De vajon megérte? Feláldoztam mindent, hogy ilyen életet éljek. Két éve viszont megállapodtam a Wisconsin államban lévő Woodboroban. Számomra egy csendes, erdős területen elterülő faházban élek, mely nyugalmat és békét áraszt. Korábban csak motelek és szállodák adtak „otthont”. Ugyanakkor saját magam csapom be és áltatom azzal, hogy megleltem mindazt, amit szerettem volna. Hisz hiába az otthon, egy ház, ami biztonságot ad, ha mindezért olyan dolgokról kellett lemondanom, mint a szerelem, a házasság, vagy a boldogság.

Tizenhat éves koromig egy tündérmesében éltem. Rózsaszín szobácska, tüllös ruhatár, balett cipellők, és a kortalanság víg napjai. Négy éves koromtól kezdve táncoltam, a balett magába foglalta mindazt, amit életnek nevezhettem. Több előadáson is részt vettem, és tíz éves koromtól kezdve már nem csak mellékszerepek jutottak. Szerettem táncolni, színészkedni és egyik-másik karakter bőrébe bújni. Élveztem a sikereimet, és a kudarcokat tanulópénznek vettem, amit ki kellett javítani. Imádtam a tanáraimat, a barátaimat és mindazt, ami körülvett.

A szüleim nagyszerű emberek voltak, támogattak, örültek a sikereimnek, és biztattak, mikor kudarcot vallottam. Nem volt olyan nap, hogy ne lettünk volna együtt: reggelizés közben, családi ebédeken és vacsorákon, ünnepeken, és minden hétvégén. Mindketten tele élettel, örömmel és humorral. Tudták, hogy komolyan veszem a balettet, és ezért odafigyeltek rám, mert nem akarták, hogy lelkileg is és testileg is már fiatalon kiégjek. Aztán történt valami. Minden rendben volt velük, amíg az életükbe be nem köszönt a változás. Találkoztak egy férfival, Ékámmal, aki meggyőzte őket arról, hogy a gonosz köztünk él. Az én képzeletem sem határokkal övezett, de Ékám magabiztos kisugárzása, meggyőző beszédei, és lehengerlő modora fokozni tudta. Ösztönösen tartottam tőle, és mindent megtettem, hogy a szüleim ne higgyenek el mindent neki. Ékám pedig átlátott rajtam. Mikor bemutattak neki, tudta, hogy nem vagyok könnyű eset, hogy mind az a rózsaszín felhő, ami sokáig előttem lebegett, szertefoszlott egy pillanat alatt, és átláttam olyan dolgokat, amit a szüleim nem. Az addig önfeledt beszélgetések elmaradtak, a közös programok is kezdtek fogyatkozni, majd a viselkedésük is egyre aggasztóbb lett. S mikor egy nap kinyitottam a gardróbom ajtaját, az összes díszes, színes ruhám odalett, helyette a szürke, a fekete és a sötétbarna színű öltözékek kerültek előtérbe. Megtiltották, hogy folytassam a balettet, mert Ékám szerint az rossz mind testileg, mind szellemileg. Akkor éreztem először gyűlöletet egy ember iránt. Mikor a sokadik ellenkezésem ellenére is csak a rideg elutasítást kaptam, úgy döntöttem, belemegyek a játékba. Felvettem azokat a ruhákat, amiket ők választottak ki számomra, se smink, se ékszer, se barátok. Úgy éltem előttük, ahogy ők akarták. Fél évig sikerült is elhitetnem velük, hogy az új életemmel kibékültem, így nem kellett váltanom iskolát sem. A tanáraim rendre jelentéseket tettek a szüleimnek, de legfőképp Ékámnak, aki minden lépésemről tudni akart. A tánctanáraim viszont felismerték ennek veszélyét, nem hódoltak be sem Ékámnak, sem az új kialakult helyzetnek, amibe engem belekényszerítettek.

Egbert és Inez titokban oktattak, és álnéven olyan előadásokban vehettem részt, ahol a kosztümökre és az álarcokra nagy hangsúlyt fektettek. Nem volt könnyű, főleg, hogy a legtöbb osztálytársam, köztük a barátaim is balettoztak. Hisz egyikünk sem tudhatta már, hogy ki jelezhet Ékámnak. Örültem, hogy továbbra is részt vehetek az előadásokon, de azt nem, hogy nem vállalhatom fel önmagam. Kezdtem frusztrált lenni, és a legtöbb próbán, vagy előadás közepette rontani kezdtem. Végül sírva rohantam el a színházból. A hideg, havas utcákon bolyongtam reszkető testtel, fél pár balettcipővel és az arcomra fagyott könnycseppekkel. Nem bírtam már elviselni mindazt a korlátozást, ami körülvett. Gyűlöltem Ékámot, amiért belerondított az életünkbe. A szüleimet sem értettem, hogy mitől változhattak ilyenné. Ékám a gonoszt keresi, de mégis ő viselkedik úgy. Ki tudja hány családot vett rá arra, hogy kövessék őt. Mintha valamiféle célja lenne. Mit akarhat tulajdonképp? Miért érzi szükségesnek, hogy egy jó és boldog családot a sötétségbe taszítson?

Egyre jobban fáztam, míg végül elértem egy hídhoz, alatta egy hatalmas tó terült el, ami félig-meddig befagyott. Ahogy körbenéztem, kietlennek láttam mindent. Pedig máskor rajongva figyeltem a havas tájat. Ismertem a helyet. Nem egyszer sétáltunk erre a szüleimmel. Többen is kijöttek akkoriban errefelé futni, piknikezni, vagy egyszerűen élvezni a természetet. Mindaz a boldogság eltűnt számomra. Kényszeredetten mosolyodtam el, a jégszilánkká változott könnycseppek apró darabokra törtek, mialatt üres tekintettel meredtem a tó felszínére. Már nem láttam önmagam benne. Felkapaszkodtam a híd szélére és csak bámultam lefelé, majd minden hezitálás nélkül engedtem, hogy a testem zuhanni kezdjen. Még hallottam Inez kiáltását. Majd jött a csattanás, a vékony jégréteg beszakadt alattam, és a fagyos víz elnyelt. Egy pillanatra kinyitottam a szemem és megláttam a felszín felett lebegni saját magam. Valakit, aki egykor voltam. Nem küzdöttem. Hagytam, hogy a víz betakarjon. Nem akartam tovább így élni.

Nem sikerült. Elhatározásom kudarcba fulladt. Kimentettek a jéghideg tóból, újraélesztettek, majd két hétig kórházban kezeltek. Mikor felébredtem, az orvosom közölte, hogy túléltem az öngyilkosságot, egy fiú időben kimentett, Inez pedig hívta a mentőket. Két hét alatt sok minden történt, amíg lábadoztam: Egbertet és Inezt felfüggesztették, amiért ellentmondtak Ékámnak; igazgatóváltás történt az iskolában, Ékám ikertestvére, Evolett lett az intézmény vezetője, és mindenki, aki odajárt, élete gyökeresen megváltozott. Rosszul éreztem magam, mintha én tettem volna ezt. Nem gondoltam volna, hogy Ékámnak akkora hatalma és befolyása van, hogy már egy intézményt is bekebelezzen diákjaival, tanáraival és azok minden rokoni szálával együtt. Mint egy hatalmas család.

Mire kijutottam a kórházból, tudtam, hogy őrültséget követtem el, amikor öngyilkos akartam lenni. Helyette jobb megoldást választottam. Szökés. A szüleim nem bántottak, amikor visszafogadtak az otthonukba, én viszont úgy éreztem magam, mint aki nem is odaszületett. Elvették az életem. Ketrecbe zártak. És még meghalni sem engedtek. Tudtam, hogy egy ideig megint úgy kell viselkednem, mint akkor, amikor elhitettem mindenkivel, hogy követem Ékám elveit. De jobban figyeltek, mint reméltem. A suliban, a parkban, sétálás közben, vásárlás alatt, árgus szemek és kihegyezett fülek vártak, mintha nem hinnének nekem.

Egy év. Nehezen, de kibírtam. Bár még ekkor sem vehettem részt az Ékám által összehívott gyűléseken, hitéleti oktatáson, és a különböző eseményeken, amiket ők szerveztek, de elfogadták, hogy én is közöttük élek. Szívmelengető volt a tudat, hogy ennyire „bíznak” és „szeretnek” engem. A balett táncot végleg beszüntették több más tánccal együtt. Mintha bűn lenne. Helyette kötelező olvasmányok voltak kijelölve arra a célra, hogy a tanulás mellett művelődjünk. Könyvtári olvasó klubok jöttek létre, ahol csak a meghatározott könyveket olvashattuk fel egymásnak. Zeneoktatás a megadott keretek között, ahogy a művészet néhány megmaradt ágában is. Gyötrelmes egy év volt. Hisz láttam minden velem egyidős lány és fiú szemében a miérteket, a megtörtséget és az eltűnt vágyakat. De nem foglalkozhattam velük, hisz minduntalan arra törekedtem, hogy egy nap eltűnjek innen.

Hazafelé tartottam az iskolából, a legtöbb diák már arról beszélt, hogy mi szeretne lenni a közeljövőben, nekem meg le kellett mondani arról az álmomról, ami valójában szerettem volna lenni. Magam elé bambulva figyeltem a járdát, a lábam vezetett, s valahol távol még felrémlett bennem, milyen is volt táncolni, repülni, boldognak lenni. Az önkifejezés világában megszegték szárnyainkat, és ha nem figyelünk, vétkesek leszünk a saját álmaink s vágyaink tükrében. Ebben az elzárt közösségben, aki elfogadta ezt, élt tovább velünk, aki nem, annak hátat fordítottak, aki viszont felbuzdult ellenük, büntették. Hogy mivel, azt sosem tudtuk meg. Olyankor zárt tárgyalások voltak, de senki nem beszélt róla. Ami pedig még ijesztőbb volt, hogy soha többé nem láttuk azokat, így a kedvenc édességboltom vezetőjét, a táncoktatóimat, a virágbolt tulaját, a pékárust, még a könyvtáros nőt is lecserélték, mert elege volt abból, hogy csak bizonyos könyvek kerülhettek a polcokra. Akit „eltüntettek”, azok helyére kerültek mások. Mind pótolható – mondta egyszer Ékám.

Felsóhajtottam és mire feleszméltem, annál a hídnál álltam, ahol egy éve leugrottam. Megmentett egy fiú. Soha nem tudtam meg, ki volt ő. Az orvost is hiába kérdeztem, nem tudta, vagy nem mondhatta el. Bárki is volt, nem tudom, hogy Ékám köréhez tartozik, vagy ő is egy önmagát kereső srác volt. Nem tudtam, hogy hálás legyek neki, vagy haragudjak rá, amiért nem hagyott megfulladni. Ujjaimmal végigsimítottam a hideg kőburkolaton, majd fogtam magam és a híd közelében elterülő parkba mentem. Leültem a fűbe, elővettem a táskámból az egyik kötelező olvasmányt, és úgy tettem, mint aki olvas. Ékámnak voltak emberei, már néhányat én magam is felismertem, így tudtam, hogy a parkban sepregető férfi, a kutyát sétáltató asszony, a gyerekekre ügyelő lány, a horgászni próbálkozó idős ember, a babakocsit tologató házaspár, de még maga a tájat kémlelő, cumisüveggel a kezében ülő kisbaba is engem figyel. Nem volt könnyű dolgom. Haza akartam menni, de valamiért itt kötöttem ki. Közben automatikusan lapoztam a könyvben, de betűk, szavak és mondatok helyett csak üres papírokat láttam. Régebben szerettem olvasni, főleg tündérmeséket, ahol van egy elvarázsolt hely, egy gyönyörű tündérkirálylány és egy herceg, akit elátkoztak. Talán engem is elátkoztak. Az elvarázsolt hely nem más, mint szerető kisvárosom, Kőváros. Itt születtem, s nevelkedtem, de az életem már nem ugyanaz. Újabb sóhajt engedtem el. Újra lapoztam a könyvben. Mintha a megoldást keresném arra, ami velem történt. Vissza lehet még hozni mindazt, amit elvettek tőlünk? Miért engedtünk egy ember befolyásának? Behódoltunk, mintha nem lett volna más lehetőség. Röhej. Hisz jól tudjuk, hogy más közeli falvak és városok nem váltak ilyenné. Kőváros miért lett más? Tényleg itt élne a gonosz, ahogy Ékám mondja? Majdnem kibuggyant belőlem a röhögés. Nem akarok arra a sorsra jutni, hogy elhiggyem mindazt, amit Ékám mond. Nem lehet, hogy higgyek neki. Akkor már tényleg nem leszek önmagam.

– A kisasszonynak nem otthon kellene tanulnia? – szólalt meg az ismerős, rekedtes hang és a gerincemen az a jól ismert rideg érzés fuvallatként száguldott végig. Felnéztem a magas, szikár testű férfira. Hamuszürke arcát még az sem oldja fel, hogy frissen borotvált a bőre. Szürke szemei pedig élesek és bírálók.

– Úgy gondoltam, nem szeretném megzavarni a szüleimet, hisz tudom, hogy otthon vannak, és a barátaikat fogadják a délutáni teázásra – mondom ki elég őszintén ahhoz, hogy másban ne keltsek gyanút, de Ékám ugyanúgy meredt rám, mint eddig: vérfagyasztón. Kellemetlen alak. Talán, ha nem gondoltam volna rá annyira, akkor most nem lenne itt. Miért nem lehet eltüntetni egy embert egy gondolattal?

– Nem tiszteli meg a szüleit, hogy üdvözölje a barátaikat? – vonta fel sötét, íves szemöldökét.

– De igen – mosolygok rá. – Megtisztelem őket és a barátaikat, hogy nem vagyok jelen. Elvégre tanulnom kell, és én csak hangosan tudok tanulni. Ezt a szüleim is tudják – azt az „is” szót keményebben és célzatosan nyomtam meg, hogy értse, kiről beszélek még.

– Ez esetben, ha nem bánja, akkor helyet foglalok maga mellett – és már le is ült. Mi ez, ha nem egy kihívás? Vagy a saját szemével akar megbizonyosodni arról, hogy azt az életet élem, amit kiszabott rám és a többiekre?

Most megpróbáltam koncentrálni az olvasásra. Ékám harmadjára volt ilyen közel hozzám. Először akkor, amikor a szüleim bemutatták, majd akkor, amikor a kórházban voltam, és most itt. Nem tudtam, mit akar, de rossz érzésem támadt vele szemben.

– Tudtommal ezt a könyvet már átvették az iskolában – mondja anélkül, hogy rám nézne.

– Egyik kedvenc – mondom, ami igaz is volt, hisz ez legalább arról szólt, hogy a jó legyőzi a rosszat. Egyszer elég volt kiolvasnom, hogy tudjam, miről szól. Így nem féltem, ha arra térne ki, hogy mit tudok mondani a műről.

– Ismeri az íróját? – kérdez rá, de megint nem tekint rám.

– Hadinger Erhard – válaszolom. – Az irodalom tanár szerint csak ez az egyetlen műve jelent meg. A szenvedésről, a tisztánlátásról, a háborúk okozta károkról, az emberek érdektelenségéről, és a béke eljöveteléről ír. A jó és a rossz harca.

– Végül a jó mindig győzedelmeskedik a gonosz fölött – feleli olyan hangnemben, hogy félelem fog el. – Hadinger Erhard a nagybátyám. Apám fiatalon meghalt egy balga döntése következtében, így Erhard nevelt fel engem és a húgom. Anyám pedig mélységesen tisztelte őt ezért. Később hozzáment feleségül.

Belém fagyott a szó. Úgy éreztem magam, mint a jéghideg tóban. Erről az irodalom tanár nem szólt egy szót sem. Vagy nem is akart. A kezemben lévő könyvre meredtem. Valamiért megfogott az őszintesége, a nyíltsága, a vakmerő szóhasználata, és mindennel egyetértettem benne. Reszketni kezdett a kezem. Ékám megmutatta azt az oldalát, hogy képes befolyásolni másokat. A nagybátya könyve kötelező olvasmány mindenkinek. Ez az alapja mindennek, de erről nem tudtunk. Nem tudtam.

– Erhard úgy vélte, hogy az emberek addig sosem fognak össze, ha nincs valaki, aki hasson rájuk. Többféle módot kipróbált, de az emberek agyműködése nem mindig működik ugyanúgy. Szerette volna, ha meglátják a jót, azt, hogy háború nélkül is van élet. Olyan világért küzdött, ami mindenkinek elhozza a békét és az egyszerűséget. Hitt abban, hogy képes elérni a célját. Rájött, hogy az embereknek nem irányítóra van szükségük, hanem útmutatásra. Dönthetnek szabadon: élhetik az életük, ahogy eddig, vagy változtatnak rajta, és akkor eljön a várva várt boldogság. Nincs szomorúság, sem elítélő magatartás. Egyenrangúság van. Egy olyan közösség, aki mindenki mindenkiért van.

– Ezért tiltották be a táncokat? – rökönyödöm meg. Az arcába néztem, és most rám nézett, ám az arcáról semmiféle érzelmet nem tudtam leolvasni. – A tánc is egy önkifejezés. Miért vették ezt el az emberektől? A többi művészetet is megkötötték. Nem mindegy, milyen könyvet olvasunk, nem nézhetünk felesleges műsorokat, lényegében meg vagyunk kötve. Szabad akaratról beszél, de az oktatóimat egyből kivágták a suliból, amint megtudták, hogy segítettek nekem balettozni.

– Azt mondta, ez a könyv a kedvence. Egyetértett minden szavával, közlésével – jelentette ki. Megrökönyödve tekintettem rá. – Miután elmondtam, hogy a nagybátyám írta, már nem hisz a jó győzelmében a rossz fölött. Azt mondja, a tánc egy önkifejezés, úgy érzi, nem szabad, és nem tehet azt, amit szeretne. De igen is tehet. Ugyanúgy táncolhat, mint annak idején. Megkötésekkel. A balett önmagában gyönyörű, de sok rossz tulajdonsága van, megmérgezi a lelket, testi- és lelki fájdalmat okoz.

– Ez nem igaz! – csattantam fel. – A balett történeteket mesél el. Olyan, mint a színházi előadás, csak táncban kifejezve. Nincs benne semmi rossz! Önkontrollt, magabiztosságot ad, tiszteletet tanulunk, fejlesztjük magunkat.

– Ez mind szép, de tudjuk, hogy megvan az ára is – feleli nyugalommal. Értetlenül meredek rá. – Láttam már fiatal lányokat, akik nem bírták, akik hiába küzdöttek, sosem juthattak előrébb.

– Egbert és Inez sosem kezeltek másként minket – válaszolom komoran. – Mindenkivel ugyanúgy bántak. Senkire nem voltak rossz hatással. Támogattak minket, ösztönöztek bennünket, és ha valamelyikünk nem teljesített jól, nem üldözték el, nem nézték le.

– Csak épp nem kaptak főbb szerepeket – húzta el a száját.

– A szereposztás mindig vegyes volt – vágom vissza. Kérdőn néz rám, mert meginogtam. Tíz éves koromtól kezdve a legtöbb alkalommal én kaptam a legfőbb szerepeket. Láttam nem egy lány irigy, megvető tekintetét, de úgy gondoltam, ők is elérhetik mindazt, amit én. – Ez akkor sem jó dolog. A balett is ugyanolyan művészet, mint a többi. Mondja, magának a balettel volt egyedül problémája? Mert ebben a könyvben egyáltalán nem tesznek említést arról, hogy el kell törölni minden művészeti ágat, vagy legalábbis szelektálni és azokat is módjával használni.

– Még mindig dacol – vonta le a következtetést. – Az eltelt egy évben nekem lett igazam magáról.

– Nem érdekel, hogy mit gondol – állok fel dühösen. – Azt még elfogadtam, hogy ilyen vacak ruhákban kell kilépni az utcára, de hogy az álmomat is elvegyék, azt valahogy nem tudom. Ráadásul senki sem boldog. A szüleim mindig örömmel jöttek haza, mosolyogtak, és sokat voltunk együtt. De ez azóta megszűnt, hogy magát megismerték. Miért?

– Péntek este várom az első báljára – állt fel és a szemembe nézett. Volt valami benne, ami egyáltalán nem tetszett. Egyszerre volt félelmetes és eltántoríthatatlan. – Táncolni akar, vagy nem? Ott lesz rá lehetősége.

– Mármint keringőt? – kérdezek rá. Az iskola új táncoktatója kimondottan a bécsi- és angolkeringőt, valamint a slow foxot oktatja. Nem mintha rossz lenne, de nekem akkor is a balett volt az életem.

Ékám nem válaszolt, úriemberhez méltón elköszönt, majd a közelben álló négy testőrnek is beillő férfi felé indult, akik közrefogták, mint valami kincset és továbbhaladtak az úton. Addig néztem őket, amíg el nem tűntek. Mindvégig tudta. Lehajtott fejjel tekintettem le a kezemben lévő könyvre. Saját magamat árultam el. Ragaszkodok az egykori álomhoz, de közben egy olyan ember történetébe kapaszkodtam, aki hitt a jó győzelmében a gonosz fölött. Az ujjaim közül a földre csusszant a könyv, a lapjait a szél borzolta. Elfogadtam ezt az életformát, hisz egy évig mást se tettem. Szökést tervezek, de már most tudom, hogy lehetetlen. Ugyan sosem hallottam, hogy valaki elszökött volna innen, de arról sem, hogy netán valaki meg is próbálta. Vajon mit tennének, ha elszöknék? A híd felé néztem. Miért nem sikerült? Miért kellett annak a fiúnak kimentenie? És miféle bál lesz péntek este?

Ahogy fáradtan hajoltam le a táskámért és emeltem fel a vállamra, megláttam a híd lábánál egy fiút. Olyan magas volt, mint Ékám. Sötétszőke haja a válláig érhetett, amit lófarokba kötött, a ruházata pedig furcsamód nem a kötelező viseletet mutatta: farmernadrág, fekete póló, acélbetétes bakancs. Kíváncsian néztem őt, aki aztán pont felém fordult, vállát hanyagul a kőoszlopnak támasztotta. Ő lett volna az? – nyilallt belém a felismerés. Csak állt ott és figyelt engem. Lehet, hogy Ékám egyik embere – figyelmeztettem magam. Elindulok az ösvényen, de a szemem sarkából mindvégig figyelem a fiút. Valamiért úgy éreztem, hogy tudnom kell, ki ő.

A fiú, aki nálam két fejjel volt magasabb, kíváncsian tekintett rám, amint elébe álltam. Nem üdvözöltem, csak bámultam, és ő kitartóan nem vette le rólam a tekintetét. Ugyanolyan szürke szeme van, mint Ékámnak. Lehet, hogy a fia?

– Ki vagy te? – kérdeztem végül, mert elegem volt a szemkontaktusból.

– Te jöttél ide – feleli pimaszul. A hangja mély és férfias. Az arccsontja éles. A szeme viszont pajkos.

– Reményi Szibilla vagyok – nyújtom felé a kezem. Nem lepődött meg, és megfogta a kezem. Erős szorítása van, de a tenyere finom és puha. Mint valami nemes.

– Hadinger Héliosz – mondta ki egyszerűen, de annál nagyobb késdöféssel. Hadinger. Csak reméltem, hogy az állam nem szakadt le a döbbenettől. – Igen, jól sejted. Hadinger Erhard fia vagyok, Ékám féltestvére. Nahát!

– Te is követsz engem? – húztam el a kezem nem éppen boldogan. Reméltem, hogy nincs köze ahhoz a férfihoz.

– Minek nézel te engem? – ripakodott rám. – Nem vagyok a féltestvérem, aki beképzelte magának, hogy valamiféle vezető.

– De akkor miért vagy itt? – értetlenkedem. Nem akarok neki hinni. A szemében viszont megvetést látok.

– Egy éve meg akartam szökni, de te a kis akcióddal átvágtad a tervem – szögezi le nyomban és nekem elakadt a szavam. Ő lett volna a megmentőm? Meg akart szökni? – Most már három dolgot tudsz rólam. Te vagy a vadóc balett táncos. Eddig bírtad ki kontroll alatt? Nagyon jól teljesítettél a bátyám előtt. Ezt várta tőled. Gratulálok.

– Mi van, talán lehallgattál minket? – kérdezek rá dühösen.

– Nem, szájról olvasok – ragadta meg a karom és a híd lába alá vonszolt, majd belökött a sarokba és szorosan hozzám tapadt. Figyelmeztetett a szemével, így meghallottam néhány fiatal hangját, akikről még én is tudtam, hogy hűen követik Ékámot. Vártunk, de közben nem feledkeztem el magamról és a testemben áramló forróságról. Miért lettem én oda egyből ettől a sráctól? Hisz rokona Ékámnak! Nem tetszhetett meg nekem csak úgy! – Ékám előszeretettel figyeltet meg engem is. Tudja, hogy nem vagyok hajlandó teljesen behódolni neki – suttogja, amint egyre távolodtak a fiatalok a híd lábától. A suttogása még inkább elgyengített. Mi történik velem? – Tekintve, hogy én találtam rád, Ékám sejtette, hogy más terveim voltak.

– Szökni akartál – mondom ki a szavakat. Olyan távolinak hangzik.

– Így van – feleli, majd elhúzódik tőlem.

– El tudod mondani, hogy mi a terve a bátyádnak? – érdeklődöm.

– Szerintem, elég egyértelmű – közli szárazon. – Nézd! Nem a balettel van gondja. Ha azzal lenne, akkor nem lenne saját társulata.

– Hogy? – lepődök meg ezen kijelentésen. Saját társulata van? De ezt mindenki tudja?

– Az, hogy neked, vagy másnak megtilt bizonyos dolgokat, csak arra jó, hogy megtörjenek – feleli egyhangúan.

– Téged mivel tört meg? – kérdezem. A szemében azonnal fellobbant a gyűlölet és a fájdalom.

– Elvette a szárnyaim – mondja ki, de ezt én nem igazán értem. – Most menned kell! Ékám járőrei hamarosan ideérnek.

– Honnan tudod?

– Jó megfigyelő vagyok.

– Most is el akarsz szökni? – térek a lényegre. Rám néz átható szemével. Nem mond semmit. Biztos vagyok benne, hogy igen. – Péntek este lesz az első bálom – nem értem, miért olyan fontos, de elmondom neki. Megint rám néz, de most a szeme elsötétült. Tud valamit, amit én nem.

– Akkor ne késs el onnan – mondja mogorván, majd mutat kifelé a híd alól. Ideje mennem. Bármit is tervez, az talán a híd alatt fog megtörténni. Lehet, hogy mások is szöknének vele együtt. Péntekig három napom van. Észre se vennék, ha eltűnnék – morfondírozok. Hülyeséget legalább ne beszélnék.

Nem maradtam tovább. Nem ismerem Hélioszt. Erős jellem, akitől szintén elvettek valamit. Ékám őt sem kímélte, amikor idekerültek. Most láttam őt először és talán utoljára. Bár én is el tudnék szökni! Mondhattam volna neki, hogy segítsen, de mivel Ékám öccse, hogyan bízzak meg benne? De hisz beszéltünk! Nem tudom, mi tévő legyek. Valahogy nem tetszik a gondolat, hogy miközben nekem megtiltották a balettet, addig Ékámnak van egy társulata. Nemsokára pedig eljön a péntek este. Mi vár engem ott? Meg leszek szelídítve? Átmossák az agyam? Nekem is letörik a szárnyaim, mint Héliosznak?

Mikor hazaértem, a szüleim nem vontak kérdőre, pedig biztos voltam benne, hogy Ékám beszélhetett velük. A barátaik már elmentek. A vacsora csendben telt, majd amint kész lettem, felmentem a szobámba. Ott várt rám egy halványkék színű, A-vonalú, tüll- és selyemanyagból készült, aszimmetrikus, hosszú ujjú, uszályos, gyöngyökkel díszített báli ruha. Elakadt a lélegzetem. Már jó ideje nem láttam ilyen gyönyörű ruhát. Egyből eluralkodott rajtam a várakozás öröme, hisz péntek este ezt fogom viselni. De aztán elkomorultam. Ékám szavai jártak a fejemben. Valamire készül, érzem. Egy ilyen ruhának máskor úgy örültem, mint egy kisgyerek, most viszont kezdek viszolyogni tőle. Megfájdult a szívem, ha a régi időkre gondolok. Nem hódolhatok be. Héliosz sem tette. Vagy mégis? Hisz csak itt van a városban, bár még sosem láttam őt. Vajon hová fog menni? És ha elmegy, nem fogják őt keresni? Mégis csak Ékám öccse. Miért aggódok érte? Azért, mert megmentett a tóból? Ha akkor este nem megyek oda, ő már régen messze járna. De egy év alatt miért nem tudott elmenni? Ékám ugyan figyelhette, de ki tudta volna játszani őt és az embereit. Vagy nem?

– Miért kellett ennek így történnie? – érintem meg a ruhaanyagot. Csodálatosnak találtam. Nem hittem volna, hogy tudok vágyakozva nézni egy ruhát. Mikor kidobták a régi ruháimat, éjszakánként sírtam. Most viszont nem tudom, mit kellene éreznem.

– Az első bálod – jegyezte meg anya határozottan. Nem is hallottam, mikor jött be hozzám, a szobámba. – Ez a ruha tökéletes választás. Ékám rendelte a számodra.

Majdnem felfordult a gyomrom a kijelentésre. Miért vett nekem ruhát az a férfi? Mi ezzel a célja? Így akar megvesztegetni? Vagy ezzel akar megbántani?

– Sokan vannak ilyen bálokon? – kérdeztem halkan, óvatos hangon.

– Igen – néz rám komoly arccal anya. Mikor mosolygott vagy nevetett utoljára? – Tizenöt lánynak adták meg az engedélyt az első bálozásra. Te is köztük vagy. Apád és én nagyon örültünk a hírnek. Ékám elismerően nyilatkozott rólad. Úgy véli, készen állsz, hogy teljes életet élhess.

– Teljes életet? – lepődtem meg. Visszakapom az álmom? Vagy ez is egy újabb kísérlet arra, hogy miképp fogok reagálni? – Az egy év alatt eddig három bálról tudok, amin részt vehettek. Mivel nem vehettem részt különböző gyűléseken, ahogy te és apa, így nem igazán tudom, hogy mit jelent leginkább ez az első bálozás.

– Péntek este megtudhatod – szögezte le anya, de arca vonásai megkeményedtek. Mi lesz azon a bálon?

– Kísérőm is lesz? – érdeklődöm a ruhát nézve. Anya lassan odalépett mellém, megfogta a vállam, arcon csókolt, majd kisétált a szobából. Máskor ennek örültem, de most olyan érzés fogott el, mintha nem is az anyám köszönt volna el tőlem így. Miért változtak meg? Hogy képesek így élni? Miért nem küzdenek ellene?

Nyugtalanná váltam. Nem normális dolog, az már biztos. Mindenki visszafogottan öltözködik, most meg estélyt tartanak. Mindenkin ilyesmi ruha lesz? Ha felveszem, vétkezni fogok ellenük? Ékám választotta. Ki lehet ez az ember? Mit akar tőlem? Furcsa gondolat motoszkált a fejemben. Lehet, hogy ez a bál feleség-jelölteknek lett tervezve? Senki nem beszélt a báli eseményekről, így sosem tudtam meg, hogy mik zajlottak ott. De most kezdtem tartani tőle. Bármennyire is szép ez a ruha, ha viselem, azzal talán ártok magamnak a legtöbbet, amennyiben visszautasítom, akkor megbüntethetnek.

Leroskadtam az ágyra. Nekem is el kellene szöknöm. Vajon Héliosz már megtette? Itt van még a városban, vagy már úton van valamerre? Azt mondta, ne késsek a bálról. Mégsem akarok oda elmenni. Nem tudom, mi vár rám, zakatol a fejem a sok rémisztő gondolatoktól.

– Bárcsak visszakaphatnám az életem! – sóhajtottam fel, és egy könnycsepp gördült le az arcomon, majd le egyenesen a padlóra, ahol koppant. A furcsa hangra felfigyeltem, letekintettem a könnycseppre, amely megfagyott. Ez mégis hogy történhetett meg? Felrémlett előttem az a téli este, mikor kimenekültem a színházból, és már vacogtam, amikor a hidat elértem. Éreztem a jeges könnycseppeket az arcomon, amik végül darabokra hullottak. Azt hittem, a hideg miatt váltak jegessé.

– Látom, meglepődtél rajta – szólal meg egy suttogó, női hang. Riadtan tekintettem fel a nő hófehér arcára. Ő pedig rám mosolygott. – Szervusz, tündérkirálylány!

– Te meg ki vagy? – kérdeztem rá bizonytalanul. A nő tüllruhában, borzos, szőke hajjal, és csillogó sminkkel az arcán jelent meg. Álmodom?

– A „bárcsakod”, a „jaj, kérleked”, és a „sóhajod” vagyok – sóhajtott. – Az összetört álmaid, a vágyaid, a nyafogásaid.

– Hogy kerültél ide? – nézek a csukott ajtóra.

– Tündér vagyok, aranybogaram! – tárta szét nagy boldogan a karját. – Tudod! A tündérkeresztanyád!

– Aha – pislogtam párat, mire tudatosult bennem, hogy nem egy szellemmel társalgok, és csak reméltem, hogy nem bolondultam meg.

– Mindenkinek van – tette karcsú csípőjére a kezét. Értetlenül meredtem rá. – Az emberek többségének, a tündéreknek, a fél-tündéreknek és így tovább.

– Tudod, eltelt felettem pár év és egy ideje nem érzem magam tündérmesében – morgom. – És még mindig nem tudom, hogy ki vagy. A szüleim engedtek be? Gondolom, megbújtál a szobámban.

– Nem érti – vakarja meg a fejét. Én sem, de ne aggódj. Megköszörüli a torkát és ragyogva mondja. – Én vagyok a te kiválasztott tündérkeresztanyád.

– Sosem kereszteltek meg a szüleim – vágom vissza. – Se szentelt vízzel, se tündérporral.

– Attól én még vagyok, létezem és eljött az idő, hogy bemutatkozzam – ült le az ágy másik oldalára, vigyázva, hogy a ruhát össze ne gyűrje. – A nevem, Bojána. Azt a feladatot kaptam az égi áldás szerint, hogy amint megszületsz, vigyáznom kell téged az utadon.

– És gondolom, az eltelt egy évben nyugdíjaztak – szúrom oda, karjaimat összefontam a mellkasomon. Bojána csücsöríteni kezdett a szájával, mint aki nem tud erre mit reagálni.

– Ékám egy kicsit messzire ment azáltal, amikor azt mondta, a tündérek és a fél-tündérek ismét uralhatják a várost – mondta szomorúan. Pislogva tekintek rá. – Ezer éve erre várunk. Csakhogy Ékám elrugaszkodott a valóságtól.

– Lassan én is elrugaszkodom, mert nem hiszem el, amit mondasz – közöltem nyersen. – Mert ez úgy hangzik, mintha Ékám is tündér lenne, ami képtelenség, hisz a tündérek picikék, szárnyaik vannak és…

– Ékám fél-tündér – legyintett. – Héliosz volt az, aki teljesen tündér volt, de Ékám megszabadította a szárnyaitól.

– Héliosz? – döbbenek le.

– Akivel nemrég kapcsolatba kerültél – válaszolja, és én belevörösödök. Erre felkacag, mire riadtan nézek az ajtó felé. – Ó! Ne félj, kedvesem! A szüleidet mélyen elaltattam altatóporral. Nem hallanak meg semmit. A falakat is levédettem, hogy könnyebben tudjunk beszélni.

– A szüleim tudnak rólad? – nézek rá méregetős szemekkel.

– Persze, csak ők is, és Ékám is eltiltottak tőled – válaszolt durcás képet vágva. – Mikor Ékám úgy döntött, hogy felemelkedteti a tündérek közösségét, azzal együtt, átvette az irányítást Erhard fölött. Az a könyv, amit olvastál, valójában egy átírat. Erhard nem arról írt, hogy a jó, hogyan győzi le a gonoszt, persze a végére megvolt a csattanó, de ő leginkább azt írta le, hogy a gonosz, miként győzi le a jót.

– Ékám elhitette a szüleimmel, hogy a gonosz köztünk van – jegyeztem meg. – Ez mégis mit jelent?

– Az emberek a gonoszak – vont vállat Bojána, majd a ruhát vizslatta a szemével. – Ezer évvel ezelőtt a tündérek és az emberek nagyon jól megvoltak egymás mellett. A király tündér volt, a királynő ember. Aztán jöttek az ellentétek, a féltékenység és a zűrzavar. A királynő, Délia megelégelte, hogy a férje másodrendűnek kezeli őt. Így egy kisebb csellel átvette az uralmat. A király, Ozmin annyira szerette a feleségét, hogy mindent megtett érte. Így, amikor a királynő arra kérte az urát, hogy szabaduljon meg a szárnyaitól, az megtette. Délia azt hitte, hogy ezzel a lépéssel jót tett a népének, de egy másik tündér uradalom királya, Rajnald megtámadott minket. Ozmint legyőzték, mert gyenge lett a szárnyai elvesztése miatt. Délia pedig belehalt a bánatba. A megmaradt tündérek szárnyait elvették, hogy később ne okozzanak problémát az új királynak. Csakhogy az emberek nem hagyták annyiban a dolgot. A szeretett királynőjük és királyuk nevében megfosztották Rajnaldot a tróntól. Rajnald hűséges alattvalói pedig harcba bocsátkoztak ellenük. Később, amikor a harcnak vége szakadt, az emberek úgy döntöttek, nem kérnek sem a fél-tündérekből, sem a tündérekből. Így sokáig a fajtám bujdosott előlük, majd titokban visszatértek az emberek közé, és vártak.

– Ezért tette azt, amit tett? – vontam kérdőre.

– Csak azt tette, amit helyesnek tartott – magyarázta, és megigazította a hajkoronáját. Amit helyesnek tartott. Ugye most csak tréfál? Hisz Ékám az embereket megfosztotta minden örömtől és boldogságtól, az álmaiktól.

– Ha mindez igaz, akkor te most miért vagy itt?

– Mert fel kell készítenem téged.

– A bálra?

– Az új életedre – mosolyog rám, majd kacsint egyet. Megcsóválom a fejem.

Túl könnyű és nevetséges, hogy Ékám tündér lenne. Hisz sosem varázsolt előttünk, nem repült, és senki a környezetemben nem volt tündér.

– Mit tudsz a péntek esti bálról? – tettem fel a kérdést. – Férjhez adnak?

– Igen – mondta ki olyan őszintén, hogy a gyomrom is összerándult.

– Ékámhoz? – álltam fel hirtelen a helyemről. – Ő vette nekem a ruhát.

– Dehogy! – legyintett nevetve. – A fiához, Arionhoz. Ő szintén fél-tündér, de megteszi.

– Megteszi? – köptem ki a szót. – Nem akarok férjhez menni egy olyasvalakihez, akit nem ismerek.

– De Hélioszt ismered – állt fel kaján vigyorral a képén.

– Ezt hogy érted? – hökkenek meg.

– Héliosz tündér még most is annak ellenére, hogy megfosztották a szárnyaitól – állt fel ő is kecses mozdulattal. Értetlenül nézek rá. – Felteszem, ha nem akarsz férjhez menni egy olyan férfihoz, akit nem ismersz, akkor menj férjhez olyanhoz, akit már ismersz.

– Hélioszt is csak néhány órája ismertem meg – hebegek. – A nevén és a rokoni viszonyán kívül semmit sem tudok róla.

– De ő az egyetlen esélyed arra nézve, hogy megszabadulj a börtönödtől – néz körbe elégedett arccal Bojána.

Nem válaszoltam, csak a ruhára néztem. Sokáig ez a börtön egy kislány szobája volt. Vajon visszakaphatom? És mi van, ha mindez egy csapda? Hogy bízzak meg Bojánában, vagy Hélioszban? Lehet, hogy Héliosz így akar megszökni? Ez lenne a terve? Engem feleségül vesz, és akkor szabad életet élhet? Mire feleszméltem, Bojána már nem volt mellettem. Hátraléptem és ekkor megreccsent a talpam alatt a jéggé fagyott könnycseppem. Letekintettem az apró darabokra. Miért fagytak meg a könnyeim? Miként lehet nekem tündérkeresztanyám? A szüleim miért nem meséltek róla? Féltek volna tőle? Ezért tiltottak el tőle? Vagy Ékám parancsára tették, ahogy Bojána is mondta? Arion. Vajon milyen lehet? Olyan, mint az apja? Ő tudja, hogy kit kellene feleségül vennie? „Ó! Ne félj, kedvesem! A szüleidet mélyen elaltattam altatóporral. Nem hallanak meg semmit. A falakat is levédettem, hogy könnyebben tudjunk beszélni.” – jutott eszembe. A ruhára néztem, majd az ajtóra. Ez az egyetlen esélyem, hogy szabad és boldog legyek.