Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet!!!

MÍG A HALÁL EL NEM VÁLASZT… - Pennát a kézbe

SZERZŐ: CHRISTIN DOR

CÍM: MÍG A HALÁL EL NEM VÁLASZT…

Mi mindent tennél meg a szerelemért? Meddig lennél képes elmenni azért, hogy újra azzal lehess, aki a világot jelenti számodra?

Nem tudtam mennyire szerettem, amíg el nem veszítettem. Nem tudtam, miért vártam a válasszal, amikor meg volt hozzá a pillanat. Hisz mindig őt kerestem, s amikor megtaláltam, azt hittem, elég ennyi, és boldogan élünk. Nem így lett.

Mert mindig van valami, ami nem engedi, hogy a boldogság tartós maradjon. A könny, a fájdalom, a tehetetlenség élteti. Hogy ez lenne a halál maga, vagy valami más, nem tudnám megmondani, de mindig is éreztem, hogy a közelemben van és csak vár. Várta, hogy szerelmes legyek. Várta, hogy a szívem egy másik szívért dobogjon, amely végül örökre megszűnt létezni. Ma éjjel lesz egy éve. Halottak napján vesztettem el a szerelmem. Azóta a gyász, a magány és a kesergés jelenti számomra a menedéket. A miértekkel, ha foglalkoztam, sem tudtam meg nem történtté tenni. De valaki felnyitotta a szemem, hogy lehetne másként is.

Daniel Springs vagánysága mellett humoros, kedves és életszerető volt. Szeretett ugyan sportolni, a haverokkal lógni és csajozni, de amikor megismerkedtünk, csak én voltam neki. Furcsa, hisz pont Halottak napjának éjszakáján ismerkedtünk meg, egy elhagyatott temetőben Salem, az egykori boszorkány lakta település környékén. Öt éves koromig jómagam is Salemben éltem, majd anyám elhagyta apámat, és engem is elvitt, és amiért apám dühében felakasztotta magát. Tizenhét éves koromban meghalt anyám is, amikor ismételten vissza kellett térnie Salembe, a vasúti átjárónál ragadt a kocsija, és a vonat elgázolta őt. Huszonhárom évesen úgy döntöttem, hogy a város újdonsült egyetemén tanulok tovább. Izgultam, hogy milyen lehet ott. A város a régi hiedelmeket, történeteket még most is átadják az ifjabb nemzedéknek. A hagyományokat pedig tisztelve rendezik meg. Ősi szokások elevenednek meg, ami egyszerre borzongató és mégis magával ragadó.

A nevem Wicca Perkins, a Perkins családból. A városban két Perkins család élt, ők voltak az alapítók. A nyugati Perkins család volt anyámé, a keleti Perkins család pedig az apámé. De mindenki egy kalap alá vette a két családot, hisz nagyon kevesen voltak azok, akik végül nem egy Perkinsszel házasodtak össze. Aki egy idegennel állt össze, számíthatott a Perkinsék haragjára, átkaira és száműzetésére. Az, hogy megtűrtek másokat maguk között, a városukban, csak egy jól kidolgozott kép volt.

Egyetlen Perkins nő maradhatott meg a városban anélkül, hogy a család kitagadta volna őt, s elzavarta volna még a környékről is. Ő nem volt más, mint a nagynéném, anyám húga, Ivy Perkins. Ivy egy kis boszorkány bolt tulajdonosa, melyben különböző illatszereket, gyógyfüveket, kenőcsöket, különböző készítményeket árul, és természetesen boszi kellékeket. Amikor megérkeztem a városba és bejártam minden szegletét, a koromfekete falú, vörös cserepes tetejű házat a város szívében, a Régi Város központjában találtam rá. A város három részre van felosztva. Az, ahol Ivy él és dolgozik nem más, mint a Régi Város, melyhez macskaköves utak vezetnek, az út mentén pedig tüskés bokrok. Mint valami rémregényben.

A város másik részén az idegenek élnek, mintha két külön világban élnének. Az emberek önfeledtek, a srácok buliznak, szinte barátias a hangulat mindenhol. Egy teaház itt, a másik sarkon kávézó, mozi, étterem és így tovább. Ahol nem állt meg az élet.

De a város harmadik része: a Perkins uradalom. Szinte már fájón abszurd és nevetséges. A Perkins kúria ötszáz szobájával, éjfekete falaival, ezüstszínű ablakkereteivel és erkélyeivel, francia- és angol kertjével, szinte királyi hangulatot kölcsönöz, de az ott élők mind fura népség. A kúria bejárati ajtaja fölött egy hatalmas címer látható, melyen megoszlik a két Perkins család, ahogy a ház felépítése is, hisz az egyik fele gótikus, addig a másik fele reneszánsz stílusú. A kúria olyan, mint egy múzeum, de Ivy elmondása alapján nemcsak élnek ott. Az épület akkora, hogy magába foglal egy iskolát minden korosztálynak, sportolási lehetőségeket ad, és minden, amit csak saját maguk szórakozásának tudnak be. És ahová idegeneknek belépni tilos. Én volnék az egyik a sok közül.

Ivy története első hallásra szomorú: beleszeretett egy idegen fiúba, aki nem tartozott a Perkins családhoz. Ám a fiú kitartása rávette a családot, hogy meghívják magukhoz. Ivy azt hitte, hogy ezzel megszűnhet a két család közös hagyománya. De a fiú épelméjűsége ment rá az Ivyval létesített kapcsolata által. Ivy onnantól kezdve nem állt szóba a Perkinsekkel, sőt elfoglalta a Régi Várost, ahol egykoron éltek, és valamiért eszük ágában sincs megtámadni a nagynénémet.

Daniellel együtt ugyanabba a hibába estünk, mint annak idején Ivy és Felix. Beleszerettünk egymásba, és a Perkins átok azonnal működésbe lépett. Egy éven át Daniel balesetek sorozatait élte át, de ő úgy volt vele, hogy mindig is izgalmas életet él, főleg mivel az extrém sportok megszállottja. A barátai csak nevettek rajta, és videó felvételeket osztottak meg róla. Ezeken a videókon viszont én magam láttam azt, amit a normál emberi szem nem, mégpedig, hogy sötét árnyak követik mindenhová Danielt.

Ivy figyelmeztetett, hisz vele is megtörtént a legrosszabb. Sosem heverte ki a szerelme elvesztését, s úgy döntött, segít nekem. Mivel szüleim révén boszorkánynak születtem, az erőm ott élt bennem. Ivy minden olyan alkalommal, amikor vagy nem voltam az egyetemen, vagy nem Daniellel és haverjaival lógtam, akkor a Boszorkánybarlangban töltöttem az időm, hogy kitanuljam a mesterséget általa. De ahogy egyre jobban telt az idő úgy éreztem, hogy Daniellel valami rossz fog történni. Ivy védőbűbáját gyakoroltam, amikor rájöttem, hogy csak egyetlen olyan estén szakíthatom meg a Perkins átkot, amikor a holtak és az emberi világ egybeolvad. Halottak napján.

Daniel az extrém környezet szerelmese. Ezért rávettem magam, hogy most az egyszer a természet nyújtotta buja örömök felé lépek. Daniel szinte rajongott az ötletért, hogy a régi temetőben randizzunk s töltsük az éjszakát egy kietlen kriptában. Ám nekem más terveim is voltak. Az előző nap éjszakáján mindent elrendeztem. A legelső boszorkány szülött kriptájába állítottam fel a védőbűbájhoz szükséges kellékeket: fekete, vörös és fehér gyertyákat, a hideg padlóra fehér porból készítettem el a halottak és az élők szimbolikus jelét: a keresztet átfedő ötágú csillagot; a mennyezetre pedig felszereltem egy hatalmas, ódon tükröt, mely annak idején még anyámé volt.

Daniel mit sem vett észre belőle, csak akkor kezdett gyanakodni és rosszul érezni magát, amikor fölébe helyezkedtem szeretkezésünk alatt, s úgy kezdtem el mormolni a védőbűbáj igéjét. Láttam rajta az értetlenséget és a riadalmat, és mintha ez adott volna nekem hatalmat, szinte extázisba törtem ki. Csak annyira emlékszem az egészből, hogy ráhanyatlottam, a légzésem szaggatott volt, kielégültem a vágytól és a boszorkány erőtől, mely felébredt bennem, mintha csak ennyi kellett volna hozzá. De amint felemeltem a fejem, az ő szemében már régen kialudt a fény. Mellkasába egy athamé volt belemártva, ahonnan a kibuggyanó vér már megszáradt. Rájöttem, hogy amit tettem, azt nem tehetem jóvá. A bűbáj valójában nem volt védőbűbáj. Ivy becsapott. Így akarta felébreszteni az erőmet, melyet hosszú évekig nem ismertem, amíg meg nem jelentem a városban. A Perkins család pedig ezzel a tettel elismert engem, mint vérbeli boszorkányt. Mikor hajnaltájt úgy döntöttem, hogy elmegyek Ivy-hoz, ő már tudta, mi történt, s én akkor jöttem rá, hogy csali voltam. Ivy nemcsak az erőmet ébresztette fel a véráldozattal, hanem az ő szerelmének, Felixnek az épelméjűsége is rendbejött, s ezáltal kikerülhetett a szanatóriumból.

A düh, a kétségbeesés és a Daniel iránt érzett fájdalom egy olyan formát öltött bennem, ami jeges bosszút követelt. Ivy azzal vigasztalt, hogy csak akkor tudom visszahozni az élők sorába Danielt, ha egy másik embernek az életét elveszem abban az időben és órában, amikor Danielét is elvettem. Csakhogy én nem akartam egy ártatlan ember életét kioltani. Perkins vért akartam. Hónapokig elmélyülten tanulmányoztam a Perkins család rítusait, mágiáit, bűbájait, igézeteit, amíg rá nem leltem arra, miként hozhatnám vissza Danielt anélkül, hogy feláldoznék egy ártatlant. Hisz elegendő egy olyan ember is, akit már elért egyszer a Perkins átok. Felix elméje ugyan felszabadult, de az átok mindinkább ott lebegett körülötte. Ivy ezért sem engedte őt vissza az idegenek közé, mert félt, hogy úrrá lesz rajta a sötét, háborgó rettegés.

A rettegés szót imádtam a legjobban. Amitől én rettegtem már megtörtént. De amire egy Perkins sosem számít, az maga a rettegés. Apám azért lett annak idején öngyilkos, mert mélyen legbelül mindig is rettegetett attól, hogy anyám elhagyja. Ez megtörtént. Anyám azért halt meg, mert rettegetett attól, hogy ha visszatér Salembe, akkor apám szelleme kísérteni fogja, és nem fogja elengedni őt. Így is történt. A vasúti átjáró azon környék helyszíne, ahol apám felakasztotta magát egy ottani tölgyfa ágára. Rettegésben éltettem a Perkinséket, amíg meg nem tébolyultak, vagy öngyilkosságba hajszolták magukat, vagy egymás ellen fordultak. Ivy is csak későn eszmélt rá, hogy mit is akarok valójában. Felix lett az ő rettegése. A férfi féltékenysége párosult elméjének sötét részével, és Ivy menekült előle, de hiába. Ivy rákényszerült arra, hogy megölje a szeretett férfit azzal az athaméval, melyet én használtam Daniellel szemben.

Ma éjjel lesz egy éve. Halottak napján vesztettem el a szerelmem. A bosszúm véget ért. Ivy volt az utolsó Perkins, akit el kellett intéznem. Szenvedés lett az ára annak, amiért becsapott és hagyta, hogy megöljem azt a férfit, akit mindennél jobban szerettem. Most itt vagyok, abban a kriptában, ahol Daniel teste még mindig ott pihen a fehér porból felrajzolt szimbólumon. Mintha azaz egy év el se múlt volna. Mintha még mindig ugyanaz a nap volna. Mint mikor magára hagytam, s mindenki eltűntként kezelte, mert nem akartam, hogy ráleljenek.

– Mi mindent tennél meg a szerelemért? Meddig lennél képes elmenni azért, hogy újra azzal lehess, aki a világot jelenti számodra? – kérdeztem fennhangon, mialatt lenéztem a kezemben lévő athaméra. – Mindent felperzselnék. Mindent lángok emésztenének. Mindenki, aki ártani mert, szenvedésbe taszítottam. Vérük tapad kezemhez. Véred tapad lelkemhez. Szerelmem adtam neked. Szívedet adtad nekem. Reményt adtál létemnek. Szenvedést adtál lelkemnek. Köd ereszkedett elmémre, nem láttam tisztán arcod, s végzeteddé váltam e napon. Daniel teste mozdulatlan volt. Semmit se szerettem volna jobban, mint életben látni, hallani őt, átölelni forró testét. Lüktető halántékkal térdeltem le mellé és az athamét bámultam hosszasan. – Azt hittem, ha Ivy szerelme felőrli önmagát, akkor te felébredsz álmodból. De úgy tűnik, én álmodtam csupán. Minden Perkins odalett. Ivy volt az utolsó… – egy pillanatra beleszédültem a gondolatba. Nem Ivy volt az utolsó Perkins. – Én vagy az utolsó Perkins – könny szökött a szemembe, éreztem a hidegségét, ahogy végigfolyt az arcomon. Az utolsó Perkins. – Az utolsónak vére adja rád áldását. Az utolsónak vére tagadja meg a család átkát. Az utolsónak vére engedjen élned – átvágtam a csuklómat az athaméval és a vér sötéten ragyogott fel a felszínre érkezvén. – Szíved dobbanjon újra. Szemed nyisd fel. Lelked térjen vissza. Tested ne holt, hanem élő legyen – véremet Daniel sérült mellkasára csöpögtettem és reménykedve néztem az arcát. Ám nem történt semmi. A seb nem gyógyult be. A halott nagyon is mozdulatlanul hevert. Nem erre számítottam. Ismét ránéztem az athaméra, majd hirtelen mozdulattal a saját mellkasomba vágtam. – Az utolsónak vére adja rád áldását. Az utolsónak vére tagadja meg a család átkát. Az utolsónak vére engedjen élned. Az utolsónak vére által térj vissza a halálból. Térj vissza, Daniel – suttogtam hörögve, majd elterültem Daniel teste mellett.

– Már azt hittem, örökre itt poshadok – szólaltam meg kelletlenül. Lassan felkönyököltem és lenéztem a magam mellett elterülő Wiccára. – Az utolsó Perkins. Ha tudnád kedvesem, hogy ez csak félig igaz, nem tetted volna meg, amit most tettél meg értem. Egek! Feláldozta magát a ribanc értem, mert szeret. Én meg csak azért voltam vele, hogy elvegyem az erejét. Igaz, a bűbája olyannyira megkötött, hogy nem tudtam egykönnyen szabadulni. És ha nem lettél volna belém ilyen elvetemült módon szerelmes, ítéletidőig várhattam volna, hogy megszabaduljak a pecséttől.

– Az eltűnt Daniel Springs – tapsolt örömtelien Sarah Bloom, a barátnőm, aki feláldozta kapcsolatunkat azért, hogy én bevégezzem a sorsom a Perkinseken. – A felszabadulás édes mámora – hahotázott.

Felkeltem a helyemről, mély és nagy levegőt vettem, mert érezni akartam a tüdőmbe áramló levegőt, mely mégha fájdalmasan is hatott rám, de örültem neki, hogy nem haltam meg. Wicca abban a hitben volt, hogy meg kell mentenie engem, de közben Ivy szertartása hamisnak bizonyultak, hisz a nő nem védelmet akart biztosítani a számomra, hanem visszahozni Felix Hunter tiszta elméjét. Felix annak idején ugyanazért csábította el Ivy-t, mint én nemrég Wiccát. Egyikünk sem tudta, hogy sikerülhet. Nekem sikerült.

– Felix? – kérdeztem rá hevesen.

– Ivy megölte – közölte Sarah. – Azzal ott – mutatott a Wiccában lévő athaméra.

Felsóhajtottam. Bármennyire is nehéz elhinni, Wicca jó fej volt velem és a srácokkal, de nem volt szabad elfelednem, hogy ki ő valójában. A Perkinsek megnyomorították az idegenek életét. Jómagam boszorkányvadász volnék, ahogy Felix, Sarah és még sokan mások. Félig Perkins szülöttek, akik a vétkes szerelmek gyümölcseiként látták meg a napvilágot. Wicca addig nem tartozott teljesen a Perkinsékhez, amíg ki nem teljesedett általam az ereje. Az, hogy éjszakai randira hívott, még nem volt gyanús, de amikor a kriptába értünk, éreztem a zsigereimben, hogy a csaj többet akar egy kis szexnél. A mellkasomba belevágott athamé volt a csepp a pohárba, és ha akkor a bűbáj nem hatott volna oly erősen, akkor vissza tudtam volna támadni, mégha ezzel a lebukásomat is kockáztattam volna. Gyorsan a halott lányhoz léptem és kirántottam belőle az athamét, míg Sarah fellobbantotta tűzerejét, melybe a tőrt tartottam. A vér sisteregni kezdett rajta, majd a fegyver sikítva pusztult el s vált hamuvá.

– Ezzel vége – ölelt át Sarah, de megdöbbentem, amiért nem érzem azt az iszonyatos elégedettséget és boldogságot, mint mikor végeztem egy-egy boszorkával. Sarah érintése sem hozott lázba. Ugye nem változtam meg halálomban? – futott át agyamon a gondolat. Visszatekintettem Wiccára, aki vérbe fagyva feküdt a padlón. Majdnem ugyanott, ahol egy éven keresztül én. Valamiért sajnáltam, amiért ezt tette magával. Ne mondd, hogy beleszerettél egy Perkinsbe? – róttam meg magam.

Megragadtam Sarah karját és kivonultunk a kriptából. A kripta bejáratát beomlasztottuk. Egy év semmittevést kell kiküszöbölnöm. Már alig vártam, hogy a többiekkel bulizzam.

– Ribancnak nevezett – kuncogtam Wicca közelében, aki lassan a hátára fordult. – Tudod mi a jó a Halottak napjában? Hogy nem halsz meg hiába.

– Ezt mondd az összes Perkins nevében – közöltem fanyarul. Magam is beláttam, hogy nem érdemes feláldozni egy férfiért az életed. A francba is! Hisz szeretem azt az átkozottat! Daniel, mint boszorkányvadász. El se hittem volna, ha csak úgy a képembe mondják, de amikor meghaltam, abban a pillanatban láttam őt azelőttről, amikor én még nem éltem a városban. A Perkinsek kitagadott gyermekei közé tartozik és fel akart használni, hogy megszerezze az erőm. Vajon sikerült neki? A vérmennyiség, mely a sebére került, bizonyára már dolgozik benne.

– Egy évvel ezelőtt megakadályozhattam volna Daniel úgynevezett álomszerű halálát, de kíváncsi voltam meddig jutsz el – közöltem gúnyosan. Wicca rám nézett azokkal a megvető szemekkel és csak vigyorogtam. Még szerencse, hogy annyit tudtam neki sugallani odaátról, hogy az én kriptámba vigye véghez a szertartást, mert ezáltal én is erőre kaphattam.

– És most mihez kezdünk? – álltam fel, majd a vérvonalam megteremtőjére tekintettem.

Elisabetha Perkins arcán ravasz mosoly jelent meg. A halott boszorkány végül visszatérhetett a való világba, ahonnan a saját férje száműzte el. Micsoda család! Nem tudom eldönteni, melyik ága vérszomjasabb. A Perkins nők és férfiak egyaránt a féltékenységüknek, a szerelmüknek, a becsvágyuknak a végzete. Daniel most még megúszta ennyivel, de hamarosan szembe találkozik azzal, aki majd áthatol védelmet biztosító pajzsán.

– Azt hiszem, vagyunk olyan állapotban, hogy elvegyüljünk az ünneplő seregen – nézett magára. Mint két istenverte boszorka, akiket a halálba tántorítottak. Elisabetha kirobbantotta helyéről a bejáratot és mindketten újult erővel, bosszúszomjasan léptünk ki a holdtalan éjszakába. A Halottak szellemei körülöttünk jártak. Mindenki minket követett. Milyen csodás is a Halottak napja.