Üres vászon

 Az üres vászon olyan, mint az üres lap. Nincs rajta semmi, még egy kávéfolt sem. És egyszer csak megjelenik rajta az alkotás. Először még vonalak, vagy csak néhány betű jelzi, hogy elkezdődött valami. Majd kezd egyre bővülni, színesedni, körvonalazódni és megjelenni.

Életre kelni. Életre kelteni.

Hogy egy példát hozzak. Párszor volt, hogy részt vettem egy-egy versenyen, nem is igen volt verseny, hanem egy próba. Tudsz-e úgy alkotni, hogy megvan adva a keret, egy adott történet helyszíne, vagy egy kép, vagy bármi.

Ez azért is volt jó, mert rájöttem, hogy nem tudom teljesen magam behatárolni, elkeríteni. Próbáltam a legjobbat kihozni egy-egy írásból, de az is lényeg volt, hogy láss egyszer írói szemmel, láss egyszer olvasói szemmel, láss egyszer az adott szavakkal, képekkel, zenével.

Tudtam, hogy nem mindig találtam meg az adott szavakhoz, vagy képekhez a sztorit, valahogy nem mindig tudtam kihozni azt, amit igazából kellett volna.

A lényeg az, hogy motiválhatnak-e ezek a dolgok? Igen. Még akkor is, ha nem akarod, vagy először nem azonnal ragad meg, és mégis, utána egyszer csak azon kapod magad, hogy hűha, ebből lesz valami.

Az adott képen itt a telihold az, ami vonzza a szemem, majd a nő, aki egyedül üldögél, a virágba borult faágak, amik félig eltakarják a holdat, a szürke, fekete, rózsaszín keveréke, a lépcsősor, amin feljutott, a ruha, melyben a nő van, és a táj, ami körülveszi, ami távol van tőle, a magány érzése jut eszembe először.

Vajon ilyen lenne egy magányos nő? Ilyen lenne maga a magány? Imádom a teliholdat. Egyedül az zavar, hogy nincs egy profi gépem, amivel le tudnám normálisan fotózni. Semmi bajom vele. Ráadásul Sailor Moon rajongó vagyok, nekem a hold, az nem csak egy hold, hanem a Hold. Egyszer volt egy könyv, amin szerepelt a hold mindkét oldala, amit mindig lát az ember, és az, amit csak képekről láthat.

A hold szimbolikus jelentése is adhat löketet akár az íráshoz. Általában a holddal összekapcsolják a farkasokat, főleg a vérfarkasokat. Teliholdkor fényesebb az éjszaka. Mégis úgy lehet érzékelni, hogy magányosabb, mint újhold idején. Ki tudja? Nekem mindkettő megfelel. A boszorkány imádatomhoz is hozzátartozik a hold minden fázisa. Teliholdkor és újholdkor jó kártyát vetni, füstölővel, gyertyával összhangot teremteni, varázsolni.

De mi lenne a története ennek a képnek? Biztos, hogy magányos nőről van szó? Nem lehet, hogy épp várakozik valakire, akivel mindig ugyanott és mindig telihold idején találkoznak? Egy hónapban egy-két alkalom... kivitelezhető. Vagy ez egy búcsú lenne? Valakitől vagy valamitől? Vagy egy változásról szól? Olyan, mintha a nő ruháját nem takarná a virág, hanem pont azzá kezdene változni. Mintha telihold idején ismételten virágba borulna, eltűnne egy időre mindenki elől. Vagy épp ellenkezőleg, pont telihold idején valami megtörte felette az átkot, vagy varázslatot, és a gyönyörű virágbokorból előtűnik a nő. Vagy, mivel a kezében egy üvegpoharat (én annak nézem) tart a kezében, olyan, mintha választás előtt állna: ha megissza, végleg emberként élhet, ha nem issza meg, visszaváltozik növénnyé.

És ilyenkor felszisszen a kedves olvasó, hogy mi a fenét akart ezzel az író?

Szóval, mi lenne ennek a képnek igazából a története?

Mit gondolnál bele?

xoxo

Képzelet, motívum, karakter, leírás, és egyebek

Lehet már foglalkoztam a témával. De az is lehet, hogy nem. Na mindegy. A lényeg, hogy nem nézek most utána, hogy igen, vagy nem.

Kezdetben, mikor a legelső regényemet/regényeimet kezdtem el írni, és az nem az Ősi Vér volt, akkor nem igazán hagyatkoztam másra, csak a képzeletre. Helyszínek, szereplők, képkockák, párbeszédek, jellemek, történések, bármi.

Aztán néhány blogban észrevettem, akik írtak regényeket/fikciókat, hogy képeket tűznek az adott karakter mellé. Ez először meglepett, de aztán én is rákattantam a dologra, úgyhogy a későbbieknél már alkalmaztam is.

Előnye, hogy sok esetben az adott karaktert, amit kitaláltam, hasonló képeket próbáltam felkutatni. Hátránya, hogy a képzelet elkopik, és erős támasz marad az adott fénykép. Na már most, amit elképzelek karaktert, főszereplő/mellékszereplő az okés, de mikor próbálok hozzávetíteni egy képet valakiről, az már nem igazán. Mivel a képzelet által kreált karakter az nem a fényképen látott férfi/nő. Ami azt jelenti, hogy egy adott regény szereplőit amennyiben el tudja képzelni az ember, az már önmagában jó, és ez mindenkinél más, viszont, ha az adott karakterekhez hozzátársulnak olyan képek pl.: színészek, énekesek, focisták, celebek, nem celebek, akkor a kitalált karakter az adott képhez igazodik az olvasónak. Nem mindig, főleg, aki nem hagyja befolyásolni azt, hogy ő miképp gondolja az adott szereplőt el. Én mint írói palánta ugyanebbe a hibába estem, hisz eleve olvasó is vagyok a saját vagy mások regényeinek. Így van, hogy egy adott regény borítóján lévő páros nem biztos, hogy megegyezne azzal, akit/akiket én elképzelek olvasás közben. Remélem, nem vagyok bonyolult. Ez körülbelül olyan, mint mikor megfilmesítenek egy regényt, és az adott szereplők nem egyeznek az általad elképzelt szereplőkkel. Vagy valami ilyesmi.

Volt rá példa, főleg az Ősi Vérnél, hogy megvolt az adott karakter, ki volt dolgozva a jellem és a küllem, aztán szembe jött egy fénykép és wao.... ez kell.... ez az én emberem.... passzol stb.... Volt olyan is, hogy 3-4 kép is megtetszett és pont az adott karakterhez passzolt, így sokszor gondban is voltam, hogy melyik legyen a dominánsabb. Volt, hogy az egyiknek a haja, a másiknak az arca, a harmadiknak a szemszíne tetszett, és így tovább. Montázs. A hogyan képzelnéd el? játék.

Viszont azt is észrevettem, hogy van, hogy pont egy fénykép, legyen az személy, háttérkép, csendélet, festmény, tárgy, bármi, majdnem bármi, ad löketet a továbbíráshoz. Sok esetben nálam egy fénykép nem az adott dolgot láttatja/mutatja. Olyan, mint mikor látsz egy képet, vagy le akarsz rajzolni valamit/valakit és mást mutatsz, mást látsz benne, mást rajzolsz le, mint amit valójában látsz. Kissé faramuci, vagy minek nevezzem. Viszont az írás megy tovább. Van mikor nem, de a legtöbbször igen. Ez olyan láss a kép mögé, vagy mit ábrázol pontosan, avagy mit gondolt a költő/festő?

Például sosem jártam Japánban, mégis az Ősi Vér nagy része ott is játszódik. Ehhez jött segítségemre a későbbiek folyamán a Google térkép, és azokat a pontokat jártam be, főleg Tokiónál, ahol körülbelül játszódik a történés. Előtte viszont a jól ismert animék segítettek elképzelni egy adott helyszínt.

És ha már animék, akkor van, hogy annyira megtetszett egy adott karakter, akár a hajszíne, a szeme állása, vagy a karaktere, hogy felvillant előttem egy regénytervezet, vagy egy már adott regényhez tartozó szereplő további alakulásához segített. Ugyanez vonatkozik a régi hiedelmekre, legendákra, történetekre, elmesélésekre, régi mesékre, sztorikra. Mindben van valami, ami löketet adhat a továbbíráshoz, vagy egy karakter fejlődéséhez, esetleg rájövök arra, hogy valami nem okés, valami még hiányzik, vagy pont jó, esetleg letérhetek az útról. Ősi Vérnél ez akár Lilith esete, a Pokol Királya, vagy helyszínként maga a Pokol leírása stb.

Például van egy adott szakma, orvos, tűzoltó, építészmérnök, tanító stb. és tudom, hogy a szereplőimnek, főleg, ha nem egy fantasyról beszélünk (a vámpír vámpír, a vérfarkas vérfarkas), akkor valaminek lennie kell, és mikor megvan, hogy a drága mivel foglalkozzon, egy kicsit lestrapálom magam azzal, hogy ez mind szép és jó, de én magam ebbe a szakmába sosem dolgoztam, még a közelében sem voltam. És akkor hogyan tovább? Jó, nem azt mondom, hogy bele kell merülni, de ha pont olyan a szereplő, akinek az adott életéhez szorosan társul a szakmája, hivatása, hobbija, akkor ja... valahogy ebbe bele kellene képzelni magunkat. Ilyenkor jönnek a filmek, sorozatok, különböző komolyabb vonalú könyvek, és amennyiben kutatómunka is kell, akkor marad az internet, és valahogy összehozom a néha összehozhatatlant. Ezt hogy kell elképzelni? Nagyon sehogy. Na jó, pl.: a Sorsháló 2. főszereplő pasija, Lengyelnek Viktora tűzoltó volt, és szerintem annyit elárulhatok, hogy a hivatása nemcsak a múltjában lesz jelen. Főleg, hogy maga a tűzoltóság és maguk a tűzoltók adott szituációkban lesznek, és én, mint írói palánta, aki egyben irodai dolgozó, aki munka- és tűzvédelem alatt csak bólogatok, hogyan kell eloltani egy tüzet, főleg a készülékkel.... ja.... folyt.köv... Vagy ott van az Ősi Vérben Isabelnek Delaney-ja, aki kutatóorvos.... na annyit konyítok a kutatáshoz, meg az orvostanhoz, mint a tűzoltáshoz, semmit, szóval drága szakavatott regényem szereplője komolyan kutat, és amikor felmerül a DNS és társai, akkor agyamnak egy zuga felkészült a megoldásra. És nem egyszer rágtam már át magam azon a részen, de még mindig van kérdőjel bennem. Még szerencse, hogy nem mostanában folytatom a könyvek kiadását.

Ugyanez vonatkozik a diákokra, mármint azon regényeim szereplőire, akik diákok, gimnazisták. Én nem voltam gimnazista, csak középsulis, pont elég volt, megvolt, jó volt, ennyi volt. Viszont azért mert kivonultam a suliból, mert megszereztem anno a kékséget, azaz a bizit, még nem árt tudni, hogy a mostani diák/tanuló hogyan öltözködik, viselkedik, hova jár, mit csinál stb. És itt is jönnek képbe bizonyos helyszínek. A valósággal meg nem egyező, de valóságnak tűnő helyszínek. Jól megfogalmaztam. Pl.: szórakozóhelyek, és egyebek. A Sorsháló 1-ben és 2-ben ilyen helyszínek vannak. Próbálok olyan elnevezéseket találni, ami még véletlenül sincs a valóságban, nehogy valaki felháborodjon, mert biztos hasonlít, vagy mert ilyen nevezetű hely már van. Nem kevés idő kinyomozni, hogy van-e vagy nincs. Eddig legalábbis olyanokat írtam bele, amikről tudomásom nincs. Ez valamiért nekem nagyon fontos. Azt hiszem a helyszínekről viszont már korábban írtam, szóval nem ismételném meg magam újra.

Motívumok a regényekben. Hozzunk egy példát. A halál motívuma. Az Ősi Vérben elég sok a halál, szóval van, hogy kegyetlen voltam s leszek. Nem azért, mert konkrétan az akarok lenni, hanem azért, mert a regény e nélkül nem működik. Bemutatni, jobban mondva leírni egy ember vagy halhatatlan halálát nem egyszerű, főleg, hogy nemcsak annyit írok, hogy az megölte amazt, ez meghalt az által stb., hanem van egy egyfajta leírása, hogy miképp. Olvastam már néhány olyan regényt, ami nem a romantikához volt köze, de nem is volt az a brutális, elfajzott olvasmány. Viszont filmeknél, főleg akció, thriller, horror, dráma, na ott azért voltak s vannak olyanok, amik hűűűű lasagne azanyje, és hát na.... szóval, filmben látva, és hasonlót produkálni írásban nem ugyanaz. Mert a látvány önmagáért beszél, hisz látod, mi lesz az áldozattal, vagy a gyilkossal, ugyanakkor ezt úgy leírni, hogy ne legyen szájba rágós, ne legyen túlzó, hanem hiteles, na.... néha igen van benne munka.

Csúnya, ronda, vulgáris kifejezések, szavak. Azt hiszem erről már egyszer írtam valamikor korábban. Ja. Az Ősi Vér amolyan tiszta jellem, alig található benne csúnya szó, nem úgy, mint a Sorsháló 1-ben. Ez az első olyan regényem a többi mellett, ami kimondottan a brutalitásra, a valós erőszakra is épül. Szóval nincs benne kegyelem, nincs benne báj, kecsesség, meg légvonal, sem finomkodás. Mikor el kezdtem írni, nem gondoltam volna, hogy mindaz, amit leírtam, az igen nagy kérdőjel a mai napig bennem. Ugyanis persze tudvalevő, hogy a világ tele van erőszakkal, verbálisan, nonverbálisan, és így tovább. Kimondottan olyan regényt akartam és akarok, ami ezt is mutatja. Ebben a regényben a finomkodás az amolyan öngyilkos jelleg. Mikor leírtam, hogy mi történik a Marusek Alexszel, akkor egy kicsit elgondolkodtam, hisz akár a későbbiek folyamán olyan is olvashatja, aki jóval érzékenyebb a témára, fiatal stb. Viszont, ahogy már írtam, nem finomkodhatok benne, mivel a regény megköveteli a történésekhez, a szereplőkhöz. És mégis bennem van a mai napig, hogy nem túloztam-e benne. Ami azt illeti talán, de az is lehet, hogy nem, mégis úgy döntöttem, hogy a regénynek ez a vulgáris világa megmarad. És itt visszatérve a halál motívumához, itt is, mint az Ősi Vérnél sok esetben gondolkoztam azon, hogy ki mikor és hogyan.

A halál motívuma mellett jelen van mindjárt az elvesztés fájdalma, annak feldolgozása, és minden olyan gondolat, ami akár bosszúhoz is vezethet. Mindezek leírása nem egykönnyű számomra. Ahhoz, hogy leírjam bele kell élnem magam. Ez olyan, mint mikor valaki néz egy filmet, és annyira beleéli magát, hogy akár sír is alatta. A halál, a szerelem, és minden olyan érzelem, ami azzal társul, hogy szavakba öntsd, az olyan, mint mikor kiadod a lelked, a lényed azon részét, amit talán sikeresen elnyomsz magadban. Szóval, nem egyszer írtam már úgy le fejezetet, hogy basszus alig láttam a könnyeimtől, összeszorult a torkom, görcsben volt a gyomrom, és akár remegtem is, mert dühös voltam, mert szomorú voltam, mert tudtam, hogy le kell írni, mégsem akartam, de mégis úgy lett.

Amikor tudom, hogy eljött az idő az egyik szereplőmnek, akkor tudom, hogy megváltoztathatnám a dolgok menetét, de az élet sem ilyen. Az életben is vannak, akiket elveszítünk, akiket nem látunk viszont, és ez nem maradhat el egy regényből azért, mert íróként ezt megtehetnénk. Én nem teszem meg. Sokszor fáj, ha egy szereplő útja véget ér, persze nem azt mondom, hogy mindegyik szereplőé, mert vannak azon rövid ideig tartó szereplőim, akik csak ezért vannak egy-egy fejezetben. Ugyanakkor hozzájuk tudok kötődni, és olyan érzés, mintha elárulnám őket azzal, amilyen véget szánok nekik.

Szóval, az eddigi írói éveim alatt, a felgyülemlett regények/regénytervezetek arra várnak, hogy befejezzem őket, kiadjam őket és polcra tegyem őket. Ez is egyfajta vég egy regénynek. Hisz az utolsó fejezet, az utolsó mondat, az utolsó pont az, ami bezárja mögöttük a kaput. És ugyan bármikor újra lehet olvasni a történetet, de mindig odajutunk az utolsó pontig, hogy vége.

Talán emiatt is húzom halasztom az Ősi Vér utolsó könyvének befejezését. Mert tudom, hogy az az utolsó, és amint befejezem, nincs tovább. Igaz, hogy eddig csak az első könyv jelent meg belőle a hatból, és már jó ideje a többinek is kiadásra kellett volna kerülni, de addig amíg az utolsó résszel nem végzek, addig megmarad az asztalfióknak. Ahogyan a többi is.

Ennyi lettem volna mára.

xoxo

Írni és élni hagyni - önmagad lenni

Ha az írói szakmát tanulni lehetne, akkor már annak idején jelentkeztem volna...

De! Ezt szerintem nem lehet csak úgy tanulni. Én például nem tudnám, mert olyan lenne számomra, mintha megkötöznének.

Érezni. Beleélni magunkat. Rágondolni. Álmodni róla. Ismerni a szereplőket, a helyszíneket. Elképzelni. Továbbgondolni. Formálni. Írni és élni hagyni... khm... önmagad lenni.

Sosem kaptam válaszokat, visszaigazolást. Egyszer-kétszer megpróbáltam egy-egy személynek a véleményét kikérni, de vagy eleve nem foglalkozott vele, vagy az idő nem engedte számára, hogy megtehesse. Szóval, nem vagyok az a szerencsés típus, aki mindezt megkaphatta volna. Kivéve az öcsémtől, aki szintén művészi beállítottságú. Ezen a téren csak mi ketten vagyunk fekete bárányok a családban.

Szóval, kis világom rejtett zuga sokáig elzárt volt. Aztán megpróbáltam a blogolást, semmi sikerélmény, ám a verses blogom szépen gyarapszik. ❤😂

Nem adtam fel. Persze voltak más blogok, amiket már nem használok, nem foglalkoztam vele. De mindegy is!

Ihlet. Egy nagyon fontos momentum az íráshoz. Ahogy a képzelet is. Na ennek a párosítása sem mindig törekszik arra, hogy pontosan egyszerre működjön. Amikor meg megvan a hatás, akkor lehet, hogy nem vagyok gépközelben. Volt, hogy iskolai órák alatt alig vártam, hogy valamit lefirkanthassak, persze nem mindig sikerült, főleg, ha kiment a fejemből a gondolat, mert a helyét átvette egy másik.

Zene. Mostanában bajban vagyok a zenehallgatással, mert amint zenét nyomok be, akkor tuti, hogy az írás nem fog zavartalanul menni, mert olyankor meg táncolhatnékom van. Vegyesen hallgatom, mikor milyen a lelkivilágom. Régebben, ha mérges voltam, akkor persze jöhetett a rock. Most viszont, ha nyugodt vagyok, akkor hallgatok rock zenét. Általában megesik az is, hogy a rock után pop zenét vagy egy kiadós remixet hallgatok meg, vagy ami épp adódik. Szóval, a zene lassan már nem segít az írásban, hanem épp ellenkezőleg, koncentrációhiányt okoz.

Olvasás. Vannak még könyvek, amik még mindig váratnak magukra, de néha a kezembe akad egy-egy regény, amit ha lassan is, de ki tudok olvasni. Annak idején azért ennél jóval több könyvet faltam, nem érdekelt, ha késő este, de olvassak. Na ja!

Írás. Felemelő tudna lenni, ha végre a kezemben érezhetném a saját könyvem, az első regényem. Lehet annyira várom, hogy amikor odakerül a sor, akkor meg elmúlik a varázs. 😱😲😶😭 Szerettem volna részleteket bemutatni a készülődő regényemből, de mindig meggondoltam magam. Valamiért nem éreztem azt, hogy ezt meg kell tennem, pedig volt rá példa, hogy el kezdtem írni a blogba, de aztán mindig kitöröltem. Talán, mert tartok egy kicsit mások véleményétől, nem tudom. Voltaképp az öcsémen kívül más nem is olvasta... ja, de... én. 😉😇😆😢 Mily megható!

Jelenleg az újraolvasás tart/tartana (ha nem blogolnék feleslegesen), ami egész jól megy... eljutottam a 33. oldalig, ami a 2. fejezet kezdődik... 💣💔💘😓 Mert megint blogolok, mert megint zenét hallgatok (Lesley Roy) és... igen magától nem fog a végére érni.

Fantasy regény.

A szereplők többségében vámpírok, vérfarkasok, angyalok, démonok, boszorkányok és emberek. Megszámlálhatatlan szereplő. Egy-két alkalommal megpróbáltam összeszámolni, de a végéig sem értem. És már nem is próbálkozom. Tudom! Tudom, hogy fantasy és különleges lények... tudom, hogy sok ilyen regény készült az elmúlt... 30-50 évben... kb... és talán keveset is mondtam. Tudom, hogy az ilyen szereplőkkel teletűzdelt regényben a történet se mindegy, hogy mi. Felkelti az érdeklődést az olvasókban?

A történet mondhatni áll egy fő cselekményszálból, és mint falevélen az erezet áll néhány mellékszálból. Én igazából szerettem volna leegyszerűsíteni, de a fantázia egy olyan világ, amellyel vitába szállni nem lehet. Még akkor sem, ha rákényszeríted magad. Legalábbis nekem nem sikerült és mindent, amit lehetett beleírtam a regénybe.

A helyszínek számomra különlegesek. Amikor megálmodtam a prológust, tudtam, hogy hová kell helyezni a történetet. Ennek ellenére vannak olyan helyszínek, amelyek félig-meddig fantázia, és vannak valós helyszínek is.

Nem törekszem a tökéletességre. Az én regényemben is lehetnek hibák (és nem csak egy elmaradt vesszőhibáról lehet szó), amelyeket maga az olvasó fog felfedezni, aki eldönti, hogy tetszik neki vagy sem, hogy érdekes vagy sem. Olvasóként már megtapasztaltam, hogy nem létezhet egyforma könyv. Ha mégis, akkor nem azért, mert így akar a másik író még jobbat írni. Én legalábbis sosem olvastam ugyanolyan történetet, igaz, az elmúlt időszakban nem igazán foglalkoztam az olvasással.

Azt tudom, hogy számomra ez a regény nagy kihívás volt és még az is, mivel még nincs befejezve. Igen fiatalon kezdtem hozzá, sok változtatás, bővítés, javítás vette kezdetét, ahogy egyre jobban közeledtem a 30-hoz. Tudom, nem a kor számít, főleg ha valaki íróként akar bemutatkozni egy ország előtt... vagy először maradjunk még a megyénél.

Hm... az igazsághoz még hozzátartozik, hogy szerettem volna ebből a regényből kihozni egy könnyed, csajos, kis olvasmányt (kb. 300 oldalra gondolok a kis szóra). Ám az érzelmi hangulatomnak hála és a történet vonulatának köszönhetően ez megváltozott.

A regény eddigi állása szerint hat könyvből tevődik össze (6 - ez egy bűvös szám). Az újraolvasás mellett a könyvborító és a fülszöveg megalkotása folyamatban. Már most úgy érzem, hogy a szeptemberi hónapom másról se fog szólni.

Hát jelenleg ennyi! xoxo

Korhű regények

Ez egy újabb feladat volt számomra. Korhű regények ábrázolásáról kellett írnom. Hamarosan felteszik a Pennát a kézbe blogra is. Remélem tetszik, amit összeállítottam. Próbáltam rövid lenni.:)

Mitől függ a hitelesség, a korhű ábrázolás? Mire kell figyelni?

A korhű regények számomra nagyon közel állnak hozzám. Szeretem, mert csodás történeteket, lebilincselő szereplőket mutatnak be és egy olyan környezetet biztosítva vele, amivel a fantázia mozgatórugójává válik. Páratlan szépségű, magával ragadó és tagadhatatlanul megközelíthetetlen.

Lehet igaz történeten alapuló, történelmet felvonultató és lehet fiktív, magunk által kitalált helyszínen játszódó, kitalált szereplőket formáló, kreált történetet elmondó. Az előbbinél fontos a hitelesség és a korhű ábrázolás, aminek előnye, hogy megismerhetünk egy olyan korszakot és benne élt emberek életét, amelyet talán csak a történelem könyvekben olvashattunk, azt is röviden. Ám itt is fellelhetőek olyan hézagok, melyeket aligha ismerhetnek még maguk a történelem kutatók is, így azok kitöltésére a fantázia ad lehetőséget, de azt is mértékkel. Az utóbbinál valamelyest elrugaszkodhatunk a megszokottól, de figyelni kell arra, hogy valamennyire hiteles maradjon. Nekem ez fekszik a legjobban. Nem annyira kötött, mint az előző, de nem is annyira szabad. Van mozgástere, ugyanakkor ha kell, visszahúz.

Az ábrázolásnál meg kell figyelni az akkori kor jellegzetes frizuráit, a ruhákat, a viselkedési szabályokat, a beszédmódot, lehetőség szerint, ha van rá mód ezek után könyvtárakban is érdemes utána nézni vagy filmekből is nyerhetünk ihletet, de ha már nagyon muszáj felkereshetünk olyan szakértelemmel bíró embereket is, mint például divattervező. Itt az adott kor épületeit, stílusirányzatát is alaposan meg kell ismerni. Figyelni kell arra, hogy melyik országban mikor érvényes például a romantika vagy a reneszánsz. Mettől meddig tartott a lovagi kor, a királyságok, hercegségek, birodalmak. Kik voltak akkor az uralkodók, milyen törzsek éltek abban az időben. Milyen hagyományoknak, vallásnak éltek. Miképp viszonyultak egymáshoz az emberek. És az egyfajta hierarchiai rendszert is szemügyre kell venni, ki hová tartozik, alá-fölé rendeltségi viszony, ki tartozik magasabb vagy alacsonyabb pozícióba. Na ez számomra kissé magas mérce, de általában megoldom. Miként éltek és dolgoztak akkoriban az emberek. Hogyan nevelkedtek s neveltetik saját gyermekeiket. Mit tartottak helyénvalónak és mit nem. Nagyon sokféle szempontot tartok fontosnak és kevésbé fontosnak, de mindig mérlegelek, hogy még véletlenül se legyen az, hogy valamit kihagyok.

Nekem fele-fele arányban sikerül megoldanom ezeket a helyzeteket, de többszöri átolvasás után van, hogy találok hibákat azokban a regényeimben, melyek a régi időkben játszódik. Amihez nem igazán vagyok hozzászokva az az emberek közötti magázódás, főleg családon belül. Sokszor estem abba a problémába, hogy nem figyeltem oda és a párbeszédek mind tegező viszonyban álltak egymással, de mára már valamelyest belerázódtam. Amit igazán szeretek az a múlt és a jelen megjelenítése egy azon könyvben. Nem tudom miért, de a legtöbb alkalommal ragaszkodom ahhoz, hogy a regényeimben ne csak a múlt, de a jelen is közreműködjön. Itt nagyon kell figyelni: mikor lép egyik a másikba, de semmi esetre sem szabad összekeverni, mert abból aztán nehezen lehet kigubancolódni.

Mitől válhat élővé, hihetővé egy történet, melyet az író csak elképzelhet, s csak utánaolvasással alkothat meg? Miképpen lehet megragadni egy kor hagyományait, kultúráját, sajátosságait? Melyek azok az alapvető stílushibák, melyeknek elkerülésére figyelni kell, mondjuk egy olyan történet kapcsán, mely az 1800-as években játszódik?

Amikor úgy döntök, hogy régi időben írom meg a regényem, akkor mindig nyomozni kezdek, hogy a megadott korban milyen stílusirányzat uralkodott, mennyire tudom úgy formálni, hogy ne vegyek el belőle, de ne is tegyek hozzá olyat, ami már nem odaillő. Ilyen téren azért egy kissé különc vagyok, mert szeretem a stíluskeveredéseket, így ha egy régi időben játszódó történet romantikus, de szükségét érzem, hogy legyen benne egy kis dráma, egy kis krimi, akkor csavarok rajta. Előnye, hogy érdekesebb szemléletű lesz a regény, hátránya, hogy olyan is belekerül, ami talán akkoriban még nem is volt.

Az elképzelés, hogy az 1800-as években írnom kellene az elsődleges, amit eldöntök az évszám mellett, hogy hol játszódjon. Általában Anglia a meghatározó hely, ahol többnyire a romantikus vonalak megteremtésén dolgoznék, de nem maradhatna el a misztikus és a dráma övezte forma sem. Valamiért nagyon vonzódom Anglia felé, talán mert olyan múlttal rendelkezik, ami számomra is csábító. Ugyanakkor Amerika sem maradhat el például egy gyönyörű indián történettel, vagy egy farmeréletet megspékelve egy csipetnyi szenvedéllyel. Ám, ha magyar viszonylatban gondolkodnék, akkor mindenesetre olyan helyszínt keresnék, amely alig ismeretes az emberek számára, de tele van érdekességekkel, melyet a regénybe be lehet illeszteni. De ami nagyon fontos az a beszéd és a viselkedés. Akkoriban nem úgy viselkedtek és beszéltek az emberek, ahogy mostanában, így egy kissé körültekintően kell eljárni.

A hagyományokat és a kultúrát nagyon tisztelem. Ezért ha van rá lehetőségem a regény megkezdése előtt alapos kutatásba kezdek, mert nem akarok hibázni. Ezt a részét nagyon szeretem, mert több mindennel megismertetem magam és néha meglepődöm, hogy miket fedezek fel. Nagyon jó barangolni a neten olyan dolgok után, ami pontosan le is van írva és ami elég érdekes ahhoz, hogy lekössön és tanuljak belőle. Természetesen könyvekből sem árt tudakozódni, így az információgyűjtést is megkönnyítem. De ha van egy elképzelésünk miszerint egy bizonyos hagyományt is bele szeretnénk szőni a történetünkbe, mert úgy gondoljuk megéri beleírni és számunkra lenne értéke, de az talán akkoriban nem annyira volt népszerű, vagy épp még nem jelent meg, esetleg már feledés homályába veszett, hagyjuk érvényesülni a dolgokat és majd meglátjuk mit hozunk ki belőle.

A stílushibákat jobb elkerülni, de sosem lehetünk biztosak benne, hogy mikor tévesztünk és ezt észrevesszük-e időben vagy sem. Ilyen a beszédhelyzet vagy a szóhasználati hibák. Az ismétlések elkerülése érdekében többszöri átolvasás javasolt. A volt magyar tanárom szerint sose jó, ha egy teljes mondatban szóismétlés van, vagy a következő mondat ugyanazzal kezdődik, amivel az előzőt elkezdtük vagy befejeztük. A párbeszédeknél különösen nem jó. Tapasztalat. A legtöbbször használt szavakat, mint például a mondta, válaszolt, szólt, felelt szavak helyett próbáljunk mást találni vagy bővítsünk rajta, ha tudunk. A mondatszerkesztésnél arra ügyelek, hogy összefüggő és érthető legyen. A bonyolult mondatok sem mindig jók, főleg ha az olvasó többszöri átolvasás után sem tudja mi mit akartunk ezzel közölni. Persze mi könnyen vagyunk, hisz tudjuk miről van szó. Ennek ellenére szeretem túl bonyolítani a regényeim és ezzel együtt a saját helyzetem.

Magam is sokat tanulok, keresgélek, gyűjtök. A legkönnyebb az, ha veszünk egy füzetet és leírjuk, ami fontos, mert idővel hasznossá válhat.

A kérdés már csak az: mire kell figyelni, hogy mindez sikerüljön és az olvasó át tudja élni a történetet, képes legyen elhinni, hogy ez a történet tényleg abban a korban játszódik, melyet az író meg szeretne eleveníteni a sorok által?

Amikor írni kezdtem, magamnak írtam. Nem érdekelt, hogy más mit gondolhatna arról, hisz ami nekem jó és tetszik, azt mások úgy is fogadják el. Persze nem minden esetben van ez így, ezt én is belátom. Ha az író bele tudja magát élni a helyzetbe, a szereplőkbe, a konkrét helyszínen és időben, akkor az olvasót is meg tudja győzni arról, hogy az igaz, valóságos, az érzések ugyanúgy megtalálják őt is, felkelti az érdeklődését és még azt sem bánja, ha mindez csak képzelet szülte alkotás. Voltam már olyan helyzetbe, hogy olvastam egy könyvet és szinte beleszerettem a helybe, ahol játszódik, el tudtam képzelni, hogy létezhet az a kis város. De amikor utánanéztem, rájöttem, hogy nem létezik, de nem bántam meg, hogy elolvastam a regényt és nem csalódtam az íróban sem, amiért egy kicsit megtévesztett.

A lényeg, hogyha írunk is egy bizonyos korban játszódó történetet, engedjünk a határoknak, a képzeletnek, de tartsuk be azt, hogy mindenki számára valóságos maradjon.

Néhány kedvelt régi időkben játszódó regény, amelyeket szívesen olvastam, olvasok és tudok ajánlani: Jane Austentól a Büszkeség és balítélet, Értelem és érzelem, Emma; Sidney Lawrence-től A kalóz asszonya; Linda Lael Millertől a Vágy és végzet; Mary Jo Putney-től a Porcelán menyasszony, Vihar és rózsák, Különös találkozás; Victoria Holttól a Mellyn úrnője, A kísértetház asszonya, A titokzatos asszony, A hetedik holdtölte, Ördög a lovon, A diadalmas oroszlán, A szerelemgyerek; Gayle Callentől Az úrnő testőre, Jegyesek; Amanda Quicktől A gonosz özvegy; Jennifer Blake-től az Éjféli valcer, Győztes ölelés, Sötét színjáték, Vihar és ragyogás; Daphne du Mauriertől A francia kalóz szeretője. (Ez utóbbi filmben is jó)