A tükörbe nézve látta önmagát. Sírástól feldagadt szempár. Sápadt arcbőr. Halovány mindannak, ami egykoron volt. Az önbecsülésétől, a magabiztosságától megfosztott személy. Egy nő, aki csak adott, de sosem kapott. Egy nő, aki későn ébredt rá, hogy sokévnyi féltő-óvó szerelme a semmibe szállt. Egy nő, aki reményekkel telve adta magát annak, aki néhány órája kifordította a világából. Abból a világból, melyben eddig azt hitte együtt élnek. Abból a világból, mely elzárta előle a valódi világot. Azt a világot, mely sivár, kietlen és reményvesztett.
A tükörbe nézve látta, mi maradt abból a nőből, aki addig volt. Semmi. A könnyáztatta arc a kétségbeesés és düh keverékét mutatta. A sértődöttségét. A megbántásét. A néma gyötrelmét. A kudarcát. Az elvesztett érzéseit. A többször feltett "miért" kérdésére pedig nincs válasz. Vagy ha van is, nem mostanában talál rá a válaszra. Az "így kellett történnie" bemagyarázós dumának pedig nem volt helye. Az "én megmondtam" figyelmeztetések pedig hiába szajkózzák hangjukat, sosem hallgatott rájuk, sosem vette észre a láthatót.
Fáradtan fordult az ablak felé, mely nyitva volt, pihén lebegett előtte a fehér függöny, ami mögött beragyogott a holdfény, mégsem tudott örülni a látványnak. Megborzongott. Körülnézett a szobában, mely egykor az övéké volt, de sosem volt az valójában. Az ágy látványa elborzasztotta, kigúnyolta és csúffá tette mindazt, amit valaha érzett valaki iránt. Az ágy fölött lévő képkeretek egy egykoron még szerelmespárnak mondható személyeket ábrázolt, de nem látta arcukat. A ruhásszekrény félig nyitott ajtaja pedig megmutatta, hogy már egymaga van. Csak néhány emléktöredék maradt hátra. Utána. Azután az ember után, aki elhagyta, megsemmisítette, miközben éveket adtak az életükből a másiknak.
Letekintett a gyűrűsujjára, megforgatta az apró kis ékszert, majd szép lassan lehúzta azt az ujjáról. Egy ideig elnézte a csillogó formát, ami valamikor jelentett valamit, a szerelmet, a mindenséget, az örökkévalót. De mára csak egy ékszer. Neki nem jelentett semmit. Annak, aki elhagyta, sosem tulajdonított fontosságot egy gyűrűnek. Egy gyűrűnek, mely a közös jövőjüket mutatta. De csak ámította magát. Hisz az a jövő sosem jött volna el, ezt nagyon is tudta. Fájdalmasan a fésülködő asztalra helyezte a gyűrűt és megint belenézett a tükörbe. Tudta, hogy sokáig nem maradhat ebben az állapotban. Hogy valamikor tovább kell mennie. Egy úton, mely a sajátja.
